2018. jún. 5.

Váradi Antal (1854-1923): Szinész-élet, katona-élet


Váradi Antal 


Ki, a világba!

De mivel? Egy megveszekedett garasa sem volt s mikor azt kérdezte tőle Szeberényi, hogy honnét szerez utiköltséget, nevetve azt mondta, hogy a pápista paphoz megy, azzal elhiteti, hogy kitérési szándéka van s megyen Váczra a püspökhöz, katolizhálni, mire az majd ad neki utiköltséget. És a katolikus plébános csakugyan adott neki egy tallért, de azon czukorsüteményt vett, meg likőrt s azt elfogyasztották bucsuvacsorán.

Ellenben eladogatta mindenét, amije volt. az ágynemüjét, a könyveit, ruháit s az volt az utiköltség. Apja megirta neki, hogy „hanyagsága, rendetlensége, korhelysége és kicsapongásai miatt érdemetlenné tette magát arra, hogy róla többé, mint fiáról gondoskodjék, tehát egészen sorsára bizza.”

Február közepén volt, mikor egy álmatlan éjszakán, sápadtan, leveleit elégetve, nagy benső küzdelem után egy kis vászontarisznyába csomagolta a holmiját, elbucsuzott Szeberényitől s hajnali ködben csikorgó hidegben, megindult Pest felé.

Szeberényi a vándor-út első epizódját Petőfi elbeszélése nyomán így irja meg: „Még aznap meghált a pár mértföldnyire eső Prencs falu korcsmájában. Fázott is, éhes is volt; de csak öt váltógarasa lévén, hogy a fekhelyül kért szalmazsup árát is megfizethesse, nem mert egyebet kérni egy darab kenyérnél. Falatozás közben beszédbe elegyedik a korcsmárossal, ki úgy látszik, hogy valamikor iskolába is járt. Beszéd közben a korcsmáros felesége, ki a padkán ült a kemencze tövében, félénken integetett valamit Petőfinek, de ez nem birta megérteni. Szerencsére kiszólitják a korcsmárost s ekkor az asszony elmondja neki, hogy az istenért ne vitatkozzék férjével, aki hat iskolát végzett, mert kivált ha becsip, nem tür ellenmondást; ilyenkor dühében annyira megfeledkezik magáról, hogy vendégeit ki is kergeti. Bejövén a gazda, Petőfi nem vitatkozott többé, hanem legotrombább állitásait is helyeselni, sőt dicsérni kezdte, amivel annyira megkedvelteti magát, hogy a korcsmáros ételt, bort hozat, megvendégeli, másnapra is ott marasztalja, harmadnap pedig a saját szekerén a legközelebbi állomásig is elviszi.”

Az adat dr. Ferenczi Zoltán kitünő Petőfi-életrajzában szószerint benne foglaltatik. Ő őrizte meg s gyüjtötte egybe mindazokat az adatokat, melyeket e kiváló tudósunk koszoruzott munkájában a magyar nép számára megörökít.

Hosszú vándorlás után érkezik Pestre, ahol a kecskeméti házban száll meg.

- Nyissák ki nekem a Petrovics úr rendes szobáját!

Ezzel a merész szóval parancsol a pinczérnek, tudván, hogy apja rendesen oda szokott szállani. A pinczér engedelmeskedik, de ki irja le Petőfi rémületét, amikor a pinczér egyszerre csak azzal nyit be hozzá, hogy az édesapja megérkezett!

Uczczu! el innen! de alig ér az ajtóhoz – azt kivülről is nyitja valaki – az ajtó enged és Sándor – szemközt áll az apjával.

- hát te mit keressz itt?

- A… a szünidőre küldtek haza a tanáraim…

- Szünidőre? Márcziusban?

- No – igen, levelem is van tőlük – meg a bizonyitvány is velem van.

- Hol? Mutasd!

- A… ládámban.

- Hol a láda?

- Az ismerőseimnél hagytam – de majd elhozom…

Csak egyszer kint legyen a kecskeméti házból – gondolta Sándor.

De az apát nem lehetett egykönnyen rászedni. Márczius eleje volt, a húsvét abban az esztendőben márczius végére esett, szöget ütött tehát az öreg Petrovics fejébe a „szünidőre” küldés. No, de hát lássuk a levelet, a ládát, meg a bizonyitványt.

- Megyek érte, az ismerőseinkhez… - siet megnyugtatni zavarában Petőfi a gyanut fogott apát. De az kategoricze kijelenti, hogy:

- Majd együtt megyünk!

Azzal kézen fogta a fiát és indulnak. Hová? azt Sándor tudta a legkevésbé!

Végre egy átjáró-háznál, amely éppen épülő félben volt, az öreg valamely esetleg lehulló téglától tartván előre siet, bemegy az átjáró-házba s annak kijáratánál várja a fiát.

Várhatta. Sándor – megugrott.

Ez aztán borzasztóan elkeseritette az apát ugy, hogy ezután minden rosszat föltett felőle s keserű szivvel távozott.

Petőfi pedig eliramodván a szigoru apai szemek elől, addig kerülgette a Nemzeti Szinház tájékát, míg nagynehezen odavették statisztának. Ekkor hordta a szereplőknek a tormás virslit, meg a sört s „estenden pár krajczár adományért lámpával hazakisérte a szinésznőket”, szóval fényes lelkéhez nem méltó szolgai munkát végezett.

Hej! a lámpással hazakisért művésznők – voltak bár elsők a maguk művészetében – nem sejtették, hogy király az, a költészet leendő fejedelme, aki lépéseik előtt világit mint ahogy világitani fog egy nemzet lépései előtt a szabadság felé. De büszkék lettek volna rá, ha tudják!

Nagy nyomoruságában a véletlen szerencse egyszer segitségére jön. Kint bolyong a Rákoson, talán szárnyas ábrándok tündér-lován engedi vágtatni gondolatait, talán akkor hangolja lelkében azt az isteni hárfát, amelyen később annyi csodálatos dal zeng, mikor botló lába megakad valamiben. Egy erszény volt, benne tizennégy forint.

Egy huszárnak felcsapott szabadszállási legény azonban, akivel Petőfi véletlenül találkozott, hazamegy s otthon elbeszéli Sándorral való találkozását.

Nosza, a szülők fel Pestre, utána! „Siettek föl Pestre – ugymond Ferenczi – egyenest a szinházhoz. Éppen főpróba volt, melyet a költő a szinpad mögül nézett, midőn apja dörgő hangját hallja, amint Rónai szinész után kérdezősködik. Rá befut anyja, zokogva borul nyakába s csókjaival, könnyeivel árasztja el. Szülői hivására ekkor otthagyja a szinházat, velök megy Szabadszállásra, ott tölt pár hónapot „unatkozva és verset faragva, mialatt apja és anyja kifőzték, hogy túl a Dunán egy mérnök rokonukhoz küldik. Igy akarták elvonni a szinészettől.”

De a szinészet varázsa minduntalan vissza-vissza vonta a forró deszkákra a mi költőnket. Hadd mondom el itt dióhéjban szinészete történetét.

A Rónai néven való szereplés nem számitható szinészpálya-számba. Igazi szinészkedése Székesfehérvárott kezdődik, ahová november elején ment s földije, Szuper Károly, kun gyerek, későbbi szinigazgató ajánlatára vétetett fel Szabó József társulatába. Némethy Györgygyel lakott a régi fehérvári szinház mögött egy keskeny utczácskában, közös ágyuk volt, két-két váltó forintot fizettek érte havonkint. Szabó szinigazgató azelőtt kórista volt a Nemzeti Szinháznál s 1842 október havában lett vidéki direktor, pályáját Székesfehérvárott kezdte meg. Rendezője Almási István volt, aki Petőfit orrhangos kiejtése miatt nem szerette. Egyszer megkinálták, hogy a beteg sugó helyett üljön a lyukba, ott talán több hasznát veszik, mint a szinpadon. De Petőfi annyira megneheztelt ezért, a szerinte dehonestáló ajánlatért, hogy haragosan ment haza, nem is vacsorált, aludni se tudott s másnap reggel egy „A sugó” czimű tiz strófás költeményben öntötte ki haragját, melyben a sugó hatalmát dicsőiti, akire minden szinész hallgat. Ámde ő csak a deszkák fölött akar szinész lenni, nem a deszkák alatt; a délelőtt folyamában azonban Szabó is, Almási is megértették vele, hogy csak ideig-óráig való sugásról van szó, míg a sugó meggyógyul. Erre aztán megbékélt s eltépte a költeményt.

Sokat nyomorgott, fázott, de közben mindig irt és olvasott Petőfi. Ujesztendőkor összeveszett a társulat, egy része ott maradt és tovább játszott, ezekkel volt Petőfi is, akire ekkor nagyobb szükség lehetett. Fehérvárról aztán Szuperrel Duna-Pentelére mentek, onnét a Dunán át, apja régi csárdája mellett kocsiztak el, ami Petőfit nagyon jó kedvre hangolta. Közben föl is fordultak, amely alkalommal Petőfi sárgagombu zöld kvekkerjében s rövid gallérköpönyegében a pocsolyába esett. Estére Szabadszállásra, másnap Kecskemétre értek, ahol élete kellemesebben folyt, mert Jókai és Kis Károly barátsága édesitette meg a szinész-nyomoruságot.

A pálya művészi oldala nem mutat valami fényes eredményt. Petőfi szinlapragasztó, kellékszerző s ötöd-hatodrangu szereplő. A legkülömb szerepe a ótárius a „Szökött katoná”-ban. Magános óráiban menydörögve szavalta Coriolánt és Hamletet, a szinpadon pedig statisztált s keserű haragjában megtette egyszer azt, hogy kard helyett „Griseldis” czimű érzékeny játékban bunkósbotot kötött az oldalára. Ezt egy statisztatársa észreveszi, elneveti magát, a nevetés ragadós, nemsokára az egész szinpad nevet, mikor pedig Dézsi, aki a hőst játszotta, fölkiált, hogy: „Ránts kardot, gyáva!” kihuzza köznevetségre a furkósbotot.

A függönyt csaknem le kellett ereszteni s az esetért öt forint birságra itélték. Cantabit vacuus coram latrone viator! (Vigan danol az üres zsebü utas, mikor a rablóval van szemben!)

Az öt forint birságot aztán a direktor elengedte neki.

Itt Kecskeméten másolta le Jókai ötfelvonásos drámáját „A zsidófiut”, melyet az Akadémia pályázatára küldött be 1892 végén. A kéziratot meg is találták az Akadémia irattárában.

Jellemző Petőfi karakterére, hogy Ács Károlytól egy zimankós téli napon fekete kabátot kérvén kölcsön az előadásra, azt összehajtogatva, a karjára vette.

- Miért nem huzod fel ebben a csikorgó hidegben? – kérdi Ács.

- Nem elég, hogy este nyövöm, még nappal is viseljem?

És ugy ment el, pedig vékony kabátkájában majd megvette az Isten hidege.

Jutalomjátékául Learban a bolond szerepét választotta s ezt 1843 márczius 23-án olyan sikerrel játszotta el, hogy sok tapsot kapott érte, Dézsi pedig a Lear ábrázolója megölelte, megcsókolta s ami fő: megvacsoráltatta. Tiz váltóforintot kapott az esti jövedelemből, mint „jutalmazandó”.

Nemsokára ezután otthagyta Kecskemétet, a szinészetet, miután mint szinlap-kihordó bucsú-füzetet akart kiosztani, de a czenzor nem engedte kiadni „Disznótorban” czimű költeményét, mert, ugymond, abszurdum az, hogy gömböcz legyen az ég s mi „gömböczben töltelék”.

Távozásakor a háziasszonya ott fogta a zöld kvekkert, ami nagyon kihozta a flegmából. Pár ruhadarabbal s egy Jókaitól kapott Páriz-Pápai-féle szótárral megváltotta a becses zöld kabátot.

Október havában Debreczenben áll be ujra szinésznek a Komlóssy társulatánál, kivel, mint Orlaynak irja, Váradra s onnét Kolozsvárra fog menni. Szerelmes szerepeket fog játszani! A próba azonban nem sikerült s Komlóssy kijelentette, hogy csak kórista minőségben viheti magával. Petőfi aztán elkeseredésében egy kis ripacs-direktorhoz szerződött, aki Diószegre és Székelyhidra vitte, persze, mint elsőrendű szinészt. De belebetegedett a faluzásba, tifuszos lázt kapott, eladogatta lassan-lassan mindenét s alig tudott egy pár garasra szert tenni, hogy Debreczenbe visszamehessen.

Pákh Albert ez időben Debreczenben lakott. Egy este, társaságból későn menvén haza, a kapuban egy vékonyan öltözött, didergő alakot lát, aki féltve szólitja meg. Petőfi volt.

- Azért jöttem hozzád, hogyha meghalok,l egyen, aki eltemettessen.

Pákh aztán fölkarolta, ápolta, felruházta s végre egy szinházi jegyszedőnénél helyezte el a Várad-utcza végén. Ez a jó asszony anyai jósággal bánt vele. Özvegy Fogas Józsefnénak hivták.

Utolsó szinpadi kisérlete a nemzeti szinpadon történt. Egressy jutalomjátékán, a „Szökött katoná”-ban, Géresi nótáriust játszotta. Kétszer is belehabarodott a szerepébe s azt monda, „hát Julcsa kisasszony a vőlegény?” de a jelenlevő egyetemi ifjuság, melynek kedves költője volt, riadó tapssal nyomta el a nyelvbotlást. Petőfi a szinlapon „műkedvelőnek” van nevezve.

*

Nagyobb és nehezebb sor volt ennél a katonáskodása, amelynek története röviden a következő:

A Rónai néven való nemzeti szinházi szereplés után szülei tudvalevőleg hazavitték. A jövő terve az volt, hogy Sándor tovább fog iskolázni. Ostfi-Asszonyfára ment aztán Petőfi Salkovics mérnökhöz, rokonához, ahonnét majd a fiukkal együtt Sopronba megyen, iskolába. Salkovicsné nagyon megkedvelte Sándort, készitett neki a soproni iskolaévre fehérnemüt s egy kis pénzt is igért neki segitségül, amikor bomba gyanánt ütött be Salkovicsnak egy levele nejéhez. A levél olyan elitélőleg beszél Sándorról, hogy ezt a fiunak tudtára adni szegény jó asszony nem vállalkozhatott. Azt találta ki tehát, hogy a nyitott levelet a zongorára teszi, mely elé Petőfi napjában ötször-hatszor is leül zongorázni. Ugy történt, ahogy gondolta. Sándor megpillantotta a levelet, belétekint, meglátja a nevét, érdekkel olvassa el a rávonatkozó sorokat és mint a villámütött áll meg életének fordulópontja előtt.

Beszólitja Orlay barátját az irodából, amelyben foglalatoskodott s igy szól hozzá:

- Hallgasd, mit ir a nagybátyánk.

És felolvasta előtte a levél következő sorait:

„Samut és Károlyt küldjétek fel Sopronba,Sándornak azonban adj pár forintot s menjen, ahová neki tetszik,b előle ugy sem lesz egyéb komédiásnál!”

Megdöbbenésem miatt nem tudtam hamar szóhoz jutni – ugymond Orlay – Sándor pedig még a szokottnál is halványabb lett. Végre ezt a kérdést koczkáztattam:

- Mit tevő leszesz most?

- Már határoztam – mondotta Petőfi -, veletek megyek Sopronba s beállok katonának:

El is ment velük szeptember 5-én s a következő napon belépett a 48-ik Goldner nevét viselő gyalogezredbe. Hat esztendőre asszentálták.

Dr. Sass ezt irja róla: „A szobába léptemkor (Németh J. tanulótársuknál) szerényen meghuzódva, festetlen diák-ládán ülve találtam egy fakó arczu, mohodzó bajszu, vézna kinézésű, egészen igénytelen katonát, ölébe lógatva fehér vállszijról lecsüngő szuronyát. Köszöntésemre katonásan felállt, oldalára huzá fegyverét, s érdes tenyerének szoritása, testalkatától elütőleg, edzett kezek erejét érezteté velem. Sárga pitykés, zöld hajtókás monturja, nadrágja, csolnakszerű nagy bakkancsa ugy lotyogott rajta, mintha nem is rászabták volna; egyedül nyakszoritója állt feszesen, fölpeczkelvén vékony nyakán ülő fejét, melyen a rövidre nyirott s felálló sertehaj – mely sötétben dörzsölve akárhányszor szikrázott – beesett arcz, fekete bőrszin, élénk két barna szem, mint régi ismerősök jelentkeztek előttem.”

A nyomoruságos katona-életnek voltak mulatságos és fényes epizódjai. Ketten aludtak a régi kaszárnya-reglement szerint egy ágyban. Egy czigányfiu volt a hálótársa. Kilencz óra után, mikor megfujták a „czapinstráng”-ot, nem volt szabad gyertyát égetni. De Petőfi a bajonet végébe illesztett gyertyavilágnál olvasott. Egyszer egyik katona pajtása ilyekor elfujta a gyertyát, Petőfi dühében utána vágta a bajonétot, de a fegyver szerencsére nem találta, hanem az ágyba furódott.

Legborzasztóbb volt, mikor a vesszőzésekben kellett résztvennie. Társai eleven husára lesujtani irtóztató volt a sziv emberének! Pedig csak az Isten őrizte, hogy őt magát is meg nem vesszőzték, ha a sors keze el nem tereli a röpülő bajonétot!

A silbakon Horatiust, Schillert olvasgatta s a faköpönyegre verseket irt. Egyszer Sass István barátjával sétált s közben jövendőjéről, reménybeli Olaszországba való masirozásáról beszélt. Mikor Sass a pálya s a jövendő nehézségeiről beszélt, Petőfi igy szólt:

- Érzem barátom, hogy nem mindennapi embernek születtem!

Sass István a sarki lámpához vitte s azt mondja rá gúnyosan:

- Hadd lám, nem pirulsz-e el ezen bátor nyilatkozatod ismétlésére?

- Igen – felelt Petőfi, ujra mondom, érzem magamban, hogy nem mindennapi embernek születtem.

1840 márczius közepén indult az ezred bregenzi mars-rutájára. De utközben értesültek róla, hogy az ezredet Zágrábba kommandirozták. Menetelés közben azonban tifuszos lázt kapott s az ezred-kórházból 1841 január 21-én „javultan” távozik. Kupis Vilmos közlegény társának a barátsága enyhitette itteni szenvedéseit, kihez két költeményt irt. Ez hat évi katonáskodás után káplár lett s később Keglevich Jánosnál gazdatiszt. Petőfit később is meglátogatta, aki szeretettel emlékezett reá.

A terhes katonai szolgálat Petőfit megint beteggé tette. Vérköpés vett erőt rajta s szeptember elején Zágrábban ujra kórházba került. A Superarbitrirungs. Liste azt mondja róla, hogy: „Gyenge testalkat, hajlammal tüdőbajokra és a szivedények tágulására.”

Dr. Römer ezredorvos, aki fölismerte a szenvedő közkatonában a magasabbra törekvő lelket, megkérdezte tőle, ha nem volna-e kedve kiszabadulni a katonaságtól?

- Nekem mindegy –felelte Petőfi -, de máshol sincs mit remélenem!

Ennek daczára szolgálatra képtelennek nyilvánitják s 1841 február 28-án kiállitván részére a bizonylatot, mely szerint „treu und redlich gedient”, elbocsátották s nem verte többé a bal czombját „kard, azaz, hogy panganét”.

Zágrábból Sopronig gyalogolt s onnét Pápára. Sopronban bocsátották el végleg a katonaságtól s „kiaszottan, elviselt katona-ruhában” fölkereste Pákh és Sass barátait, akik akkor együtt laktak s büszkén mutogatta nekik obsitját.

- No lám – mondja Pákh -, mégis tettél valamit!

- Öcsém, ennél többet is tettem, mostam, söpörtem, sikáltam ott is, ahol nem szerettem; csak a főzéshez nem akartam érteni; ez alól a vén bakák fölmentettek, - diák-kóficznak nevezvén főztömet.*

Igy végződött Petőfi katonaélete.

(* Ferenczi „Petőfi életrajza.)

Forrás: Váradi Antal: Regényes rajzok Petőfi életéből. – Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. III. füzet. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása Budapest, 1908.