PETŐFI
múzsája, Petőfi felesége és Petőfi özvegye: ez a három jelző fordul elő
legsűrűbben azokban az irodalomtörténeti tanulmányokban, vagy regényes
életrajzokban, amelyek eddig Szendrey Julia életével foglalkoztak. Kevés
kivételtől eltekintve, Julia csak mellékalak ezekben, szerény csillagocska a
Petőfi-kultusz naprendszerében. Pedig Szendrey Julia megérdemli, hogy a
lánglelkű poéta életében betöltött szerepétől függetlenül is foglalkozzék vele
az irodalomtörténet. Hiszen költő volt… Nem a szerelmes és szenvedélyes Petőfi
forró lírájától fellelkesülve fogott tollat a kezébe, nem a halálában mártírrá
magasztosult férj emlékének hatása alatt faragott verseket. Irt, mert
ellenállhatatlan belső kényszer hajtotta és mert egész életén keresztül
lelkében hordozta azt a rejtelmes és megmagyarázhatatlan szikrát, amely a
művészt az embertől megkülönbözteti. Költővé kellett lennie: költővé avatták
hajlamai, tehetsége és élményektől súlyos, rövidre szabott élete.
Juliáról
majdnem mindegyik életrajzírója egybehangzóan állapítja meg, hogy rejtélyes és
bonyolult lelkű teremtés volt, akinek a legfurcsább ellentétekből összerakott
jellemét senki sem tudta megmagyarázni. Ennek a megállapításnak a hitelét
azonban erősen lerontja az a körülmény, hogy ezek az ismertetések csak akkor
vesznek tudomást Juliáról és csak akkor kezdenek vele foglalkozni, amikor
Petőfi életében megjelenik. Már pedig ahhoz, hogy egy tizenkilenc éves felnőtt
leány szertelenségekre hajló vérmérsékletét megértsük és állandó
kedélyhullámzását, előbb meg kell ismerni gyermekkorát is.
Édesapja:
Szendrey Ignác, még keszthelyi dák korában ismerkedett meg az ottani
Gálovics-család egyetlen gyermekével, Annával. Tanulmányai elvégzése után
feleségül vette a feltűnő szépségű leányt s a Károli grófok szolgálatába
lépett. Nemesi származása és a Georgikon diplomája jó ajánlólevél volt gazdái
szemében, csakhamar a grófi uradalmak központi jószágkormányzója lett és a
szatmármegyei Erdődről irányította a Károlyi birtokok gazdasági életét. A
történelmi nevezetességű, ódon erdődi várkastélyban rendezte be otthonát s
felesége itt hozta világra első gyermeküket: Gyulát. Csendes, nyugalmas életet
éltek; Szendrey családjának és munkájának szentelte minden idejét s évente
legfeljebb egyszer mozdult ki hazulról: Karácsony táján, amikor feleségével
együtt meglátogatta a keszthelyi atyafiságot. Egyik ilyen látogatás alatt, 1828
december 29-én, született Julia.
Körülbelül
öt-hat esztendővel később – erre vonatkozólag nem maradtak fenn megbízható
adatok – megszületett a harmadik gyermek: Marika. Az amúgy is törékeny, gyenge
szervezetű Szendreynét nagyon megviselte ez az esemény. Betegeskedni kezdett,
idegei leromlottak, búskomorság vett erőt rajta, ingerült és szeszélyes lett.
Az egyszerű falusi környezetben nevelkedett, naphosszat erdőn-mezőn, földeken
járó, erős és egészséges Szendrey pedig nem tudta megérteni a feleségét. A
család békéje és nyugalma kezdett megbomlani. Szendrey úgy bánt az asszonyával,
mint egy „vézna és finnyás városi kisasszonykával”, az viszont szemérehányta az
urának, hogy „nyers, konok és zabolátlan”. És kettőjük között rémülten
vergődött az időközben felcseperedett két nagyobbik gyermek.
Julia
már kilenc esztendős volt, amikor Szendrey végre belátta, hogy az otthoni
levegő megmérgezi az eleveneszű és minden iránt fogékony gyermekek lelkét,
tehát legokosabb, ha – legalább a két nagyobbat – eltávolítja hazulról. Igy
történt, hogy Gyulát a keszthelyi rokonok vették magukhoz, Julia pedig Pestre
került, a Lejtey-féle leánynevelő intézetbe, ahol majdnem nyolc évet töltött
idegen környezetben.
Az
intézeti élet azonban mindössze azt eredményezte, hogy még jobban összekuszálta
a serdülő gyermek képzelet- és érzésvilágát. Apjától örökölt makacsságát és
dacos büszkeségét nem törte meg eléggé az iskolai fegyelem, csupán zárkózottá
és hallgataggá merevedett. Az anyja betegágya mellett vérébe ivódott
lobbanékonyságot, türelmetlenséget és hirtelen kétségbeesésre való hajlamot
helytelenül ellensúlyozták az inkább erőszakkal, mint szép szóval belenevelt
szerénység és önfeláldozó készség: viselkedése bizonytalan és kiszámíthatatlan
lett. Az előkelő családok gyermekei számára kötelező olvasmányok, nyelv- és
zongoraleckék, valamint a vele egyidős leányok társasága álmodozóvá, rajongóvá
tették. Amikor 1844 tavaszán, 16 éves korában, otthagyta az intézetet: akkor
már mint valóban szövevényes jellemű, érthetetlen gondolkodású és különös
magatartású eladóleányként tért vissza az erdődi kastélyba.
Távolléte
alatt még jobban elmérgesedett a viszony apja és anyja között, egy-egy zajosabb
perpatvar után a szülők azzal fenyegették egymást, hogy elválnak s az ilyen
csete-paték úgyszólván napirenden voltak. Julia lelkét tökéletesen és végérvényesen
felkavarták a minduntalan megismétlődő csúnya jelenetek, amelyekben hiába
igyekezett a békítő, közvetít szerepét játszani, sem anyja, sem apja nem
értették meg, elutasították. Mindegyik azt kívánta tőle, hogy neki fogja
pártját – a másik ellen. A helyzet tűrhetetlennek és reménytelennek látszott.
Gyula még tanulmányait végezte, Marika pedig időközben szintén intézetbe
került: Julia egyedül és kétségbeesetten lézengett a feldúlt otthonban.
Menekülni szeretett volna és egyre gyakrabban gondolt a halálra. Öntudatában
már csírázott későbbi hangulatainak és költészetének uralkodó jellemvonása: az
életunalom…
Ebben
az időben ismerkedett meg a Károlyi grófok nagykárolyi jószágigazgatójának
leányával: Térey Marival. Az örökké hancurozó, nevető, életvidám, fiatal leány
barátsága új világot nyitott meg Julia életében. Mari becézett és
körülrajongott kedvence volt a környék úri házainak: bejáratos minden
társaságba, kapható minden szórakozásra és bennfentes a nagyvilági élet rejtelmeiben.
Szeretetreméltó, nyájas modorával és ezernyi apró kedveskedésével egy-kettőre
meghódította Juliát. És az önmagával is meghasonlott lélek szívesen nyílt meg
az új barátnő előtt: csakhamar gyengéd, hűséges jópajtásokká váltak. Mari
mindenüvé magával vitte Juliát: együtt jártak színházba, hangversenyekre és
kirándulásokra, együtt táncolták végig a bálokat és együtt fogadták a megye
aranyifjúságának udvarlását. Juliának tetszett ez a könnyű és mulatságos
időtöltés, egyszerre tele lett életkedvvel és szenvedélyesen vetette bele magát
az eddig ismeretlen örömök kábító, színes forgatagába. Volt már hová menekülni
az erdődi kastély szobáiból…
Egyre
újabb és újabb élmények rohanták meg. Otthon néha unalmában kezébe vette a
Regélő Pesti Divatlapot, vagy az intézetből magával hozott német és angol
romantikus regények egy-egy foszladoz példányát, de nem volt türelme olvasni,
nem érdekelték Wilhelm Meister hosszadalmasan leírt kalandjai, vagy Ivanhoe
érzelgős históriái. Mari rávezette, hogy újabb irodalom is van s ettől kezdve
mohón falta Beranger verseit, Lamartine, Michelet és George Sand könyveit, a
hirtelen virágjába szökkenő magyar költészet remekeit: Vörösmarty borongó és
Petőfi izzó líráját. Mari környezetében művelt és érdekes fiatalemberekkel
akadt össze, akik nemcsak unalmas és elcsépelt bókokat mondtak, hanem okosan és
sokat tudtak beszélni művészetről, társadalomról, egy közelgő világrend
előszeléről és új szellemi áramlatokról. Julia habzsolta az új benyomásokat, az
idő szárnyakat kapott, röpültek a hónapok.
Maga
sem vette észre: hogyan, mikor?... lassan erjedni kezdett öntudatában minden,
amit régi emlékként rejtegetett, vagy új ismeretként összeszedett. Érzések és
gondolatok kavarogtak benne s ösztöne azt súgta, hogy ezeket közölni kellene
valakivel. Természetesen megint Térey Mari volt az, aki segítségére sietett. Ha
együtt voltak: élőszóval, ha nem találkozhattak: levélben… biztatta,
ösztökélte, hogy legyen hozzá bizalommal, írjon neki minél gyakrabban és
mondjon el mindent, amit érez, gondol. Így indult meg a két barátnő között a
levelezés. Julia oldalakra terjedő leveleket küldözgetett Marinak; érezte, hogy
gondolatainak közlése után megkönnyebbül és – megismerte az írás gyönyörűségét…
Ezekből
a levelekből már kicsendül a lassan költővé érlelődő Julia képzeletgazdagsága,
stílusérzéke és íráskészsége. Csak egy véletlen esemény hiányzott, hogy a
magánjellegű levelezésnél magasabbrendű kifejezési formát találjon művészi
megnyilatkozásainak. Ez a véletlen sem késett sokáig. 1845 telén Térey Mari
beleszeretett egy fiatal zongoraművészbe, aki később idősebb ábrányi Kornél néven vonult be a
magyar zenetörténelembe. Mari számára megszűnt a világ, szerelmén kívül
senkivel és semmivel nem törődött és barátnők között egyidőre megszakadt a
levélváltás. Julia egyedül maradt, nem volt, akinek írogasson, tehát írt
magának. 1846 februárjában megszületett leánykori naplójának első oldala.
Ebben
a naplóban hiába keresné valaki a napi események, vagy a hozzájuk fűződő
benyomások és hangulatok ismertetését. Julia sorozatos feljegyzéseit nem szabad
a szó köznapi értelmében vett naplónak tekinteni. Csupán elmélkedések ezek,
amelyeknek egyelőre nincs más céljuk, mint összegyűjteni egy fiatal leány
gondolatait a szívében bujkáló érzésekről és az eszébe ötlő fogalmakról. Nincs
bennük tartalom, szerkezet és összefüggés: lényegük a költői forma. Első
szárnypróbálgatásai a napfényre kívánkozó tehetségnek. És ennek a
szárnypróbálgatásnak idején robbant bele életébe a szerelem: megérkezett
Petőfi. Julia belekerült egy ország érdeklődésének középpontjába, hogy ettől
kezdve minden lépését, minden percét és minden cselekedetét figyelemmel
kísérjék, számon kérjék. Szendrey Julia átadta helyét Petőfi Juliskájának…
És
ezzel talán be is lehetne fejezni Julia életrajzát – hiszen további sorsa már
mindenki előtt ismeretes -, ha a róla szóló írásoknak nem volna meg az a
túlságosan szembeötlő fogyatékosságuk, hogy nem látják meg a fától az erdőt,
nem veszik észre Petőfi Sándornéban, a költő feleségében – Szendrey Juliát, a
költőnőt. Pedig, akik mindenáron meg akarták érteni emberi lényének
szövevényeit, azok éppen művészi megnyilatkozásain át férkőzhettek volna
legközelebb ennek a sokrétű és érdekes asszonyi léleknek titkos redőihez. Kissé
merészen hangzik ez a megállapítás, de igaz: ha költészetének több figyelmet
szentelnek, mint magánélete szomorú hétköznapjainak, Juliából sohasem lett
volna egy posthumus irodalmi per hősnője… Hiszen verseiből és prózai munkáiból
maradéktalanul visszatükröz6ődik hányatott életének minden kis öröme és sok
súlyos tragikuma.
Első
nyomtatásban megjelent munkája tulajdonképpen naplótöredék, amelyet még a
koltói mézeshetek alatt írt. Petőfi annyira jónak találta, hogy lemásolta és
elküldte Jókainak, aki az Életképek 1847 december ötödiki számában, „Ábránd”
címmel közölte is. Íme néhány sor belőle:
„… Hát te mi vagy tulajdonkép, te óhajtott
esdekelt vendég, te ezer alakú tünemény, kit örömnek nevezünk? Máskép jelensz
te meg a gyermeknek, máskép az ifjú aranyálmaiban és másképen az agg hanyatló
napjaiban… Gyermekkoromban az volt az örömöm, ha elfoghattam a tarka pillangót,
melynek bírására kis szívem egész hevével vágytam; vagy ha kis fürge madárkát,
vagy piros bábot hoztak s én azokat ajkaimhoz nyomva, kitörő kedvemben
táncoltam velük fel és alá; ez volt akkor az öröm! Később… hogy más kort értem
el, nem tudtam: e kornak örömét hol találhatom fel. Azt gondoltam, örökre
elvesztettem előlem és bár nem voltam boldogtalan, de szívemet kipótolhatatlan
űr kínozta és nyugtalan sóvárgás kényszerített elfutott örömeimet keresni.
Megkaptam, de ködképe szüntelen eloszlott, amint szívemhez szorítottam. Újra
feltűnt… újra csalt maga után… Bekalandoztam képzeletemmel eget, földet és
ismét öröm nélkül, ismét egyedül álltam. Belévetettem magam a szórakozások
csillámló tengerébe, de csolnakom rajta cél helyett örvény felé rohant. Fölkerestem
a dicsőség égig nyúló oszlopát; reményeim, mint eleven zöld repkénykarok
fonódtak körülötte és futottak föl legmagasabb pontjáig: de csakhamar
fonnyadtan, száraz levelekkel foszlottak le róla, mert ott sem volt az, amit
kerestem. Sok vágy, sok csalódás után értem el a díjat fáradatlan küzdéseimért:
sorsom megáldott boldog szerelemmel, ez állandó örömök egyetlen, kifogyhatatlan
forrásával…”
Az
„Ábránd”-nak olyan sikere kerekedett, hogy egy héttel később az Ungar című
pesti német lap is közölte fordításban. Petőfi büszke volt, lelkesen biztatta
feleségét, hogy írjon tovább. És Julia boldogan engedelmeskedett: szaporán
készült asszonykori naplója és néhány önállóan megjelent prózai írása, a „Halhatatlanság…”,
a „Testvéri szózat Magyarország hölgyeihez!..” és az „Erdődi napló…”
És
ekkor jött a tragédia: Petőfi eltűnt a fehéregyházi mezőn… Juliában minden
összeomlott. Először nem hitte el, hogy nincs többé ura. Tébolyodott aggyal,
összetépett idegekkel várta, kereste. Azután –tíz nap híjján egy év múlva –
férjhez ment Horváth Árpádhoz… Húsz éves volt – és a Végzetet nem lehetett
megállítani..
Közel
öt esztendőn át nem nyúlt tollhoz. Csak egy alkalomal – közvetlenül a második
házasságát követő napokban – írt két kis elbeszélést, egyiket „A huszár
bosszúja”, a másikat „Kórházi jelebnet” címmel. Mindkettő a Pesti Naplóban
jelent meg, Petőfi Julia aláírással. 1854-ben kezdett újra dolgozni. tovább
folytatta naplószerű feljegyzéseit, amelyekből „Töredékek és Tűnődések” cím
alatt maradt fenn néhány kézirat és ugyanabban az esztendőben írta meg első
versét is. Valóságos költői hitvallás ez, egy utat tévesztett lélek
kétségbeesett felfohászkodása sötét és reménytelen életének egyetlen
értelméhez: a költészethez. A költemény ezzel az invokációval kezdődik:
Ó költészet, fogadj be
templomodba
Fogadj be engem papjaid
közé
Hisz Istenséged senki
úgy nem vallá. –
Senki, miként én, úgy
nem érezé.
Gyermekkoromban,
öntudatlanul bár,
Igéidet rebegték ajkaim,
Sejtvén, hogy egykor te
lész csillagom majd
Az élet sötét, kétes
utain.
Majd
így folytatja:
Csak egy maradt – egy szent
kép birtokomban, -
Feldúlt házam oltárképe
volt;
Tekintetem föl a magasba
hívá,
Míg térdem le a porba
roskadott.
A vakmerő kéz, mely
letépni nyúlt fel,
Imádkozásra fonta
ujjait;
Nehéz sóhaj szállt
fohászkodva hozzá
Az ajkakról, mely már
káromlásra nyílt.
Te képed volt ez, ó
költészet! – képed, -
Az egyetlen kincs, mely
enyim maradt,
Mely hajnalt küldött
hosszú éjszakámra,
Vetvén reám egy fényes
sugarat.
Ó ne vond vissza e sugárt
lelkemtől, -
Mint égető nap áradjon
reám;
Ha bár fényedben, ó én
istenségem,
Foszló harmatcsepp
leszek csupán!
1856
tavaszán meghalt Viola nevű kislánya. Mindössze néhány hónapot élt és születése
percétől kezdve súlyos beteg volt. A kis Viola halála után írta ezt a verset:
NE HIGYJ NEKEM.
Ne higyj nekem, ha
mosolygok,
Álarc ez csak arcomon,
Mit felöltök, ha a valót
Eltakarni akarom.
Ne higyj nekem, ha
dallásra
Látod nyílni ajkamat,
Gondolatot föd e dal,
mit
Kimondanom nem szabad.
Ne higyj nekem, hogyha
hallasz
Fölkacagni engemet,
Megsiratnál, hogyha
látnád,
Egy ily percben
lelkemet.
Valamennyi
verse közül, amelyekben gyermekeivel foglakozik, legszebb a „Három rózsabimbó”.
1857-ben írta, Árpád fia második születésnapján. Terjedelme miatt csak a
bevezetést idézzük:
Három rózsabimbó az én
boldogságom,
Három rózsabimbó életem,
világom!
El van osztva köztük
három felé lelkem,
És mégis mindegyik bírja
azt egészen.
Nem tudom kívülök terem-e
több virág,
Mit látni öröm, illetni
boldogság?
Szemem nem is keres, nem
is látna meg mást:
Hisz bennök találtam
felesést, kárpótlást!
Szívemből fakadtak,
szívem a gyökerök;
Együtt hervadnék el,
együtt halnék velök;
Hadd boruljak rájok, -
merengjek el rajtok,
S eltelve örömmel, hadd
beszéljek rólok.
Három
év múlva, 1860-ban, utoljára adott hangot az édesanya boldog érzésének.
Nyolchónapos kislányának, Ilonkának írta a következő gyönyörű sorokat:
BÖLCSŐ MELLETT.
Mondják: iszonytató
vihar dúl:
Mennydörgés, villám oda
kinn,
Hogy a felhők, mint sötét
árnyak
Nyargalnak a szél
szárnyain…
Csöndes szobám egyik
zugában
Én egy kis bölcsőt
ringatok,
Szívem májusnak
verőfénye,
Viharról én mit sem
tudok!
Mondják: két ellenséges
tábor
Egymással véres harcra
kelt,
S nem hallani mást a
világon
Mint csatazajt,
fegyverzörejt…
Csöndes szobám egyik
zugában
Én egy kis bölcsőt
ringatok,
Szívem a béke olajága,
Csatákról én mit sem
tudok!
Mondják: gyűlölség és
gonoszság
S bűnök tanyája ez a
föld,
Hogy szerelem, barátság:
álarc,
Mit az önzés magára ölt…
Csöndes szobám egyik
zugában
Én egy kis bölcsőt
ringatok,
Szívem a szeretet
oltára,
Gyűlölségről mit sem
tudok!
Szentély e hely, sarut
leoldva
Lépek csak által
küszöbén,
S e bölcső mellett, mint
oltárnál
Szent áhítattal állok
én:
Feledve minden e
világon,
Míg e kis bölcsőt
ringatom,
Míg égi dalként
gyermekemnek
Halk pihegését
hallgatom.
1863-ban
már oly súlyos beteg volt, hogy néha hosszú hetekig nem kelt ki ágyából. Szervezetét
megtörte a halálos kór, elgyengült, évtizedeket öregedett. Harmincöt éves volt…
szomorú, lemondó versben vett búcsút ifjúságától. Ezt a versét így végzi:
Ez ősz hajszálak barna
fürteim közt,
Miként hópelyhek téli
föld felett,
Hadd sürűdjenek! rég
megilletik már
Pihenni vágyó fáradt
fejemet…
A kikeletnek, nyárnak
elteltével,
Hervadni látjuk a
természetet,
Melyet az ősznek múló
perce
Téli sírjához közelebb
vezet…
S én üdvözöllek, ó ősz,
üdvözöllek,
Rég várt vendégem vagy
te énnekem,
TE az6 enyészet,
mulandóság képe,
Hadd elaludnom csendes
kebleden!
A
rák kíméletlenül gyilkolta testét, a létezés már csak fájdalmat okozott neki.
Vágyott a halál után… 1864 Mindenszentek napján ebben a mélységesen megrendítő
versben adott kifejezést érzéseinek:
HALOTTAK ESTÉJÉN.
Ti boldogok ott künn a
temetőben,
Kik alusszátok örök
éjetek;
S én boldogtalan,
szánalomra méltó,
Hogy köztetek még most
sem lehetek!
Ó, mert el nem fogy az
inségnek árja,
S az üldöző sors sohasem
pihen,
Egyik csapása a másikat
éri,
S ki tudja mennyit bír még
el szívem.
Ha le nem vérzett, nem
szakadt meg eddig,
Mi van még hátra, mi fog jönni még?
Mi lesz, s milyen lesz
az az utolsó csepp,
Mikor megtörve így szól
majd: elég!
Ti boldogok ott künn a
temetőben,
Kik már nyugosztok,
kiszenvedtetek;
S én boldogtalan
szánalomra méltó,
Mikor leszek már én is
köztetek?...
Még
sokáig kellett várnia. Még sok szenvedés és megaláztatás jutott osztályrészéül,
mire a halál bekopogtatott szobája ajtaján. Férje, gyermekei, rokonai nélkül,
mindenkitől elhagyatva feküdt halálos ágyán, amikor megírta hattyúdalát,
költészetért rajongó lelkének utolsó, művészi fellobbanását:
AZ EST.
Hagyj, gyermekem, hagyd
folytatni utam,
A hideg est már közeleg,
A napnak nemsokára vége,
S én majd csak ott lenn
pihenek…
Dalaid mért dalolni
nékem?
E hangokat nem értem én…
Miről beszéltél, szerelemről?
E szót én rég elfeledém…
Emlékezvén rég mult
időkre,
Azt hiszem, édes szó
lehet;
De most folytatnom kell
az utat,
Mely mindenkit haza
vezet…
Az én utam már lefelé
tart,
Fáradt lábam alig viszem…
A régi tűz kiégett
immár,
Óránkint inkább érezem..
Néhány
nappal később, 1868 szeptember 6-ánmeghalt. Nyolcadikán temették, Petőfivel
való megismerkedése és esküvője évfordulóján. Még nem volt negyven éves…
Ibsen
szerint: „… Irni annyit tesz, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett…”
Szendrey Julia talán nem ismerte ezt az axiómát, de amikor írt, ösztönösen
követte művészi lelkiismerete szavát: ítélőszéket tartott maga felett.
Bírálóinak tehát nem lehet más feladata, minthogy kijelöljék helyét a magyar
irodalom maradandó értékeinek sorában…
Forrás: Napkelet 16.
évf. 3. sz. 175-182. l.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése