A nagy költők nem öregszenek és nem halnak meg. Mi örök ifjúságuk titka? Minden bizonnyal eredetiségük. Miben rejlik tehát Petőfi eredetisége? Petőfi művészetét és sorsát sok vonatkozásban érthetővé teszi az a sajátos helyzet, amely 1848-ban Magyarországon kialakult. A társadalmi-felszabadító harc egy bizonyos időre összefonódott a nemzeti-felszabadító küzdelemmel. A nép, a parasztság társadalmi felszabadítása jelentős mértékben feltétele lett a magyar nemesség valóban sikeres harcának a Habsburgok ellen, amely ily módon forradalmi és össznemzeti jelleget öltött. Ez a történelmi helyzet messzire nyúló reményeket ébresztett. Petőfi Sándor, a maga forradalmi demokratizmusával, a „világszabadság", az európai népek zsarnokellenes szövetségének internacionalista reményeivel, ezek költői kifejezője lett.
A XIX. század első fele, különösen a 30-40-es évek a politikai líra felvirágzásának kora Európában. Hazájuk forradalmi demokrata hangulatát kifejező, a társadalmi cselekvésre buzdító politikai lírikusok voltak Herwegh, Freiligrath, Heine. A hazafias tiltakozás hangzott fel Lenaunál. Szatirikus, társadalombíráló motívumok töltik meg Béranger dalait... Miben különbözik tőlük Petőfi?
Herwegh 40-es évekbeli verseiben például, a politikai eszmények meglehetősen elmosódottak Petőfihez képest, aki a Palota és kunyhó című versétől kezdve – amelyben talán először jelenik meg a nyílt társadalmi-forradalmi buzdítás – a népi jogok, a népi forradalom szószólójának vallja magát, és aztán egyre szélesebben, egyre mélyebben dolgozza ki követeléseit. Ha férfi vagy, légy férfi... című költeménye talán még harcosabb, céltudatosabb „doktrinája” a demokrata költőnek, mint Heinének a maga idejében (Oroszországban is) széles körben ismert „Doktrinája”. Mindketten minden spekulációval és szép szóval az aktív cselekvést állítják szembe, mint az élet legfőbb értelmét. De ami Heinénél inkább általános etikai elv, az Petőfinél konkrét esztétikai hitvallás és társadalmi-hazafias program.
Ez a különbség önmagában még nem művészi érdem. Fontosabb ennél, hogy megvizsgáljuk Petőfi nézeteinek és eszményeinek viszonyát poétikájához, hogy megfejtsük a költői világszemléletéből sugárzó vonzerő titkát. Ezt a titkot minden bizonnyal a sajátos „népköltészeti” világlátásban kell keresnünk. Hiszen költészetének alapján a népköltészet életigenlő filozófiája és ösztön9ös realizmusa képezi. Ez táplálja mind Petőfi világnézetét, mind művészi módszerét. Ennek köszönhető, hogy verseit a nép sajátjaiként kezelte, s nem különböztette meg az igazi folklórtól. A lírai és népi világfelfogás azonosságában rejlett Petőfi művészi újdonságának záloga is. A környező világ, a természet megelevenítése, a művészetnek ez az ősi metaforája Petőfinél valóban meghatározó, forma-alakító művészi eszközzé lett, maggá, amelyből az élet egész forradalmi filozófiája nő ki.
Petőfi egyik kedvenc költője, mint ismeretes, Béranger volt. Bérager a dalt a „magas” lírába vitte, és ez megfelelt programjának: a népi alkotást, a népet bevezetni az irodalomba, hogy ezzel közelebb jusson a politikában való uralkodáshoz is. A művészi antropomorfizmus (és a belőle kinövő költői világszemlélet, sőt „életfilozófia”) volt elsősorban az a meder, amelyen Petőfi a magyar népdalt, a népköltészeti eszközöket és a materialista világszemléletet bevitte politikai verseibe és általában egész lírájába.
Itt, természetesen, meg kell említenünk nyelvének „élőbeszéd-szerűségét”, friss köznyelvi intonációját, amely az akkori magyar lírából, különösen az antikizáló dagályosságban szenvedő politikai lírából hiányzott.
Mit ugattok, mit haraptok
Engemet, hitvány ebek!
Torkotokba, hogy megfúltok,
Oly kemény koncot vetek.
(A természet vadvirága)
Ilyen plebejus ceremóniátlansággal válaszolt a költő irodalmi és politikai ellenfelei támadására. Az ilyen ökölharcos mellett Béranger néha kifinomult párbajozónak tűnik fel.
De nem csupán az intonációban, hanem a bonyolult és egyszerű, az élő és élettelen legszélesebb képi egyesítésében jelennek meg Petőfinél a művészileg felemelt folklór hagyományok. Ennek példájául szolgálhatnak többek között A hevesi rónán és A felhők című költemények. Az első versben a kihalt alkonyi pusztaság, amelyen a költő utazik, a csend, amelyet csak a kerekek zötyögése tör meg – szinte a világmindenség csendje, sápadó, távolodó hegyek, pásztortüzek, mint távoli csillagok villódznak szinte az ismeretlen jövőből, mindez, és a hold, amely holt árnyként uralkodik a magasban, a lét illanó, véges voltának homályos érzéséről énekel. Ugyanakkor már itt, s különösen a másik említet versben, A felhők-ben, az emberiesítés ősi „mágiáját” szinte megvilágítja a társadalmi értelem, az emberi érzés; fennkölt filozófiai-költői érzéssé válik az ember egysége a világgal, amely véges és végtelen, s az élettel, amely állandóan változik és változatlan.
Petőfi kimeríthetetlenül gazdag ennek az érzésnek a kifejezésében. A hangulat hol metaforikusan összekapcsolódik a természettel, hol a tágabb, hazafias asszociáció fonala húzódik végig a költeményen. Néha az ember és az emberi kapcsolatok „természetiesülnek”, a költő csügg anyja ajkán, „mint a gyümölcs a fán”; barátai és szerettei számára a szíve virágzó kert, vagy annak az ércnek a lelőhelye, amelyből a „szabadság kardjait” kovácsolják.
Máskor a természeti jelenségek öltenek emberi alakot, és keletkezik ily módon mintegy társadalmi, sőt társadalmi-lázadó tájkép. A megfagyott, hófödte puszta, a foltozott, szakadozott ruhában és elnyűtt, rongyos lábbeliben didergő koldus; valami nyomorúságosan vöröslik a Habsburgok hitszegése láttán (1848). Az ifjú tavasz pedig, amelynek tekintete előtt „sűrű könnyekkel” vonul el a „gyáva tél-zsarnok”, vagy az ellenséges hajóhadat tépázó és elnyelő képzeletbeli tenger – ez már maga a hívott, kegyes és büntető forradalom. (A tél halála, A tavaszhoz, Föltámadott a tenger). Mindezekben az esetekben nem egyszerűen a hagyományos „hasonlatok” vagy megszemélyesítések, népi szellemű ellentétek vagy parallelizmusok állnak előttünk. A legegyszerűbb metafora mögött a lírai felfedezés rejlik, teljes filozófiai-költői világszemlélet, amelyik szabadon és gazdagon virágzik a népköltészeti talajon. Az ember megtisztul, megnemesedik, a természet varázstükrében; a környező világot átlényegíti a cselekvő humanista eszmény.
Egész lírai rendszerét tekintve Petőfi harmonikus költő. Költői fejlődésének lényege, iránya – a harmónia, a személyes és a társadalmi harmónia felé törekvés. A szenvedélyek legtragikusabb kitöréseit nála e harmónia megbontása váltja ki, ami ellen fellázad, hogy helyreállítsa a harmóniát, helyesebben, hogy újat, magasabbrendűt teremtsen, az illúziók fölé emelkedve. Költészetének pszichológiai és gyakran cselekménybeli drámaisága lényegében ezért az új, önmagában, a hazában, az emberi kapcsolatokban levő harmóniáért folytatott harcban rejlik, minden belső és külső diszharmóniával szemben.
Ennek során egyáltalán nem dobja félre a maga és a történelem múltját. Ellenkezőleg, szinte szeretné meghosszabbítani a szeme láttára pusztuló, értékes lelki tulajdonságokat; legyen az a tisztaság, a jóság, az életszeretet, a hűség vagy az önzetlenség (lásd: Egressy Etelke, Három fiú, s az egyszerű emberek egész galériája, az öreg szüléktől a pásztorokig, béresekig, katonákig, csikósokig).
Milyen szívszorítóan gyengéden hangzik a refrén – gyermekkora dalának sora – a Szülőföldemen című nagyszerű költeményben. Az egyszerű refrénben: „Cserebogár, sárga cserebogár!” nemcsak az emlékezés, de a harmónia emléke is szól, amelyet a költő gondosan visz magával felnőtt, bonyolult életébe, mint kötelező tiszta eszményt. Az embernek azonnal eszébe jut egy másik, szintén békés, szinte idillikus refrén, a Beszél a fákkal a bús őszi szél című versből („Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik / Kis feleségem mélyen, csendesen.”) De itt egyik karjával átöleli szunnyadó ifjú feleségét, a másik kezében „imakönyvét és katekézisét” tartja a költő, s a forradalmak gyújtó történetét olvassa.
Vérpanoráma leng előttem el,
A jövendő kor jelenései,
Saját vérök tavába fúlnak bé
A szabadságnak ellenségei!...
(Beszél a fákkal a bús, őszi szél...)
E vers egész drámai ereje éppen a békés refrén és a harcos tartalom kontrasztjára épül. „A magyar jakobinusok örököse”, Petőfi a XIX. század legjobb lírikusaival együtt világosan értette, hogy a körülötte eltiport boldogság és harmónia első feltétele: a szabadság s ebből hazafias következtetéseket von le.
Ezekről a következtetésekről, arról, hogy csak a személyes és a népi bátorságon keresztül vezet út az igazi, elpusztíthatatlan boldogsághoz, ékesszólóan beszél gondolatilag legmélyebb és legizgalmasabb műve, Az apostol. Ez valóban a bátorság hősi poémája: a becsületes, önfeláldozó ifjú története, aki átéli az élet legsúlyosabb megpróbáltatásait, az illúziókból való gyökeres kiábrándulást, de egyúttal erőre talál a társadalmi, jótékony eszményekben. Szilveszter esztelen gyermek, őrült vagy bűnöző – a feudális rablásban és a burzsoá számításban gyakorlott, jól rendezett társadalom szejmében. Valójában azonban éppen ő a bölcs, hiszen a gyötrelmek, ha drága áron is,m de őt tanítják. Petőfi hőse számot ad magának a szabadság ügye szempontjából fontos ellentmondásokról. Arról, hogy a társadalom két táborra oszlik, s a jobbak – népi kesergők, a lelkes gondolkodók és álmodozók – kisebbségben vannak, és megvetésben élnek... Arról, hogy a pénz és a privilégiumok hatalma szolgaságot és hajlékony diplomáciát szül, hogy ez a hatalom a népre is átterjed, amelyet megvásárolnak, elvakítanak, és saját pártfogóira uszítanak... És végül arról, hogy milyen hosszú és göröngyös a nép politikai magára eszmélésének útja, amelyet Szilveszter egyelőre hasztalanul igyekszik rövidíteni a zsarnokra leadott kétségbeesett lövésével. :Ez a lövés és a hős elmélkedései akaratlanul felidézik az orosz nemesi forradalmárok és narodnyikok tragikus magányát. De Szilveszter élete Gorkijt is eszünkbe juttatja, aki arról beszélt, hogy az embert a környezettel szembeni ellenállása teremti meg. Szilveszter természetesen egyedül van, de nem áldozat, hanem erkölcsi győztes.
A bölcs népi teljességből származó harmóniára törekvés (és ami ezzel elválaszthatatlanul összefügg: visszautasítása mindannak, ami az egyén, a társadalom, a nemzet vagy más népek számára káros lehet), mindezt Petőfi a népköltészet anyatejével szívta magába, és sok tekintetben meghatározta a kifejezés plasztikus egyszerűségének és a mély gondolatiságnak Petőfire jellemző egységét. Hogy intellektuális költő-e Petőfi, afelől nem lehet kétség, noha hazájában ennek megítélését zavarja a megszokás, az antológia-jelleg. :”Tetszik-e Petőfi az angol olvasóknak? Nem túlságosan triviális-e a múlt század költői egyszerűsége, így Petőfié is?” – ilyen aggodalom bukkant fel nemrég a Budapesten tartózkodó Edwin Morgan angol költőnek és műfordítónak feltett kérdésben. Amire a költő (mivel más körülményeket, más olvasókat tart szem előtt) meglehetősen tartózkodó választ adott: „Remélniük kell, hogy elfogadják olyannak, amilyen: mint a tizenkilencedik század költészetét, történelmét.” Vajon ilyen reménytelen-e Petőfi verseinek „története”? S csak a verselésre szorítkozik-e Petőfi újító költői szava?... A magyar költő fordításának hazánkbeli tapasztalata az ellenkezőjéről vall. Műveit Tyihonov, Martinov és Paszternak úgy értelmezte és fordította, int a XX. század legkomolyabb orosz lírájával azonos nagyságú költészetét, amelyet nemcsak verselésének tágassága és rugalmassága köt a jelenhez. A versben, még a megszokott jambusban is (ami Petőfinél nem szokványos, mert mesterien ötvöződik a magyar nyelv és a népköltészet hangsúlyos jellegével) számukra ott villódzott egész lírai végtelensége, feltárult a lélek bonyolult dialektikája. Az apostolon kívül ebben a vonatkozásban a legjellemzőbbek Az ember, Az ítélet vagy a Világosságot! című költemények, amelyekben Petőfi a fenyegető sorskérdések tucatját veti fel, ahol közvetlenül tükröződik lelki küzdelme, a történelmi tévedéseknek és az élet ellentmondásainak lírai, filozófiai tudatosítása. A nép, az emberiség sorsa feletti feszült elmélkedés hozzák létre (Költő lenni vagy nem lenni, Az őrült, Egy gondolat bánt engemet...) a gondolatok és hangulatok – a remények, a szégyen, a nyugtalanság, a szánalom és a dühödt lázadás – jellemző ötvözetét, amely a magyar lírában a modern polifón műfaj megteremtőjévé avatja a költőt. Ezzel a drámai, gyakran szaggatott monológgal, annak dinamikus, egyenetlen, rímtelen, helyenként zilált verselésével Petőfi egyik alkotója lett a magyar gondolati lírának, amely időben egészen Illyésig, Nagy Lászlóig, sőt talán Juhász Ferencig nyúlik
Az „egyszerű verselés” kérdésének kulcsa az, hogy Petőfi gondolatisága materiálisan teljes. Ez, különösen a válságos időszakokban, ritka adomány, s e tekintetben a magyar költő egyáltalán nem hasonlít például Heinére, aki a „hellenizmus” és a „nazarénusság” tragikus elszakadása miatt gyötrődött. Petőfinél még Az őrült szaggatottságában, Az apostol tragikumában, a Szörnyű Idő, Élet vagy Halál! viharos kétségbeesésében is – amikor minden a vereséget hirdeti, és az európai forradalmat megfojtó ellenség gyűrűjében „szétszórt hajával, véres homlokával / Áll a viharban maga a magyar” – még akkor is megőrződik valami teljesség. Szinte mindenütt a megsértett harmónia jajong; mindenütt a harmónia peare-rel vagy a mindvégig teljesen meg nem értett Goethével, részben Shelley-vel vagy a mi Puskinunkkal rokonítja.
Természetesen, a tragikus Heine inkább egy másik történelmi korszakhoz tartozik: a polgári forradalom nyugat-európai válságának korához (mint Oroszországban a mélyen tragikus Lermontov, vagy Magyarországon a Vén cigányt író Vörösmarty, Madách, a kései Vajda – a forradalmiság, elsősorban a nemesi forradalmiság válságának korához). Puskin egyik legtragikusabb alkotása, a Bronzlovas is a dekabristák bukása után született, abban a nehéz időben, amely Lermontovot formálta. De Puskin ebben a művében sem veszíti el az őt jellemző humanista lázadó nagyságot, sőt hatalmas erőt, ezzel nemcsak megelőzve, de ugyanakkor mintegy felülmúlva és túlszárnyalva a tragikus lermontovi reflexiót. Hasonlatos ehhez Petőfi, aki, noha fiatalon meghalt, olyan gazdag egyéniség volt, s olyan történelmi tartalommal telített forradalmi időszakban élt, hogy még életében, művészetében felvetette és önfeledt szabadságra törésével szinte vissza is vonta a Vén cigány, Az ember tragédiája, a Vajda-líra tragikumát, hírt adva e tragikum, bár távoli, de valóságos megoldásának lehetőségéről.
A tragikum és a forradalmi jövő felé törekvés Petőfinél akár önálló költeményről (Az Ítélet), akár az egész életműről legyen is szó – oszthatatlan egész, amelyet nem lehet feldarabolni úgy, hogy el ne szegényítenénk a harmóniát, amely éppen ez által az egység által hatalmas. Hiszen Petőfi tragikuma magában hordja az utópista reményekből születő történelmi optimizmust. Ez egység nélkül Petőfinek a költészetben megnyilatkozó világfelfogása csak naiv-patriarchális vagy mizantróp-kiúttalan világnézet lenne; Petőfi földje, történelmi optimizmusának támasza az eleven élet volt a maga teljességében, társadalmi-alkotó megnyilvánulásaiban. Nem a természet egyedüli, mindent megtisztító harmóniája, nemcsak az évszázadok alatt kialakult népi meggyőződés, hogy az élet fölébe kerekedik a halálnak, a szeretet a gyűlöletnek (erről ír Világgyűlölet, A csillagos ég című verseiben), hogy az egyéni és közös boldogság szétválaszthatatlan, hanem egyre inkább a felszabadító harc is, a történelmi alkotásnak ez a gyakorlati iskolája: az ember emberré alakítása.
Az akkori költők közül aligha találunk egyet is, akit ennyire érdekelt a nép sorsa. Eleinte Petőfi is kissé homályosan képzelte el, mint „nemzetet” általában, majd egyre határozottabban demokratikusan: mint parasztságot, a városi alsó rétegeket, a forradalmárokat. Az ő sorsuk és harcuk éltette Petőfit. A szabadság ügye iránti legteljesebb odaadást ritkán ismerte nemcsak az irodalom története, de az 1848-49-es évek forradalmi mozgalmáé is. Ez a teljes odaadás lelkesítette a szocialista forradalom harcosait (például a Petőfiről író A. V. Lunacsarszkijt és Kun Bélát). A költő demokratizmusában kifejlődtek a preszocialista elemek: világnézete szinte a magyar nép 1848-as forradalmi felemelkedése során kialakult társadalmi tudat csúcspontja lett.
Ez a plasztikus teljesség mintegy ideális kifejezése annak a szükséges harmóniának, amely nemcsak társadalmi-esztétikai filozófiájának legfőbb vallomása, de egyben minden valódi nagy művészet sajátja.
Petőfi méltó utódai részben a „tartalmat illetően” is az ő nyomdokain haladtak, mivel a történelmi problematika nem merült ki és nem nyert megoldást. Ebből származik a nemzeti önkritika és a politikai szatíra, a tragikus társadalmi diszharmónia és a régen várt társadalmi megújulás témája Adynál , a művész nehéz elhivatottságának témája Adynál és Babitsnál. De a pozitív tendenciában a szocialista forradalom határán is túltörő általános történelmi „tartalom” szintén számos, Petőfi által fellelt és költőileg életképes művészi-kifejező formát hozott magával. Hiszen Petőfi lírai világszemléletében lényegében már benne fejlenek e művészi formák továbbfejlesztésének és gazdagításának szinte korlátlan lehetőségei. Ennek bizonyítéka Ady lírai polifóniája, a költői kifejezés, ábrázolás plasztikus egyszerűsége napjaink különböző költőinél Illyés Gyulától Váciig. Petőfi metaforarendszere, egész antropomort poetikája „egyenesebb”, közelebb van a folklórhoz; de örök benne az, hogy a művész, az ember mintegy beleírja magát a környező világba, s a világot felfedezi önmagában.
Úgy vélem, ez az egyik oka a magyar költő valóságos diadalútjának a Szovjetunióban a 40-50-es években orosz nyelven történt újjászületése óta (az első találkozás korábban zajlott le, még a múlt században, de a német nyelv közvetítésével). A népköltészeti egyszerűség és az intellektuális kultúra életfelfogásának szerves egysége Petőfinél törvényszerűen csendült egybe az érettebb szovjet irodalmakkal, s az írásbeliséget csak az októberi forradalom után kialakító irodalmakkal egyaránt.
Petőfi művészi hagyományai ily módon nem egyszerűen valamely irodalmi áramlat vívmányai. Romantikája nem volt sem misztikus, sem elvont, sem passzív, cselekvő forradalmi romantika volt, következésképp túlnőtt saját korán. Talán csak egyes versei avultak el, pl. a Cipruslombok Etelka sírjáról (1845) című ciklusból, amelyben az ifjú költő a német romantikusok nem ráillő ruháját ölti magára, szellemekről ír, s maga is árnyként bolyong a sírok között. De azonnal le is dobja magáról e kosztümöt, s esztétikájában kihívóan „napra” változtatja a „holdat” (Én és a nap), amelynek sugarai kivirágoztatják a „szerelem és szabadság” szövetségét. De Petőfi realizmusa is (mint Az apostolból kiderül) belül, a forradalmi romantika méhében született, összefonódott azzal, s nem volt sem leíró, sem szigorúan kritikai.
A magyar pusztaság, a vidéki nyomorúság Kutyakaparóbeli realista rajza például élesen kritikus, valóban Gogol Holt lelkekjére emlékeztet (s e tekintetben a magyar költészet valóban gyakran pótolta a magyar próza némileg megkésett realista fejlődését). Természetesen ezt a leírást is átfűti a puszta szülőföld, a hajléktalan nép iránti szeretet, amely átsejlik a lírai humoron. Még leleplező művei kíméletlen iróniájának is életigenlő erőt ad a világ megjavítására, megújítására törő szenvedély.
Petőfi munkássága nem arra a forradalmi válságból kivezető, vélt „kiútra” példa, amely az irodalomban az ún. „neoromantika” vagy a kritikai erőtől megfosztott pszeudorealizmus zsákutcájába vezetett, hanem e válság valóságos megoldásához vezető útra. Ezt az utat századunk elején már a művészi áramlatok szocialista megújítása jelentette. Petőfi Sándor az újkori költészet egyik legjelentősebb előfutára.
Petőfi eredetisége nemcsak az irodalmárok vagy irodalomtudósok számára teszi korszerűvé a költőt. Korunkban, a népek növekvő öntudatának, a haladó kultúrák közeledésének idején Petőfi közelebb áll mindenkihez, mint valaha. Petőfi nemcsak velünk van, hanem bennünk is. Kapcsolata a világgal bekerül a forradalmi, szocialista tudatba.
(Ford.: Follinus Gábor)
(Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat 1455-1561. old., XVIII. évf. 10. sz. 1973. okt.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése