Gyűlölöm és szeretem. Hogy fér benn össze e kettő?
Nem tudom, érzem csak, s kínja keresztre feszít.
(Catullus)
Moliére lírikus volt, csak ezt ügyesen titkolta. Csoda-e, ha oly kevesen veszik észre? Pedig szinte miden vígjátéknak bordázatán átüt a zaklatott szívdobogás. Sztetoszkóp nélkül is jól hallható, ha odafigyelünk.
Ő nem akarta, hogy odafigyeljünk. Mihelyt valaki érdeklődött iránta, színpadi szerzőként mutatkozott be. S persze, ezzel sem hazudott.
Moliére-t, a színpadi szerzőt, sok minden foglalkoztatta, mert sokféle az emberi gyengeség. Moliére-t, a költőt, csak egyetlen kimeríthetetlen téma érdekelte: a szerelem.
Hogy költő, azt – egyéb módszerek közt – úgy is leplezte, hogy szerelmi érzéseit sohasem a darabjait benépesítő ifjú párok dialógjainak ajándékozta. Hányszor panaszolták nekem fiatal színészek, hogy a „Moliére-szerelmesek” unalmasak! Ha a maguk helyéből, a vígjáték olajozott gépezetéből kiemeljük őket: valóban azok. Nem táplálja őket a szerző vére. Az a vér máshová kellett: a kétségbeesett, torz, iszonyúan nevetséges szenvedélytől sorvadó komikus figurákba.
A rögeszmés pedagógus, az eszelős házizsarnok, Arnolphe szerelme (a Nők iskolájában) sokkalta érdekesebb, élőbb – a maga módján még tán meghatóbb is -, mint a fiatal... ki é is?... Az ifjú amorózó nevét akartam ideírni, de már kiment a fejemből... s ez jellemző! Annak a fiúnak nincs is arca. Nem mindegy, hogy hívják?
Moliére lírája persze nem egyforma mértékben van jelen különböző darabjaiban. Ha rangsorolnom kell komédiáit, magamban mindig azokat teszem legmagasabbra, amelyekben a legtöbb lírát érzem. Lehet, hogy ez a mérce szubjektív, s van benne némi önkény... de talán bocsánatos önkény. Ki legyen szubjektív, ha nem a ordító, aki végül is arra vállalkozik, hogy belebújik Moliére bőrébe?
Nos, ha a magam mércéjét használom, akkor nem kétséges, hogy az életmű csúcs: a Mizantróp.
Ez a vígjáték úgy fel van töltve lírával, hogy az már-már a műfajt veszélyezteti. Milyen szerencse, hogy a szerző nem törte ezen a fejét! Bánta is Moliére a műfajt! Ő csak jó darabot akart írni.
De nem azt akart-e egész életében? Akkor is, mikor Plautusból merített; akkor is, mikor Círanoót rabolta ki; akkor is, mikor a commedia dell’ arte figuráit humanizálta; akkor is, mikor a király balett-mániáját fogta szekerébe... Persze, persze, egyre jobb, egyre győzelmesebb komédiákat akart írni, azért figyelt, szimatolt, markolt annyifelé, egy garabonciás szemfényvesztő fürgeségével és hajlékonyságával.
Mindeközben a tulajdon líráját, legszemélyesebb közlendőjét csak úgy használta, mint üzemanyagot. Ha hajtotta a komédia motorját: beleadta. Egyre többet adott belőle, mert egyre jobban hajtotta a motort. De azért ez a líra megmaradt üzemanyagnak.
Meddig lehet ezt bírni? Az ember elmúlik negyven éves... Persze, nem szabad elfáradni, kell a siker. De jó volna, ha most már arra is figyelnének, ami legmélyebben érdekel. Nem lehetne végre azzal – és csak azzal – aratni tapsot? Hátha a szívünk is kell a közönségnek?
Éber filológusok észrevehetik, hogy Moliére valamennyi darabja közül a Mizantrópban fordul elő legtöbbször ez a szó: szív. Ez a vitázó dialógusok fő tárgya és fő érve. Ebben a játszmában coeur az adu.
Az az érzésünk, hogy az éveken át személytelenné álcázott bohócot, a szemérmesen rejtőzködő költőt, most egyszerre elfogja valami lázas, szubjektív közlésvágy. A darab lírájának robbanóerejét kétségtelenül az adja, hogy annyi lefojtás után tör föl.
Hogy megkönnyebbülhetett Moliére, mikor ezt kiírta magából!
A Mizantrópot csak az foghatja föl jól, aki érzi, hogy ez a játék: vészkijárat g fulladozó közérzet számára.
Hallgassuk csak Alceste kifakadásait, mindjárt az első percben:
Nem, e z t nem bírom épp, e nyájas gyávaságot,
Amelytől úgy csöpög parádés társaságod!
Semmit se gyűlölök úgy, mint e kicsavart,
Elfajzott gusztusú, szépelgő, buta rajt!
hivalgó csókjaik, mik egy vasat sem érnek;
A sok haszontalan, mézes-mázos beszédet;
Finomkodásukat, mely percig sem apad,
És egyformán kezel hitványt és derekat!
Mit ér, hogy az ilyen becéz, csodál, magasztal,
S rajongva elborít tömjénnel és malaszttal –
Mit ér, hogy mindenek fölött dicsér, imád,
Ha egy tökfej köré épp így fon glóriát?
Nem, nem, ki a szívét romlatlan őrzi folyvást,
Az nem kíván ilyen prostituált rajongást!
Nincs íze az olyan sikernek, amelyen
Boldog-boldogtalan megosztozik velem.
Ki beszél itt, ha nem Moliére?
Arany János kifejezése jut eszembe: „Fájdalmának zúgóját megeresztvén...”
Ez a fájdalom se lát, se hall: Alceste most már megállíthatatlan:
Nem úgy! Kimondom: ezt, ezt kell száműzni épp,
A társas színlelés förtelmes üzletét!
Hiába ütné el a vitát tréfával a nyájas filantróp (Philinte neve nem véletlen választás), a mizantróp hajthatatlan:
Nem tréfálok veled:
Tőled ne várjanak sehol kíméletet!
Epém fakasztja föl a város és az Udvar,
Én már torkig vagyok minden szabályzatukkal.
Csak fájdalom gyötör, keserű szenvedély,
Ha elnézem ,hogy’ él az, aki köztük él.
Csak érdek-emberek, lapítók, intrikálók,
Helyezkedők, nyalók, csalók amerre látok!
De hát nem arról beszéltem az imént, hogy Moliére-t, a költőt, egetlen téma foglalkoztatja: a szerelem? Most is arról beszélek. De ez magyarázatra szorul.
Ne felejtsük, hol vagyunk.
Szín: szoba Céliméne házában.
Ez a néhány szó legalább olyan fontos, mint mindaz, ami utána következik.
Egy baráti vita forrpontján indul a jelenet. Barátinak csak azért mondjuk a két férfi szópárbaját, mert barátok közt folyik; de a stílus csak az egyik oldalon barátságos. Philinte meghökkenve ébred rá erre már az első összecsapásban.
PHILINTE:
Nem értem, hogy mi bánt... miféle új rögeszme?
Bár barátok vagyunk, hadd mondom meg neked...
ALCESTE:
Hogy barátok? No nem! Azt már törölheted!
Van olyan jó pszichológus Philinte, hogy ezt ne higgye el. Ahelyett, hogy megsértődnék: folytatja a vitát. De ettől kezdve gondolatai kétfelé járnak. Igyekszik logikusan válaszolgatni a dühöngő Alceste-nek, de közben szeme sarkából barátja arcát figyeli, s magában azon töpreng: mi baja ma ennek a szegény fickónak?
Az olvasó akkor sejthet meg valamit Alceste idegállapotából, ha tekintete újra odatéved a helyszínt jelölő szavakra.
S a néző?...
Ő Philinte-tel együtt törheti a fejét: mi leli ezt a különös embert? Ez a fekete kérdőjel adja az egész jelenet színpadi feszültségét. Ez az izgató dobpergés a párbeszéd váltakozó dallamai alatt. Ha jó a játék: akkor egyre inkább erre a dobpergésre figyelünk. A fő kérdés lassanként nem az, amit a két barát vitat, hanem az: mi van Alceste szilaj tombolása mögött? érezzük, hogy ez az ember vulkánon jár, míg föl-alá sétál a szalonban. Hol is? Szín: szoba Céliméne házában.
A dialóg közepén tudjuk meg pontosan, hogy hol vagyunk, s mit keres itt ez a két férfi.
PHILINTE:
Azt gondolod, szeret?
ALCESTE:
Hogy a csudába ne?!...
Én sem szeretném őt, ha nem bíznám szívében!
PHILINTE:
Ha bízol benne, úgy bevallom, azt nem értem,
Hogy versenytársaid serege mért zavar?
ALCESTE:
Ki szívszerint szeret: egész asszonyt akar.
Azért jöttem, hogy ezt i t t n á l a megbeszéljem,
Hogy végre teljesen megértse szenvedélyem.
Szegény Alceste! Azért jött ide, mert nem bírta tovább otthon a gyötrődést; félretette túlérzékeny önérzetét; úgy érezte, még ma, most rögtön négyszemközt kell beszélnie azzal az átkozott-imádott nővel, különben megbolondul... Rohant Céliméne-hez – s a küszöbön mindjárt egy másik férfiba botlott. Hát nem kell megveszni?... Mikor tajtékozza világgá mizantrópiáját, ha nem itt és most?
Szoba Céliméne házában. Lehet ezt a három szót úgy is olvasni, mint egy tárgyilagos közlést, tömör tájékoztatást a díszlettervező számára. De nem árt, ha Alceste szemével is elolvassuk. Hadd képzeljük el, mit jelent neki ez a szoba.
Itt minden arról beszél, akit ő – Catullus módjára – szeret és gyűlöl. (Odi et amo...) Úgy szereti, hogy ha csak egyet szippant ennek a szobának a levegőjéből – a tömény Céliméne-illatból, az Ő parfümjének, bőrének, hajának kielemezhetetlenül eggyé lett párlatából -, már félrever a szíve. Ha csak rálép arra a szőnyegre, amelyen tán egy reggel meztelen talppal látta Őt végigfutni: egyszerre sarkától a nyakszirtjéig fut fel a tűz, s kezével a függönybe kell fogóznia... De mihelyt hozzáér a függöny meleg bársonyához, úgy tetszik, még ez is valami testi kapcsolatban van Céliméne-nel...
Túl sokat fantáziálok? Csak próbálom megérteni ,miért vagdalkozik ez az ember itt vaktában az egész világ ellen. Ne feledjük, hol van.
Igen: ebben a szobában – akármiről folyik a szó, s akárkire jár rá a rúd – mindig Alceste boldogtalan szerelme a lappangó főtéma.
A szerelmi érzés ábrázolásának megvolt a maga hagyománya a Moliére előtti francia költészetben, s ez a hagyomány a középkori trubadúr-lírában gyökerezett. A szent séma szerint: aki szerelmes, az maga fölé helyezi, idealizálja „szíve hölgyét”. Még ha az imádott kegyetlenségéről van szó: az is csak valami nemes keménység, az erény egy fajtája.
Milyen más Alceste szerelme!
A catullusi gyűlölve-szerető szenvedélyt, az t a forró elragadtatást, mely – vesztünkre – jól megfér a lesújtó megvetéssel: Miliére juttatja ismét jogaiba. Újításként úgy, hogy egyszerre mutatja ezt a szerelmet megrázónak és nevetségesnek. Mert Moliére nemcsak költő: modern költő.
Hányan vádolták Moliére-t prózaisággal, szenvedélytelenséggel, sőt frivolsággal!
„Két dolog tagadhatatlan. Az első az, hogy ebben a darabban Alceste egyenes, őszinte, tiszteletreméltó, talpig derék ember; a második az, hogy őt a szerző nevetséges személynek ábrázolja. Ennyi, azt hiszem, elég, hogy Moliére menthetetlen legyen.” (Rousseau levele d’Alambert-hez.)
„Nem hiába tartják Moliére-t a modern polgári irodalom ősének. Őszintén szólva, nem nagy dicsőség.” (Babits: Az európai irodalom története.)
Ha már a vádat ilyen nevek képviselik e furcsa perben: az utolsó szó jogán hadd szólaljon meg Moliére. Ügyvédre nincs szüksége: csak tolmácsa leszek.
CÉLIMÉNE.
Hisz ön féltékeny az egész világ miatt!
ALCESTE:
Mert egy egész világ nyög lábai alatt!
CÉLIMÉNE:
De hiszen éppen ez csitíthatná le, kérem,
Hogy kedvességemet mindenki közt kimérem.
Botránkozásra tán inkább az volna ok,
Ha egy akadna cask, kivel felolvadok.
ALCESTE:
S én „féltékeny” – hiszen csak így nevez, ha vádol –
Mi többet kapok én a többinél magától?
CÉLIMÉNE:
A boldog tudatot, hogy szeretem magát.
ALCESTE:
Hogy’ higgyem el, mikor gyötör s emészt a láng?
CÉLIMÉNE:
Ha é n mondom ki ezt, egy ilyen pillanatban,
Az önnél is talán nyom egy kissé a latban.
ALCESTE:
De hát mi biztosít, ha másokkal kikezd,
Hogy holnap nékik is nem mondja ugyanezt?
CÉLIMÉNE:
Csinos, ahogy lefest. Elragadó a bókja.
Nem volt ilyen hívem – nem is tudom, mióta! –
Nos, megnyugtathatom, nem szenved már sokat:
Most visszavonom azt a vallomásomat;
Így nem csalódhatik véletlenül se bennem –
Csak magában. Helyes?
ALCESTE:
Jaj, mért is kell szeretnem!
Ha még valaha is kimenekülhetek
A körmei közül – megáldom az Eget!
Percig se tagadom, már mindent megcsinálok,
Hogy elszakítsam ezt az istenverte hálót,
De visszahúz a bűn, oly ólom-nehezen...
Igen, ezt értse meg: b ű n ö m m e l szeretem.
CÉLIMÉNE:
Sajátos hódolat – sőt meglepő e nemben!
ALCESTE:
Való igaz: szívem ez egyben verhetetlen.
Olyan szerelem ez: nem érti önmagát –
Nem volt, s nem lesz ilyen, míg áll e nagyvilág.
CÉLIMÉNE:
Új módszer ez! Perel, hogy se vége, se hossza:
Ön úgy szereti a kegyeltjét, hogy kínozza.
Az ön heves tüze csak villámlásra jó.
Ki látott már ilyet? Mennydörgő hódoló!
(Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat 1575-1579. old., XVIII. évf. 10. sz. 1973. okt.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése