Aranytól - Aranyról - „TOLDI MIKLÓS KÉPE ÚGY LOBOG FEL NÉKEM MAJD KILENC-TÍZ EMBER-ÖLTŐ RÉGISÉGBEN.”

A Toldi Előhangjának kézirata

A Kisfaludy Társaság pályázatának szövege

Készíttessék költői beszély, versben, melynek hőse valamely, a nép ajkán élő történeti személy, pld. Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb. Forma és szellem népies legyen. Beküldés határnapja november 20. 1846. – Jutalma 15 drb. arany.

A Toldi jeligés pályázatára beküldött magát felfedő kézirat

A Toldi ihletői

A Toldi név megkapta Arany képzeletét; a pályázat mintha neki szólott volna. E vidéken volt honos a Toldiak virágzó nemzetsége; a szomszéd „sován Szilágyország”-ban, Kusalkőn* szerzé Ilosvai Ptolemeus históriáját* 1570-ben, ott hallhatott a nagy erejű hősről; e környéken az asztalnak tett malomkövet ma is „Toldi asztalá”-nak mondják. Többet regélt róla a szalontai nép, mely a családot is, a mondát is magáénak tudta, mert a Toldiak hajdan Szalonta földesurai voltak, s a vidék őrizte emléköket. Még 1830-ban is járt ott valaki Erdélyből ősi fészkét megnézni, aki ujján T. M. betűs, bikafejes gyűrűt viselt.

A jegyzői lak udvarára odalátszott a csonka torony, a néphagyomány szerint a Toldi-vár donjonja;* még látszottak vízárka nyomai, s a rég kiapadt tóé, mely oldalát mosta. (…) Régi térképén ki volt téve Told puszta, s mellé odarajzolta az elpusztult Nagyfalu helyét. Ott zúgott a határban a Pata* erdeje, hol Toldi vadat űzött. (…) Szinte szeme előtt látta, egy levegőt szívott vele.

A pályázat olvastára megelevenült Aranynak. Újra olvasgatni kezdte, amit a ponyváról* nyilván gyerekkora óta ismert: Az hires nevezetes Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokságáról való históriát. Szerencsére oly példány került kezébe, mely nem hiányos, sőt megvan benne a későbbi tíz sor is, mely a hősnek Buda kapujában függő fegyvereit emlegeti: a buzogányt, a pajzsot, a parittyát és a kopját. Egyszerre óriási voltában állt előtte Toldi, roppant fegyvereiben; így mutatja az előhang az olvasónak is. És ha egyszer életre mozdult, azontúl minden emlék és benyomás éltette. A vézna mese, amint fejében forgatta, kiszállt az ismerős határba, fel-felbukkant előtte itt is, ott is, egy-egy epizód odaszokott valahová, és kitellett, rendre megtelt élettel, levegővel.

Ilosvai Toldijának címlapja

Lassanként életre melegült lelkében a tetszhalott monda, melyből Ilosvainál éppen az élet melege hiányzott. Puszta neveket talált nála, azokba emberi természetet kellett öntenie; a darabos részek nem illettek össze, azok réseit ki kellett tölteni; a mese vékony szála hol elszakadt, hol összegabalyodott,azt kisimítni, összekötni: szóval egészen formálni a régi törmelékből.

Voinovich Géza

Toldi

Előhang

’Mostan emlékezem az elmult időkről,

az elmult időkben jó Tholdi Miklósról…’

Ilosvai

Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,

Messziről lobogva tenger pusztaságon:

Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem

Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben.

   Rémlik, mintha látnám termetes növését,

Pusztító csatában szálfa-öklelését,

Hallanám dübörgő hangjait szavának,

Kit ma képzelnétek Isten haragjának.

Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton,

Nem terem ma párja hetedhét országon;

Ha most feltámadna s eljőne közétek,

Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek.

   Hárman sem birnátok súlyos buzogányát,

Parittyaköveit, öklelő kopjáját,

Elhülnétek, látva rettenetes pajzsát,

,És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját*.’

*) Az ezen ,-’ jeggyel felhozott helyek Ilosvaiból vannak átvéve. A. J.

Részlet a Toldi Első énekéből

Negyedik ének (Részlet)

Miklós bujdosni indul

1

Mint a hímszarvas, kit vadász sérte nyillal,

Fut sötét erdőbe sajgó fájdalmival,

Fut hideg forrásnak enyhítő vizére,

És ezerjófűvet tépni a sebére;

   Jaj! de a forrásnak kiszáradt az ágya,

Az ezerjófűvet írul sem találja,

Minden ág megtépte, tüske megszaggatta,

Úgyhogy még aléltabb most az isten-adta:

2

Úgy bolyonga Miklós. Nyakán ült a búja,

Oldalát kikezdte annak sarkantyúja,

S mint bezárt paripa, mely fölött az ól ég,

Szíve a mellében akkép hánykolódék.

   Bujdosik az ,éren', bujdosik a ,nádon',

Nincs, hová lehajtsa fejét a világon.

Hasztalan kereste a magánosságot,

Mert beteg lelkének nem lelt orvosságot.

3

És mint a toportyán*, ha juhász kergette,

Magát egy kiszáradt nagy nádasba vette:

Ott is azt susogta a nád minden szála:

Széles e világon nincsen árvább nála.

   Nádtors lőn az ágya, zsombok** a párnája,

Isten kék egével födve a tanyája,

Mígnem a sötét éj szárnya alá vette

S fekete ponyvából sátort vont felette.

4

Majd az édes álom pillangó képében

Elvetődött arra tarka köntösében,

De nem mert szemére szállni még sokáig,

Szinte a pirosló hajnal hasadtáig.

   Mert félt a szunyogtól, félt a szúrós nádtól,

Jobban a nádasnak csörtető vadától,

Félt az üldözőknek távoli zajától,

De legis-legjobban Toldi nagy bajától.

5

Hanem amidőn már szépen megpitymallott,

És elült a szúnyog, és a zaj sem hallott,

Akkor lelopódzott a fiú fejére,

Két szárnyát teríté annak két szemére;

   Aztán álommézet csókolt ajakára,

Akit mákvirágból gyüjte éjszakára;

Bűvös-bájos mézet, úgy hogy édességén

Tiszta nyál csordult ki Toldi szája végén.

*) „Toportyán”: réti farkas. A. J.

**) „Zsombok”: zsombék. Mint fazok-fazék stb. A. J.

Tizenkettedik ének (Részlet)

A király megbocsát Miklósnak

  

.        .        .        .        .        .

   A király most szemét Miklósra vetette.

Vállát kegyelmesen meg-megveregette;

És monda nyájasan: "Ifju vitéz, állj fel:

Eladott a bátyád, de többször nem ád el.

11

"Én neked a földön ím kegyelmet adok;

Kérd Istent, remélem Isten is adni fog;

Bírjad békességben birtokod, ha rád száll,

Nem volt az, mióta megvan, jobb gazdánál.

   És hogy haragosod ne legyen a szomszéd,

Íme bátyád önként neked adja részét:

Vértagadó testvér! nemde úgy van? érted?

Hogy ősi birtokod öcsédnek igérted?"

12

György meredt szemeket vetett a királyra,

Hej dehogy mert nem-et mondani szavára!

Mert villogott szeme, és iszonyú pogány

Harag sötétellett a király homlokán.

   "Jól van", mond a király, "igen a felelet?

Jól van! Erről még ma írsz öröklevelet;

Most pedig, miután így kipróbáltalak,

Mondom: udvaromnál többé ne lássalak."

13

Megszólalt most Miklós: "Felséges királyom!

Bátyám birtokára egy cseppet se vágyom;

A magamé sem kell, legyen tied, bátya,

Teljék vele fösvény szived kivánsága;

   Csak azon könyörgök mostan felségednek:

Vegyen be sergébe, csupán közembernek;

Jó az Isten, jót ad: megszerezi kardom,

Amire szükségem leszen, avval tartom."

14

Felelt a nagy király: "Ne légy olyan gyermek;

Hogyan vennélek én hitvány közembernek?

Királyi fejemhez választalak téged

S mán kezdve tizenkét lóra jár hópénzed."

   De míg ezt elmondta, azalatt leoldott

Derekáról egy nagy cifra rezes kardot:

Gyémánt a cifrája, arany volt a reze,

Toldinak nyujtotta s monda: "Kösd fel, nesze!"

15

Semmit se mondhatna s adhatna királya,

Ami Toldinak ily örömet csinálna,

Pénzért, gazdagságért hej dehogy cserélne:

Dárius kincsének még oda sem nézne.*

   Azért akarta is szépen megköszönni,

De a szó nem akart a nyelvére jönni,

A király azonban nem neheztelt érte,

Mert az együgyű szív nyelvén nagyon érte.

16

És hogy örömében ne maradjon hiány,

Hogy beteljék mindaz, amit szíve kiván,

Épen mintha álma kezdődnék most elől,

Anyját látja jőni a korlátok felől.

   Elfelejtett mindent és futott elébe,

Kimélve szorítá páncélos ölébe,

Nem szólott egyik sem, nem sírt, nem nevetett,

Csak az öreg Bence rítt a hátok megett.

*) „Oda sem néz neki”: tréfás kitétel, körülbelül ennyit tesz: fel sem veszi, rá sem hajt. A. J.

Miklós alakja

Toldi Miklós, Arany felfogása szerint, a felemelkedő, a nemzetté váló  népet képviseli. Miklós sorsa tehát: a nemzetté vált nép sorsa – Miklós kudarcaiban, hibáiban az egész nemzet kudarcainak, hibáinak természetére,

Szőnyi István illusztrációja a Toldihoz

okaira céloz Arany. Toldi Miklós: össznemzeti hős és jelkép. Toldi alakjában, jellemében nem a kizárólag paraszti jellemvonások és társadalmi vonások uralkodnak, hanem emezek mellett, emezekkel összhangban: másfélék is, tehát részben, a lovagiak is. Toldi Miklós mindenestül: a vitézi eszmény képviselője, vagyis olyan eszményé, melyben az egész nemzet erényei és hibái is megtestesülnek. Vitézi voltában Toldi Miklós egyik osztályhoz sem tartozik teljesen – de bizonyos mértékben hozzátartozik a néphez s a nemességhez is.

Sőtér István

A magyar népiesség példaadó műve

A Toldit a Kisfaludy Társaság pályázata hívta létre, de igazi mintaképe, inspirálója* Petőfi volt. Ahol azonban Petőfi kalandozott, ott Arany hazatalált. Ma, több min százados messzeségből, úgy látszik, Toldi az idők teljességében érkezett: az eredményeket foglalta össze. Évtizedek kísérletei után megszületett a magyar népiesség példaadó műve. Költői realizmusunk megkapta első nagy mintakélpét. S a tisztán irodaslmi mozzanatokon túl: ott volt a kor igazi hőse, a tiszta szívű, életerős népi sarjadék, akinek dicsősége a feltámadásra készülő nép és az erényeiben megújuló köznemesség szövetségének győzelmét jelképezte. Toldit készen várta helye, és mégis van megszületésében valami csodaszerű. Nyelve ma mindnyájunk természetes birtoka; Aranynak meg kellett azt teremtenie. Ami ma előzménynek látszik, arra inkább az ő ragyogása fénylik vissza. Valóban a lángelme műve, az ösztön vakmerő biztonságával megtalált legjobb megoldás, Arany elkésve kibontakozó ifjúságának, lelke merész és bizakodó elemeinek teljes összefoglalása.

Keresztury Dezső

A Toldi első kiadásának címlapja

A Toldi folytatása

(…) A nagy erejű, nagy természetű pórsuhanc levente alakja végigkísérte Aranyt egész életén. A Toldi sikere a mű folytatására kötelezte Sajátságos módon a trilógia harmadik részét írta meg közvetlenül az első szomszédságában; a középrészt, a Toldi szerelmét, több félbemaradt kísérlet után, csak élete alkonyán.

Keresztury Dezső

Toldi estéje

Első ének (Részlet)

A kegyvesztett Toldi

1

Őszbe csavarodott a természet feje,

Dérré vált a harmat, hull a fák levele,

Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,

És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.

   Megpihen legszélén az égi határnak

S int az öregeknek: "benneteket várlak!"

Megrezdűl a feje sok öregnek erre:

Egymásután mégis mennek a nyughelyre.

2

Így pihent akkor is; így tekinte vissza;

Síma volt a mező, a menny pedig tiszta;

Milliom kis naptól ragyogott a mező:

Akárhova nézett, csak azt látta: ez ő!

   Itt egy tócsa tükrén, s felvetődő halán,

Ott egy kis bogáron, s a gyep pókfonalán,

Mindenütt, mindenütt, meddig szeme kilát,

Láthatá a vén nap önnön ia-fiát.

3

Sokfelé tekinte, módja is volt ebben,

De most Nagyfalura nézdegélt legszebben,

Nagyfalu helységben a Toldi kertjére:

Tán az őszi fáknak hulló levelére?

   Tán az árnyékokra, hogy mind arcra esnek,

S leborulva hosszan, tőle búcsut vesznek?

Tán a kurta pejre, mely, ahol csak leli,

A felmagzott burjánt nagybúsan legeli?

4

Tán erre, tán arra... tán a kőkeresztre,

Mely egy kis domb alján földbe volt eresztve?

Sem erre, sem arra: Toldit, az öreget

Nézte, hogyan térdel a sír dombja megett.

   Nincsen már hajának egy fekete szála,

Öveig lenyúlik szép ezüst szakálla,

Szép fehér szakálla, melyet, amig térdel,

Kebelére kulcsol összefont kezével.

5

Imádkozik ottan csendesen és mélán,

Néha egy könny csillog szeme alsó héján,

Néha, de csak ritkán, megmoccan az ajka,

Ám egy hang, mi nem sok, annyi sincsen rajta.

   Feje felett átment a zimankós élet,

Tele most hideg, de csendes tiszta tél lett,

Három éve már, hogy nem az udvart lesi,

Hanem a megígért jobb hazát keresi.

6

Három éve történt, hogy az agg levente

A király haragját ősz fejére vette,

Gáncsolván az udvart, annak puha kényét,

Csinosabb szokásit és olaszos fényét.

   Szálka volt szemében a sok díszpalota,

Szüntelen csak zsémbelt: "nem való ő oda,"

Míg, szaván marasztva, elküldé a király:

Hazamene halni, és most holt hire jár.

Hatodik ének (Részlet)

Toldi halála

24

A király egy székre a beteg mellé ül

És föléhajolva szólítja nevérül.

Toldit környékezte már az a fél-álma,

Mely elnyomja végre s ejti mély halálba.

   Felriadt a szóra, - ismeré azt szinte -

Nagy, merő szemekkel Lajosra tekinte:

Ráismert, - de mintegy kételkedve: hol van?

A padlásgerendát kezdte nézni sorban.

25

A király megszólal: "Nem ismersz engemet,

Toldi, ősz barátom, hogy elfordul szemed?

Én vagyok, a király... nem aki megbántott -

Én, Lajos, szólítlak, régi jó barátod.

   Eszmélj vissza; nézz rám, ne fordítsd el szemed;

Egy szót mondj, ne többet: akármit - nevemet -

Ki tudja, egymásra hol s mikor találunk?

Búcsuszó ne'kül csak nem lehet elválnunk."

26

Toldi tisztán eszmélt és minden erejét

Összeszedve, kissé fölemelte fejét:

Képpel a királyhoz erőlködve hajlék

És nyujtá kezét, mely hideg volt mint a jég.

   Egyszersmind beszéle értelmesen, halkan:

"Milyen álom volt ez! hogy már meg is haltam;

Beh jó, hogy te itt vagy - lelkem újraéled:

Nem lehet kimúlnom, hogy ne szóljak véled.

27

"Oh - barátom (vedd fel most tőlem e nevet)

Megbocsáss, ha jártam valaha ellened;

Ha zsémbes, ha durva voltam, lattal ne mérd:

Engedd el ezt nékem az én jó szívemért.

   Meglakoltam úgyis. Dejszen annak vége. -

Odavan lelkemnek sok szép reménysége; -

Dejszen ami elmult, az meghalt, elveszett -

Virrasztója is úgy jár: az emlékezet.

28

"Végső rendelkezést tennék: de hát minek?

Nem igen van: miről. S ha volna sincs: kinek.

Nem hagyok örököst... csak egy hű cselédet:

Azt kötöm szivedre - - meg a magyar népet.

   Szeresd a magyart, de ne faragd le" - szóla,

"Erejét, formáját, durva kérgét róla:

Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják?

Nehezebb eltörni a faragatlan fát."

29

Ezt mondván, sohajtott és visszahanyatlék;

Jobbkeze a király kezében maradt még,

Szeme sem fordult el, csak nézett keményen,

De mint a szarué, olyan lett a fénye.

   A király pediglen így felelt szavára:

"Hogyne lenne gondom az öreg szolgára?

S a magyart, a népet, mikor nem szerettem? -

Birodalmát három tengerig vetettem.

30

"Mindig abban jártam, fáradék is bezzeg,

Hogy magyar népemnek hírt-nevet szerezzek,

Hogy megsüvegeljék békében, csatáin,

Kívül is, belül is országa határin;

   Nem dicsekszem evvel - nem is azért mondom

Istenem! de hát azt kell-e igazolnom

- És kivált előtted (hisz mi tudjuk ketten) -

Hogy a magyar népet mily igen szerettem?

31

"Vagy hát nem szeretet volt, hanem gyülölség.

Hogy simítni kezdtem a nemzet erkölcsét,

S azt akartam, hogy a népek dísze légyen,

Kivel becsületet valljak és ne szégyent?...

   Hajt az idő gyorsan - rendes útján eljár -

Ha felűlünk, felvesz, ha maradunk, nem vár;

Változik a világ: gyengül, ami erős,

És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.

32

"Hajt az idő, nem vár: elhalunk mi, vének,

Csak híre marad fenn karunk erejének:

Más öltőbeli nép, más ivadék nő fel,

Aki ésszel hódít, nem testi erővel.

   Ím az ész nemrég is egyszerű port talált,

Mely egész hadakra képes szórni halált;

Toldi vagy nem Toldi... hull előtte sorban:

Az ész ereje győz abban a kis porban!"

33

Szólt és rátekinte a beteg arcára:

Jaj! de vége van már, leesett az álla;

Mégis össze vannak kapcsolva kezeik,

Mint két összenőtt galy, bár elszáradt egyik.

   Lefejté az élő kéz a halott kezet.

Hosszu hallgatás lőn. A király könnyezett.

Bence meg félreállt, csak az ajtó megé,

S erős rázkódással zokog vala szegény.

A Toldi estéje szigorú szerkezete

A kifejtett eszmei tartalom alapján (…) az Ilosvainál talált nyersanyag zárt, szigorú szerkezetbe rendeződött. Arany egybevonja Miklós két útját: elfogadja a háromévi keserű visszavonulást, de az utolsó nagy diadalt összekapcsolja az udvarban való kicsúfolással és Toldi váratlan halálával. Ezek a mozzanatok összekapcsolva termik meg a n agy hős tragikus elbukását. A tárgyban rejlő hangulati értékeket aztán a részletekben nagy művészettel eleveníti meg. Az első ének késő őszi tája, a sírásás, a múlt emlékeinek idézése és a hamar lehulló este ütik meg az alaphangot. A folytatás méltó hozzá: háromnapi út szinte áthatolhatatlan őszi ködben. A tragikus légkört tovább komorítja a Gyulafi testvérek halálos küzdelme. A nyomasztó légkör nehezen akar földerülni: még Toldi diadala után sem érezzük azonnal a győzelem örömét, s maga Toldi is csak alig-alig bontakozik ki duzzogó nehezteléséből. Végre fellobbanó öröme, látszólagos visszafiatalodása, hirtelen felbuzgó tervei a jövőre: néhány sugár, amely egy ideig a derű, a kiengesztelődés illúzióját* kelti; utána annál erősebb kontraszthatással* következik be az utolsó összeütközés és a haldoklás jelenetsorozata.

Barta János

A két Toldi egyező és eltérő motívumai

(…) Az első Toldi családias koncepciójára* itt már csak negatívumai emlékeztetnek: az öreg Toldi rideg, szomorú magánya, üres otthona. De vannak elemei, melyek – mint afféle „szerzett jog” kerülnek át a fiatal Toldi történetéből az új énekbe. Ilyen elsősorban Toldi jellemének állandó vonása: robbanékony, hirtelen haragúsága, jó kedvének szilaj túlcsapongása (mindkét költeményben a viadalra készültekor). Ilyen az új Bence, aki az apjára ütött; az Első énekben a kert, az ablak, a szú az ajtóban; a két Gyulafiban ama temetői özvegy két fia látszik újratámadni, kiket a cseh ölt meg. Ismétlődnek képek, hasonlatok, kifejezések is. A régiekre emlékeztető, de lehangoló értelművé változott mozzanat: a párbaj; Lajos itt is jelen van, de a hajdaniban Miklós önklént kérte a kegyelmet, itt csak azt nem kérné tőle; a múltra emlékeztet Miklós mostani gyilkossága is: csakhogy most nem György mondja, hanem Lajos, hogy „el kell fogni!”. Derültebb színre fordult a „pestiek” viselkedése: a fiatal Toldi a rideg, hálátlan pestiekre talált, az öreg most a tréfálkozó kedvűeken mosolyog. Mind e teljes vagy részbeni visszamutatások az első Toldira: annak tanújelei, hogy Arany újabb művében is a réginek a közönségét tartja szem előtt.

Horváth János

Arany helyre a magyar irodalomban

Ha meg akarjuk jelölni Arany János helyét a magyar irodalomban, azt  kell mondanunk: ő a legnagyobb magyar epikus költő; első mestere a nagy- és kisepikus válfajoknak egyaránt.

Petőfinek nemcsak költői lángelméjénél fogva, de főirányára nézve is édestestvére. Mindkettő népies alapon áll: költészetük a népköltészet megnemesítése. Mind a kettő a legmagasabb művészet színéig emelte a népiest. Módszerük, melyet e részben használtak, különböző, de abban megegyeznek, hogy a népies költészet egyszerűségét, közvetlenségét és energiáját átvitték a műköltészetbe.

És épp azért, mert költészetük oly mély gyökeret eresztett a népies talajba, mondhatni róluk, hogy legmagyarabb költőink is. Ami évezredeken át aludt a magyar nép lelkében, amit nemzedék nemzedék után némán érzett, az, amint fellépnek, egyszerre megnyilatkozik a költészetben. Arany költészetében éppúgy, mint a Petőfiében, a magyar lélek örök irányai megeszményítve rajzolódnak le.

Riedl Frigyes

Forrás: Aranytól – Aranyról, Tankönyvkiadó, Bp. 1984. 

A kötetet összeállította: Tóth Tibor