Sárgul a
lomb. Bágyadt napsugár hull
A virágok
hervatag kelyhére, -
Miként
búcsúzó, szerelmes ifjú,
Bútól
halvány lánykája keblére:
(S míg
búcsúznak szótlanul, aközben
Harmatkönny
gyöngye ragyog szemökben.)
Csöndes a
táj. Lomha felhők úsznak
- Száz
alakba öltözvén – az égen.
Valami
láthatlan szellem, mintha
Gyér
fátyolt szőtt volna át a légen.
Minden
hallgat... és e hallgatásban:
Fájdalom s
kimondhatlan varázs van!
Hol
nemrégen még a pitypalatty szólt:
Letarolva
éke a mezőknek;
A réteken
– virág helyett – kóró
S zörgő
haraszt váltják fel a zöldet.
Kalásztenger
helyén sárga tarló:
Pusztává
tett mindent kasza, sarló!
Nem
hallszik bús szava a kakukknak;
Pajzán
gyermek nem felesel vele.
Illat s
dal helyett a lég szanaszét
Hosszú
pókhálószálakkal van tele.
A
szorgalmas méh is belefárad:
Mézet
szívni míg virágra szállhat!
A fülmilét
sem hallani többé;
Nem
csattog már... minek is dalolna!
A pacsirta
elnémult... egy hang nincs,
Mire a
szív érzőn feldobogna!
Készül
hosszú útjára a fecske:
Csoportokba
gyűlvén nagy fecsegve.
Amott –
egy közeli erdőségnek -
Csapatonként
vadgalambok szállnak:
Tanyájukra
megpihenni térnek;
Künn a
tarlón, a mezőkön jártak.
Most lövés
hallszik; s rá, valamennyi
Fölriad...
nem tudva: merre menni?
Távolabb –
szélén a láthatárnak –
Csókák,
hollók s varjak serge károg;
Majd fönn,
majd lenn – felhőt képzelőleg –
Éktelen
lármát csapván kóvályog.
Egyszerre,
több csapatra szétválnak,
S a
tengeri földeken megszállnak.
Pásztorfiú
vad kiabálása
Lakmározásukból
fölzavarja,
S nagy
zúgással szárnyra kerekednek,
Egy részük
erre, a más amarra;
Míg
néhánya, harcias zajt ütve:
Rátámad
egy egerésző ölyvre.
Itt-amott,
hol az országút látszik:
Sebes
forgószél indul, kavargván;
Az úti
port s száraz falevelet
Vad
szeszéllyel messze fölsodorván.
S én
gondolom, amint végignézem:
Mért nem
visz el engem is?... miért nem?...
*)
Mutatványa Bíró Pálnak sajtó alá rendezett, a marosvásárhelyi nyomdász Szabó
Lajos által „Vadvirágok” cím alatt decemberben kibocsátandó költeményfüzetéből.
Szerk.
(Forrás:
Udvarhelyi Híradó 1877.)