2017. febr. 27.

Dr. Versényi György: Tompa családi élete (Második közlemény)




(Az eredeti helyesírás megtartásával!)

II.


Tompáné szerette a házi rendet, a tisztaságot. Ez utóbbit szinte tulságig vitte s Tompa nem egyszer zsörtölődött a miatt, hogy az ő házánál örökösen tisztogatnak. Hanem aztán az a hamvai lelkész-lak valódi tükör volt, a legcsekélyebb részletig. Gazdasszonynak is ritkította párját. A nyájas vendégszeretetet takarékossággal, az ellátást jó izléssel tudta párosítani. Mi kell a házhoz? ő tudta legjobban. De a beszerzést az ő utasításai szerint, a legapróbb részletekig maga a férj teljesítette.* (* Lévay József közlése.) Szeretett kézi munkával foglalkozni: kötött, varrt. S mindig maradt ideje olvasgatni is. A heves, lobbanékony Tompa nem egyszer tette próbára szelid türelmét. De aztán mindig nagy szeretettel, sőt bámulattal szólt róla. Rendesen Emmuskámnak szólította, de igen sokszor kedves, jó angyalomnak.* (* Csíziné Lévay Irén közlése.)

Tompa szintén kitünő gazda. Folyton tevékeny, munkás ember. A papbért szigorúan behajtotta hiveitől, kik pedig hozzá voltak szokva a rendetlen fizetéshez. Szorgalmasan műveltette a papi földeket. Kertészkedett. Volt pompás veteményese, virágos kertje, dohányt termesztett, méheket tartott. De gyümölcsfát nem növelt. Örökké jött-ment, kutatott, sebtetett. Benézegetett a konyhába, kamrába, az istállóba, egyszóval mindenüvé, a hol valamit láthatott, vizsgálhatott, észlelhetett.* (* Lévay József, Tompa Mihályról. Budapesti Szemle 62. k.)

Az egyház szép, kényelmes öt szobás, új papi-lakot építtetett,melynek tornáczáról gyönyörű kilátás nyílik a Sajóra. 1854. május 1-én írja Aranynak, hogy a napokban végkép kiköltöznek a csendes öreg házból, megkezdik az építkezést. Junius 17-én már javában foly a munka. Azt írja: „Csak a házunk lenne már hamar készen! Én most zsellérségen lakom házunk fölépűltéig, de marhánk, kamránk, kertünk a régi helyen maradt. Ez egy kis baj.” Az elkészűlt háznak képe később meg is jelent (bár a mint Arany mondja, nem valami kitűnően talál. * (* Vachot Imre lapjában.)

Jól érezték magukat. Még kevésbé gondoltak elmenésre, mint eddig. Előbb hitták Tompát Szentesre. De már azért se fogadta el, mert feleségét övéi közűl olyan messze vinni nem akarta. (Aranyhoz. 1853. szept. 8.) Később Medgyes Lajost is lebeszélni igyekezett, hogy oda menjen s azt mondja: „Különben, azt hiszem, jövedelmes egyház; engem is hívtak oda egykor papnak, de minthogy teljességgel nem volt szándékom oda menni, nem igen kutattam: milyen egyház?”* (* Tompa levelei Medgyeshez. Ellenőr, 1877. 90. sz.)

A gondos apát csak az aggasztja néha, hogy fiának a jövőre egy fillért sem tehet félre. De aztán örvend, mikor ez az aggodalma is eloszlik. Bónis Barnabásné szül. Pogány Karolina 1855. decz. 18-án, Nagyfaluban (Zemplén m.) meghal s Tompa fiának száz hold földet hagy. Arany mindjárt fölveszi a tollat, örvend, tervez, mintha csak magát érte volna a szerencse. „Sajnálattal olvastam a Naplóból, hogy egy jó asszonyoddal ismét kevesebb, - örömmel, igaz lelki örömmel, hogy rólad ily nemesen emlékezett meg véghagyományában. Köszönet e nemes szivü hölgynek! te és a tieid már biztosítva vagytok. A szerencse nem Tomory-féle marhaszerencse ugyan* (* Tudvalevőleg Tomory Anasztáz nagykőrösi professor nagybátyja, Baranovszky Miklós mint kereskedő külföldre származván, nagy vagyont szerzett s Hamburgban elhalván, Tomory óriási vagyonhoz jutott.): de elég arra, hogy aggasztó gond nélkűl tekints a jövőbe s ne fájjon gyermeked mosolygása. Eszembe jutott rajongásod a paraszt élet és lobogós ing mellett – a szalánczi romnál! – s hogy valóban ez boldogságod netovábbja: immár elérted azt! De te áldozz és hagyd másnak a szántást-vetést. Hivatalod, az irodalom (?) és kis vagyonkád oly kényelmes életet biztosít számodra, hogy nem lesz többé okod a sors ellen panaszkodni. Aztán e kis fekvő függetlenebbé is tesz a papi nyomástól, - kenyerüket bármikor megköszönheted. Igy fogtam én fel helyzeted változását s remélem, te is így gondolkozol. Egyébiránt, nem tudom, hol fekszik a neked hagyott rész. Tokaj környékén? mindenesetre jobb volna közelebb hozzád.” (1855. decz. 23) Tompa is hasonlókép válaszol. „Örömeteket szerencsénk fölött köszönjük és fogadjuk úgy, a mint adva van; meggyőződve lévén a felől: hogy senki a földön, ide számítva mindenféle rokont, atyafit stb. jobban és valódiabban nem örűl azon, mint ti! E vagyon által bizonyára mindaz elérve van, mit leveledben írsz, ha ma  kellene is meghalnom, nagy lelki megnyugvással hunynám be szemeimet, mert legalább biztosítva tudnám őket. Fájdalom és háladatosság fogja el lelkemet e nemes lelkű nő és barátném emlékére. Ez egyetlen eset a magyar irodalom történetében. Ábrándozásom a szalánczi romnál – nemcsak ott, de mindig s mindenütt – hamarabb megvalósúlhat, mint gondolod; ne hidd, hogy uraskodni tenném félre a reverendát (ennyiből nem is lehet), de munkálkodni és megszökni az emberei társaságból.” (1856. január 7.) Majd utóbb felkiált: „Oh te, kit egy szobából álló paraszt ház! ködmön és ösztöke! zajtalan mezei élet! Isten jó voltából közelítetek felém!”

E korban el-eljárt barátaihoz, kedélyes társaságba, hol derűlt kedvű, élczes, humorosan anekdotázó volt. Szívesen elpoharazott, dalolgatott, kártyázgatott és szenvedélyesen dohányzott s jó étvággyal tudott enni. De azért épen nem volt nagy kedvelője a bornak s Lévay mondja, hogy soha még csak színében sem látta a mámornak, a legzajosabb mulatozások közben sem. Kártyázni is csak úgy időtöltésből kártyázgatott. Takarékos volt a legnagyobb mértékben, de mégis távol a fösvénység határától.* (* Lévay József, Tompa Mihályról.)


1856-ban még Erdélybe is eljött. Hanvai Károly hanvai birtokos örökösödési ügyek miatt  Deésre ment. Tompa kapott az alkalmon, hogy Erdélyt s itteni barátait megláthassa. Szeptember 26-án Medgyesék épen ebédnél ültek, midőn egy magas, széles vállú férfi lépett be. Kérdezte: ismeri-e? Medgyes habozott. Mi rég ismerjük egymást – felelte Tompa -, én az vagyok, a mi az élesnek és hegyesnek ellentéte. Medgyes felkiáltott: Tompa! és megölelték egymást. Egy egész hetet töltött Deésen. Igen tetszett neki Medgyes dolgozó szobája, melyet a költő a papi-lak kertjében az óvár egyik legvégsőbb fokára saját költségén építtetett s melynek tornáczáról és ablakából gyönyörű kilátás van a regényes szép vidékre. Sokat beszélgettek az akkori politikai és irodalmi viszonyokról, terveikről, a Tompa közelében lakó Szemere Miklósról, Lévayról, Kazinczy Gáborról, kiket mindketten szerettek. Mihály napján bementek Kolozsvárra, hol Gáspár Jánoshoz, a későbbi tanfelügyelőhöz s a jeles paedagogushoz szállottak, ki akkor a Zeyk-családnál nevelősködött s a külsőmonostor-utczai Teleky-házban lakott s kit Tompa nejével együtt közelebbről ismert. Este Mikó Imre gróf hívta meg őket theára. Ott voltak Kolozsvár nevezetesebb irodalmi férfiai: Brassai, Kriza, Nagy Péter, Wass József, Gáspár János stb. Ez az erdélyi út igen jótékonyan hatott Tompára. Az irodalomban mellőzve érezte magát s bizony sokszor ma sem méltatják érdeme szerint! Itt pedig mindenfelől a legőszintébb tisztelet, szeretet jeleivel találkozott. Valóban ünnepelték. Egy kolozsvári levél azt írja a Budapesti Viszhangban (339. lap.) okt. 1-ről keltezve: „Közelebb névnapján körünkben időzött a kedves, vonzó, szelíd arczú Tompa és a derék Medgyes Lajos. A fiatalság tolongott; összejárta az utczákat, hogy lássa azokat a vágyott édes arczokat, melyeken ott dereng a tiszta szív, a melyből omlott dalok meghódíták a két magyar hazát. Főbbjeink tárt karokkal fogadták őket, hogy ne felejtsék el soha, hogy nálunk jelenlétük ünnep volt s ösztön az ifjú kebelnek, hogy ők is tegyenek a honért valamit.” Az esélyen Mikó felköszöntötte Tompát, mint a nemzet koszorús költőjét s szerencsésnek nyilvánítá magát, hogy Mihály napját az ő házánál ünneplik. Jenőben felkeresték Bartha Józsefet, Medgyes volt tanúlótársát. A házigazda egyszerű, de igen művelt lelkű felesége,m időn Tompa szobájokba lépett, épen a levest vitte be s a mikor a vendéget bemutatták s hallotta, hogy az Tompa, bámultában és örömében a tálat csaknem kiejtette kezéből. A kik ekkor Tompát csak látták is, rendkivűl kegyelettel beszéltek róla. Van egy csizmadiáné, a ki akkor Medgyeséknél lakott s a ki ma is egyre dicsekszik, hogy ő Tompának inget téglázott. A költőnek jól esett a szeretetnek e sok őszinte megnyilatkozása. Aranynak mindjárt Deésre érkeztekor (szept. 26.) írt elváltoztatott írással, de a melyen kezevonása első pillanatra megismerhető, Tompa Mátyás Mózes névvel egy tréfás, erdélyi kifejezésekkel tarkázott levelet. Haza érve, okt. 8-án elmeséli. „Ugy tessék a szemem közé nézni (majd jövő augusztusban), hogy én utazott ember vagyok! most is, int Szenczi Molnár Albert, láttam sok földet s tengert – Erdélyben; mert valósággal ott voltam a helyszínén! Medgyes Lajoshoz épen akkor toppantam be, mikor a bihalat fejték s a málét hordták a hiúra. Azért hát hátrább az agarakkal! Debreczenen, Kolozsváron útaztunk keresztűl. Mindenütt a legnagyobb kitüntetéssel, sőt mondhatom (neked csak) ünnepies diadallal fogadtak. Estélyeztünk,nevem estélyét gróf Mikónál tartottuk, azaz ő tartotta részemre meg. Minden lépésemen elismeréssel fogadtattam. Tudván, hogy ennek te örűlsz magam után legjobban: neked azért írom meg. Gondolj utamról sok szépet, jót, sőt dicsőségest, s tudod, milyen volt az. Gyönyörű világ van azon a Kolozsváron! Nemzetiség és vallás erőben, díszben. Az irodalom iránt a legélénkebb, legmelegebb részvét, emberei iránt valódi tisztelet.”

Ily körűlmények közt családi élete is derűlt. Verseiből is megelégedés dereng. Jöszte kedves czímű költeményében egy méla őszi képet rajzol,melyet boldogsága megaranyoz.

Esküvőjök nyolczadik évfordulóján Május első napján czímű költeményében újra felrajzik szivében egész boldogsága.

Egyszerre azonban nagy, kilábolhatatlan csapás éri, mely semmívé teszi. 1857. szept. 26-án kis fia verességbe esett, de szerencsésen átment rajta; 14 nap múlva dagadni kezdett, de megint lelohadt és jobbacskán volt; végre a legkifogásnélkűlibb gond, ápolgatás, kuráltatás daczára is okt. 23-án reggeli 7 óra után meghalt. „Feleségem leírhatatlan állapotban van; magamat is, bár férfi vagyok, majd megtébolyít a fájdalom! Ha láttátok volna most ezt a gyermeket, gyenge testében mennyi szellem, kedély volt. Mindennek vége!” Irja a kétségbeesett apa Aranynak. (1857. okt. 24.) Febr. 5-én is így szól: „Régen voltam én oly állapotban, hogy írhassak, hogy gondolkodjam, hogy valami komolyat vagy okosat csináljak. Igazán, szinte megdöbbenek, midőn egy baráti levél szavainak összerakása fáradságomba, elmetörésembe kerűl, mint mikor az első magyar stylust csináltam. Ez az állapot, melyben én vagyok, melyben mi vagyunk, nem szomorúság, nem fájdalom többé; ez betegség, a lélek elgyengűlése, melyen a legelszántabb akarattal s igyekezettel is erőt venni nem tudunk. Tudom, hogy nem jól van így, már nem is természetesen, de hogy máskép legyen: nem tehetem. Mi nem élünk, csak tengődünk; mi barátom leszoktunk az alvásról! s csudálatos, még nem is veszünk el! Én nem csinálok semmit, nem írok, nem olvasok, nem tanulok, nem gondolkodom, nem társalkodom; én senki és semmi nem vagyok, - de mégis vagyok valami: mesterségem, kenyérkeresésem martyrja, a templomba kell járnom, papolnom, halottat temetnem! dícsérnem a megboldogultat; beszélek az Isten jóságáról a szomorú feleknek: a ki bölcsen tette azt, a mit tett; vígasztalom a megkeseredett szvűeket stb., aztán jót nevetek a sors e gyalázatos satyráján, úgy, hogy ez a legnyomorultabb, legszerencsétlenebb teremtés, ez a csontváz, ez az élő halott, a kit én feleségemnek, szeretett feleségemnek nevezek: ijjedten veti rám beesett szemeit, gondolván: hogy tán megtébolyodtam!”

Megható az a gyöngéd szeretet, mellyel Arany szenvedő barátját vigasztalni próbálja: „Jól tudom, mily kevéssé vagyok arra való ember, hogy mást – ha szinte legjobb barátomat – vigasztalhassak s a legjobb vigasz is mily kevéssé férne bánatodhoz; hiszen noha más ok idézte elő bajomat, én is átéltem a fásultság, csüggedés, semmivététel azon phasisait, melyekről te most panaszkodol; én is tudom, mi az. a legvígabb társaságban egyedül lenni, minden kültárgyban önbajunkat látni; járva-kelve halottnak, sőt ennél többnek, szenvedő halottnak lenni; örömet semmiben nem találni, sőt magától az örömtől futni, mert az is fáj, mint betegnek a kaczagás; - mindezt én is átéreztem a közelebbi évek alatt -, s hozzá még azt a gyötrelmet is, hogy bármily leverő volt az óra, azért a kötelességet teljesíteni, a családért munkálni kellett; felállni és beszélni órákat naponként nyilvánosan, féken tartani az éretlen pajzánságot, ügyelni szavamra, mozdulatomra stb. a legapróbb részletekig, nehogy egy vagy más dolog nevetségesnek tünjék fel olyan hallgatóság előtt, melynek mindegy, akár Caesar, akár Tóth Pál a professor, de ha szerét tehetné, hogy kikaphasson, kikapna rajta. Hordozhat hát én, édes Miskám, a tiedhez hasonló kinokat; azt is tudom, hogy a vigasztalás semmit sem ért. Könnyű annak, kinek semmi baja nincs, azt mondani. végy erőt magadon, ragadd ki lelkedet a fásultságból, akarj és megjön a kedv. Mindezek szép tanácsok, de az a baj, hogy épen a lélekerő hiányzik,mely kivitelére szükséges; mintha ágyba szegzett sulyos betegnek azt javasolnók. csináljon commotiót, mindjárt jobban lesz. És mégis, kedves jó emberem, azt tanácslom neked ama bölcsekkel. csinálj commotiót, lelki mozgást magadnak! Probatum est. Míg én gondolatomat mindig csak bajomon – mint nyelvet a fájós fogan – tartottam: semmi remény nem volt javuláshoz. Örökös töprengésben éltem, mint az a hypocondricus, ki meggyőződve, hogy lába két szalmaszál, örökké remegett, hogy eltörik. Újabb-újabb rémképeket csináltam, majd e, majd ama nagy veszély függött felettem mint damoclesi akrd: de biz az csak nem szakadt le. Évek folytak s én, ha jobban nem, rosszabbúl se lettem, int eleinte valék. Ez némi megnyugvást adott, megszoktam a bajt. Aztán kerestem, miben találnék még érdeket a világon. Sokszor csekélység hozott pillanatnyi szórakozást. Egy nagy suly nehezedett még lelkemen, azon meggyőződés, hogy én többé nem vagyok képes költői művet alkotni. Próbáljuk meg. Kezdtem valamit s folytatom még ma is; naponként – nulla dies sine linea – egy két sort írva, de jót, vagy legalább olyat, mi teljesen kielégít. Bevégzem-e? azt nem tudom, de hogy e folytonos foglalkozás a lelket enyhíti, azt tapasztalásból mondhatom. Írok nem taps, nem jutalom végett: írok lelki nyugalmamért. Ám olvasd tehát a kedves elhunytadat érdeklő végrendeletet, ám káromkodj, vagy panaszkodjál – csakhogy tégy valamit. És keress valamit, a mi némileg érdekeljen. Mindegy akármi: perlekedés a consistoriumban, húzalkodás a tractussal, akármi, csak érdekeljen, ruganyosságot adand lelkednek. Eleinte nehezen megy, tudom. De minél több lesz az érdeklő pont: annál kevesebb jut amaz egynek. Sőt még velem is vessz össze, ha tetszik – miért írok ily hosszú s bolond levelet – ez is használ. Adj hálát az Istennek, hogy hivatali bajaid vannak, ezért is. nekem bármily nehezemre esett némelykor a tanítás, de ha kibeszéltem magam, mindjárt könnyebben lettem. Ellenben a szűnidő – ha csaknem útaztam -, megölt. Okát igen könnyű eltalálni. Jól rendelte a gondviselés, hogy apró bajokat adott az embernek: a tyúkszem s fogfájás hathatós szer a hypochondria ellen. „Míg az fáj, nem gondolunk a nagyobbra.” (1858. febr. 9.) Közös vígasztalásukra kezdte írni Az utolsó magyar czímű gyönyörű, de töredékben maradt költő elbeszélést. Később (nov. 28-án) így szól: „Élünk s nektek is a jó Istentől mindazon áldást kérjük, a mi sorsotokat enyhítheti s életeteket ismét boldoggá teheti. Mert van – a legbensőbb meggyőződés hangján mondom – van Istennek ily áldása, csak bízni, remélni kell. Nem akarok papi szakmádba vágni, praedicatiót tartani neked; de ne vedd rosszúl tőlem, ha ismét a hit balzsamához útasítlak. Petőfivel hasonló esetben talán nem mertem volna tenni: de ha a te öt kötet költeményed elolvasom, esküdni mernék rá, hogy az alaphang, a hit sohasem fog szívedben elnémúlni. Ehhez útasítlak, édes barátom; ez adjon neked enyhűlést, vígasztalást a jövőre. Rosszúl áll tán levélben az efféle, nem is divat, azt tudom, nincs benne semmi esprit: de el kellett mondanom.”

Évek múlva (1865. decz. 28.) Arany leánya halván el hirtelen, fiatal asszony korában,Tompa egészen megrendűlve ír: „Nem vagyok képes kifejezni, mily megdöbbentő s kínos hatással volt rövid, de gyászos tudósításod reánk, kik az én kínos és kétes állapotom miatt különben is mély levertségben vagyunk, s hozzátok, a kedves megboldogulttal, igaz baráti szeretet köt bennünket. Keserves sírásra fakadt egész kis családom; s higyjétek el, nem valamely futó nyomorúság, de tartós fájdalom lépett soraiddal fedelünk alá; mint szegény feleségem mondja: megrendűlt a lelkünk. Az ember ilyenkor látja, mennyire szereti, de se meg nem mentheti, se meg nem vígasztalhatja egymást. Istenem, mily szerencsétlenek is vagyunk mindnyájan! Nem tudunk mit szólni, mit írni, nem tudjuk, mivel nyugasztalni átvert sziveinket. Isten enyhítsen, erősítsen, támogasson benneteket ez iszonyú csapásban! Irom, irom könnyezve s fájdalmas, igaz részvéttel.” (1866. jan. 3.)

Nem bír bánatából felócsudni. Tétlenűl jár-kél. Majd társaságokba megy. Lévayval, Tóth Endrével átrándult Lasztóczra Szemere Miklóshoz. Beszél, anekdotáz, vigadni akar. Barátai már kezdenek örűlni visszatért jókedvének. De ez csak áltatás. Azt mondja, hogy egy év óta egy becsületes napja s nyugodt éjszakája nem volt. S hozzá hízik, külsője legkevésbbé sem gyaníttat belsejére. „Ime a léke és test közti viszony! tessék megpipálni!” Kiált fel keserűen. (1858 okt. 25.) Máskor kétségbeesetten ír: „Hitem nincs-e elég vagy férfiasságom? de hiányzik valami. Nem bírom magamat a földről felemelni, hová az Isten legázolt. Értelmem a legszebb rendbe hozza a dolgot, de érzelmem egy hajszálnyit sem enged. A képzelődés és emlékezés ölnek meg. Az est legiszonyúbb; szinte kezemmel verdesem el a képeket, melyek szemem közé, agyamba csapódnak; fejem lángba borúl, s félőrülten ugrom fel az ágyból. Itt van árnyékom – feleségem -, ő épen azt teszi, a mit én; ő tán azért, mert én teszem, én tán azért, mert ő teszi. Egymásra ragasztjuk a gyötrelmet; rongáljuk egymást akaratlanúl, öntudatlanúl. Beszéld te azt nekem folyvást. hogy az idő megorvosol, én akarom hinni, akarom elfogadni; mert ez az állapot végre is kitarthatatlan. Azt mondák nekem sokan: nem kell már azon törődni! bolondok! nem mondják a köszvényesnek: menekülj meg a köszvényedtől! felejtsd, hogy hasgatódik lábszárad! s nekem azt mondják: felejtsem, hogy lelkem hasgatódik! De lehet-e? vagy hogyan, ezt nem mondják meg. Parancsold rá valakire, hogy ne gondolkozzék! annál inkább fogja tenni azt.” (Aranyhoz 1858. máj. 28.) Arany egy-egy vigasztaló szava mintha pillanatra enyhűletet hozna. Előkeresi levelét, ujra elolvassa, szüksége van rá. Aztán újra fájdalmába merűl. „A túlvilág ama bűvös vizéből kellene nekem egy jó pohárral, mely feledni tanít; de az emlékezés és imaginatió az életem ördögei! Elrontottam kedélyemet, lelkemet az ostoba versírással, képzelgéssel; s most ébren és alva folyvást költök, fonok valamit, akaratlanúl, tudtomon kívűl, mint a tébolyodott. Ha két sor gyermekvers eszembe jut, - gondolhatod: mért jut eszembe. Elmondja lelkem százezerszer egymásután, és oly kínos, gyötrő, kétségbeejtő e repetálás, hogy gyakran futni szeretnék magamtól, emlékezéseimtől, mindentől. Hát még az éjtszakák! az álmok! Jób szerint azok is bántásomra rendeltettek énnékem.” (Aranyhoz, 1859. febr. 12.) Ugyanaz a hang szól még előbb egy Gáspár János, akkor nagyenyedi tanárhoz írt leveléből. Gáspár Csemegék czímű s a mi gyermek-irodalmunkban valóban korszakos könyvére Tompa megjegyzéseket, közmondásos pótlásokat küldött, e kis levél kiséretében: „Édes barátom! Ime átnéztem, a Csemegét, nem úgy, mint más körűlmények közt tehettem volna, mert egy az: hogy az én lelkem mindenre alkalmatlan lett, más az: hogy a könyvnek puszta előkeresése is hangos jajjal tölté be a házat. Kedves fiamnak szeretett könyve, játékszere volt, a kutya, gyermekek stb. csaknem minden lapon van olyan, melyet tudott, olvasásakor túrt éreztem szivemben, - de hagyjuk ezt, sok beszéd nélkűl is átlátod, minő áldozat és kínszenvedés volt nekem ezt a könyvet, olyan szemekkel, melyek bírálni akartak s szünet nélkűl sírtak, átolvasni. Engem a sors semmivé tőn életem legjavában ketté vágta pályámat, megbénította karomat és lelkemet.”* (* Lévay József Tompa Mihályról.) (1858. jan. 19.) Próbál munkálni, mint barátja biztatta. S csak odáig jut: Az ember végre is majd elvész csendesen s azután nincs baj többé! A megvénűlés csak közelebb visz a czélhoz. Még 1866. febr. 23-án is így ír Aranyhoz: „Ma-holnap tíz éve lesz, hogy kedvesünket a földbe tettük, azóta nem beszéltünk róla, nem emlegettük őt, nevét se mondtuk ki soha. Tán elfeledtük? Oh dehogy, dehogy!” Fia sírhalmából egész virágos kertet csinált. Tompa fölötte kedvelte a virágot. Egy időben nagy kedvteléssel tenyésztette a mályvarózsát, mely rendkívül változatos, élénk színcsoportokban diszítette udvarát. Később a georginát kedvelte. Mind a kettő divatos virág volt azon időkben. Kis fia halála után pedig egyedül a rózsa bírta szeretetét. Rózsával oltogatta tele a kis fiú sirhalmát, futó és egyenes törzsű rózsákkal. Az volt ültetve kertecskéjében, azzal vette körűl lakóházát is.* (* Közli Farnos Dezső, Erdélyi Muzem, XIII. 9.) A kis fiú sírkövére e bibliai mondást vésette: A virág, mihelyt kinyilatkozik, leszakasztatik és elmúlik, mint az árnyék.

Költeményeiben is egyre meg-megcsendül bánata. A kedves sírjánál mondja:

Zöldel a sír és virággal
Ékesitve általunk;
Kiápolja s őrzi egykor,
Ha mi ketten meghalunk?

Az Isten akaratjában felsóhajt:

Járván a temetőn tanutlan éjjelen,
Egy kisded sír felett törnek meg térdeim,
S felháborult elmém’ ugyan hányom-vetem
Az élet és halál örök kérdésein!
Mért is végződtek oly kevéssel évei??
Míg kérdezem fanyar leczkén tanít az ész...
Születtünk, meghalunk! ezt könnyű érteni...
Azon megnyugodni nehéz, igen nehéz.

S Hajtsátok meg czíműben őszi képet fest, rózsáit fedi be puha földdel, hogy kikeletkor felbontván sírjoknak zárját, új életre, új virágozásra bocsássa. Haláloságyán utolsó verse is fiáról szól:

Gyakran sirod hantját, virágit
Öntözve, kedves kis fiam!
Vagy ülve bús szívvel fölötte
Az est késő óráiban:

Elgondolám, mint játszadoztál
Egykor zajongva térdemen,
Elgondolám: mily rossz magadnak
A bús üregben odalenn.

Várj!... nem soká ketten leszünk ott,
Sirod választom nyughelyül,
De ah, akkor szegény anyácskád
hogy marad itt fenn egyedül?!

Gyermeke halála annál fájdalmasabban hatott rá, mert reménye sem lehetett, mint az elsőnél, hogy mást ad, ki elvette. Mikor a második gyermekök született, az orvosok kimondták az anyára a fél halálos ítéletet, hogy nem lehet több gyermeke, vagy ha igen, életet adva, halált kell váltania.* (* Szász Károly, Tompa M. életrajza. Valamint Lévay levélbeli közlése.)

A fiú halálához hozzá járult az anya folytonos betegeskedése. Tán nemsokára a szülés után hallása megromlott. Nagyon hangosan kellett beszélni, hogy megértse. Már a kis fiú halála előtt (1857. márcz. 16.) azt írja Tompa Medgyesnek: „Nőm jó, szelid, kedves asszony, de mihaszna, ha mindig beteg?! Ha nekem inkább testvérem vagy szeretőm, mint feleségem!” Aranynak meg május 28-án: „Szegény feleségem tavasz óta folytonosan gyengélkedik s most már annyira erőt vett rajta az erőtlenség, hogy naponként folytonosan beteg. Mihelyt az idő teljesen felmelegűl s nyárias jellemet ölt, mennie kell a fürdőbe; ez máskor is segített rajta, úgy hisszük, most is segit.” 1858. május 3-án keserűséggel írja nejéről: „Nagyon beteg volt, most már jobbacskán van az ő módja szerint. Siet szegény ő is valahova, én is látom, ő is mondja; úgy mondjuk, hogy azt kell olyankor mondani: áldott legyen az ő neve érette! erre ez a rím, hogy elvette. Látod, hogy még verselni is tudok! bolond volt, a ki az első lábra megtanított!” A fürdő nem használ. 1859. máj. 31-én is igy ir Aranynak: „Átnézek az oldalszobába, hol feleségem fekszik! Szegény asszony! ez is, nem tudom, miért él? Fáj és fáj, e két szótól cseng a fülem évek óta mindennap.” Felesége folyvást beteg. 1864. márcz. 12-én írja Aranynak: „Feleségem tizenhatodik hete nyomja az ágyat, őt már elhagyta a türelem, engem még nem; én nem járok-kelek, mint a bőszült állat egész nap ki s be; megnyugszom, - tűrök, mint a juh; hiszen ösmered szelid resignatió-dús természetemet! Mondja keserű humorral, czélozva a maga indulatosságára. Az asszony megint fürdőre ment. Nem használt ugyan, de csak megvolt csendesen a szobában. Tompa okt. 21-én Lévayval a Hegyaljára ment Szemeréhez szórakozni egy kicsit. De alig ért oda, haza hívták azzal a hírrel, hogy elesége veszélyesen beteg lett. Csakugyan igaz is volt. Nagy betegen orbánczban találta. Nehány napig alig volt hozzá reménység, mert más bajok is közbe jöttek. Olyan mint az árnyék. Ha eszik is, baj, ha nem eszik is, baj. (Toma levele Aranyhoz, 1864. nov. 16.) Alig gyógyúl fel, 1865 elején megint orbánczba esik, mely nála nagy betegséggel szokott lefolyni. (Aranyhoz, 1865. febr. 1.)


(Forrás: Erdélyi Muzeum XX. kötet 1903. 3. füzet)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése