2017. ápr. 22.

Palágyi Lajos: Délvidéki temetőben



Járok tengerpartján a délnek,
S babér- és czipruskertbe térek.

Alatta zúgó habok árja,
Fölötte csend, holtak hazája.

Mélázva lépek sírról sírra:
Mi áll sok díszes kőre írva?

Idegen név, frank avagy talján,
Sok furcsa mondás gúla alján.

Amint tétova szétpillantok,
Hol elsímultak már a hantok,

Hol viharzúzta, esőverte
Düledt fejfák hevernek szerte.

Szemembe hirtelen mi ötlik?
Egy uj kereszt hajolva földi.

S egy magyar ember neve rajta.
Betűzgetem mélán, sóhajtva.

Férfi volt, idegenbe tévedt,
Idegen földben talált révet.

Sírját hazátlan tenger mossa,
Hajléktalan vihar csapdossa.

Honából egy göröngy se hullt rá,
Magyar szív sírva nem borult rá.

Ki vagy te, síron túl is árva,
Hogyan vetődtél eme tájra?

Rejtett ölébe sziget-végnek,
Hova utas csak néha téved?

Talán babérnak, hírnek szomja
Csalt, csábított idegen honba?

Haj, akit elcsal távol csillag,
Annak más földön sírja nyíl csak.

S ha nyer babért késő idővel,
Az is lám sírkertjében nő fel.

Vagy tán gyógyulni vágytál messze,
A déli légben írt keresve?

Ah hasztalan az enyhe tájék,
A régi seb itt jobban fáj még.

S ha honn nincs írja a kebelnek,
Gyógyulást sír ölén se lelhet.

Ládd, ide jöttél tévedt árva,
Hol zúg a sívár tenger árja.

Altató dala is kietlen,
Dermesztőn visszhangzik szivedben,

bujdosó szelek vad rivajja
Velőd és csontod átnyilallja.

S föltámadás ha van az égen,
Te ott se lészsz társid körében.

Isten veled, eltévedt testvér,
Ki tőlünk olyan távol estél.

Ha más nem járul e göröngyhöz,
Ládd, az én szemem könnye öntöz.

Talán megérzed lent a sírba',
Hű honfitársad szíve sírta.

(Forrás: Palágyi Lajos költeményei - Bp., 1907. - Singer és Wolfner, Andrássy-út 10. sz.)