A Carducci-fordító Kosztolányi

Az olasz irodalom igen sajátos fejlődésű magyarországi fogadtatásával és annak okaival e folyóirat első számában Zambra Alajos gondolatkeltő rövid tanulmányban foglalkozott^* (* Az olasz irodalom a magyar köztudatban. „Olasz Szemle”, 1942. 1. sz. 100. kk. ll.); az ő cikkével kapcsolatban szeretnők felhívni a figyelmet egy olyan körülményre, ami az olasz irodalom magyarországi megismerését és „közönségsikerét” kétség kívül döntő módon befolyásolta.

Bármely idegen irodalmi mű csak akkor hathat igazán termékenyítően a más nyelvű közönség ízlésére és gondolatvilágára, ha a korhoz képest a lehető legjobbak a közvetítés felvételei, vagyis ha a fordítás nehéz és páratlan beleérző erőt kívánó munkájára nem mindenre kész irodalmi mesteremberek vállalkoznak, hanem hivatott, hajlékony stílusérzékkel rendelkező írók és – ha költői művek tolmácsolásáról van szó – konzseniális vagy legalábbis feltétlenül elhivatott, ihletett költők. Össze sem hasonlítható például, mennyivel mélyebben véste a magyar irodalmi tudatba Dantét Babits egyetlen hatalmas lendületből fakadt, valóban művészi fordítása, mint Szász Károlynak kezdetben német szöveg közvetítésével összekovácsolt s a formai és kifejezésbeli nehézségekkel bizony sokszor hasztalanul birkózó átültetése. Ha tehát a magyar irodalmi köztudat a közeli és távoli olasz múlt számos nagy szellemével a bensőséges találkozást mindmáig elmulasztotta, ennek kétségtelenül egyik legfőbb indoka nem annyira a magyar szellem túlságosan is óvatos válogató készsége, mint inkább a jó, lendületes és a mai ízlés számára is élvezhető fordításoknak rendkívül ritka volta. Persze nemcsak olasz, hanem számos más külföldi vonatkozásban is áll ez a tétel. Mindnyájunk fülébe cseng még, amit éppen Babits a portugál nemzeti eposzról, a Luziadá-ról írt: „Én nem olvastam a Luziadát, nem értek portugálul. A magyar fordítás rossz...” Lehet, hogy az efféle esztétikai kívánalmakban is a magyar lélek igényességének egyik arca jelenik meg, annyi azonban bizonyos, hogy ezen a ponton, a jó fordítások meglétén vagy hiányán múlik minden idegen irodalom megismerésének sorsa. S még maga a jó fordítás sem elég. Aránylag kevésbé ismert író is adhat formailag és tartalmilag hű, becsületes átültetést s mégis az lesz az érzésünk – a „nagy nevek” minden kultusza nélkül is -, hogy valami még hiányzik, az egész fordítás szelleméből és nyelvi köntöséből hiányzik az olvasót valóban lebilincselő kiváló egyéniség. Hogy ez mit jelent, azt egyetlen példával próbálom sejtetni. Leopardit a múlt század utolsó éveiben az a Radó Antal kezdte nálunk megismertetni, aki a tegnap írói közül tagadhatatlanul a legtöbbet tett az olasz szellem nagy remekeinek átplántálása érdekében. Radó –m int ismeretes – kiválóan tud olaszul és jó technikájú, hajlékony nyelvű magyar költő is volt a maga korához, a századvégi Arany-epigonizmushoz viszonyítva. S Leopardi, Radó fordításai ellenére Magyarországon mégis jóformán ismeretlen maradt, távolról sem virágzott ki körülötte olyan kultusz, aminőben például Baudelaire-t még aránylag igen szerény magyar utókora is részesítette. De mi lett volna, ha a töprengő, tépelődő, súlyos filozófiai problémákkal viaskodó Leopardit a tőle érzésvilágban sem túlságosan különböző Arany János fordította volna le, akinek csodálatos stilisztikai érzékenysége bizonyára felfogta és átmentette volna a mi nyelvünkbe is az „armonia leopardiana” alig leírható, titokzatos varázsát? Arany lehetett volna Leopardi méltó magyar szócsöve, az az Arany, ki állott „Dante vizeinek mélysége fölött...”

Mivel tehát a közvetítés problémája a további sugárzás és hatóerő szempontjából nemcsak hogy nem közömbös, hanem egyenesen döntő jelentőségű, igen fontosnak tartanám rendre megvizsgálni nehány kiemelkedő nagy olasz író magyarországi utóéletét. Vissza kellene mennünk nemcsak a puszta bibliográfiai adatokig, de szövegek egybevetéséig és esztétikai mérlegeléséig, mert csak ebből a beható vizsgálódásból szűrhetjük le fokozatosan egy ma még modern értelemben alig létező műfordítás-esztétika általános alapelveit. Éppen most,amikor Ruzicska Pál értékes és nagyon hasznos „Kincsesháza” ízelítőt adott, hogyan is érzi a mai költői nemzedék – Bóka, Jankovich, Rónay, Sárközy – az olasz költői stílus sokszázados szépségeit, különösen tanulságosak lehetnek az ilyen bepillantások olaszból készült műfordításaink műhelytitkaiba.

E módszer első példájául az olaszságért valósággal rajongó Kosztolányi gazdag fordítói életművének egyetlen szeletét választottuk ki, de azt, amelyet – saját szóbeli vallomása szerint –maga is fontosnak és jellemzőnek tartott: Kosztolányi Carducci-fordításait* (* V. ö L. Gáldi: Un grand italianisant hongrois: Désiré Kosztolányi. Dante (Páris); 1936, 32. kk. ll.). Ezek alapján mutatjuk be, hogyan szűrődött át egy nagy olasz költő egyénisége egy igazi magyar költő temperamentumán s hogyan született ebből a találkozásból nehány szinte új alkotásnak mondható műremek.

Mi vonzotta Carducci költészetéből különösen Kosztolányit? „A szegény kisgyermek panaszai”-nak impresszionista íróját, aki az olasz „crepuscolari”-költők édestestvére, nem az „Odi Barbare” horatiusi hevületű s mégis mélyen romantikus világa ragadta meg. A „nagy” ódákról a „Modern költők” c. anthológiának Carduccira vonatkozó soraiban bizonyos idegenkedéssel nyilatkozott: szerinte Carducci költészetének ez a része „annyira tele van klasszikus vonatkozásokkal, utalásokkal helyekre, melyeket mi nem ismerünk, történelmi dátumokra, melyek Itália történetére vonatkoznak..., hogy magyarázat nélkül már ma sem lehet olvasni.” Ennek az antik köntösbe szorított modern pátosznak hiteles tolmácsolását Kosztolányi átengedte a latin kultúra történeti hagyományait mélyebben átérző költőtársának: Babits Mihálynak. Nem véletlen, hogy éppen Dantét s a középkori latin himnuszokat fordító Babitsnak köszönhetjük az „Alle fonti di Clitunno” legméltóbb magyarítását. Kosztolányit viszont ellenállhatatlanul vonzotta a nagy szenvedélyeket is hűvös szonettekbe fojtó, szinte „parnassien”-nek nevezhető másik Carducci, a „Rime e ritmi” s a „Rime nuove” poétája.

Dante „Új Élet”-e

Egy fiatal, alig 27 éves költő 1292-ben^* (* Fornaciari (Studi danteschi editi ed inediti 2. kiadás,Firenze, Sansoni, 1901.) és P. Rajna (Per la data della Vita Nuova... Giorn. stor. lett. it. VI.) fejtegetései után e dátumot bizonyosnak fogadhatjuk el. A. Lubin erősen vitatta, hogy az Új Élet megírását 1200-ra kell tenni (Dante spiegato con Dante e Polemiche dantesche, Trieste, 1884.) elhatározza, hogy kilenc év alatt írt költeményeit (az első szonettet 1283-ban írta) prózai elbeszéléssel fűzi gyöngysorba s így mondja el szerelme történetét. Szíve dicsőséges Beatricéjéhez írta volt e költeményeket, őt imádta, feléje sugárzott lelkének minden érzése, bár közben csetlett-botlott és két hölgyhöz is mutatott szerelmet – most azt akarja elhitetni, hogy csak tettetés volt, amivel igaz szerelmét akarta a világ elől leplezni -, bár Beatrice halála után egy Donna Gentile szánalmas tekintete megigézte egy pillanatra, de ezért hűtlennek is korholja magát. Mindezt szépen meg fogja magyarázni a prózában, nehogy gáncs érje azért, hogy Beatricéjén kívül más hölgyhöz is írt. Most mindenben, mindennel csak őt akarja dicsérni s alig veszi talán észre, hogy önéletrajzot ír, lelke önéletrajzát.

Ki volt hát tulajdonképp ez a Beatrice? Egy firenzei hölgy. Talán éppen a fehérpárti polgárcsaládból származó Beatrice Portinari, kit a feketepárti gazdag kereskedőhöz, Simone Bardihoz adtak, miközben Dante költeményeit írja hozzá. Ha így is van, Dante még csak meg sem említi az eseményt^* (* F. Perez (La Beatrice svelata. Össz.műv. II. 104.) ebből azt következteti, hogy Dante Beatricéje nem Beatrice Portinari. Lubin fölvetette az eszmét, melyet D’Ancona (Scritti danteschi 156. old.) is „szimpátiá”-val fogad, - nem akarta-e Dante ezt az eseményt burkoltan jelezni a XIV. fejezet menyegző-jelenetében?), az ő lelke túlszárnyal a földi érzéseken. Nem foghatta föl tragikusan, mert nem omlott össze semmi reménye. Hölgye az ő számára eszményi lény, ki lelkét szelíd hullámzásba hozza, ha nyájasan üdvözli, vagy fölkavarja, ha gúnyjával sújtja. Szépségét, erényét csudálja – s egyebet nem kíván. Nem is gondol arra, hogy költői ideálját életkörülményeiben megvalósítsa, s ha idősebb barátja, Cavalcanti családos ember létére, „hölgyének” küldi balladáját a száműzetésből, ha Cino da Pistoia negyven éve, felesége és gyermeke dacára Madonna Selvaggiához írja szerelmi verseit, miért ne lehetne Dante költői ideálja egy férjes asszony?^* (* Egyéb kortörténeti adatokra vonatkozólag v. ö. I. del Lungo tanulmányával: „Beatrice nella vita e nella poesia del secolo XIII. Milano, 1891.) Ebből a szempontból élet és költészet két külön dolog a XIII. század költőinek, de azért az élet adta meg költészetükhöz az indítékot.

Kétségtelen, hogy nemcsak egészében – amennyiben Beatricét lelke lelkével szerette -, de részleteiben is eseményeken alapszik Dante ez első művecskéje. Valamint „a sóhajok útja” (X.) egy bizonyos út lehetett, a templomi találkozás (V.), Beatrice barátnőjének halála (VIII.), Dante kényszerű távozása (IX.), a menyegzői jelenet (XIV.), Beatrice apjának halála (XXII.); Dante betegsége (XXIII.), Beatrice halála (XXVIII.) s testvérének látogatása (XXXII.), a halál évforduló-napján történtek (XXXIV.), az egész Donna Gentile-epizód, a két nemes hölgy kérése, hogy küldjön nekik „néhányat rímes szavaiból” (XL.) – bizonnyal mindmegannyi való esemény.

De ezek az események csak annyiban fontosak neki, amennyiben belőlük fakadnak érzései, amennyiben rajtuk keresztül dicsérheti hölgyét. A prózában sokszor csak jobban színezi, részletvonásokkal élénkíti az élményt, mint a költeményben már jelzett. Máskor a költemény az alkalomról, melynek gyümölcse, szót se szól és csak a prózából ismerjük ezt meg; ismét másszor csak prózában mond el egy élményt, melyre nem is vonatkozott költeménye. Valóban a költemények zöme élmény gyümölcse, de ágáról a termés le van szakítva, vagy csak egy kis levélkét tart meg belőle; hogy Dante a Convivioban használt képével éljünk: egy „lakoma-tál”, melyhez a próza szolgáltatja a kenyeret. E szempontból szinte egyedül áll a II. Dal (XXIII.), mely a maga egészében az intuitív élmény jellegével bír s ezért mai esztétikai érzésünk szerint a kötetecskének legszebb darabja is. A prózának fő feladata tehát az, hogy tudósítson az élményről, mely egy-egy költemény érzését kiválasztotta, vagy hogy fűzőfonálként újeseményeket mondjon el. A költeményekben az esemény, az élmény már érzés.

Ezért elég tudnunk, hogy élményen alapul az Új Élet szerelme s ahelyett, hogy tovább firtatnók, ki volt Beatrice, inkább azzal foglalkozunk: mivé lett Beatrice Dante költői elképzelésében s milyen belső vagy külső hatások alatt lett azzá.

Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy a nyolc év folyamán írt költemények, melyeknek kronológiai sorrendjét nagyjában megőrizte Dante könyvecskéjében, lelki változást rajzolnak, mit lelki fejlődésnek is mondhatnánk. Ennek a változásnak vagy fejlődésnek emelkedővonala a költeményeket párhuzamosan „magyarázó” elbeszélő prózában vízszintesbe fut. Beatrice képe változott, egy szimbólumba hajló ideállá „fejlődött” Dante lelkében. De amikor a prózai elbeszélés keretébe foglalja költeményeit, ifjúkori ideálja már teljesen megállapodott. Válasszuk el tehát a költeményeket a prózától s lássuk elsőbb ezt a fejlődési menetet. Milyen kép, milyen ideál fejlődött ki Dante lelkében első szerelmi élményeiből?

Beatrice haragszik, mert megtudta Dante szerelmi csapongásait s kérlelnie kell őt.^* (* I. Ballada.) Beatrice kigúnyolja, mert szinte önkívületbe esik jelenlétében s ő most mentegetőzésképp magyarázza, mily hatással van rá szépsége.^*(* VII-IX. szonett.) Ez az első költemények tárgya, ez a helyzet, ez az érzés képezi alapjukat. S ha belőlük Beatricéről képet akarunk alkotni, azt kell mondanunk, hogy Beatrice a földi hölgy, ki nem ment a jogos földi fölbuzdulásoktól, kitől a szerelmesnek kegyelmet kell kérnie, kit szerelmi vallomással, hűségfogadással akar meglágyítani, de kitől meghallgatást alig vár.^* (* VI. szonett.) A prózai előadás részletességéből, maguknak a költeményeknek vonatkozásaiból világos, hogy Dante lelkében élményből sarjadzott a kegyetlen hölgy képzete. De ezt már rég típussá avatták előtte a provanszál költők, kiknek meghatározott formáik is voltak ez érzés- és eszmekör kifejezésére. Mi sem természetesebb tehát, mint hogy Dante érzése belekívánkozik a trubadúrok akkor divatos formáiba, s hogy ez a forma talán visszahatásképp alakít is az élményen és Beatrice alakján. Bizonyos, hogy a fiatal költő „szép drágakő”-nek evezi Szerettét, ki miatt „emésztődik sírva”; kéri, ha nem akarja meghallgatni,”halálítéletét küldje hírül” és ő „engedelmes szolgája” lesz. A provanszál szerelmi költés kedvenc hasonlata, agyoncsépelt, konvencionális túlzása tér itt vissza.^* (* Különösen Guittone d’Arezzo volt rá hatással † 1294.) A szicíliai és toszkán költők tömege pengette a trubadúr-szerelem húrjait, bár úgy II. Frigyes keleties erkölcsű udvarában, mint a toszkán polgárvárosokban ez a költészet már elvesztette a lovagvilág talaját, melyből valamikor gyökerei táplálkoztak, mégis Dante hölgy-ideálja, melyet élmény fejlesztett ki lelkében, akaratlanul is eben a divatos formában kell, hogy megjelenjen. De íme – mikor talán már mi is belefáradtunk ebbe a panaszba – Dante kijelenti, hogy „új és az előbbinél nemesebb tárgyhoz akar kezdeni^* (* XVII.), s hogy „beszéde tárgyául – ezentúl – mindvégig e legnemesebb hölgy dicséretét veszi”.^* (* XVIII.) Az Isteni Komédiában is büszkén vallja, hogy azzal a dalával, mely most a Vita Nuovában következik, új rímekbe kezdett.^* (* „... colui che fuori / trasse le nuove rime cominciando / ’Donne ch’avete intelletto d’Amore”.) A panasz ezentúl dicséretbe zendül, de ez csak úgy lehetséges, ha a kegyetlen hölgy képzete előzőleg már új alakot vett föl a költő lelkében: valóban megváltozott Beatrice, mert megváltozott Dante szerelme.

Alig mer róla szólni. Hiszen Beatrice a legnemesebb, a legerényesebb hölgy, kit az angyalok az égbe kívánnak s ki csak a mi javunkért: Isten különös kegyelmével lakja a földet. Társaságában járó hölgyekre is a Szeretet fényét sugározza, tekintetétől a gonosz szívű nemessé lesz s ezáltal a szerelemre képessé, a Jóba üdvözlete kimondhatatlan boldogságot ébreszt, mert minden földi bűn, gyűlölség, harag menekszik előle; „ki véle szólt”, azt Isten „rossz végtől menti”. Beatrice a szerelmi megváltó, egy „malaszttal teljes” Szűz Mária. Szépségén, melyet most először vázol – s tolla alig éri a papírost – valami misztikus fény ömlik: Isten új szépségre teremtette, arca olyan lelkes, mint a gyöngy, szeme sugárin tüzes szerelmi szellemek lebegnek, ajkai szerelmes csillogásba játszanak, mosolya leírhatatlan, halálát meg éppúgy képzeli el, mint az egyház Mária mennybemenetelét. „A Természet oly kedves, új csudája...!”^* (* A XVI. sz. firenzei inkvizítorának vallásos érzését sértette az angyalok hozsánnázása, mikor egy földi hölgyet kísérnek mennybe. Egyébként is buzgón szántott cenzori ceruzája, mielőtt a mű először nyomás alá kerülhetett, mert sok helyen a vallás profanálását látta benne. V. ö. Barbi kritikai kiadásának bevezetésében LXXIX.)

Dante szerelmi kínja csöndes kontemplációba lankad. Ha előbb „halálát félte” a földi hölgy jelenlétében, mert érzékszellemeit Szépsége megölte, most kimondhatatlan szelíden érzi Ámort szívében, mert érzékszellemei elragadtatásukban Beatrice nevét kiáltva sietnek feléje.^* (* VII. szonett – XXVII. fejezet stanzája.) A firenzei hölgy Dante lelkében tiszta, égi ideállá változott át, kit boldogan szemlél és dicsér. Nincs szüksége már, hogy őt lássa, mert lelkében érzi őt.^* (* XVIII.) De mint előbb érzései önkéntelen is trubadúr-formában nyilatkoznak, itt lelke vágya találkozik a kor költői eszményével. Dante korának embere; ugyanazok a nagy társadalmi eszme- és érzésáramlatok futnak össze lelkében, melyek öregebb költőtársainak érzésvilágát is meghatározták: az egyik a miszticizmus, a másik a skolasztika. A XIII. század nagy vallási renaissance-a^* (* Aquinói Szt.Tamás most fejti ki skolasztikus okoskodásait († 1274). A dottore serafico (Bonaventura di Bagnorea († 1274) most kontemplálja misztikus elragadtatással a túlvilági dolgokat, Assisi Szt. Ferenc most prédikál a madaraknak, most dicséri Istent a „frate focu” és „sor acqua”-val, Jacapone Todi († 1306) most zengi dicséreteit Szűz Máriáról a világi szerelem frazeológiájával, Ramieri Fasani és követői a flagellánsok most vetik meg a vallásos dráma alapjait, Voraginiai Jakab most kompilálja szorgalmasan az Aurea-legendát, Vincenzo Bauvais († 1264) most állítja össze az akkori tudás enciklopédiáját.), mely már a kései trubadúr-költészetben is éreztette a hatását, a lírai költészet ideáljait teljesen átalakította, mikor a század közepe felé a kósza lantosok kezéből a költészet a városi polgárság kezébe megy át.^* (* V. ö. L. Azzolina: Il Doce Stil Nuovo (Palermo, 1903), Savj Lopez: Dolce Stil Nuovo, Trovatori e poeti c. kötetében (Palermo) s különösen K. Vossler: Die philosophischen Grundlagen zum süssen neuen Styl des G. Guinicelli, G. Cavalcanti und Dante Alighieri (Heidelberg, 1904). Bírák, jegyzők, jogtudósok vagy nemesi családok sarjai, kiknek a városok gazdag polgár-életébe bele kellett illeszkedniök, most a költők. Mások életkörülményeik; mást álmodnak szerelmükben. Nem a büszke várasszonyt, hanem a szerény polgárleányt.^* (* Cino da Pistoia hölgye Filippo Vergiolesi leánya, Madonna Selvaggia; Cavalcanti Gio vannájához, Lapo Laggiájához írja rímeit épp úgy, mint Dante Beatricéjéhez.)

 A városi élet prózaiságában senyvedő lelkek, tele misztikus rajongással, visszacsengő Mária-himnuszokkal... S így is szeretnek. A leány, a „Hölgy” – kinek családja egyszersmind kolostora – lassan-lassan földöntúli szépséggé változik képzeletükben: angyalszárnyai nőnek.^* (* Oly dolog történik, mikor (hölgyem) mellett vagyok, / hogy azt az Értelemnek el nem mondhatom. / Mintha az arcából egy gyönyörű hölgyet / látnék kibontakozni, kit föl nem foghat / Az elme, aztán belőle hirtelen / egy új szépségű úrnő születik / s ebből megint egy csillag származik, / mely szól: a lelked üdve megjelent.” G. Cavalcanti: Veggio ne gli occhi de la donna mia. Rivalta kiadásában. – Bologna, 1902. 156. old.) Néha ugyan még fölébred a vágy, a démoni kívánság, de alapjában véve csöndes csobogású ez a szerelem. Dehogy is bűn! Eszköz a javulásra, a megtérésre, az üdvözlésre! S a trubadúrformák új tartalmat kapnak, mert új célt szolgálnak. Most is megéneklik a Hölgy tekintetét, mosolyát, üdvözletét, társaságát, csakhogy most kívánság helyett vallásos szeretetet, panasz helyett, dicséretet váltanak ki.

De nem érezhet ám mindenki ily fölemelő, tiszta szerelmet.

S itt a misztikus angyalimádó okoskodó skolasztikussá lesz: skolasztikus terminusokkal ridegen megkülönböztet, elhatárol, tudóskodva elméletet épít.

Már a bolognai Guido Guinizelli, a Dolce Stil Nuovo tulajdonképpeni „megalapítója”^* (* Az új iskolát Dante nevezte így el az irodalmi reform tudatosságával (Purg. XXIV. 57.). Ugyanő Guinizellita költészetben apjánakvallja: „... il padre / Mio e degli altri miei miglior che mai / Rime d’Amor usár dolci e leggiadre”. (Purg. XXVI. 97-99.) dogmatikusan kijelenti – mit különben a trubadúrok is megjegyeztek hellyel-közzel -, hogy szerelmet csak a nemes-szívű érezhet. De a nemes szív már szerelmi képesség.^* (* „Al cor gentil ripara sempre amore / com’ a la selva augello in la verdura / ..../ peró prava natura / riscontra amor como fa l’acqua il foco”. (Torraca Irod. tört.-e I. 58. old.) A skolasztikusok szerettek mindenben két fokot megkülönböztetni: képességet (potenciát) és tényt (aktust). (L. Perez 220.) Erre építi szerelem-teóriáját, kiszélesítve és megváltoztatva a trubadúrok vitáit a szerelem mibenlétéről. Utódja, a firenzei Guido Cavalcanti filozofikus canzonet ír s a skolasztikusokkal a szerelem székhelyét az értelembe, az ún.”intelletto possibile”-be és nem a szívbe helyezi^*  (* „Ven da veduta forma che s’intende, / che prende – nel possibile intelletto / come’n subjetto – loco e dimoranza” (id. kiad. 124. old.). V. ö. Azzolina id. mű. 42-43. old.; az intelletto possibile fogalmára vonatkozólag Perez id.mű. 146. old.), a Dolce Stil Nuovo többi követője pedig tovább finomítja ezeket a teóriákat. Elfogadja őket Dante is. Hiszen ő Guido Guinizellit „a költő”-nek nevezi – mint Aristotelest „a filozófus”-nak -, s vele együtt vallja, hogy „szerelmi hajlam és nemes szív egyek”^* (* X. szonett.), de máskor meg Cavalcanti-barátjával szerelmi értelemről beszél.^* (* I. Dal.) Ingadozik a két elmélet között.

Megtaláljuk tehát Dante „új rímei”-ben a Dolce Stil Nuovo minden jellemvonását, megvan benne az égi hölgy, kit ugyanúgy dicsér, mint költőtársai (tekintet, mosoly, üdvözlet), megvan a szerelem dogmatikus és morális felfogása. De ennek nem kell valami túl nagy fontosságot tulajdonítani, mert a külső formák saját érzéseivel telnek meg, melyek gazdagabbak, mélyebbek, mint költőtársaié. Bennük az egyéni ideál jut kifejezésre, mely misztikusabb, égibb, bármelyik költőtársánál,m ár Beatrice halála előtt is.

Beatrice meghal.^* (* XXVIII.; Dante hölgyideáljához legközelebb a Cino da Pistoiáé áll. De ez utóbbi is Selvaggia halála után a régi szerelem emlékeit újítja föl, elvándorol kedvese sírjára s arra, hogy képe szimbólummá váljék lelkében, nincs jel. (L. Carducci: Cino da Pistoia kiadásában a CIV-CV. költeményt.) Halálára nem ír Dante költeményt, csak mikor már elfáradtak szemei a nagy könnyezésben, fordul a „szók” vigaszához s fakad keserves panaszra, mert elvesztette szívének üdvét. Pedig álmában a holt Beatrice nyugodt arca az ő szívét is alázatos belenyugvásra hangolta s akkor szerelmese után kívánkozott az égbe. Mennyire különböző ettől mostan halálvágya! Nem felejt el ugyan emlékeztetni, hogy hölgye csak visszaszállt eredeti hazájába, de érzése nem ebből az égi elképzelésből, hanem saját földi veszteségének érzetéből ered. Igen. Látja, hogy Beatrice

„nagy szellemi szépségbe változott át,

mely szerelmi fény árját

sugározza angyaloknak bókolva”

(IV. Canzone)

de érzi, hogy elvesztette ezt a szellemi szépséget s erős fájdalom szakad ki lelkéből:

„... s olykor halálba vágy lelkem keserve,

melynek kietlen és sötét az élet,

mióta elhagyott szívemnek üdve.”

(XVII. szonett)

Elfelejti az előző költemények csoda-szelíd szemléletét: s épp Panasza bizonyítja, hogy égi ideálja a földön járt.

De a fájdalom csillapul. S a panaszba mind gyakrabban vegyül a misztikus elragadtatás hangja.

„Óh, tiszta Értelem, az angyalokkal

hogy égbe jutottál, ma van egy éve” –

kiált föl a halál évfordulóján (XVIII. szonett), majd megtisztulva minden életönzés salakjától, ismét a Hölgy magasztalásába kezd, kit dicsőség és fény övez a legmagasb mennyben (XXV. szonett). De mennyire emelkedett extázisa! Kell-e misztikus, vallásos áhítatú szemlélésre jobb példa, mint a Vita Nuova utolsó szonettje? Beszámolni érzéséről már nem tud magának... csak szállnak sóhajai az ég felé... Képzelete nem tudja már maga alá festeni Beatricéjét... csak túlárad a lelke... csak szeret.

S itt megáll Dante. Azt gondolta, hogy hölgyét legjobban úgy dicsérheti, ha egy kis prózai műbe keretezi Beatricéjéhez írt költeményeit s az utolsó szonett hangulatával belekezd. Belekezd bibliás komolysággal, vallásos áhítattal, áradó szeretettel. Lám, gyermekszerelméről mily túlzással beszél, lám, hogy beszél Beatrice boldogító üdvözletéről már akkor, mikor költeményei még csak panaszkodni tudnak! Úgy látja, mindenki csodájára siet... mikor az utcán Beatrice végig halad.^* (* XXVI. fejezet) Hiszen „a bűn lerombolója, az erény királynője”.^* (* X. fejezet)

Sőt egész élete misztérium, melyet mindenütt kísér a csodás 9-es szám, mit nem is szabad megérteni, mert a Szentháromságból fakadt Csoda. Beatrice pedig nem az erényes hölgy, hanem a kilenc ég tökéletes összhangjából született Erény.^* (* XXIX. fejezet) Így támogatják egymást misztikus érzés és skolasztikus okoskodás: s így hajlik az eszmény szimbóluma. És ekkor csudás látomása támad. Olyannak látja Beatricét, mint később a Divina Commedia idejében.

Szólni nem mer. Érzi, hogy erőtlen a hangja. De ahhoz elég erősnek érzi magát, hogy ünnepélyes fogadalmat egyen egy mű írására, melyben oly dolgokat mond majd Beatricéről, „mit még egy hölgyről se mondtak.”

Mikor könyvét Dante összeállítja, szeme előtt a nagyon elterjedt trubadúr-életrajzok lebegtek, melyek prózai „razos”-okban (Dante: ragione) magyarázták egy-egy költő rímeit. Így például a Bertran de Borne életrajz, mit Dante kétségtelenül ismert, húsz költemény keletkezését beszéli el, melyeket egészükben közöl. Leggyakrabban azonban csak a költemény első sorára emlékeztettek s innen maradt meg az Új Életben is a klisé: „Ekkor fogtam a szonettbe, mely így kezdődik.”  A forma ugyanaz, s Dante azt a maga jószántából csak a skolasztikus felosztásokkal toldotta meg.

Csakhogy a Vita Nuova és e trubadúr-életrajzok közt van egy nagy különbség; a kompiláció kompozícióvá lesz Dante kezei közt. Könyvének van előszója és befejezése s megvan benne az egység, mit az érzelem folytonossága ad egy műnek. Hiszen szól Dante más hölgyek iránt érzett  szerelméről is, de ezek a hölgyek csak az igaz szerelem védőivé lesznek. Hiszen van a Vita Nuovában is egy Donna Gentile-epizód, de milyen erősen kapcsolja ezt prózai elbeszélésével a könyv tárgyához! Látszik, hogy ahol a költeményekben nem is volt meg ez az egység, Dante meg akarta azt teremteni. Ezért kell két költeményének is^* (* II. és IV. szonett) Beatricére vonatkoznia, holott ily vonatkozást alig fedezhető föl, mit Dante maga is érzett, mert hozzáteszi: „mint az nyilvánvalóan kitűnik annak, aki megérti.”  Költeményeit össze akarja egyeztetni tartalmilag és hangulatilag. Ha egy versében azt mondta, hogy „haragra gerjedt ellene” Beatrice, a kísérő prózában a kifejezést legyengíti, hogy elsimítsa az ellentétet egy másik költeményével, melyben a harag Beatrice elől elmenekszik.^* (* Az I. Dal, a XII. fejezet prózája, a XI. szonett) A próza rendeltetése valóban az is, hogy a kilenc év alatt írt rímek árnyalatkülönbségeit egy színnel vonja át. S meglátszik, hogy mindenütt művészi tudatossággal rendez. Itt értesít, hogy új anyagba kezd: tagolja könyvét.^* (* A XVII. és XXX. fejezetben) Amott észreveszi, hogy a rideg értelmi felosztás az olvasó hangulatát megzavarja egy költemény olvasása után s a felosztást a vers elé teszi, hogy „özvegy-magában maradjon végső szavai után”: ügyel a hatásra.^* (* XXXI. fejezet) Másutt meg két egytárgyú szonettet egy fejezetbe foglal, de egy harmadik költeményt, mely ugyanebből a helyzetből és hangulatból fakadt, elhagy – túl sok lenne egyből.^* (* XXVI. fejezet: a kihagyott költemény a „Donne io vidi una gentile schiera”... kezdetű szonett) Ha megesik vele, hogy a prózában ugyanazt kell elmesélni, mit elmondott már a költeményben, az elbeszélésnek új alakot, új fordulatot ad: vigyáz, hogy ne untasson.^* (* XXIII. fejezet) Sőt mélyebbre ható alakítást is sejthetünk az Új Életben. Beatrice dicséretében haláláig bizonyos fokozódást vehetünk észre a költeményekben s kérdés, vajon nem rendezés munkája-e ez!? Kérdés, hogy a stanza^* (* XXVII. fejezet. A stanza képezhetett magában is befejezett költeményt.), mellyel Dante állítása szerint egy Canzoneja szakadt meg – mert megtudta Beatrice halálát – nem magában befejezett költemény volt-e!? S ezt csak azért tette erre a helyre, hogy a szerelmi boldogság szavai után annál gyászosabban hangozzék: Quomodo sedert sola civitas... Művészi kézzel rendezte az anyagot.

De különböző műveit is szereti összhangban látni ez a hatalmas szellem, mi abban nyilvánul, hogy előbbi munkáját szereti új művének eszme- és érzésköréhez csatolni. Így tett a Vita Nuovával, mikor a Conviviot és mikor a Divina Commediát írta. A Convivioban még nem mer, vagy nem tud Beatricéjében puszta szimbólumot látni, de semmi sem akadályozza abban, hogy a Donna Gentile iránt érzett szerelmébe^* (* Új Élet XXXV-XXXIX. fejezetek) bele ne magyarázza a filozófia allegóriáját, csak azért, mert az új könyv a filozófiáról fog tárgyalni. Olvasta már Boetiust, Vergilius középkori kommentárjait, Szent Tamást; megtanulta már, hogy hiú minden írás, ha a szó szerinti értelem nem föd allegóriát. Igaz, e „mérsékelt és férfias” művében „semmiben sem tagadja meg” első munkáját, mely – mint ifjúkorához illett –„heves és szenvedélyes”.^* (* Convivio I. 1.) Csak el akarja hitetni, hogy abból, amit most új olvasmányaiból megtanult, már sokat „olyan álomképen” látott az Új Életben.^* (* Convivio II.13.) Ugyanígy kapcsolja a Vita Nuovát utolsó, legnagyobb művéhez is, mikor ebben Beatrice Dante ifjúságáról beszél nyilvánvaló célzásokkal az Új Életre. Első művének elbeszélését mélyíti itt, mert most már Beatrice szimbólum is. A Filozófia-Hölgy, ki a Cenvivioban valami magasztos volt, ismét eltörpül Beatrice mellett, mint a Vita Nuovában; mert csak „a jó hamis képe”, vagy azok egyike.^* (* Purgatorio XXX. 130-131.) Dante rendszerező agya, mely oly bámulatos belső és külső szimmetriával rendezi el a túlvilág hármas-országát, így kapcsolja későbbi műveihez az előbbieket. Ez a pszichológiai oka, hogy Witte és mások az Új Életben egy irodalmi trilógia kezdő tagját látták.

Mondtuk: Dante egységben szereti látni művét.

Önkéntelenül fölmerül a kérdés, hogyan lehet a hölgy, kihez Dante előbb szerelmi költeményét írt, most a filozófia?

Láttuk, Dante szellemének alapvető tulajdonsága, hogy az egyént eszményi fényben látja. Így változott át lelkében Beatrice. És így jelképez egy-egy bűnt vagy erényt a túlvilágon történeti személyekkel. De másrészt az eszme, általában ez Elvont, oly konkrét húsba egyénül nála, mint előtte senkinél. Ha Guido delle Colonne például kemény lovasnak mondja Ámort, ki alatt ő maga a ló, az elvont kép. De Ámor megjelenik Dante képzeletében „mint könnyen és szegényes ruhába öltözött vándor. Félénknek látszik s a földet nézte, csak úgy tetszett, hogy néha-néha szemei egy szép, tovairamló kristálytiszta folyó felé fordulnak, mely az út mellett futott, hol ő volt.”^* (* IX. fejezet; l. még XIV. szonettet) Az allegorikus személy annyira igaz vonásokkal van rajzolva, annyi külsőleges, való körülménnyel van összefüggésbe hozva (a kristálytiszta folyó), a kép annyira kivetített, annyira önállósult allegorikus tartalmától, hogy élő alaknak vélnők, ha az Ámor név jelentésével tisztában nem lennénk. Ezért sűrűsödnek természetesen történeti alakba Dante allegóriái a Divina Commediában s ezen alapszik lírai költeményeinek egy gyakran alkalmazott modora is, melyet ugyan a Dolce Stil Nuovo költőitől tanult, de melyet ő nagyobb megjelenítő erővel alkalmaz. Abban áll ez a modor, hogy megkülönbözteti értelmét, szívét, szellemecskéit – (érzékszervek) – szemeit, gondolatait, sóhajait. Megszemélyesíti őket s velük eljátssza egy kis drámai jelenetben, amit érez. A szív vitatkozik az értelemmel, Ámor beszélget a szellemecskékkel, megöli, vagy hölgye felé csalogatja őket. Analízisen alapuló megjelenítésben festi érzése külső hatását, a könnyezést, boldogságát. S ez élénkebb, életszerűbb Dantenál, mint bármelyik költőtársánál.

Mert Dante elméje épp oly természetesen halad az egyéntől az eszme felé, mint az elvont fogalomtól az egyén felé, az egyén és az allegóriába sűrített fogalom művészi kifejezése csaknem egy pontba fut össze. A Convivio filozófia-hölgyét ugyanúgy dicsérheti, mint már dicsérte a Donna Gentilet, vagy Beatricet a Vita Nuovaban: legföljebb az alak elvontságában lesz fokozati különbség!

De abban is látszik Dante művész-tudatossága, hogy öröme telik művének írásában, hogy „kedves dolognak” tartja egy költeményt írni és azt meghallgatni^* (* XXIII. fejezet), hogy világosan látja, mint nyer formát egy költői érzés s a folyamatot analizálni tudja.^* (* XIX. fejezet) Általában a prózában szabadabbnak érzi magát, mert nem köti semmi hagyomány.^* (* Előtte – úgyszólván – csak Guittone d’Arezzo leveleiben találhatunk kísérletet a művészi prózára) Úgy ír, mint ahogy Firenzében akkor beszéltek, azon a népnyelven, melyet annyira szeretett.^* (* l. Convivio I. 12.) Természetesen még darabos ez a próza: például a gondolat-, vagy eseményellentéteket, az okfűzéseket egy „e allora”, vagy „dico” szóval helyezi egymás mellé; hosszú periódusaiban – s ezeket nagyon szereti – még hiányzik a logikus centrum, a főmondat s a kifejezés egymás mellé állított mondatokban folyik széjjel; nem keresi a szinonim szavakkal való színezést, hanem egy szót váltig ismétel. Máskor azonban az ismétlés szándékos. Ily egyszerű eszközzel akarja kiemelni események, vagy hatások egyidejűségét, egy álom, egy látomás csalóka jellegét. Így térnek vissza az „ugyanakkor”-ok, az „úgy tetszett”, „úgy látszott” és „úgy tűnt fel”-ek.

Mégis ennek a prózának megvan már a határozott jelleme: a biblikus komolyság, bizonyos akart homály és rövidség. S mindhárom jól illik a könyv tárgyához.

Akarja a homályt. Ezzel mintegy misztikus színt kölcsönöz elbeszélésének. Szerelme valami szent és magasztos. Bántónak találná Firenzét, az Arnót, az események színhelyeit megnevezni és bántónak tartaná Beatrice rokonait nevükön hívni, tehát csak homályosan jelöli meg őket. „Oly hely, hol sok nemes úrnő gyűlt össze és mutatta szépségét” – ez a menyegzős-ház, hol Beatrice kinevette. „Oly hely, hol dicsőítő szavak hangoztak az ég királynőjéhez” – ez a templom, melyben egy hölgyet igaz szerelme védelméül választott. „E nagy Csoda szülője, kit a legnemesebb Beatricében láthatunk” – ez Beatrice apja. Valóban, mikor Beatricéjét dicséri, el akar vonatkozni lehetőleg minden földi dologtól.

S mennyi mindent ki tud fejezni ezzel az egyszerű prózával! Ki tudja már fejezni a finom gúnyt^* (* Világos tehát, hogy úgy megkapták jutalmukat – a Beatricétől elpártolt szemek – „hogy ezentúl senkire se tekinthettek...” XXXIX.), az udvarias visszautasítást, mikor valaki szavakban nem akar egy tolakodó kérdésre felelni^* (* „... s én mosolyogva néztem rájuk és semmit sem szóltam” IV.); ki tudja röviden fejezni saját lelki állapotát: „Bár szólni vágytam, belefogni féltem”^* (* XVIII. fejezet). S míg költeményeiben gyakran színtelenek hasonlatai^* (* Pl. „Arcom megegyezik szívem színével” VIII. szonett), a prózában a képnek már megvan a pregnáns plaszticitása, mit a Divina Commediában csodálunk. Az üdvözlet megtagadása után „mint valami elpáholt gyermek” könnyek közt alszik el; szerelmi bizonytalanságában „szinte olyannál esz, mint aki nem tudja, melyik ösvényt kövesse, mint aki menni akar, s nem tudja, merre vegye útját”; a hölgyek sóhajokkal keveredő szava úgy rémlik neki, „mint néha szép hóval vegyes esőhullás”. Ezekkel a képekkel saját hangulatát teljesen közli, érezzük, hogy ezek úgy fakadtak föl lelkéből

S most, hogy a költői nyelv hagyományai nem feszélyezik, oly szintetikus kifejezéseket talál, mint „a fájdalomváros”, „a sóhajok útja” s elhagyva a szellemecskék, sóhajok beszéltetését, egyszerű precizitással jegyzi meg, hogy az ember, „hamarabb fakad könnyekre, ha látja, hogy más együtt érez vele, mert mintegy megsajnálja önmagát.”^* (* XXXV. fejezet) A Firenzén áthaladó zarándokokról is sejti, hogy „távoli barátaikra gondolnak, kiket nem ismerünk”.^* (* XL. fejezet) Finom pszichológiai megfigyelések szintetikus formában egyszerűen kifejezve. Dante később maga mondja: Valamint a hölgy szépsége jobban látszik pipere nélkül, a nyelv szépsége is jobban kitűnik, ha költői ritmus és rím nem cicomázzák.^* (* Convivio I. 10.) Prózája darabosabb, de reszket benne az élet.

Dante után új csapásokon indul a költészet és a próza fejlődése egyaránt, sőt a lírai költészetet nem is tőle, hanem Petrarcától, a modern prózát pedig Boccacciótól szoktuk számítani.

Dante a középkor embere. Érzésvilágának fő jellemvonása az önmagával való egység, a teljes lelki egyensúly. Szeme az ég felé van fordítva, lelki elragadtatással bámulja a földi dolgokban is a földöntúliakat s megteremti az égi szerelem legtisztább, legmagasztosabb kifejezését.

Petrarcánál a középkori ember lelki extázisát, mely teljes harmóniában áll saját lelkével, fölváltja a reneszánsz emberének lelki diszharmóniája, lelki tusakodása. Az ő Laurája épp oly égi hölgy, mint Dante Beatricéje: de Petrarca nem tud belenyugodni, az érzékeit nem tudja lecsitítani, s bár csudálattal nézi tiszta szépségét, a maga földi létét nem tudja megtagadni. E szerelemnek nincs semmi köze többé a filozófiai elvonásokhoz, általánosításokhoz. Két lélek között marad, sőt csak Petrarca lelkében él örökös változásaival, küzdelmeivel. Az első modern ember! Hölgye ugyan még típus, de már közelebb jön hozzánk. Tudunk már „aranyfürtjeiről, rózsás ujjairól”, lábai már zöld pázsiton sokszínű virágok közt bolyonganak. Az ember gondolata még az égben van, de szeme már a földre szegeződik. A miszticizmus helyébe nála bizonyos eszményi naturalizmus, a lelki fejlődés helyébe örök lelki tusakodás és ingadozás lép. S ez a lelki tusakodás, ez a félvágy – mely úgyszólván. önmagát nem akarja – legtöbbször közvetlen, szintetikus formában jelenik meg.

Ennyiben Petrarca az első igazi lírai természet s az első lírikus. Másrészt a formakultusz is erősen kiéleződik benne, mi a prózát is új ösvényekre vezette. Dante egyszerű, igénytelen nyelve most latin köntöst ölt magára: Boccaccio mondatait latin mintára szabja.

Lelki diszharmónia, a tökéletes forma keresése új kort hirdet Dante a középkornak épít. Kis kápolnát az Új életben, székesegyházat a Divina  Commediában. De a kápolnában kicsiben már megvan a székesegyház. Megvan a Vita Nuovaban az ideál után való vágy és lelkesedés. Most egy firenzei hölgy iránt való misztikus szerelmében találja ezt meg, később egy hatalmas eszme- és érzéskomplexumban. Megvan benne a való eszményítése és az elvont konkretizálása, miknek szintézise fogja megalkotni Dante élő szimbólumait. Mutatkozik benne Dante rendszerező szelleme, melynél fogva művét komponálja és későbbi műveiben új műveltségi- és lelkiállapotához hasonlítja; művészi öntudatossága, mi oly önérzetessé teszi majd a De Vulgari Eloquentia-ban s legnagyobb művében, a Divia Commeciában.

KOLTAY-KASTNER JENŐ

(Forrás: Olasz Szemle 1. évf. 1. sz. 1942.)

Magyar költők és írók Itáliáról

Magyar költőnek lenni mindig szűk sorsot, áldozatos hivatást jelentett, mint ahogy magyarnak lenni is büszke mártírsors Európa nagy nemzetei között. Íróink, költőink évszázadokon át csak szívben vágyakoztak arra, hogy világot lássanak, élményeket gyűjtsenek, magukba igyák messzi tájak szépségét; a „szűk magyar sors” azonban ebben is megbéklyózta, a lehetetlenségek korlátaival vette körül őket. Megdöbbentő elgondolni, hogy tulajdonképpen csak századunk magyar írói és költői, a legújabbak válthatták valóra utazási terveiket. A régi magyar költők legtöbbje vidéken és magányban élt. Berzsenyi, akinek világrengető képzelete sziklákat görgetett ódáiban, és isteni pillantással fogta át a végtelenséget, a Zenittől a Nadirig: sömlyéni magányában és niklai remeteségében írta verseit, titokban, hogy felesége szemére ne vesse a gyertyapazarlást. Csokonai, aki verseiben a franciás rokokó kertjeiben andalgott olasz amorettók játszi körében: gyalog járja az országos Debrecentől Csurgóig és vissza. Bessenyei, rövid külföldi forgolódás és egy szép olaszországi utazás (1768) után három évtizedes pusztakovácsii remeteségében temette nagyratörő álmait, széles körből összehordott európai műveltségének foszlányain rágódva. Jókai, aki csodás képzeletével bejárta az egész világot, sőt a mesék birodalmát is: négy fal között böngészte a lexikon adatait, hogy az írói képzelet hatalmával újrateremtse magában a világ tájait, - Olaszországot is (Egy az Isten). Egy Voltaire, egy Shelley, egy Byron beutazta fél Európát; a régi magyar költők úgy lettek nagy költőkké, hogy át se lépték az ország határát. S ha mégis kijutottak külföldre, akkor vagy bujdosni mentek, „Oceánum mellé”, mint Balassa és Mikes, vagy politikai száműzetésbe vonultak, mint Bacsányi és Jósika – avagy börtönbe vitték őket, mint Kazinczyt, Bacsányit és Szentjóbi Szabót. Itthon is gyalog utaztak, mint Csokonai és Arany -, Máramarosszigetről Nagyszalontára, - vagy ökrösszekéren, poros vidéki országutakon poroszkáltak, mint Petőfi, aki annyi lelkesedést, annyi szépséget tudott kicsiholni szerény alföldi, felvidéki és erdélyi útjaiból is -, hát még ha betelhet vágya, és megláthatja Európát! Úti leveleinek egyikében írja, 1847-ben:

... Holnap indulok Nagyvárad felé Pestre, s onnan a külföldre. Nőtelenségem utolsó hónapjait utazással töltöm. Megnézem a tengert, melyet annyira óhajtok már látni, mert hisz az rokona szívemnek: mély és viharos. Megnézem Shakespeare, Shelley és Byron hazáját, a sötét Angliát, s megnézem Béranger honát, a fényes Franciaországot...

Terve persze füstbe ment. Nemcsak hogy Franciaországig nem jutott el, hanem a lelkével rokon tengert sem látta meg; ez a tenger pedig bizonyára Olaszországot jelentette volna. Örült, hogy úgy-ahogy megélhetett, és két év múlva már az európaival összeforrott magyar szabadságért áldozta életét. S még legújabb költőink egyike-másika is csak álmaiban járhatta be a művelt Európát. Juhász Gyula egy életen át vágyódott országbéli tanári álláshelyein a Nyugat meseszigetei után, - s csak „a képzelet villámröptű vonatján” érhette el őket. „Elérem én is tán Párist, nagy álmok szigetét!” – írja már 1907-ben; de ő is csak képzeletben élhette ki vágyait, úgy, hogy Gulácsy Lajossal, az olasz mesterekért rajongó festővel, „Giotto jó utódával” a kávéházból „A Kőröst néztük, és láttuk Velencét, A kávéházban Goethe ült velünk, Esengtük Grandet Eugénia szerelmét...”

Nem a vágy, az utazás vágya, a kulturális szomjúság hiányzott költőinkből. Hiszen így, a fájdalmas távolból is magukba itták Európa egész kultúráját: Balassa a humanista költőket – köztük a nápolyi Marullust – és a renaissance friss szellemét, Zrínyi egy Tasso eposzi álmait, Berzsenyi Horatius ihletét, Bessenyei, Csokonai és Kazinczy kissé mindent, ami akkor az európai kultúra része volt, Goethe-től Metastasio-ig, Kölcsey a Herder-i jóslatot, Vörösmarty, Petőfi és Arany Victor Hugo-ot, Shakespeare-t és Aristophanest fordítanak, és Dante-ért, Bérenger-ért lelkesednek.

Az európai kultúrtájak fölkeresése azonban nagyrészt vágyálom maradt számukra. Pedig az írónak, a költőnek mindenki másnál nagyobb szüksége van arra, hogy költői képzelete meggazdagodjék a világ arcának szépségével, s megihlesse a tájak, népek, városok, képek és szobrok művészete. Jól látni ezt azokon a költőkön, akik mégis kijutottak külföldre, s költői fejlődésükben nevezetes mozzanatok, műveikben szép részletek őrzik a megbámult szépségek emlékeit. Meglátszik ez azokon a régi költőinken is, akik a mostoha sors ellenére is elvetődtek Olaszországba. Kétségtelen, hogy legtöbb személyes irodalmi kapcsolatunk Itáliához fűződik, s ezek a személyes élmények mindig megtermékenyítették költőinket. Már első „európai” költőnk, Janus Pannonius is tisztában volt azzal, hogy a tájnak formáló ereje van a költőre: „Mert lám, a táj áthatja ám a lelket – hol kelt a vers...” -, írja olasz költőbarátjának, Galeotto Marzio-nak (1458). Költészete mutatja, mit köszönhetett Itáliának és az olasz humanista irodalomnak. Balassa is tanult a nápolyi Marullustól. Zrínyire döntő hatással volt olaszországi tartózkodása, amelyre nevelője, Pázmány Péter küldötte a 16 éves ifjút. Ha csak Tassot ismerte volna is meg ekkor, már az is megérte volna ezt a külföldi utat. Faludi, a tudós jezsuita költő felett sem suhant el eredmény nélkül az az öt év, amelyet a Szent Péter-templom magyar gyóntatójaként töltött Rómában. Kisfaludy Sándort a közös hadseregbeli katonasors vitte Milánóba; mikor pedig Napóleon elfoglalta a várost, a költő Provenceba kerül, de oda is Petrarca verseit viszi magával, amelyek aztán ihletői lesznek Himfy Szerelmeinek. Öccsét, Károlyt kalandos természete, műveltségszomja és szegénysége vonzza Itáliába; gyalog megy le, s útközben kis képecskék eladásából él. Petőfi rokonszenvét az olasz szabadságtörekvések nyerik meg Olaszország számára; ennek emléke „Olaszország” c. verse (1848). Aranyt viszont Tasso és Dante lángelméje kötötte Itáliához.

Századunk elején végre megoldódott az a bénító varázs, amely a haza földjére nyűgözte le költőinket és íróinkat, korán átláttatva és átéletve velük a visszavonhatatlan vörösmartyas igazságot, hogy ez az a föld, amelyen kívül nincsen számunkra hely. A modern életforma, a technika fejlődése végre ledöntötte a „szűk sors” korlátait, s művelt szellemeink ettől kezdve időről-időre személyesen is találkoztak Európával.

Legújabb irodalmunk bizonysága szerint két igéző táj vonzotta legjobban íróinkat és költőinket, két ihlető európai középpont alakult ki: Párizs és Olaszország. Amott a szabadság és bohémség páratlan levegője vonzott; emitt a táj szépsége, a városok költészete és a művészet bűvölt -, a kék ég és a dombok, amelyek annyira emlékeztetnek a Dunántúl egére és halmaira. Mintha az észak-keleti magyar honvágyát jelképezné ez a sóvárgás a Dél után; hiszen azt mondják, hogy Keletről elvándorolt őseink is tulajdonképpen a csábos Lombardia felé igyekeztek. Tény, hogy irodalmunk tanúsága szerint ez a két táj vonzza leginkább a magyar lelket. Nyugattól olykor szellemet, Itáliától művészetet tanultunk. Mintha mégse üres szóbeszéd lenne a magyarság latin vonzalma, sokat emlegetett mediterrán szelleme, amelyet néhány évvel ezelőtt ünnepeltek Babitsban, a San-Remo-i díj elnyerésekor. Bizonyára nem véletlen, hogy éppen Párizs és az olasz városok, ez a két latin táj ragadta meg az írók és költők, a szellemi vezetők érdeklődését és rokonszenvét.

Ennek a vonzalomnak érdekes bizonysága az, hogy költőink ezt a két tájat éneklik meg leggyakrabban verseikben a külföld változatos panorámájából, s íróink ezt a két tájat választották legtöbbször regényeik elbeszéléseik színhelyéül. Párizzsal kapcsolatban a költők közül elég Adyt említenünk, a szépírók terméséből pedig Ambrus Zoltán, Márai, Laczkó Géza, Vaszary Gábor és Hevesi András párizsi regényeit. Az olasz tájat és városokat ennél is több költőnk és írónk szőtte bele műveibe. S nemcsak történeti regényekről van szó, amelyeknél a választott téma már eleve megköti a színhelyet; nem is csak antik római földön játszódó regényekről, amilyen például Móra Ferenc nagyszabású „Aranykoporsó”-ja vagy Kosztolányi „A véres költő” című, Néróról szóló lélektani regénye; hanem modern társadalmi regényekről is,amelyeknek önkényes színhely-megválasztása kétség kívül az író egyéni vonzalmáról tanúskodik.

Magyarországi Boldog Margit élete

IX. Gergely római pápa és II. Frigyes császár idejében, amikor Krisztus utáni 1237. évet írták, a tatárok, ez a barbár és hihetetlen népség elhagyták hazájukat és hevesen megtámadták a magyar királyságot, s akkor dühvel, vadsággal é kérlelhetetlenséggel dúltak, hogy nem kegyelmeztek se nemnek, se kornak, s mindent tűzbe meg lángba borítottak. Ebben a veszedelemben a katolikus Endre király^* (* A tudós Serafino Razzi atya tévedésből következetesen Endréről beszél Béla helyett. Ezzel a történeti névcserével még később is találkozunk, mert Fra. Gio. Michele Pió Bolognese bolognai szent-domonkos-rendi szerzetes művében, „Delle vite de gli hvomini illvstri de S. Domenico” Bologna, 1607. Második kiadás 1620., úgy igyekszik áthidalni Serafino Razzi legendája és Silvano Razzi Boldog Margit legendája meg a későbbi legendagyűjtemények közti ellentétet, hogy leírását így kezdi el: „Margit nővér, Máriának és Endrének, Magyarország királyának, akit IV. Bélának neveztek, volt a leánya...”) belátta, hogy csupán emberi erővel nem tud országa ily nagy rombolásának és pusztításának ellenállni, és tudván azt, hogy a győzelmet rendszerint égi segítségnek kell tulajdonítani: fenséges hitvesével, Mária királynéval együtt fogadalmat tett az Úrnak, hogyha kegyelmében részesíti, hogy helyt állhasson ezek ellen a kegyetlen népek ellen, avagy azok további harc nélkül hamarosan eltávoznak országából, akkor az Úrnak szenteli első születendő leánygyermekét, elhelyezvén ezt a prédikátor-szerzetesek rendjében. És íme, miután megtette fogadalmát és azután, hogy ne kísértse Istent és emberi eszközökhöz nyúljon, hatalmas hadsereget gyűjtött össze, hogy az istentelenek ellen vonuljon, azok csodálatos módon hátat fordítottak neki és visszamentek hazájukba. Miután a tatárok kivonultak, a nemes lelkű király halhatatlan köszönetet mondott az Úrnak. És nemsokára, minthogy a királyné megfogant, s amikor eljött annak ideje, gyönyörűséges leánygyermeket szült, akiről szülei azt akarták, hogy a szent keresztkútnál a Margit nevet nyerje el, hogy majd az erénynek valóban olyan értékes margarétájává fog fejlődni, aki méltó ajándék lehet, hogy a Paradicsom királyának felajánlják. S így ezt a leányt születése előtt Istennek szentelték.

Nagy gondot fordítottak nemes lelkű szülei arra, hogy istenfélelemben és szent szokásokban neveljék, annál is inkább, mert a leányka olyan élénk értelemről és jó szellemről tett tanúságot, hogy az udvarban mindenki nagyon elcsodálkozott és bámulta őt ezért. Történt pedig, kétéves lehetett Margit, hogy apja nagy sereget gyűjtött össze és hadba vonult Ausztria hercege ellen, hogy megütközzék vele. Királynő édesanyja megkérdezte leányától, hogy milyen lesz ennek a csatának a kimenetele. Mire Margit azt felelte, hogy az ellenséges herceg el fog esni, és apja serege vereséget fog szenvedni, de ennek ellenére királyi apja sértetlenül fog megtérni. S minden így is történt.^* (* A gyermek Margit eme jóslatáról a különböző legendákban két változat is ismeretes. Az egyik szerint azt állította volna, hogy apja serege győztes lesz, a másik szerint – bár apja ellenfele a csatában elesik – a magyar király vereséget szenved. Erről a kérdésről részletesen ír dr. Lovas Elemér: Árpádházi Boldog Margit élete (Budapest, Szent István-Társulat 1939.) c. alapvető munkájában. V. ö. 69-71. old.)

Amikor elérkezett a hároméves és hat hónapos korhoz, apja és anyja, akik emlékezetükben tartották megtett fogadalmukat, vidám arccal és alázatos szívvel vitték el a szent Katalin szűz és vértanúról elnevezett kolostor nővéreihez és ott különösen tisztelendő Olimpia grófnő – igen jámbor és bölcs asszony volt – gondjaira bízták, hogy az Margitot ebben a zsenge korban az Isten szolgálatára nevelje. Olimpia grófnő ugyanis Margittal együtt lépett a kolostorba, s néhány nap múlta felvette a szent köntöst és haláláig hűségesen kitartott ebben, s amíg élt, serényen gondját viselte a szent gyermeknek, Margitnak. Az előbb említett kolostornak, amely a prédikátorbeli szerzetesek rendjéhez és annak fegyelme alá tartozott, apácái nagy örömmel fogadták a királyleányt, aki mint növekedett korban, úgy gyarapodott erényekben és alázatosságban. Egy év leforgása alatt, ahogy legjobban tudta, a boldogságos Szűz Officiumát is tudta^* (* Lovas i. m. nem tartja valószínűnek, hogy tudta volna Szűz Mária officiumát. „Ha valamit tudott is belőle mondani – folytatja Lovas – az elég tökéletlen lehetett, hiszen latinul kellett volna tökéletesen kiejtenie olyan szavakat, amiket nem értett; hozzávehetjük, hogy ekkor bizony még magyarul is elég tökéletlenül beszélt.” /80. old./); úgy tanulta meg, amint hallotta, hogy a nővérek mondogatják. Már ebben a korban is kerülte a gyermeki játékokat és szokásokat, s semmi sem szerzett örömet neki, csak az, ha komoly, szellemi dolgokról hallott. Még nem töltötte volt be negyedik életévét, amikor azt akarta, hogy öltöztessék be a szent egyházi köntösbe, s azt olyan komolysággal és alázatossággal öltötte magára, hogy mind elcsodálkoztak és megdöbbentek. Öt éves volt, amikor észrevette, hogy sokan a nővérek közül meztelen derekukon ciliciumot hordanak; addig könyörgött Olimpia nővérnek, míg az titokban meg nem engedte neki, hogy hordja ő is. Miután néhány napig hordta a ciliciumot, gyenge és zsenge kora arra késztette, hogy letegye és későbbre halassza annak hordását, amikor már ellenállóbb és testileg sokkal erősebb. Annak ellenére, hogy király leánya volt, szegényesebben öltözködött, mint bármelyik más nővér, s minthogy nem hordhatott ciliciumot meztelen bőrére ugyanabból az anyagból készült öveket tekert.

Mikor apja ura és királyné észrevették, hogy drága gyermekük milyen eredménnyel gyarapodik szellemiekben és az Úr szolgálatában, pompás és megcsodált kolostort építettek a Duna egyik szigetén, amelyet Nyilak szigetének neveztek.^* (* Lovas idézett munkájában egész fejezetet szentel a szigeti kolostor és annak lakói leírásának. IV. fej.) Nagylelkűségüknek megfelelően sok világi birtokot adományoztak neki és azt akarták, hogy mind a sziget, mind a kolostor a boldogságos Szűznek szenteltessék. Sok más nővér kíséretében azután idehozták a szentéletű leánykát, aki tízéves korában Boldog Humbert, a prédikátorrendi szerzetesek főmestere kezébe letette a szent fogadalmat.

Boldog Margit mind testalkatára, mind arcára nézve csodaszép volt, lelke olyan szelíd, nyugodt és kiegyensúlyozott volt, hogy úgy tűnt, semmiféle viszontagság meg nem zavarhatja. Különösen a beszédje volt kellemes, olyannyira, hogy nem csupán a nővérek járultak szívesen hozzá, hanem nemes hölgyek és hercegnők is hozzá fordultak, hogy beszéljenek vele és tanácsot kapjanak tőle. Nagyon szerette a csendet és a magányt; igen rossz néven vette, ha jobban tisztelték és becsülték, mint a többi nővért, s ha azt mondták neki, hogy király leánya. A napnak első órájától kezdve egészen az étkezés idejéig mélyen elmerült az imádságba: azután nem minden könny, együttérző sóhajtás és alázatosság nélkül megcsókolta a feszület szentséges sebeit és a nővérekkel együtt ebédelni ment és megelégedett a refrektórium közönséges ételeivel. Sohasem vett magához más ételt, mint a kolostor közös és egyszerű menzája főztjét. Éppen úgy sohasem aludt másutt, mint a szokásos és közös hálóteremben, hacsak valami igen súlyos ok őt arra nem késztette. Mindig azt akarta, hogy körülötte néhány felnőtt nővér legyen, akikkel kedvére beszélgethessen és vitatkozhasson szellemi dolgokról. Az éjszakák nagy részét imádságban töltötte, ügyelvén arra, hogy az oda vetődő nővérek meg ne lessék, vagy félbe ne szakítsák. Az ebédtől egészen a vecsernye idejéig valami munkával foglalatoskodott, hogy a henyélést elkerülje: különösen szívesen dolgozott a templom díszítésén és annak szolgálatában. S ha néha látogatók megakadályozták, hogy megszokott munkáját végezze, addig nem volt nyugta, amíg az elmulasztottat nem pótolta.

Gyenge testi ereje ellenére a szent regulák és szabályok összes böjtjeit megtartotta és nagycsütörtökön a vacsorától kezdve egészen a nagyszombati vecsernyéig semmit sem vett magához: sűrűk könnyeket hullatva csak avval foglalkozott, hogy édes Megváltójának keserű szenvedéséről elmélkedjék. Nagypéntek éjjelén bár megszokott ágya mindig kemény és rideg volt, egy földre leterített zsákra pihent le. A boldogságos Szűz ünnepeinek vigíliáin kenyéren és vízen böjtölt, s hasonlóképp a néhány más szent ünnepének előestéjén is, akiket különös pártfogójául választott. Nagy figyelemmel hallgatta a szentbeszédeket, különösen pedig azokat, amelyekben az Ég dicsőséges királynéjáról volt szó, akit Margit különös szószólójául és pártfogójául választott. Sohasem hívta a boldogságos Szüzet másként, mint Isten anyja és boldog reménységem. S minden esetben, ha mások vették ajkukra Szűz Mária nevét, vagy ő ejtette ki száján, mélységesen meghajolt. Amikor elment a feszület előtt, amely a kapitólium falára volt festve, térdre borulva imádta az Urat.

Leopárdi költészete

(Olaszország, Recanati, 1798. június 29. – Nápoly, 1837. június 14.)

„Io voglio piuttosto essere infelice che piccolo”.

Leopardi.

Amíg a francia égen feltűnt a napóleoni üstökös, végigfutotta pályáját és lebukott, addig Recanati-beli magányában gondterhes ifjúóságát élte Leopardi, Petrarca óta a legnagyobb olasz lírikus.

Leopardi egyedül áll az olasz gondolat és művelődés történetében érzékeny lelkével, emelkedett gondolataival és nemes művészetével, mert ezek a kor esztétiko-folozófikus áramlataitól távol, saját magukból termelődtek ki, s a XIX. század első három évtizedében az elsőbbséget biztosították neki.

Művészete a fény, a nagyság, a szerelem után szomjazó, nyomorult testben lakó, nagy lélek története.

Az Ancona melletti Recanati-ban született 1798-ban grófi család elsőszülött sarjaként. Az apa, aki a maga módja szerint szerette fiát, nagy könyvbarát, reakcionárius és minden modern dolognak ellensége volt. Az apa az abszolút monarchia feltétlen híve, a fiú liberális és nacionalista. Ezek az ellentétek már a gyermeket is elválasztották apja szellemi világától.

Az anya, aki megszokta, hogy az elszegényedett család anyagi ügyeinek érekében hitelezőkkel, bérlőkkel harcoljon, ezt az érzéketlenségét átvitte gyermekeire is, és Leopardit megfosztotta az anyai szeretet jellemet, lelket, életet formáló melegétől és talán a világirodalmat az anyai szeretetet zengő legszebb költeményektől. Gyengédséget csak anyai nagyanyjától, Károly öccsétől és Paolina nővérétől kapott. Egyetlen örömét a tanulásban lelte. Apja jól felszerelt könyvtárában töltötte minden idejét. A sok ülés miatt hátgerincelferdülést kapott. Tizenhárom éves korában olthatatlan szomjjal görögül és héberül tanul, mint Goethe, 14 éves korában asztronómia-történetet ír, mint Pascal. Mikor már nem bírja tovább,m int mondja, a vad otthoni környezetet, szökést kísérel meg, de felfedezik és ezentúl mintegy rabként őrzik. Ismét a könyvekhez menekül és úgy él a grófi kastélyban, mintha azoknak falain túl vége lenne a világnak és az életnek.

De az olvasás, tanulás sem tette boldoggá, mert 19 éves korában így ír Giordaninak: „Io mi sono rovinato con otto anni di studio matto e disperatissimo... E mi trovo rovinato infelicemente e senza rimedio per tutta la vita...”

Introspektiv szellem volt, aki magányában az ostobaságot, az eseménytelenséget, a megmerevedett életet látva maga körül, mégis a dicsőség után vágyott. Sokat hallunk a magány jellemformáló erőiről. Érdekes lenne vizsgálni, hogy a magány mennyiben formálta Leopardi jellemét, miként Goethe-ét a társaság. A dicsőség utáni vágy valósággal kínozza Leopardit és mintha érezné, hogy a sors rövid időt szánt a számára: minden erejével és egészsége helyrehozhatatlan feláldozásával ennek a dicsőségnek elérésén dolgozik. Pensieri című prózai munkájában olvassuk: „Io ho grandissimo, forse smoderato e insolente desiderio della gloria: io voglio alzarmi, farmi grande ed eterno con l’ingegno e collo studio”, „Io voglio piuttosto essere infelice che piccolo”. Hallatlan akaraterő nyilatkozik meg ezekből a sorokból. Az új olasz akarás sugárzik felénk, mely később Mussoliniban testesül meg. Leopardi elérte a célját: nagy, híres költő lett belőle, de boldogtalan ember. Vajon melyik ér többet? Vagy talán egyik sem ér semmit?

Szülei nevelői tudatlanságára vall, hogy nem ismerték fel fiúk lángeszét és nem engedték bekapcsolódni az akkori olasz élet nagy szellemeinek körébe. Nem engedték el Recanati-beli börtönéből. Kétségbeesése egészen az öngyilkossági kísérletig űzi. Falujabelijei nem törődnek vele, az utcagyerekek kinevetik testi fogyatékossága miatt. Kacagó gyermekhad helyett hosszú éveken át a klasszikusok voltak barátai. Míg tudóssá fejlődött, megérett benne az a pesszimizmus is, mely filozófiájának oltóanyaga lett.

Leopardiban a költő előtt a nyelvész született meg. Autodidakta módszerrel megtanul görögül, majd héberül. Olyan alapos tudásra tesz szert, hogy kora legnagyobb klasszikus irodalomtörténészeivel szembeszáll. Még nincsen 16 éves, mikor Plotinus-nak Porfiriusról írott görög nyelvű életrajzát magyarázatokkal látja el. Az Odisseát fordítja. 18 éves korában már a halálról ír. Ebben sem a haláltól való félelem nyilatkozik meg, hanem a fájdalom, hogy le kell mondania mindazon dicsőségről, melyre lelke szomjazik. Itt rokon vonásokat mutat fel az angol Shelley-val (Lásd Death c. költeményét), Keats-el és a német Hölderlinnel. Keats „When I have fears that I may cease to be”^* (^* The poetical works of John Keats, p. 303.) kezdetű szonettjében bukkan fel ez a gondolat, amelyet Szabó Lőrinc^* (^* Örök barátaink, 301. lap) fordításában mutatok be:

Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok,

mielőtt agyam termését behordtam,

mielőtt, mint dús csűrök a magot,

megőrzöm magam tornyos könyvhalomban;

ha nézem a csillagos éjszaka

arcán a nagy mese jelképeit

s érzem, hogy őket lerajzolni a

varázskezű sors nem soká segít;

S ha azt érzem, - te tűnő árny, te szép! –

hogy már nem látlak viszont, s hogy soha

nem önti belém tündér erejét

a gondtalan csók, - akkor, akkor a

mindenség partján állok, eltűnődve,

s hír s szerelem semmivé omlik össze.