2017. febr. 9.

Wirth Imre: Somogyi Tóth Sándor (1923-2000)




A hatvanas években, majd a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a szépirodalmat egyre inkább a kimondhatóságáért folytatott küzdelem jellemzi, mely a realizmus keretein elül maradva, a valóság közvetlen megjelenítéséről korántsem lemondva, világkép és stiláris eszközökkel kísérletezik. Ilyen eszköz például a szubjektív narráció, mely lényegében kikerüli az elmondottakkal kapcsolatos írói, történetmondói állásfoglalás kényszerűségét, s az olvasóra bízza, hogyan is ítéli meg az egyes szám első személyű elbeszélőt és állásfoglalását. Jól lemérhető e technika alkalmazásának eredménye Somogyi Tóth legismertebb regényén, mely – a kor számos más alkotásához hasonlóan – szintén a szubjektív narráció lehetőségével él. (Bár a kortárs kritikusok többsége nem reflektál erre a fontos tényezőre, s úgy foglalkozik a főszereplő, Szabados Gábor személyiségének elemzésével, mintha külső nézőpontból alkotta volna meg az író.) A prózairodalom az „igazságok” feltárásával próbálkozik, a burkolt kritika eszköztára szélesedni látszik – az irodalmi művekben lehetőség van a szükséges kihagyások, elhallgatások alkalmazására, itt lehet bizonyos tartalmak hozzágondolását az olvasóra bízni.

Somogyi Tóth Sándor Próféta voltál szívem című regénye első ízben 1965-ben jelent meg, majd két évre rá újabb 35 ezer példányos kiadás következett. Legutóbbi önálló,5. kiadás 1976-ban jelent meg, bár más, újabb írások mellé belekerült 1987-ben kiadott gyűjteményes kötetébe is. Igazi sikerkönyvről van szó, mely kedvező fogadtatásra talált az olvasóközönség soraiban és az irodalomkritikusok között is. Számos nyelvre lefordították, 1967-ben svédre, 1968-ban szlovákra és lengyelre, 1969-en szlovénre, s Lengyelországban két kiadást is megért. A szerző munkásságáról – a Magyar irodalmi történetében szereplő értékeléstől eltekintve – egyetlen, átfogóbb igényű, ám rövid terjedelmű írás született. Hajdú Ráfis Gábor tollából 1976-ban. Ebben lényegében az életmű-egyetlen maradandó értékű darabjaként ír a Prófétáról. Leszögezi, hogy „az ítélet, az erkölcsi állásfoglalás, ez egy pillanatig sem kétséges, Szabados ellen szó”. Írása így nem reflektál azokra a problémákra, melyek a szubjektív narráció révén a főhős személyével kapcsolatosan felmerülnek.

Somogyi Tóth és híressé vált főhőse, Szabados Gábor életútja közt számos hasonlóságot találunk, mint ahogy többi művét is át-átszövik a személyes élményeik. Az író tanítói oklevelet szerzett. 1947-től népi kollégiumi pedagógus, területi instruktor, majd igazgató volt Szegeden. 1949-től a Közoktatásügyi Minisztérium tankönyvosztályának főelőadója (itt szerzett „élményeit” érhetjük tetten Gabi című regényében, a kisfiú pedagógus szüleinek vergődésében). 1950-ben az Országos Neveléstudományi Intézet szerkesztője lett, azután pedig a Magyar Írók Szövetsége nevelési osztályának lektora. 1951-től kezdve újságírói, szerkesztői, illetve lektori állásokban dolgozott az Új Hangnál – melynek felelős szerkesztője ekkor Benjámin László volt -, a Magvető Kiadónál (1955-56-ban), a Csillagnál (1956), 1957-től ismét tanított, 1964-tól (Simon István főszerkesztősége idején) a Kortársnál dolgozott. Munkásságát több magas kitüntetéssel jutalmazták.

Művei közül kiemelkedő jelentőségű a Gabi, mely 1969-ben jelent meg első ízben, de még számos kiadás követte, lengyelre is lefordították. A kritika elhanyagolta a művet. A iskolás kisfiú naplója az 1952-53-ban zajló eseményeket örökíti meg sajátos gyermeki optikával. Figyelme apró, a hétköznapok világát érintő, ám igen jellemző részletekre is kiterjed, melyek tanulságosan, sokoldalúan minősítik a személyi kultusz éveit, a Sztálin halála körüli hetek eseményeit s mindazokat az ellentmondás-sorozatokat, melyekbe a kor szelleme kényszeríti a felnőtteket. Gabi apja parancsára kezdi írni a naplót, eleinte nyögve, majd belelendülve. A „naiv gyermek” válik az események krónikásává s egyben – öntudatlanul is – vádlóvá a felnőttek helyett, akik hallgatásra vannak kárhoztatva, s a mindennapi túlélésért küzdenek. A naplóformának köszönhetően a narráció ezúttal is szubjektív. Igen jellegzetes a diktatórikus nevelési módszereket alkalmazó apafigura, aki más írásokban is szinte változatlan jellemvonásokkal bukkan fel, pl. a Tigris vagy birka, illetve a Gyermekek kétszer születnek című művekben is.

Somogyi Tóth felnőtt alakjai szinte kivétel nélkül lelkileg megnyomorodott, ingatag, talajukat vesztett emberek, foglalkozásukat tekintve prominens értelmiségiek (pl. minisztériumi dolgozó, pedagógus, főorvos, híres újságíró, rendező stb.), akik a rendszerrel való lojalitásuk miatt minduntalan ellentmondásokba és konfliktusokba keverednek – főként az erkölcsi normákkal. A felnőttek világa jóvátehetetlenül romlottnak, kétszínűnek látszik, a gyerekek pedig – Somogyi Tóth nagy szeretettel, megértéssel és reménnyel ábrázolt figurái – észlelik ezeket a hibákat. Az író műveit a nyitva hagyott kérdések, elvarratlan történetszálak jellemzik, mintegy érzékeltetve ezzel önnön tanácstalanságát is. A Somogyi Tóth regényeiben, novelláiban megjelenített világ meglehetősen statikus és reményvesztett, melyből igazán hiányzik a perspektíva. A férfi-nő kapcsolatok kevés kivételtől eltekintve kiegyensúlyozatlanok, zátonyra futottak. Az író több művében is ábrázolja a szülők válásától szenvedő, szorongásokkal küzdő gyermeket, aki csak nehezen talál kiutat a felnőttek által teremtett vákuumból. „Majd talán a gyermekeink!” – így összegezhetnénk az életmű végkicsengését.

Az írások (szereplők) nyelvét a hétköznapi, beszélt nyelvi, olykor kimondottan irodalmi nyelven kívüli fordulatok jellemzik. Érdekes a regények esetében is a novellaszerű felépítés és cselekményvezetés, hosszabb lélegzetű művei is jobbára novellisztikus jellegűek. Legutóbbi kötete 1987-ben jelent meg, benne főként korábbi sikeres műveinek újabb kiadását találjuk.


PRÓFÉTA VOLTÁL SZÍVEM

A korszak legsikerültebb alkotásaiban a főszereplő foglalkozása igen gyakran újságíró, szerkesztő. Így van ez a Próféta voltál…-ban is, hiszen Szabados Gábor közismert, elismert újságíró. Az újságírói állás azonban megköveteli a lojalitást a rendszerrel és ideológiájával, a kritikának, a „leleplezésnek”  megengedett kereteken belül kell maradnia. (Szabados egyik kirohanásában ezt igen pontosan meg is fogalmazza, éppen sokat emlegetett, ám részleteiben a könyv lapjain be sosem mutatott „palkonyai riport”-jával kapcsolatosan. „A palkonyai riport fele hazugság… Mert az ember hazugságon veszi meg az igazat. A próféták pedig elpusztulnak egy szálig.”) Már a szereplő beszélő neve is sejteni engedi, hogy ez a lojalitás az ő esetében igencsak megingott. Néhány oldallal később, rajongói körében – egy pillanatra még prófétai hevületben –már így fogalmaz. „Egyet mondok nektek: az igazság nem piaci áru, amit a hazugságon kell megvenni. Sok itt a szatócs, barátaim, sose alkudozzatok…” Magában azonban továbbra sem képes ezt vállalni, s „tökhülye, hazug bölcsesség”-nek minősíti, amit éppen az imént mondott. Éppen ez a folyamatos önreflexió az, ami a hős leépülését ellenpontozni látszik. Mindvégig világosan megfogalmazódik benne az, ami körülötte történik, pontosan látja saját szerepét is a soron következő játszmákban, ezért talán megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy leépülése, ellehetetlenülése – számos kritikusának állításával ellentétben – nem a gyenge ember alkoholizmusba fulladásáról szól, hanem éppen ellenkezőleg: tudatos önsorsrontó döntéssorozat, mely a rendszer, az ideológia hazugságából fakad. Nem véletlen a reális helyszín, az elmegyógyintézet megválasztása sem, hiszen a bolondokháza, a bolond szerepe az a konvencionális álca, melybe elrejtőzve minden el-, illetve kimondható. Szabados tehát kivonul a társadalomból, de nem öngyilkosság révén, mint pl. Kertész Ákos Makrája, hanem úgy, hogy törvényen kívül helyezi magát. Ez az értelmezés természetesen a szocializmus évei alatt nem volt vállalható, csupán két kritikus akadt, aki Szabados figuráját – legalább részben – pozitívan értékeli, bukásának mélyebb összefüggéseit sejteti. Az egyik Németh László, aki így nyilatkozott a műről: „A regény igazi értéke: a sivár, olcsó hiúságokkal táplálkozó jelennek és az eljátszott múltnak ez a kegyetlen szembesítése, mely túlmegy a sorson, s egy nemzedék végzetévé nő, nemcsak azzal, hogy egy kivételes emberpéldány pusztulását mutatja be, hanem azzal is, hogy éppen az ilyen fejedelmi,mondjuk ki, magyar emberpéldányok pusztulását kikerülhetetlenként is érezteti.”


A másik kritikus Kis Ferenc, aki 1980-ben így ír a Prófétáról: „A törvényen kívüli figu7rák elszaporodása egyenes következménye annak, hogy a törvényes érvényesülés kritériumai iránt irodalmunkban fokozódott az ingerültség. (…) ezek a szövegek- jóllehet gunyorosan torzítanak – tele vannak remek találatokkal, egy eredeti, metszően éles, villódzó és szuverén szellem tüntet, hivalkodik bennük.”

Fehér Ferenc 1965-ben megjelent kritikája jóval könyörtelenebb. A regény szerinte az ironikus életformából kinövő cinizmusról szól, a perspektívavesztés krónikája. Szabados parazita, aki tagadja az értelmes, társadalmat alakító tevékenység lehetőségét. Életének titkos centruma az érzelmek ellen folytatott harc. Fehér Ferenc a művet sem tartja sikerült alkotásnak. Alakjainak intellektuális nívója szerinte nem eléggé magas, hazai „espresso-egzisztencializmusról” beszél, a befejezést pedig erőtlennek, pontosabban, homályosnak véli, bár elismeri, hogy valóban nehéz írói feladat a katarzis teljes hiányát bemutatni.

Csak utalásokból rekonstruálhatjuk a főhős pályafutását, aki népi kollégistaként, prófétai ambíciókkal és lelkesedéssel indult, majd a történet jelen idejében elme-gyógyintézeti kezelt. A belső monológok csak a kezelés ürügyéül szolgáló idegösszeomlás közvetlen kiváltóinak oknyomozására szolgálnak, nem derül ki azonban, hogy végül is mi okozta a prófétai hevület megsemmisülését, majd lassú, de elsöprő átfordulását Szabados világmegvető cinizmusába és nihilizmusába. Fehér Ferenc szóvá is teszi ezt a hiányt, holott az adott korszakban úgyszólván elfogadott koncepció volt mindezt az olvasóra bízni, „hiszen tudjuk, hogy „valójában” mi a helyzet.”

A regény négy beszélgetés köré szövődik, melyeket Szabados az elmegyógyintézetben folytat orvosával, Angeli doktorral. A fejezetek ugyan a „beszélgetés” címet viselik, mégsem valódi párbeszédekről van szó, hiszen a beszélgetőpartner jelenlétét és kérdéseit legfeljebb a főhős monológjának válaszszerű fordulataiból következtethetjük ki. (Ez az írói megoldás Somogyi Tóth későbbi írásaiban is felbukkan, például az Üzenet című novellában, de a Gabi naplóformája is hasonló lehetőséget ad a szubjektív nézőpont kizárólagos alkalmazására.) Az ideggyógyász tehát azt próbálja tisztázni Szabadossal, hogy „hol kezdődött a zavar”. A zavar mibenlétét – vagyis az elmeosztályra kerülés kiváltó okát – csak a regény végére tudjuk meg, a fejezeteket mindannyiszor az orvossal folytatott álpárbeszéd nyitja, majd következnek a múlt eseményei, tulajdonképpen időrendi sorrendben.

Szabados szinte filmszerűen lepergeti a közelmúltat, s a megjelenítés képszerűségét csak fokozza a jelen idő használata. Az első felidézett esemény az „úri levegőjű”, fényes külsőségek közepette megrendezett újságíróbál, ahol Szabados nem találja a helyét („Felmordul bennem a kültelki düh”). Sorra veszi a jelenlevőket, akik közt miniszterhelyettes is akad, idéz üres beszélgetéseikből, felvonultat különféle figurákat, akiknek szavaiból kiderül, mennyire nagyra becsülik Szabados palkonyai riportját. Ő maga Kossovszky Lívia színésznőre vár, és közben folyamatosan iszik, magyarázatképpen így kommentálja az eseményeket: „A butaság a legjobb narkózis: halálig tart.” A bálból végül Líviával távozik. Szabadosért rajonganak a nők, a művésznő sem kivétel, ám felesége már több hónapja különbözött tőle kisfiával, Gabival együtt. Lakására érkezve elemel Lívia táskájából egy kis pisztolyt, amit az olvasó baljós előjelként is értelmezhetne, de végül nem lesz különösebb szerepe. Szabados nem akar öngyilkosságot elkövetni, legalább ezt magyarázza az utolsó beszélgetés során orvosainak. Szabados szokásos rosszkedvével ébred Lívia mellett, legszívesebben máris összeveszne vele, mert hamarosan érkezik újabb rajongója, Jutka, a miniszterhelyettes lánya, aki jobb híján takarítani jár hozzá. Jutkát több ízben is megkísérli „átjátszani” Balázs nevű kollégájának, de Jutka ellenáll, és még az elme-gyógyintézeti ápolás alatt is kitart mellette, sőt ez a fordulat számára „kellemes csalódás”. A bonyodalmat voltaképpen egy telefonhívás okozza: Kenderesi karnagy telefonál egy partitúráért, amire Szabados feleségének, Krisztának van szüksége. Kriszta ígéretes tehetségű karmester, a történet idején egy vidéki kollégiumban dolgozik kórusával, s Kenderesi Géza, a főnöke, szintén karmester.

Szabadost feldúlja a karmesterrel való találkozás, féltékenység ébred benne, s ahelyett, hogy aznapi riportját elkészítené a kábelgyár igazgatójával, feleségéhez látogat, dűlőre szeretné vinni kapcsolatukat. Sajátos, monologizáló stílusát Szabados azzal magyarázza, hogy felesége éjszakánként nem volt hajlandó végighallgatni szeszgőzös fejtegetéseit, még kevésbé párbeszédbe bocsátkozni vele. Állandóan éreztette, hogy a férfi nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. A konzervatóriumba érkezve mégsem feleségéhez, Krisztához megy először, hanem felhajt két féldecit, végül mégis találkoznak egymással az egész kórus színe előtt. Nem vallja be, hogy a féltékenység hozta, egy riport készítésének ürügyével magyarázza érkezését. A helyszín zavaros emlékeket ébreszt benne a „régi időkről”: „Dühödt szónokok, tudákos megváltók”. Régi „eszelősség”-ének elmúlását egyedül Kriszta miatt sajnálja, politikai kiábrándultsága teljesnek mondható, noha ez szó szerint sosem fogalmazódik meg. Találkozik fiával, Gabival, tapogatózni próbál, hogy Kenderesi vajon mennyire folyt bele a család életébe. Nem tudja megtalálni a hangot a gyerekkel, túlságosan lekötik saját problémái.

Hirtelen Kenderesi is betoppan Kriszta szobájába, ahol meglehetősen kínos beszélgetés zajlik le a két férfi között. Szabados gátlástalanul provokál és burkoltan számon kér, igyekszik ellenszenvesen viselkedni, ám a karnagy ügyesen kitér a támadások elől. Szabadős „germán pofának” nevezi a férfit több ízben is, ám tulajdonképpen nem derül ki, hogy miért. Vajon Szabados „magyar alkatával” szembeállítva értendő ez, vagy csak amúgy, üres értékítéletként? Ahhoz képest, hogy Kenderesi végig korrekten, kulturáltan viselkedik, és semmi ellenszenves tulajdonságára nem derül fény (holott Szabados elmondása alapján ismerjük meg!), érthetetlen ez a nyilvánvalóan negatívnak szánt minősítés, amit Fehér Ferenc is felemleget a könyvről szóló írásában. Kenderesit pusztán tehetséges akarnoknak tartja, aki a „férfiatlanságig önimádó”. Ezúttal is csak sejteni lehet, hogy milyen ki nem mondható ellentétek burkolt megjelenítésére szolgált ez a durva minősítés. Németh László másképpen ítéli meg Kenderesit, szerinte Kriszta „egy Psalmust vezénylő, lelkesedést szító dirigens segítségével szabadítja ki m agát az ifjúkori kötelékből”. Kenderesi valóban udvarolt Krisztának, valóban szerette, s nagyra értékelte tehetségét. Az „aranyéletét” nők karjai és az ital közt pergető, kiábrándult, hitevesztett Szabados ezért érzi úgy, hogy a karmester egyetlen mentsvárától, a feleségétől próbálja megfosztani, s ezért beszél róla olyan ellenszenvvel. Kapcsolatuk megromlása azonban jóvátehetetlennek tűnik, s a regény tulajdonképpen arról szól, hogy távolodnak el egymástól egyre jobban, egyre véglegesebben.

Szabados a Kenderesivel folytatott beszélgetés után egyenesen a kocsmába megy, ahol rengeteget iszik Tóni bácsival, régi ismerősével. Utána nagy nehezen betántorog a kollégiumba, ahol Kriszta tanítványaival kötözködik egy keveset, majd Krisztával próbál „tényfeltáró beszélgetést” folytatni. Pesti kórushoz akarja helyeztetni feleségét, de ő ellenáll. Szabados érzékeli, most jött el az utolsó alkalom, hogy rendezzék kapcsolatukat: „Akkor kellett volna leborulni a földre. De megmakacsoltam magam.” Kriszta otthon van a „művészet aranytemplomában”, neki sikerült olyan foglalatosságot, hivatást találnia, melyben megalkuvás és kompromisszumok nélkül kitarthat elvei, meggyőződése mellett. Ezt Szabados maga is érzékeli, amikor a másnapi előadáson szem- és fültanúja lesz a hangversenynek. „Fölszállott a páva... Holnapra megforgatjuk az egész világot... Hol van ez már? Ébredj, kiszolgált narodnyik, az ilyesmit ma már csak Kriszta érzi komolyan, s ő szuggerálja a gyülekezetre.” Kriszta és Kenderesi közt „nyíltszíni erotikus játék” zajlik, legalábbis így látja Szabados, aki maga sem tud szabadulni a zene varázslatától. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha újból egymásra találnának Krisztával, ám a harmónia csak pillanatnyi: „Nyelvem alatt dögkeserű ízt érzek.”

A második beszélgetésből kiderül, hogy az elmeosztályon sokkterápiával próbálják Szabadost gyógyítani, ő pedig tovább meséli a történteket. Gabit magával viszi Pestre, de már másnap visszaküldi, nincs hozzá türelme. Cinikus életigazságokkal próbálja traktálni a kisfiút, de keserű megjegyzései tulajdonképpen feleségének szólnak. Budapestre érkezve ott folytatja a „királyi közérzet” kiépítését, ahol abbahagyta, noha egyre inkább kiviláglik, hogy Szabados közérzetében semmi királyi sincs, egyre mélyebbre csúszik. Bevallja önmagának, hogy egyfolytában csak menekül a tények elől, kapcsolatok közt hányódik, pedig egyvalaki hiányzik neki igazán, a felesége. Szemrehányásokat kap a szerkesztőségben, hogy hónapok óta nem dolgozik, ő hazugságokkal próbál védekezni, újabb, soha el nem készülő riportokat ígérget főnökének, Kun-Szabónak. Újabb kapcsolata szövődik Dusával, a szerkesztőségbeli titkárnővel, közben Jutka sértődötten, de szerelmesen otthagyja, mert értesül Lívia létezéséről. Líviának szerelmet vall, de otthon ismét az önmarcangolás és az erős altató várja. A szerkesztőségben újabb türelmi időt kap, szinte könyörögnek neki, hogy dolgozzon, sőt még egy kitüntetést is kilátásba helyeznek.

A harmadik beszélgetésben Szabados monológja letisztultabb, az előzményekhez képest kevésbé cinikus. Ezúttal beszél legrészletesebben a múltjáról: az egyetemet nem fejezte be, minisztériumi állást kapott (Kriszta szerint ott rontották el), egy aktíván felszólalásában védelmébe vette a „nagy eszméket”, s ez ismét a szókimondó, bátor ember hírébe hozta Szabadost. 1956 is megjelenik villanásszerűen: „Vigyázni kell, az ember roppant ingerlékeny állat” – mondta a hullákat látva feleségének. Belátja azt is, hogy feleségének el kellett őt hagynia, ha nem akart elpusztulni mellette. Az utolsó nagy beszélgetésükből kiderül, hogy Kriszta már évek óta szenved Szabados teljes reményvesztettségéből táplálkozó cinizmusa miatt. Nem tudja elfogadni a pillanatnak élő, magasabb eszmék iránt minden lelkesedését vesztett férfi önpusztító, érzéki örömöket halmozó életét. A tisztázó szándékú beszélgetés veszekedéssé fajul, Szabados képtelen a kompromisszumokra, a változtatásra, az újrakezdésre, egészen eggyé válik mefisztós szerepével. Kriszta távozása után ismét iszik, majd nagy adag altatót vesz be.  A negyedik beszélgetésben már Sas Gyuri is részt vesz, ő az az ismerős orvos, aki Szabadost az elmeosztályra utalta be. Szabados valószínűleg az ital és az altató hatására került idegösszeomlásos állapotba. A nők (Dusa, Jutka, Kriszta) találtak rá rettenetes állapotban a lakásán. Felesége viselkedése állítólag megváltozott, tagadja, hogy bármi kapcsolata lett volna Kenderesivel. Mivel mindezt ismét csak Szabados szavaiból tudjuk meg, végül marad az olvasó bizonytalansága: talán valóban csak képzelődés volt az egész? Talán más körülmények játszottak közre Szabados összeomlásában, a magánéleti szál csak kiegészítés? Szabados mindenesetre magas állami kitüntetést kap az elmeosztályon, ahol Kun-Szabó személyesen adja át neki az elismerést. Értékét, komolyságát kissé megkérdőjelezi az a helyzet és a tény, hogy már hosszabb ideje nem dolgozott semmit. Az elme-gyógyintézeti körülmények közepette olyan ez a kitüntetés, mit egy posztumusz elismerés, amit a lezárult életút után, némi kötelességtudattól vezérelve adnak ki a „veteránnak”.

A regény végén elvarratlanul maradnak a szálak. Nem derül ki, hogy mi lesz Szabados sorsa, cinizmusa ismét a régi, a szálak kilátástalanul egyformán futnak. A harmadik beszélgetésben felsejlő „letisztultság, javulás” a negyedik s egyben utolsó beszélgetésre már a múlté, Szabados „visszazökken” korábbi stílusába. Minden marad a régiben.


Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 90-99. old. Móra Könyvkiadó 1977.