Dr. Versényi György: Tompa családi élete (Első közlemény)

(Az eredeti helyesírás megtartásával!)

I.

Tompa Mihály a családi élet gyöngéd, mély érzésű költője. Ám a gyermeknek szülei iránt való szeretete, valamint a testvéri szeretet teljesen hiányzik költészetéből. S nemcsak az igazán saját lelki világát feltáró lyrai költeményeiből, hanem még elbeszéléseiből is Csak az Eleimnek és Falusi kép czímű költeményeiben akadunk némi nyomára. ennek magyarázatát megtaláljuk Tompa életkörülményeiben.

A Tompa-család nemesi sorban élő, de szegény földműves-család volt a borsodmegyei Igricziben. Tompa György, a költő nagyapja (szül. 1768 szept. 3.)  1789 febr. 23-án esküdött meg Tóth Katalinnal (szül. 1770 jun. 30-án). Két fiok született: Mihály; a költő apja, 1794 szept. 27-én, István 1801 okt. 20-án. Ez az István Igricziben maradt. Ott nősült meg 1837 febr. 1-én. Egyszerű földművelő volt s utód nélkül halt el 1849 okt. 26-án.* (* Fodor Bertalan igriczi ev. ref. pap közlése)

Mihály azonban mesterséget tanult. Mint csizmadia Rima-Szombatban telepedett meg, hol 1817 julius 19-én vette nőül Bárdos Zsuzsát (szül. 1788 decz. 1-én), Bárdos János és Jakab Erzsébet leányát. Ettől született a mi költőnk már 1817 szept 28-án. A költő szülőháza a Máté-utczában van, melyet a költő tiszteletére ma már Tompa-utczának hívnak. Az egyszerű hajlék specziális rimaszombati stylű régi zsindelyfedelű házikó. 1878-ban egyszerű, minden dísz nélkül való négyszögű márványtáblával jelölték meg, melyen e felirat olvasható: Itt született Tompa Mihály 1817 szept. 28. (Közölve a Vasárnapi Ujságban, 1878.)* (* Dr. Veress Samu rimaszombati prot. főgymn. tanár közlése az egyház anyakönyveiből. Tompa Aranyhoz írt levelében 1858 máj. 28-án azt írja, hogy szept. 29-én született. De az anyakönyvben világosan így van bejegyezve: 1817 szept. 28-án született, szept. 30-án megkereszteltetett nemes Tompa Mihály és neje Bárdos Zsuzsa fia: Mihály. Keresztszülők. Kozmay Sándor és neje Foktövi  Zsuzsánna.) De az anya korán elhalt. A költő ekkor olyan kicsi gyermek volt, hogy később nem is igen emlékezett anyjára. Maga mondja egyik Aranyhoz írt levelében (Beje, 1848 márcz. 2-án): „Anyám szegény, nyugodjék, igen korán elhalt aszkórban, oly korán, hogy én, első szülötte, nem ismertem; csak homályos, álomszerű sejtelem az, mit róla lelkem bír, és nem több; még azt sem tudom, valóságból van-e, vagy csak a leírásokból, melyeket gyermekkoromban hallék, maradt meg”. Nyílt levél egy hölgyhöz czímű költeményében mondja:

Lásd, jó anyám régen a sírba szállott,

Megértem én korán az árvaságot.

Mint gyenge hajtás a nyárnak hevén,

A szenvedést korán megismerém!

S mert nincs, ki vonna hű, meleg szivére,

Fájdalmam és örömöm osztva, értve:

Anyám helyett, óh mint óhajtanám

Jó hölgy, neked mondhatni ezt: anyám!

Apja előbb Igriczibe ment, majd Hangonyban telepedett meg s 1825 jun. 7-én Miskolczon nőül vette Bóka Juliát, Bóka András és László Klára 1803 decz. 8-án született árva hajadon leányát.* (* Kónya Ferencz miskolczi ev. ref. főgymn. tanár közlése az ev. ref. egyház anyakönyvéből.) Fiával többé nem törődött. Különben is nem olyan ember volt, a ki igazi becsültetést, tiszteletet kelthetett volna. Fiatal korában valami lólopásba keveredett, a miért be is börtönözték. Költő-fiának lelkét mindig nyomta e foltnak emlékezete.* (* Lévay József közlése.) Mestersége csizmadiaság lett volna, de ezt nem folytatta rendesen. A czéhen kívül álló kontár csizmadia volt, inkább csak foltozó vagy hátaló. Közben-közben szőlőt kapált, kalendariumot, verses históriákat árulgatott a ponyván. Felesége, egy félszemű asszony, kofáskodott a piaczon. A költő néha keserűen említette Lévaynak, hogy boldogan tekinthet egyszerű szüleire, míg ő semmit sem köszön az apjának; semmit sem adott neki, nem még azt sem, a mit adhatott és adni tartozott volna. Sokszor restelte az öreg különös viselését, nem szerette kapzsiságát, telhetetlenségét, örökös furfangos panaszát.* (* Lévay József Tompa Mihályról. Budapesti Szemle 61. kötet.)  De azért a költő pap korában mindig segélyezte szüleit, gyöngéden bánt velük. Nemcsak maga emlékszik meg erről Aranyhoz írt levelében (Hamva, 1853 okt. 21.), hanem Lévay is bizonyságot tesz róla. Az öreg Tompa 1859 jul. 1-én halt meg, szélütésben, felesége 1867 januárius 28-án, tüdősorvadásban, alig egy évvel a költő előtt.* (* Kónya Ferencz miskolczi ev. ref. főgymn. tanár közlése az ev. ref. egyház anyakönyveiből.)

Tompa 1821-ben ment Igriczibe nagy szüleihez. De hogy ezek milyen emberek voltak, minő hatással voltak rá, ma már alig állapítható meg. Aligha itt is azt az otthont találta fel, melyre az ő szíve sóvárgott. Egy Aranyhoz írott levelében (Hamva, 1858 máj. 28.) csak két kellemetlen emlékét elveníti föl igriczii gyermekségéből: „Egyszer elveszett a kisreszelő; ki vitte volna el más, mint én? Nagybátyáim egyike azt mondta: „Fiu, ha elő nem lesz a ráspoly, a felhőbe csinálj házat”. Ezen nagyon megilletődtem (nem láttam a ráspolynak színét sem); hozzám akadt egy szintén száműzött, malecontent fiú s elbujdostunk az Oláhházba (kis erdő Igriczi alatt), de haza éheztünk estére. Ez is Igricziben történt: Míg a rector a templomban volt, mi a kisasztaltól bementünk a fehérházat seperni. Én levettem a rector puskáját és a fiúk közé durrantottam – nyúlseréttel. Igaz, hogy nem akartam, de biz az mégis elsült. szerencsére nem lőttem agyon senkit. Ekkor nem bujdostam el; bevártam a dühös tanítót (ki a könyörgés alatt hallotta a durranást s jött haza, mint a fúria); a tanító úr aztán elkoptatott rajtam három vesszőt. Kortársaim közt még ma is eldönthetetlen kérdés: vajjon 101-et kaptam-e, vagy 102-őt, de hogy sok volt, azt tudom, mert nagyanyám (mikor hazamentem) a kantárral szintén elő akart fogni; már fel is emelte azon részemről a csurapét, a mely részéről Théorigne de Malicourt vagy Mericourt húgom asszonynak a franczia forradalomkor a frakkot felemelték, de látván, hogy véres vagyok, nem bántott; sőt más fejéret adván, vette észre, hogy lábamon, mellemen, hasamon szép kék csíkok vannak, azon vigyázatlanságot követvén el (én) az executio alatt, hogy hemperegtem.”

Elejimnek czimű költeményében kedves képet fest az ősi házról, apát, anyát emlegetve a nagyapa, nagyanya helyett. De, úgy tetszik, ez inkább a képzelem játéka, mintsem a való rajza. Hisz Tompa mondja (Aranyhoz, Hamva, 1852 nov. 1.), hogy a múlt olyan, mint a hegy, ha kopár és sziklás is, midőn messze van hátunk megett, szép kék színben tűnik fel.

A Falusi kép czímű idyllben egy öreg földműves-pár boldogságát rajzolja, mikor tanult fiuk őket meglátogatja „nagy nemből eredett” feleségével s két gyermekével. Hogy van-e ebben valami a nagyszülőkből, ki tudná megmondani? Hogy nem a saját élményeinek hű rajza, az bizonyos. Nagyapja 1840 márcz. 17-én,f elesége 1844 okt. 29-én halg meg* (* Fodor Bertalan igriczii ev. ref. pap közlése.), mikor még Tompa deák, illetőleg nevelő volt. Az világos, hogy költőnk Igricziben iskolába járt s 1829-ben végezte be a népiskolai tanfolyamot, ugyanakkor konfirmálódott is. Az utolsó évben Bihari Györgynek, az akkori három éves rectornak volt tisztogató inasa, a ki felismervén tehetségeit, 1831-ben magával vitte a sárospataki collegiumba. 1879-ben Kerékgyártó Elek kezdeményezésére, a költő tiszteletére a költő tisztelői Tompa György házát, hol a költő gyermekéveit töltötte, emléktáblával akarták megjelölni. De mivel ez a ház már akkor roskadozó félben volt s azóta el is pusztult, ezt a táblát a ref. templomban a szószék falába helyezték el. Felírata ez: E községben élt Tompa Mihály 1821-ik évtől 1830-ig. Megjelölték nő és leány tisztelői.* (* U. a.) Azonban a felíratban egy kis tévedés lesz, mert Bihari 1831-ben vitte Tompát Patakra.

Itt nyomorogva, de kitűnően tanult. 1838-ban lett togátus diák s 183^8/9-184^3/4 végezte a két évi bölcsészeti, két évi jogi és két évi theologiai tanfolyamot. Mindenből kitűnő és a gradusban 3-ik eminens volt, csak V-öd éves togatus, vagyis első éves theologus korában kapott a zsidóból „első osztályt”* (* Zsoldos Benő sárospataki ev. ref. főgymn. tanár közlése.) Közben egy ideig, 1838 Gergely napjától 1839 Gergely napjáig, Sárbogárdon tanító volt. Ekkor „becsületesen és az egész eklézsiának megelégedésével elvégezvén esztendeig tartó tanítói hivatalát, tudománya öregbítése végett visszament a sárospataki anyaiskolába”.* (* A sárbogárdi ev. ref. egyház 1839 márcziusi jegyzőkönyve. Forgács Endre ev. ref. pap közlése.)  Egy pár ember él még Sárbogárdon, a ki személyesen ismerte Tompát. Ezek azt mondják, hogy zárkózott természetű volt, a társaságot kerülte. Különben egy tanítót nem is igen vettek s ma sem veszik be ott a társaságba. Ha mégis egyik-másik úri háznál megjelent, az volt a kedves mulatsága, hogy a gyermekeket magához szedte s mesélt nekik. Azok egész estéken nagy figyelemmel hallgatták a bizonyára kedves meséket. Különben leginkább a szabad természetben szeretett bolygani, a rét füvén, a temető akáczfái alatt.* (* U a.)

Tompa meleg szerető szívével, így jó formán a családi élet körén kivűl nőtt fel. Későn kezdvén az iskolát, a vénebb diákok közé tartozott. S tanulmányai bevégezte után sem juthatott révpartra, csendes otthonhoz. Nevelőnek ment Eperjesre. De látta, hogy a nevelősködés nem lehet neki életczélja, Pestre távozott, hogy letegye a jogi vizsgálatokat s ezen a téren próbáljon szerencsét. E vergődésében kétség kivűl a családi élet után való sóvárgás is ösztönözte. Mintha csak a Beteltem czímű szép versének refrainje szólana lelkünkhöz:

Csendes, boldog családi élet,

Feléd, feléd sóhajtozom!

Itt mondja:

Eddig még úgy is mit sem adtál,

Adj sors, egy kedves nőt nekem!

Ki jó s rosszban osztozva, híven

Kisérjen át az életen!

Ki lágy kezével megtörölje

Munkában izzadt homlokom.

Ám pesten a költő betegeskedni kezd s a Rókus-kórházba jut. 1846. febr. 25-én vették fel s márcz. 11-én távozott gyógyultan.* (* A Rókus-kórház orvosi jegyzőkönyve 1846-ból, 245. folyó szám. Közölve: Magyar Hirlap, 1896. 340. sz.) Ez idétt írta (januáriusban) Szemere Miklóshoz meleg költői levelét. Itt is a család-élet képei rajzanak fel lelkében.

Nemsokára sorsában váratlan fordulat állott be Még 1845-ben folyamodik tanári állásért a miskolczi ref. gymn.-nál, de nov. 17-én nem őt, hanem Solymossy Sámuelt választották meg. Most azonban a bejei (Gömörm.) ev. ref. egyház meghivta papjának. 1846. szept. 27-én tartotta beköszöntő beszédét.* (* Sághi Sándor bejei ev. ref. pap közlése.)  Pogány Karolina, a költő egyik nemes lelkű tisztelője s pártfogója, levéllel keresi fel, kérdve: hogyan él s új hivatalát mikép folytatja? Tompa költői levélben (1846 decz. 24.) gyönyörűen festi a papi hívatás szépségeit. Aztán magára térve szól:

Midőn estennen megtérvén haza,

Nem fogad váró lény meleg szava;

Vagy fenn virrasztok csendes éjszakán,

S nincsen velem csak a késő magány;

Megvallom, ekkor úgy fáj valami...

Annyit szeretnék, tudnék mondani,

A család élet boldog keble ez,

Melyért borongva lelkem epedez.

Hová ragadsz bolyongó képzelet?

Kit én szeretnék,ki engem szeret:

Nem tudom, hol van; nem is keresem,

A természet az én szerelmesem!

Esztendő múlva is (1847 decz. 1.) hallva Petőfi nősüléséről, örűl boldogságuknak, de így ír Aranynak: „De bezzeg én, én hol kapok magamnak valamiféle asszonyi állatot? Képzelhetetlen nehezen megy nekem ez a nősülés.”Később pedig (1848 márcz. 2.) azt írja: „Saját tűzhelyünk boldogsága az csak, mit igazán boldogságnak lehet(ne) nevezni.” Alább meg magyarázatát adja annak, hogy miért nem gondol komolyan a nősülésre. Anyja tüdővészben halt meg. Most ő is szüntelen beteges. Köhög, vért köp, lankadtság és életutálat lepi meg. Attól fél, hogy anyja betegsége üt ki rajta. Nem mer nősűlni. Sovárgása egyre erősbűl. Érzi elhagyatottságát:

Szivemhez egy igét

Nincs, a ki szólana:

S a tenger éjszakán

Velem virrasztana.

(Éjfélkor.)

A Pusztán czímű költeményben leírva az üvöltő vihart, ezt mondja:

Hej be boldog ember, a ki otthon lehet!

Más így sohajtana a zordon éjszakán;

Én nem sohajtok így, nekem nincs otthonom;

A mely nyugodalmas meleggel várna rám.

De már A fecskéhez czímben, búcsuzva a távozó fecskétől, így szól:

Szállj te boldog, szárnyaidnál

Magzatiddal; én helyet

Isten tudja, hol találok

Hol lerakjam fészkemet?

Ah pedig, ki lenne párom,

Holtaiglan tiszta hív

S magzatimnak édes anyja:

Megtalálta már e szív!

Meg is találta, a kit szive oly régen keresett. A szomszédos Runyában lakott Soldos Emilia, kivel 1848 decz. 16-án ismerkedett meg (Aranyhoz Hamva, 1860 febr. 1.). T. i. Fügében egy úri háznál Etelka napját ülték; ott találkoztak először.* (* Csiziné Lévay Irén közlése.) S Soldos-család ős-időktől birtokos család Runyában s magukat a Hunt-nemzetségből származtatják. Soldos Benjamin (szül. 1799 szept 1., megh. 1860 szept. 24-én vízkórságban), nőűl vette Losonczról lisznyai Damó Johannát, Lisznyai Ferencz és Czaban Erzsébet leányát. (Megh. 1862 márcz. 12én 63 éves korában typhusban.) Négy gyermekök volt: Amália (szül. 1820-ban), ki lévai Borbély Miklóshoz ment férjhez s özvegy állapotban ma is él Runyában. Eleonora (sz. 1826) Susára ment férjhez Losonczy Bertalanhoz. De két évi házasság után, 1853-ban özvegyen maradt. Később maga is elhalt. József és Emilia (szül. 1831 április 1-én) ikrek voltak. Ez a József rendkivűli erejéről volt ismeretes, híres birkozó; mint csendbiztost agyonszúrták verekedés közben.* (* Kiss Károly runyai és Kálniczki Endre putnoki ev. ref. lelkészek közlése.) A család különben ez idétt szegény, csekély vagyonkájú volt. Emilia kicsi, sugár termetű, vékony, gyönge szervezetű, szép nő volt.  Arcza nyájas, örökké mosolygó. Szeméből derűlt kedély és szívjóság sugárzott. Haja gesztenyebarna színű. Természete csendes, engedékeny, de a mellett akaratereje is nagy volt.* (* Lévay József közlése) Szilágyi Sándor is azt mondja, hogy igen kedves, szeretetre méltó, mindig mosolygó asszony volt. Bánatosnak, minő a későbbi csapások alatt lett, el sem tudja képzelni. A ki ismerte, mindenki nagyon szerette szépségéért, jóságáért, szellemességéért. Mert finom műveltségű, okos nő volt, tele szívvel, jósággal, kedéllyel. Annyi kedély és melegség volt benne, mennyit ritka nőben találhatni.* (* Szilágyi Sándor közlése) Ezt a leány szerette meg Tompa.

1848. ápr. 10-15 körűl, mint maga az anyakönyvbe bejegyzé, a feldunai táborba ment. Ekkor kérte meg Emilia kezét.* (* Lévai Borbély Miklósné közlése.) Később, hogy keletkező szembaját orvosolja, Gräfenbergbe indúlt. Aug. 20-án már maga osztotta ki az úrvacsorát. De közvetlen ezután e jegyzés olvasható: „Az új borra osztott szentvacsorakor a lelkész a feldunai táborba lévén, Ósváth Pál tornallyai pap tartott consistoriumot.* (* Sághi Sándor bejei pap közlése.) Gräfenbergbe indúltakor írja Messziről czimű költeményét. Piros hajnalban volt útnak indúlása. Búsan tekint át a szűk völgy nyiláson, hol a leány lakik.

1849.ápr. 15-én tartja búcsú-beszédét Bejében* (* Sághi Sándor közlése.) s 21-én beköszönt Keleméren, hová megválasztották* (* Ablonczi Pál keleméri ev. ref. pap közlése.). Május 1-én veszi nőűl kedvesét. A költő valóban boldog. Tavaszkor czímű költeményében előbb egy borús, viharos képet rajzolva, idyllikusan folytatja:

Mit beszélek? hisz tavasz van! stb.

Teljes boldogsága szól a Hozzá czímű költeményből.

Boldogságuk még teljesebb lett, midőn 1850. márcz. 10-én Kálmán nevű fiok született. Örömmel mondja a költő:

Szerény hajlékomnak kedves, kis vendége!

Jer, jer hadd tegyelek anyád kebelére!

Együtt hadd lássalak...

Úgy szeret ő téged – pedig mit szenvedett...

Az Isten tudja csak, stb.

De a boldogsága nem tartott soká. Fia máj. 18-án, pünköst szombatján meghalt, felesége betegen fekszik.* (* Ablonczy Pál keleméri lelkészü közlése.) Ekkor írja Pünköst reggelén czímű megható költeményét, melynek refrainje:

Kórágyon fekszik szenvedő nőm,

Terítőn kedves gyermekem!

Mély fájdalommal végződik:

Hová nézzek? szeretteimből

Egyik beteg, másik halott,

Nem enged álmot annak a kín,

Emez végkép elszúnyadott,

Ott a bús zaj, itt a halálcsend

Egykép sebet vág lelkemen...

Letört fájáról életemnek,

Letört az egyik lombos ág;

Enyészetes forgó szelével

Szárítja a kór másikát,

S ha még ez is... száradj ki akkor

Lombatlan bús fa, életem...

E veszteség azonban nem volt végkép leverő. Megnyugodtak, sebeik begyógyúltak. Isten, ki elvette, ad mást helyébe. 1851. szept 6-én elbúcsúzik keleméri hiveitől s Hamvára megyen át.* (* Ablonczy Pál keleméri lelkész közlése.)

1853. jan. 13-án születik Géza nevű fiok.* (* Keresztszülők: Losonczy Bertalan földbirtokos és neje Soldos Eleonora. Dusza János hamvai ev. ref. lelkész közlése.) A gyermek gyenge, beteges ugyan s betegeskedik az anyja is. Aranyhoz írja Tompa (Hamva, 1853. máj. 17.): „Feleségem jobban van már, de most meg fiam beteg, sír éjjel-nappal s midőn maga nem alszik, apját, anyját sem engedi aludni; így igen szép életet élünk. Vinni kell az embernek hívatalos foglalatosságait s eljönnek az urak és dámák a templomba, imádkozni? nem meghallgatni: szép prédicatiót mond-e a pap? persze a háznál akárhogy van a dolog, neki szép prédicatiót kell mondani. Eljönnek a szerkesztők verset kérni, szép, jó verset; és az embernek, ha esze helyén nincs is bajai miatt, kell írni szép és jó verseket! Látogatók jönnek, boldog mosolygó képpel, és az embernek mulattatni kell őket, ha az ördög elviszi is. Ez jelenleg az én életem. Tegnap múlt el a robotos ünnep, ma az eső szakad, a víz beiszapolta ugyan már a kertemet, rétemet, de még nem elég, ismét esik, - tökéletesen megveszett a természet, barátom! Tehát az eső esik, a legátust a káplánhoz csaptam, beteg gyermekemet dajkástúl és anyjostúl kihajtottam a cseléd-házba s írok neked nehány sort. Fülem nem, de lelkem egyre hallja, hogy sír, de már mindegy, benne vagyok.”

Junius 5-én is azt mondja: „Fiam még mindig rosszúl van s temérdek crisisen kell szegénynek átmenni. Még nem látom a felhőket oszlani. De hát, édes barátom, mit tegyen az ember? Más is szenved, ti is szenvedtek, hát mivel volnánk mi jobbak és érdemesebbek nálatok? Majd eljön az idő, mikor egyikünk sem szenved! Azonban nem folytatom, mert félek, hogy levelemből utoljára vagy vers lesz, vagy predicatió. Egyikhez sincs kedvem, vershez másféle állapot kell, a holnapi predicatiot pedig tennap végeztem be.” Augusztusban felesége a hajnácskői fürdőbe megy, hogy dagadt lábát gyógyítani próbálja. De aztán csak kéiépűl anya és gyermek. 1854. jun. 17-én írja Aranynak: „Kis fiunk megvan, igen kicsiny, de eleven.” Egy darabig sok baja volt A gólyához czímű híres és kiválóan szép hazafias verséért, melyet az egész nemzet nagy gyönyörűséggel olvasott. Már 1850-ben megjelent ugyan a Szilágyi Sándor szerkesztette Magyar írók füzetei-ben, de csak 1852. jul. 6-án idézték érte a kassai cs. kir. hadi törvényszékhez. Aug. 5-én Kassáról írja Aranynak: „Már egy hónapja, hogy ide beidéztettem, azóta hozzám sem szóltak, azt sem mondják, miért vagyok itt? Isten tudja, még meddig fog ez az állapot tartani. Elég az hozzá, hogy a Gólya tojt nekem elég bajt és költött kellemetlenségeket; utána minden irataim lefoglaltattak, ide hozattak és olvastatnak, magyaráztatnak, applicáltatnak stb. Meddig fog ez az állapot tartani? Feleletűl látok itt 8-9 hónapos, sőt egy-két éves kihallgatatlan foglyokat. Holnapután itt lesz a császár; ad-e az a magam-forma embereknek vigasztalást? nem tudja senki.” Ez úttal nem sokáig volt vizsgálat alatt. Már aug. 25-én hazulról ír, jó kedvvel s hívja Aranyt látogatóba Hamvára, jelentve, hogy a pulykát, kacsát, malaczot már öleti tiszteletökre.* (* Arany László jegyzete. Levelezések I. k. 272. lap.)

Kassai fogságában írta egyik legszebb költeményét, a Távolból-t.

Nyugszik a nap, alkonyodni készűl,

Haza megy a lelkem e vidékrűl,

Hogy az estét édes lakta földe

S kedvesinek közelébe’ töltse. stb.

De már 1853. januárius 31-én Putnokról írja Aranynak, hogy ismét Kassára idézték: „Sors mala, nihil aliuid.” Azonban febr. 24-én újra Hamváról ír: „Szidsz már, tudom, ne szidj! nem feledtem el válaszolni leveledre, de nem lehetett; hirtelen össze kellett szedni irataimat s köztük leveledet is, mert nálunk és nálam ismét tűz akart kiütni. Tán nem fog már! Igazán az ember nem lehet elég óvatos ilyen szeles időben, a minő most jár!” Mondja, képletesen értve a politikai viszonyokra. Megint behivják s összesen 14 heti kassai tartózkodása ápril 3-án ér véget, mit még az nap tudat Szilágyi Sándorral.* (* Jegyzetek Tompa összes költeményeihez.) Ugyanazon a napon Szilágyi Ferencznek is ír Kassáról, megköszönvén érette (kétségtelenűl) tett szíves fáradozásait.* (* Eredetije a kolozsvári ev. ref. koll. könyvtárában.) Ítélet nélkűl Albrecht főherczeg kegyelme mentette fel egy márcz. 28-án kelt leíratban. (Levél Aranyhoz. Hamva, 1853. máj. 17.) Ekkor mondotta az auditor azokat a szállóigévé vált szavakat: Most frei, hanem több Gólya nem írni! Vagy a mint paptársa, Szádeczky Sámuel a kékedi fürdőben (Abaujm.) magától a költőtől eredeti formában hallotta: „Na Tampa! most lehetni menni, de nem kell tepp kólamadár megcsinálni.”* (* Szádeczky Lajos szóbeli közlése.) Azonban tovább is rendőri felügyelet alatt maradt. A csendőrség szigorúan meghagyta a falusbírónak, hogy vigyázzon rá, nehogy kimenjen a faluból. Sőt Barátaim emlékezete czímű verséért, mely a Jókai szerkesztette Délibáb 1853-iki folyamának 17-ik számában jelent meg, s melyben Petőfiről és Kerényiről emlékszik, a lapot elkobozták. Megint fél a hercze-hurczától, sőt kenyere elvesztésétől is. (Aranyhoz 1853. nov. 25.) De nem történik semmi baj. Úgy látszik, 1854. május elsejével megszünvén az ostromállapot, Tompa internáltatása is megszünt.

Szóval a bajoskodások futó felhők. A költő boldogan él nejével. Bizonyság erre Itthon vagyok czímű költeménye is, melyet akkor írt, midőn másod izben kerűlt vissza Kassáról.

Itthon vagyok...! haza jöttem valahára,

Lelkem ezt az édes órát alig várta;

Megpihenni csendes élet hű öledben:

Jöttem, int a siető hab, hogy jöhettem stb.

(Forrás: Erdélyi Muzeum XX. kötet 1903. 3. füzet)