(Az eredeti helyesírás
megtartásával!)
II.
Tompáné
szerette a házi rendet, a tisztaságot. Ez utóbbit szinte tulságig vitte s Tompa
nem egyszer zsörtölődött a miatt, hogy az ő házánál örökösen tisztogatnak.
Hanem aztán az a hamvai lelkész-lak valódi tükör volt, a legcsekélyebb
részletig. Gazdasszonynak is ritkította párját. A nyájas vendégszeretetet
takarékossággal, az ellátást jó izléssel tudta párosítani. Mi kell a házhoz? ő
tudta legjobban. De a beszerzést az ő utasításai szerint, a legapróbb
részletekig maga a férj teljesítette.* (* Lévay
József közlése.) Szeretett kézi munkával foglalkozni: kötött, varrt. S
mindig maradt ideje olvasgatni is. A heves, lobbanékony Tompa nem egyszer tette
próbára szelid türelmét. De aztán mindig nagy szeretettel, sőt bámulattal szólt
róla. Rendesen Emmuskámnak szólította, de igen sokszor kedves, jó angyalomnak.*
(* Csíziné Lévay Irén közlése.)
Tompa
szintén kitünő gazda. Folyton tevékeny, munkás ember. A papbért szigorúan
behajtotta hiveitől, kik pedig hozzá voltak szokva a rendetlen fizetéshez.
Szorgalmasan műveltette a papi földeket. Kertészkedett. Volt pompás
veteményese, virágos kertje, dohányt termesztett, méheket tartott. De
gyümölcsfát nem növelt. Örökké jött-ment, kutatott, sebtetett. Benézegetett a
konyhába, kamrába, az istállóba, egyszóval mindenüvé, a hol valamit láthatott,
vizsgálhatott, észlelhetett.* (* Lévay
József, Tompa Mihályról. Budapesti Szemle 62. k.)
Az
egyház szép, kényelmes öt szobás, új papi-lakot építtetett,melynek tornáczáról
gyönyörű kilátás nyílik a Sajóra. 1854. május 1-én írja Aranynak, hogy a napokban
végkép kiköltöznek a csendes öreg házból, megkezdik az építkezést. Junius 17-én
már javában foly a munka. Azt írja: „Csak a házunk lenne már hamar készen! Én
most zsellérségen lakom házunk fölépűltéig, de marhánk, kamránk, kertünk a régi
helyen maradt. Ez egy kis baj.” Az elkészűlt háznak képe később meg is jelent
(bár a mint Arany mondja, nem valami kitűnően talál. * (* Vachot Imre lapjában.)
Jól
érezték magukat. Még kevésbé gondoltak elmenésre, mint eddig. Előbb hitták
Tompát Szentesre. De már azért se fogadta el, mert feleségét övéi közűl olyan
messze vinni nem akarta. (Aranyhoz. 1853. szept. 8.) Később Medgyes Lajost is
lebeszélni igyekezett, hogy oda menjen s azt mondja: „Különben, azt hiszem,
jövedelmes egyház; engem is hívtak oda egykor papnak, de minthogy teljességgel
nem volt szándékom oda menni, nem igen kutattam: milyen egyház?”* (* Tompa levelei Medgyeshez. Ellenőr, 1877. 90.
sz.)
A
gondos apát csak az aggasztja néha, hogy fiának a jövőre egy fillért sem tehet
félre. De aztán örvend, mikor ez az aggodalma is eloszlik. Bónis Barnabásné
szül. Pogány Karolina 1855. decz. 18-án, Nagyfaluban (Zemplén m.) meghal s
Tompa fiának száz hold földet hagy. Arany mindjárt fölveszi a tollat, örvend,
tervez, mintha csak magát érte volna a szerencse. „Sajnálattal olvastam a
Naplóból, hogy egy jó asszonyoddal ismét kevesebb, - örömmel, igaz lelki
örömmel, hogy rólad ily nemesen emlékezett meg véghagyományában. Köszönet e
nemes szivü hölgynek! te és a tieid már biztosítva vagytok. A szerencse nem
Tomory-féle marhaszerencse ugyan* (* Tudvalevőleg
Tomory Anasztáz nagykőrösi professor nagybátyja, Baranovszky Miklós mint
kereskedő külföldre származván, nagy vagyont szerzett s Hamburgban elhalván,
Tomory óriási vagyonhoz jutott.): de elég arra, hogy aggasztó gond nélkűl
tekints a jövőbe s ne fájjon gyermeked mosolygása. Eszembe jutott rajongásod a
paraszt élet és lobogós ing mellett – a szalánczi romnál! – s hogy valóban ez
boldogságod netovábbja: immár elérted azt! De te áldozz és hagyd másnak a szántást-vetést.
Hivatalod, az irodalom (?) és kis vagyonkád oly kényelmes életet biztosít
számodra, hogy nem lesz többé okod a sors ellen panaszkodni. Aztán e kis fekvő
függetlenebbé is tesz a papi nyomástól, - kenyerüket bármikor megköszönheted.
Igy fogtam én fel helyzeted változását s remélem, te is így gondolkozol.
Egyébiránt, nem tudom, hol fekszik a neked hagyott rész. Tokaj környékén?
mindenesetre jobb volna közelebb hozzád.” (1855. decz. 23) Tompa is hasonlókép
válaszol. „Örömeteket szerencsénk fölött köszönjük és fogadjuk úgy, a mint adva
van; meggyőződve lévén a felől: hogy senki a földön, ide számítva mindenféle
rokont, atyafit stb. jobban és valódiabban nem örűl azon, mint ti! E vagyon
által bizonyára mindaz elérve van, mit leveledben írsz, ha ma kellene is meghalnom, nagy lelki
megnyugvással hunynám be szemeimet, mert legalább biztosítva tudnám őket.
Fájdalom és háladatosság fogja el lelkemet e nemes lelkű nő és barátném
emlékére. Ez egyetlen eset a magyar irodalom történetében. Ábrándozásom a
szalánczi romnál – nemcsak ott, de mindig s mindenütt – hamarabb megvalósúlhat,
mint gondolod; ne hidd, hogy uraskodni tenném félre a reverendát (ennyiből nem
is lehet), de munkálkodni és megszökni az emberei társaságból.” (1856. január
7.) Majd utóbb felkiált: „Oh te, kit egy szobából álló paraszt ház! ködmön és
ösztöke! zajtalan mezei élet! Isten jó voltából közelítetek felém!”
E
korban el-eljárt barátaihoz, kedélyes társaságba, hol derűlt kedvű, élczes,
humorosan anekdotázó volt. Szívesen elpoharazott, dalolgatott, kártyázgatott és
szenvedélyesen dohányzott s jó étvággyal tudott enni. De azért épen nem volt
nagy kedvelője a bornak s Lévay mondja, hogy soha még csak színében sem látta a
mámornak, a legzajosabb mulatozások közben sem. Kártyázni is csak úgy
időtöltésből kártyázgatott. Takarékos volt a legnagyobb mértékben, de mégis
távol a fösvénység határától.* (* Lévay
József, Tompa Mihályról.)
1856-ban
még Erdélybe is eljött. Hanvai Károly hanvai birtokos örökösödési ügyek
miatt Deésre ment. Tompa kapott az
alkalmon, hogy Erdélyt s itteni barátait megláthassa. Szeptember 26-án
Medgyesék épen ebédnél ültek, midőn egy magas, széles vállú férfi lépett be.
Kérdezte: ismeri-e? Medgyes habozott. Mi rég ismerjük egymást – felelte Tompa
-, én az vagyok, a mi az élesnek és hegyesnek ellentéte. Medgyes felkiáltott:
Tompa! és megölelték egymást. Egy egész hetet töltött Deésen. Igen tetszett
neki Medgyes dolgozó szobája, melyet a költő a papi-lak kertjében az óvár egyik
legvégsőbb fokára saját költségén építtetett s melynek tornáczáról és ablakából
gyönyörű kilátás van a regényes szép vidékre. Sokat beszélgettek az akkori
politikai és irodalmi viszonyokról, terveikről, a Tompa közelében lakó Szemere
Miklósról, Lévayról, Kazinczy Gáborról, kiket mindketten szerettek. Mihály
napján bementek Kolozsvárra, hol Gáspár Jánoshoz, a későbbi tanfelügyelőhöz s a
jeles paedagogushoz szállottak, ki akkor a Zeyk-családnál nevelősködött s a
külsőmonostor-utczai Teleky-házban lakott s kit Tompa nejével együtt közelebbről
ismert. Este Mikó Imre gróf hívta meg őket theára. Ott voltak Kolozsvár
nevezetesebb irodalmi férfiai: Brassai, Kriza, Nagy Péter, Wass József, Gáspár
János stb. Ez az erdélyi út igen jótékonyan hatott Tompára. Az irodalomban
mellőzve érezte magát s bizony sokszor ma sem méltatják érdeme szerint! Itt
pedig mindenfelől a legőszintébb tisztelet, szeretet jeleivel találkozott.
Valóban ünnepelték. Egy kolozsvári levél azt írja a Budapesti Viszhangban (339.
lap.) okt. 1-ről keltezve: „Közelebb névnapján körünkben időzött a kedves,
vonzó, szelíd arczú Tompa és a derék Medgyes Lajos. A fiatalság tolongott;
összejárta az utczákat, hogy lássa azokat a vágyott édes arczokat, melyeken ott
dereng a tiszta szív, a melyből omlott dalok meghódíták a két magyar hazát. Főbbjeink
tárt karokkal fogadták őket, hogy ne felejtsék el soha, hogy nálunk jelenlétük
ünnep volt s ösztön az ifjú kebelnek, hogy ők is tegyenek a honért valamit.” Az
esélyen Mikó felköszöntötte Tompát, mint a nemzet koszorús költőjét s
szerencsésnek nyilvánítá magát, hogy Mihály napját az ő házánál ünneplik.
Jenőben felkeresték Bartha Józsefet, Medgyes volt tanúlótársát. A házigazda
egyszerű, de igen művelt lelkű felesége,m időn Tompa szobájokba lépett, épen a
levest vitte be s a mikor a vendéget bemutatták s hallotta, hogy az Tompa,
bámultában és örömében a tálat csaknem kiejtette kezéből. A kik ekkor Tompát
csak látták is, rendkivűl kegyelettel beszéltek róla. Van egy csizmadiáné, a ki
akkor Medgyeséknél lakott s a ki ma is egyre dicsekszik, hogy ő Tompának inget
téglázott. A költőnek jól esett a szeretetnek e sok őszinte megnyilatkozása.
Aranynak mindjárt Deésre érkeztekor (szept. 26.) írt elváltoztatott írással, de
a melyen kezevonása első pillanatra megismerhető, Tompa Mátyás Mózes névvel egy
tréfás, erdélyi kifejezésekkel tarkázott levelet. Haza érve, okt. 8-án
elmeséli. „Ugy tessék a szemem közé nézni (majd jövő augusztusban), hogy én
utazott ember vagyok! most is, int Szenczi Molnár Albert, láttam sok földet s
tengert – Erdélyben; mert valósággal ott voltam a helyszínén! Medgyes Lajoshoz
épen akkor toppantam be, mikor a bihalat fejték s a málét hordták a hiúra.
Azért hát hátrább az agarakkal! Debreczenen, Kolozsváron útaztunk keresztűl.
Mindenütt a legnagyobb kitüntetéssel, sőt mondhatom (neked csak) ünnepies
diadallal fogadtak. Estélyeztünk,nevem estélyét gróf Mikónál tartottuk, azaz ő
tartotta részemre meg. Minden lépésemen elismeréssel fogadtattam. Tudván, hogy
ennek te örűlsz magam után legjobban: neked azért írom meg. Gondolj utamról sok
szépet, jót, sőt dicsőségest, s tudod, milyen volt az. Gyönyörű világ van azon
a Kolozsváron! Nemzetiség és vallás erőben, díszben. Az irodalom iránt a
legélénkebb, legmelegebb részvét, emberei iránt valódi tisztelet.”
Ily
körűlmények közt családi élete is derűlt. Verseiből is megelégedés dereng. Jöszte kedves czímű költeményében egy
méla őszi képet rajzol,melyet boldogsága megaranyoz.
Esküvőjök
nyolczadik évfordulóján Május első
napján czímű költeményében újra felrajzik szivében egész boldogsága.
Egyszerre
azonban nagy, kilábolhatatlan csapás éri, mely semmívé teszi. 1857. szept.
26-án kis fia verességbe esett, de szerencsésen átment rajta; 14 nap múlva
dagadni kezdett, de megint lelohadt és jobbacskán volt; végre a
legkifogásnélkűlibb gond, ápolgatás, kuráltatás daczára is okt. 23-án reggeli 7
óra után meghalt. „Feleségem leírhatatlan állapotban van; magamat is, bár férfi
vagyok, majd megtébolyít a fájdalom! Ha láttátok volna most ezt a gyermeket,
gyenge testében mennyi szellem, kedély volt. Mindennek vége!” Irja a
kétségbeesett apa Aranynak. (1857. okt. 24.) Febr. 5-én is így szól: „Régen
voltam én oly állapotban, hogy írhassak, hogy gondolkodjam, hogy valami
komolyat vagy okosat csináljak. Igazán, szinte megdöbbenek, midőn egy baráti
levél szavainak összerakása fáradságomba, elmetörésembe kerűl, mint mikor az
első magyar stylust csináltam. Ez az állapot, melyben én vagyok, melyben mi
vagyunk, nem szomorúság, nem fájdalom többé; ez betegség, a lélek elgyengűlése,
melyen a legelszántabb akarattal s igyekezettel is erőt venni nem tudunk.
Tudom, hogy nem jól van így, már nem is természetesen, de hogy máskép legyen:
nem tehetem. Mi nem élünk, csak tengődünk; mi barátom leszoktunk az alvásról! s
csudálatos, még nem is veszünk el! Én nem csinálok semmit, nem írok, nem olvasok,
nem tanulok, nem gondolkodom, nem társalkodom; én senki és semmi nem vagyok, -
de mégis vagyok valami: mesterségem, kenyérkeresésem martyrja, a templomba kell
járnom, papolnom, halottat temetnem!
dícsérnem a megboldogultat; beszélek az Isten jóságáról a szomorú feleknek: a
ki bölcsen tette azt, a mit tett; vígasztalom
a megkeseredett szvűeket stb., aztán jót nevetek a sors e gyalázatos satyráján,
úgy, hogy ez a legnyomorultabb, legszerencsétlenebb teremtés, ez a csontváz, ez
az élő halott, a kit én feleségemnek, szeretett feleségemnek nevezek: ijjedten
veti rám beesett szemeit, gondolván: hogy tán megtébolyodtam!”
Megható
az a gyöngéd szeretet, mellyel Arany szenvedő barátját vigasztalni próbálja:
„Jól tudom, mily kevéssé vagyok arra való ember, hogy mást – ha szinte legjobb
barátomat – vigasztalhassak s a legjobb vigasz is mily kevéssé férne
bánatodhoz; hiszen noha más ok idézte elő bajomat, én is átéltem a fásultság,
csüggedés, semmivététel azon phasisait, melyekről te most panaszkodol; én is
tudom, mi az. a legvígabb társaságban egyedül
lenni, minden kültárgyban önbajunkat látni; járva-kelve halottnak, sőt ennél többnek,
szenvedő halottnak lenni; örömet
semmiben nem találni, sőt magától az örömtől futni, mert az is fáj, mint
betegnek a kaczagás; - mindezt én is átéreztem a közelebbi évek alatt -, s
hozzá még azt a gyötrelmet is, hogy bármily leverő volt az óra, azért a
kötelességet teljesíteni, a családért munkálni kellett; felállni és beszélni
órákat naponként nyilvánosan, féken tartani az éretlen pajzánságot, ügyelni
szavamra, mozdulatomra stb. a legapróbb részletekig, nehogy egy vagy más dolog
nevetségesnek tünjék fel olyan hallgatóság előtt, melynek mindegy, akár Caesar,
akár Tóth Pál a professor, de ha szerét tehetné, hogy kikaphasson, kikapna
rajta. Hordozhat hát én, édes Miskám, a tiedhez hasonló kinokat; azt is tudom,
hogy a vigasztalás semmit sem ért. Könnyű annak, kinek semmi baja nincs, azt
mondani. végy erőt magadon, ragadd ki lelkedet a fásultságból, akarj és megjön
a kedv. Mindezek szép tanácsok, de az a baj, hogy épen a lélekerő hiányzik,mely
kivitelére szükséges; mintha ágyba szegzett sulyos betegnek azt javasolnók.
csináljon commotiót, mindjárt jobban lesz. És mégis, kedves jó emberem, azt
tanácslom neked ama bölcsekkel. csinálj commotiót, lelki mozgást magadnak!
Probatum est. Míg én gondolatomat mindig csak bajomon – mint nyelvet a fájós
fogan – tartottam: semmi remény nem volt javuláshoz. Örökös töprengésben éltem,
mint az a hypocondricus, ki meggyőződve, hogy lába két szalmaszál, örökké
remegett, hogy eltörik. Újabb-újabb rémképeket csináltam, majd e, majd ama nagy
veszély függött felettem mint damoclesi akrd: de biz az csak nem szakadt le.
Évek folytak s én, ha jobban nem, rosszabbúl se lettem, int eleinte valék. Ez
némi megnyugvást adott, megszoktam a bajt. Aztán kerestem, miben találnék még érdeket a világon. Sokszor csekélység
hozott pillanatnyi szórakozást. Egy nagy suly nehezedett még lelkemen, azon
meggyőződés, hogy én többé nem vagyok képes költői művet alkotni. Próbáljuk
meg. Kezdtem valamit s folytatom még ma is; naponként – nulla dies sine linea –
egy két sort írva, de jót, vagy legalább olyat, mi teljesen kielégít.
Bevégzem-e? azt nem tudom, de hogy e folytonos foglalkozás a lelket enyhíti,
azt tapasztalásból mondhatom. Írok nem taps, nem jutalom végett: írok lelki
nyugalmamért. Ám olvasd tehát a kedves elhunytadat érdeklő végrendeletet, ám káromkodj,
vagy panaszkodjál – csakhogy tégy valamit. És keress valamit, a mi némileg
érdekeljen. Mindegy akármi: perlekedés a consistoriumban, húzalkodás a
tractussal, akármi, csak érdekeljen, ruganyosságot adand lelkednek. Eleinte
nehezen megy, tudom. De minél több lesz az érdeklő pont: annál kevesebb jut
amaz egynek. Sőt még velem is vessz
össze, ha tetszik – miért írok ily hosszú s bolond levelet – ez is használ. Adj
hálát az Istennek, hogy hivatali bajaid vannak, ezért is. nekem bármily
nehezemre esett némelykor a tanítás, de ha kibeszéltem magam, mindjárt
könnyebben lettem. Ellenben a szűnidő – ha csaknem útaztam -, megölt. Okát igen
könnyű eltalálni. Jól rendelte a gondviselés, hogy apró bajokat adott az
embernek: a tyúkszem s fogfájás hathatós szer a hypochondria ellen. „Míg az
fáj, nem gondolunk a nagyobbra.” (1858. febr. 9.) Közös vígasztalásukra kezdte
írni Az utolsó magyar czímű
gyönyörű, de töredékben maradt költő elbeszélést. Később (nov. 28-án) így szól:
„Élünk s nektek is a jó Istentől mindazon áldást kérjük, a mi sorsotokat
enyhítheti s életeteket ismét boldoggá teheti. Mert van – a legbensőbb
meggyőződés hangján mondom – van Istennek ily áldása, csak bízni, remélni kell.
Nem akarok papi szakmádba vágni, praedicatiót tartani neked; de ne vedd rosszúl
tőlem, ha ismét a hit balzsamához útasítlak. Petőfivel hasonló esetben talán
nem mertem volna tenni: de ha a te öt kötet költeményed elolvasom, esküdni
mernék rá, hogy az alaphang, a hit sohasem
fog szívedben elnémúlni. Ehhez útasítlak, édes barátom; ez adjon neked
enyhűlést, vígasztalást a jövőre. Rosszúl áll tán levélben az efféle, nem is
divat, azt tudom, nincs benne semmi esprit:
de el kellett mondanom.”
Évek
múlva (1865. decz. 28.) Arany leánya halván el hirtelen, fiatal asszony
korában,Tompa egészen megrendűlve ír: „Nem vagyok képes kifejezni, mily
megdöbbentő s kínos hatással volt rövid, de gyászos tudósításod reánk, kik az
én kínos és kétes állapotom miatt különben is mély levertségben vagyunk, s
hozzátok, a kedves megboldogulttal, igaz baráti szeretet köt bennünket.
Keserves sírásra fakadt egész kis családom; s higyjétek el, nem valamely futó
nyomorúság, de tartós fájdalom lépett soraiddal fedelünk alá; mint szegény
feleségem mondja: megrendűlt a lelkünk. Az ember ilyenkor látja, mennyire szereti,
de se meg nem mentheti, se meg nem vígasztalhatja egymást. Istenem, mily
szerencsétlenek is vagyunk mindnyájan! Nem tudunk mit szólni, mit írni, nem
tudjuk, mivel nyugasztalni átvert sziveinket. Isten enyhítsen, erősítsen,
támogasson benneteket ez iszonyú csapásban! Irom, irom könnyezve s fájdalmas,
igaz részvéttel.” (1866. jan. 3.)
Nem
bír bánatából felócsudni. Tétlenűl jár-kél. Majd társaságokba megy. Lévayval,
Tóth Endrével átrándult Lasztóczra Szemere Miklóshoz. Beszél, anekdotáz,
vigadni akar. Barátai már kezdenek örűlni visszatért jókedvének. De ez csak
áltatás. Azt mondja, hogy egy év óta egy becsületes napja s nyugodt éjszakája
nem volt. S hozzá hízik, külsője legkevésbbé sem gyaníttat belsejére. „Ime a
léke és test közti viszony! tessék megpipálni!” Kiált fel keserűen. (1858 okt.
25.) Máskor kétségbeesetten ír: „Hitem nincs-e elég vagy férfiasságom? de
hiányzik valami. Nem bírom magamat a földről felemelni, hová az Isten legázolt.
Értelmem a legszebb rendbe hozza a dolgot, de érzelmem egy hajszálnyit sem
enged. A képzelődés és emlékezés ölnek meg. Az est legiszonyúbb; szinte
kezemmel verdesem el a képeket, melyek szemem közé, agyamba csapódnak; fejem
lángba borúl, s félőrülten ugrom fel az ágyból. Itt van árnyékom – feleségem -,
ő épen azt teszi, a mit én; ő tán azért, mert én teszem, én tán azért, mert ő
teszi. Egymásra ragasztjuk a gyötrelmet; rongáljuk egymást akaratlanúl,
öntudatlanúl. Beszéld te azt nekem folyvást. hogy az idő megorvosol, én akarom
hinni, akarom elfogadni; mert ez az állapot végre is kitarthatatlan. Azt mondák
nekem sokan: nem kell már azon törődni! bolondok! nem mondják a köszvényesnek:
menekülj meg a köszvényedtől! felejtsd,
hogy hasgatódik lábszárad! s nekem azt mondják: felejtsem, hogy lelkem
hasgatódik! De lehet-e? vagy hogyan, ezt nem mondják meg. Parancsold rá
valakire, hogy ne gondolkozzék! annál inkább fogja tenni azt.” (Aranyhoz 1858.
máj. 28.) Arany egy-egy vigasztaló szava mintha pillanatra enyhűletet hozna.
Előkeresi levelét, ujra elolvassa, szüksége van rá. Aztán újra fájdalmába
merűl. „A túlvilág ama bűvös vizéből kellene nekem egy jó pohárral, mely
feledni tanít; de az emlékezés és imaginatió az életem ördögei! Elrontottam
kedélyemet, lelkemet az ostoba versírással, képzelgéssel; s most ébren és alva
folyvást költök, fonok valamit, akaratlanúl, tudtomon kívűl, mint a
tébolyodott. Ha két sor gyermekvers eszembe jut, - gondolhatod: mért jut
eszembe. Elmondja lelkem százezerszer egymásután, és oly kínos, gyötrő,
kétségbeejtő e repetálás, hogy gyakran futni szeretnék magamtól,
emlékezéseimtől, mindentől. Hát még az éjtszakák! az álmok! Jób szerint azok is
bántásomra rendeltettek énnékem.” (Aranyhoz, 1859. febr. 12.) Ugyanaz a hang
szól még előbb egy Gáspár János, akkor nagyenyedi tanárhoz írt leveléből.
Gáspár Csemegék czímű s a mi
gyermek-irodalmunkban valóban korszakos könyvére Tompa megjegyzéseket,
közmondásos pótlásokat küldött, e kis levél kiséretében: „Édes barátom! Ime
átnéztem, a Csemegét, nem úgy, mint
más körűlmények közt tehettem volna, mert egy az: hogy az én lelkem mindenre
alkalmatlan lett, más az: hogy a könyvnek puszta előkeresése is hangos jajjal
tölté be a házat. Kedves fiamnak szeretett könyve, játékszere volt, a kutya, gyermekek stb. csaknem minden
lapon van olyan, melyet tudott, olvasásakor túrt éreztem szivemben, - de
hagyjuk ezt, sok beszéd nélkűl is átlátod, minő áldozat és kínszenvedés volt
nekem ezt a könyvet, olyan szemekkel, melyek bírálni akartak s szünet nélkűl
sírtak, átolvasni. Engem a sors semmivé tőn életem legjavában ketté vágta pályámat,
megbénította karomat és lelkemet.”* (* Lévay
József Tompa Mihályról.) (1858. jan. 19.) Próbál munkálni, mint barátja
biztatta. S csak odáig jut: Az ember végre is majd elvész csendesen s azután
nincs baj többé! A megvénűlés csak közelebb visz a czélhoz. Még 1866. febr.
23-án is így ír Aranyhoz: „Ma-holnap tíz éve lesz, hogy kedvesünket a földbe
tettük, azóta nem beszéltünk róla, nem emlegettük őt, nevét se mondtuk ki soha.
Tán elfeledtük? Oh dehogy, dehogy!” Fia sírhalmából egész virágos kertet csinált.
Tompa fölötte kedvelte a virágot. Egy időben nagy kedvteléssel tenyésztette a
mályvarózsát, mely rendkívül változatos, élénk színcsoportokban diszítette
udvarát. Később a georginát kedvelte. Mind a kettő divatos virág volt azon
időkben. Kis fia halála után pedig egyedül a rózsa bírta szeretetét. Rózsával
oltogatta tele a kis fiú sirhalmát, futó és egyenes törzsű rózsákkal. Az volt
ültetve kertecskéjében, azzal vette körűl lakóházát is.* (* Közli Farnos Dezső, Erdélyi Muzem, XIII. 9.)
A kis fiú sírkövére e bibliai mondást vésette: A virág, mihelyt kinyilatkozik,
leszakasztatik és elmúlik, mint az árnyék.
Költeményeiben
is egyre meg-megcsendül bánata. A kedves
sírjánál mondja:
Zöldel a sír és virággal
Ékesitve általunk;
Kiápolja s őrzi egykor,
Ha mi ketten
meghalunk?
Az
Isten akaratjában felsóhajt:
Járván a temetőn tanutlan éjjelen,
Egy kisded sír felett törnek meg térdeim,
S felháborult elmém’ ugyan hányom-vetem
Az élet és halál örök kérdésein!
Mért is végződtek oly kevéssel évei??
Míg kérdezem fanyar leczkén tanít az ész...
Születtünk, meghalunk! ezt könnyű érteni...
Azon megnyugodni nehéz, igen nehéz.
S
Hajtsátok meg czíműben őszi képet
fest, rózsáit fedi be puha földdel, hogy kikeletkor felbontván sírjoknak
zárját, új életre, új virágozásra bocsássa. Haláloságyán utolsó verse is fiáról
szól:
Gyakran sirod hantját,
virágit
Öntözve, kedves kis fiam!
Vagy ülve bús szívvel fölötte
Az est késő óráiban:
Elgondolám, mint játszadoztál
Egykor zajongva térdemen,
Elgondolám: mily rossz
magadnak
A bús üregben odalenn.
Várj!... nem soká ketten leszünk ott,
Sirod választom nyughelyül,
De ah, akkor szegény anyácskád
hogy marad itt fenn egyedül?!
Gyermeke
halála annál fájdalmasabban hatott rá, mert reménye sem lehetett, mint az
elsőnél, hogy mást ad, ki elvette. Mikor a második gyermekök született, az
orvosok kimondták az anyára a fél halálos ítéletet, hogy nem lehet több
gyermeke, vagy ha igen, életet adva, halált kell váltania.* (* Szász Károly, Tompa M. életrajza. Valamint
Lévay levélbeli közlése.)
A
fiú halálához hozzá járult az anya folytonos betegeskedése. Tán nemsokára a
szülés után hallása megromlott. Nagyon hangosan kellett beszélni, hogy
megértse. Már a kis fiú halála előtt (1857. márcz. 16.) azt írja Tompa
Medgyesnek: „Nőm jó, szelid, kedves asszony, de mihaszna, ha mindig beteg?! Ha
nekem inkább testvérem vagy szeretőm, mint feleségem!” Aranynak meg május
28-án: „Szegény feleségem tavasz óta folytonosan gyengélkedik s most már
annyira erőt vett rajta az erőtlenség, hogy naponként folytonosan beteg.
Mihelyt az idő teljesen felmelegűl s nyárias jellemet ölt, mennie kell a
fürdőbe; ez máskor is segített rajta, úgy hisszük, most is segit.” 1858. május
3-án keserűséggel írja nejéről: „Nagyon beteg volt, most már jobbacskán van az
ő módja szerint. Siet szegény ő is valahova, én is látom, ő is mondja; úgy
mondjuk, hogy azt kell olyankor mondani: áldott legyen az ő neve érette! erre ez a rím, hogy elvette. Látod, hogy még verselni is
tudok! bolond volt, a ki az első lábra megtanított!” A fürdő nem használ. 1859.
máj. 31-én is igy ir Aranynak: „Átnézek az oldalszobába, hol feleségem fekszik! Szegény asszony! ez is, nem
tudom, miért él? Fáj és fáj, e két
szótól cseng a fülem évek óta mindennap.” Felesége folyvást beteg. 1864. márcz.
12-én írja Aranynak: „Feleségem tizenhatodik hete nyomja az ágyat, őt már
elhagyta a türelem, engem még nem; én nem járok-kelek, mint a bőszült állat
egész nap ki s be; megnyugszom, - tűrök, mint a juh; hiszen ösmered szelid
resignatió-dús természetemet! Mondja keserű humorral, czélozva a maga
indulatosságára. Az asszony megint fürdőre ment. Nem használt ugyan, de csak
megvolt csendesen a szobában. Tompa okt. 21-én Lévayval a Hegyaljára ment
Szemeréhez szórakozni egy kicsit. De alig ért oda, haza hívták azzal a hírrel,
hogy elesége veszélyesen beteg lett. Csakugyan igaz is volt. Nagy betegen
orbánczban találta. Nehány napig alig volt hozzá reménység, mert más bajok is
közbe jöttek. Olyan mint az árnyék. Ha eszik is, baj, ha nem eszik is, baj.
(Toma levele Aranyhoz, 1864. nov. 16.) Alig gyógyúl fel, 1865 elején megint
orbánczba esik, mely nála nagy betegséggel szokott lefolyni. (Aranyhoz, 1865.
febr. 1.)
(Forrás: Erdélyi Muzeum XX. kötet 1903. 3. füzet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése