2016. szept. 25.

Bársony István: Egy sánta lábról





„Hopp, ide Plútó! Bimbasi! Tigris!... fülire hej! elibe hej!... Mintha most is látnám, hogy rohannak előre vakon, nagyokat lódítva lomha testükön.

A gulyabeli vad marha riadozva vágtat végig a mészárszék begyepesedett széles udvarán; körös-körül a kerítés zsúfolva néppel; az emberek kiabálnak, tombolnak, ordítnak; a szilaj barom rekedten bömböl; nyomában a kutyák, lihegve, vérre szomjúhozva.

Én meg ott állok egymagam a nagy udvar közepén, ahova senki se mer utánam jönni. Nincs nálam még egy bicska sem, csak egy darab pányvázó kötél. Olyan vagyok a nép szemében, mint egy kis király!... Csodálnak, féltenek, mégis irigyelnek.

Jó idők voltak, elmúltak; most már csak a szomorúság a mienk ameddig élünk.”

Virág Pista, a sánta mészáros kicsiholt, rágyújtott. Végigtapogatta, megemelgette nyavalyás lábszárát: el volt törve két helyen is. Csak úgy ímmel-ámmal forradt össze; görbébb meg kurtább, mint a másik, pedig a sok bicegés húsz esztendő alatt azt is, mintha valahogy oldalt hajlította volna már.

Az után leült a padra, az eperfa alá és elkezdte mesélni annak a sánta lábnak a történetét.

*

Ketten voltunk legények az öreg Birkásnál, a vastag nyakú mészárosnál, aki bérbe vette az uraságtól a nagy mészárszéket.

A másik legényt Richter Hanzinak hívták; szép pufók képű sváb fiú volt, egy fejjel magasabb nálam, akkora karjai, mint olyik gyenge embernek a combja.

Tudtam róla, hogy nagyon erős; látni már azt valakinek a fogásáról, mikor egy rántással ki tudja peckelni a csigán a marhát. De én se voltam hétköznapi gyerek. Ha az ő karja vastag, az enyém meg vas. Ő kétszer is ütött néha a taglóval, én mindig csak egyszer. Terhet emelni meg mind a ketten egyformán tudtunk.

Ahová mi mentünk korcsmázni, onnan a többi legény pusztult. A Hanzi miatt még ott lehettek volna; de én ha bort ittam, szerettem fogódzkodni néha. akkor pedig Hanzi is segített.

Hanem egymást nem bántottuk soha.

Nagyon jól megfértünk; munkában nem volt versengésünk, egyformán szeretett a gazdánk mind a kettőnket. Baj is lett volna az ha mi egyszer összekapaszkodunk; két olyanfajta legény nem tud kicsit harapni egymáson. Talán éreztük mi ezt s lehet, hogy féltünk is egy cseppet egymástól; annyi bizonyos, hogy sohase mertük összepróbálni az erőnket: hátha mégis több szusz van valamelyikünkben? Az pedig nagy szégyen lenne a másikra. Egyikünk se akart a másik lenni.

Oszt’ nagyon jó dolgunk volt különben. egy kis hírünk terjedt a városban a szombatok miatt.

Azt persze meg kell mondanom, hogy miért volt nekünk a szombat különös nap.


Akkor vágtuk mindig a vadmarhát. Pénteken éjjel, mikor nagy csend volt az egész városban, a karulyi gulyások behajtottak néhány pusztai tinót, erdei legelőt járó tehenet, néha egy-egy bikát, ahogy sorra került. Ember nem tette azokra soha a kezét; elvadult szilaj állatok voltak: a gulyás karikásán kívül nem féltek semmitől. A pusztán megkergették a lovast; a réti útra tévedt szekeret felborították; emberlakta helyre nem volt tanácsos őket nappal terelni. Az éjszaka csendje kellett hozzá, hogy a mi nagy udvarunk szögletében levő csűrbe szorítsák valahogy a gulyások.

Másnap azután, szombaton délután nagy színháza volt a városnak.

Erős, magas deszkakerítés övezte az udvart; azt a kerítést ellepte a nép apraja, nagyja, urak is jöttek oda sokszor, megnézni, hogy mit csinálunk mi ketten, meg a kutyáink

Volt vagy egy tucat, kölykek, öregek vegyesen. Köztünk a legjava: Plútó, Bimbasi meg a Tigris. Nagyfejű, buldogképű, medvetalpú fekete állatok; Plútó meg Bimbasi hókalábú, Tigrisnek, a legvadabbnak, szürkésvörös csíkok az oldalán.

Ezeket nem fárasztottuk holmi hitvány tinóval; jók voltak annak a kölykek is. Megültek sorjában négyen-öten az udvar közepén; fülöket hegyezték, mint a farkasok; fényes szemök a csűr ajtajára meredt, ahonnan a barmot kieresztgettük. Elől a félszemű Mijdi, a sváb szuka, aki tanította őket.

A csűrben a mi célunkra keresztgerendák voltak húzva, azokra deszkákat fektettünk. Ha ráálltunk, alattuk voltak a marhák. Afféle padláslyukon jutottunk be, hol egyik, hol másik. Azután egy hosszú karóval addig döfködtük a jószágot, míg az ajtó közelébe nem menekült. A jelre a kint várakozó soros felrántotta a csigára járó ajtót, a világosság beözönlött a sötét csűrbe s a rést kapott marha – usgyé, rohant ki a szabadba.

Ott pedig már várta a fogdmeg-ármádia.

A félszemű Mijdi megindította a rohamot, azután félreállt; hagyta a kölykeket, hadd mulassanak, ahogy nekik tetszik. Azok pedig ki jobbról, ki balról elkezdték űzni a megvadult állatot, mely farkát magasra tartva száguldott bizonytalan irányban s nagyokat döfött az elébe kerülő kutya felé.

Csak az kell a kutyának. Amint a két hegyes szarv nekifordul a földnek, oldalt dobja magát, mintha gumiból volna s hopp! nekiugrik a jószág fülének, s melyen rögtön úgy csüng, mint egy fülbevaló.

Nem hiszi azt, aki nem látta, hogy micsoda ereje van egy ilyen állatnak. Izmos nyaka szinte meggörbül, ahogy lefelé húzza a tinót; közben nagyokat ráz a fülén, hogy a kíntól se bír helyéből mozdulni a szegény. Mire észreveszi, hogy fogva van, a többi vérszopó is ráveti magát; a másik fülének is akad gazdája, egy az orrába kapaszkodik, úgy kezdik lassan, dühösen, kérlelhetetlenül az állás felé vonszolni az ellenkező barmot, mely ümmögve, nyögve, bömbölve megy akarata ellen is utánok.

Nagy színház volt ez akkoriban.

Az emberek egyre döngették a kerítést, biztatták a kutyát.

Minél tovább tartott a hajsza, annál jobban elragadt a düh a kutyákról az emberekre is. Volt lárma, zúgás, káromkodás, éljenzés, még taps is.

Mi azután ketten, én meg Richter Hanzi megkötöttük az állásba vonszolt marhát, hogy mozdulni sem tudott. Könnyű volt vele később elbánni.

Hát ilyen volt minekünk a szombat, ami által ösmeretesekké váltunk mindenfelé.

Meg is becsültük volna magunkat, meg egymást, ha egy kis eset nem történik velünk.

Onnan keletkezett, hogy a gazdánk adta a kosztot oszt’ hozzá jártunk ebédre, vacsorára.

Láttunk mi ott mindig egy kis leányt, az Évit. Azelőtt gyerek volt, észre se vettük: de egyszer csak, mikor hosszú ruhát kapott, nagyon megakadt rajta a szemünk.

Tizenhat esztendős volt azon a napon.

A gazdánknak nagyon jó kedve lett, ittunk egy kis bort, volt hozzá csöröge. Rákacsint egyszer az öreg Évicára „no kis leányom – azt mondja -, hát melyik tetszik jobban a két lurkó közül?”

Nyilván a bor tréfált belőle. A kisleány elpirult és lesütötte a szemét; akkor láttuk csak, hogy milyen szép. De fel is ugrott az anyja mindjárt és cipelte is. Csak úgy félvállról dörmögött vissza az öregre, aki majd megpukkadt nagy nevettében. „ha bolond kend, ugorjon kend maga, ne rontsa itt a kis leányomat!”

- Hej asszony! nagy leány az már, oszt’ nemcsak a tiéd! – zajgott a gazda. Az asszonynép tán nem is hallotta azt.

De mi ketten nagyon a szívünkre vettük.

Persze, hogy nagyleány! Micsoda feleség lenne belőle!...

Mikor elmentünk, amilyen egyenes lelkű ember vagyok, azt mondom az utcán Hanzinak: „te Hanzi, én elveszem ezt a leányt”.

Hanzi vörös lett, mint a paprika:” no ja, hát én talán nem?!”

Ettől a perctől kezdve nem tudtunk többet egymásra nézni, egymáshoz szólani.

Az olyan egyszerű emberek közt, mint mi voltunk, nem úgy van az, mint az urak közt, hogy a legjobbat mutatják annak is, akinek halálos ellenségei. Pedig mi már halálos ellenségek voltunk.

Ha Hanzihoz szólt egy jó szót a leány: összetörtem zúztam mindent, ami a kezem ügyébe akadt. Ha én rám talált mosolyogni a szentem: Hanzi megbolondult és a falba veregette dühében a fejét. Csak a módban különböztünk egymástól, amivel kimutattuk, hogy szerelmesek vagyunk, de egyébiránt egyformán nagyon szerelmesek voltunk.

A leány pedig egy cseppet sem árulta el, hogy valamelyikünk kellene neki. Barátságos szavú volt hozzánk, eljött néha a mészárszékbe, ott volt a hajszánál minden szombaton; meglátott engem is. Hanzit is, de ennyi volt minden.

Hanem egyszer, amint ebéd után visszanéztem az ablakára, láttam, hogy a függöny mögül lopva utánunk néz. Jaj Istenem, vajon melyikünket nézte?... Rámeresztettem a szememet Hanzira. Ha vidámságot láttam volna az arcán, megölöm! meg én, azon a szent helyen. De a nagy sváb komor volt, mint egy kivert bika. Megszegte a nyakát s beledülledt tekintetével a fekete sárba. No, ez m ég nem örül semminek, gondoltam és békét hagytam neki.

De azért folyvást üldöztek a kísértetek.

Én szegény voltam, mint a templom egere. Hanzi ellenben jól bírta magát. Hátha a leányt majd ez tántorítja el? A szüleinek is csak jobban tetszhet egy módos vő, mint egy földhöz ragadt.

Nagyon kínozott ez a gondolat. Hónapok teltek anélkül, hogy vigasztalódásom lehetett volna. Hanzival úgy voltam folyvást, mint a kutya meg a macska; bizonyosra vettem, hogy most már előbb-utóbb meg fogjuk próbálni, hogy melyikünk erősebb.

Az alkalom nagyon hamar eljött.

Egy pénteken este megérkeztek a Hanzi szülei; az apja ezüstgombos mellényben, az anyja nehéz selyem viganóban. Látszott a külsejükön, hogy van mit aprítniok a tejbe.

Meghűlt bennem a vér, mikor megláttam őket. Kitaláltam mindent: ezek lánynézőbe jöttek. A gazdánk nagyon barátságos volt hozzájok, az asszony alig lelte helyét, hogy többet mutasson előttük; még Évikének is mintha felragyogott volna az arca.

Vacsora után, mint rendesen, indultam kifelé. Mikor az ajtónál voltam, akkor vettem észre, hogy Hanzi nem készül. Megértettem és majd kiszakadt a szívem; nem bírtam magammal. Hónapok óta először szóltam hozzá kétségbeesésemben: „hát te mire vársz  még?!...”

Hanzi rám se nézett, de válaszolt helyette a gazda:

- Hanzi még itt marad, hadd mulasson a szüleivel.

Ja, ’iszen ha csak a szüleivel mulatott volna!

Mentem, mentem sokáig vakon az éjszakába. A külső telkek közt nekidőltem egy nagy akácfának és sírtam. Először azóta, hogy az anyám meghalt.

Egyszer csak csendes kolompálást hallok messziről az úton. Egy-egy pattanása a karikásak, rekedt bikamorgás rá a válasz.

Jöttek a gulyások a pénteki porcióval.

Mikor elhaladtak mellettem, megláttam a bikát. Mészáros vagyok, de ahhoz fogható barom még nem került elibém. Egy óriás, egy kormos nyakú ördög, térdig lelógó tokával olyan izompúppal a vállán, hogy elég lett volna egy tevének is. Két bojtár elől járt vagy ötven lépéssel hogy kitérítsen minden élő lelket az útból.

Utána néztem a bikának, s nagyot dobbant a szívem. Majd tudom én már, hogy mit csinálok. Olyan színház készül holnapra, amilyet még nem látott a világ!...

Nem is töprengtem azután, hanem elballagtam haza és lefeküdtem. Azt álmodtam, hogy meghaltam és Évica sír a koporsóm fölött. No, ez most éppen nekem való álomlátás volt. Meg is nyugodtam benne: hisz’ minden úgy van jól, ahogy az Isten rendeli. Délig ki nem mozdultam a házból, ebédre se mentem; hanem azért délután, amikor kellett, ott voltam én is a helyemen, - talpig ünneplőben.

Gyülekezett a nép; az emberek, akik ösmertek, megszólítottak: mit akarok ilyen parádéban, Szép leányoknak megakadt a tekintetök rajtam: csinos voltam abban a feszes dolmányban, tudom.

A gazdám lakásának az ablakai éppen rányíltak az udvarra. Onnan szokta Évica nézni a szombati hajszát. Felnéztem az ő ablakára, ott volt most is; mellette állt a kövér sváb asszony, aki egyre simogatta a haját, mintha már jussa lenne hozzá.

Hanzi elkésett; bizonyosan nagy oka volt rá. Sugárzott az arca, mikor megjött, ledobta ködmönét és feltűrte az inget a karján. Azután odafordult hozzám, meg se látta, szóra se méltatta parádémat, csak elkurjantotta magát hencegve:

- No, hát most már hajrá!

Meg akartam a kést forgatni a szívemben egészen. Súgva kérdeztem tőle:

- Hát tied az a leány, Hanzi!

- No ja, az a leány! – vigyorgott szélesen megsuhogtatott örömében egy ócska szekérrudat, ami oda volt támasztva mellé, a sarokba.

- Akkor hát rajta! Én is azt mondom!... Zavard ki a bikát.

Hanzinak csillogott a szeme.

- Mit? Hát bika is van?

- Majd mindjárt meglátod.

- Azt csak zavard ki te.

Tudtam, hogy vitézkedni akar, hogy ő legyen a csűr ajtajánál, mikor a bika kirohan. Azt szerette volna, hogy bátornak lássa az a leány.

Kitört belőlem a düh és ráordítottam: indul már, te gyáva! – Ezt meghallották azok is ott fent az ablakban.

A nagy sváb vörös lett, akár a rák. Egy percig azt hittem, hogy nekem jön a rúddal Azt szerettem volna. De meggondolta magát.

- Aztat majd meglátjuk – dörmögte s nehéz lépésekkel indult a csűr felé.

A hetes kiszólította az ólból  kutyákat.

- Hopp ide Plútó! Bimbasi! Tigris!

A három nagy kutya egymás feje tetején ugrált keresztül s rohant egyenesen a gyepre; megült, mint a cövek egymástól tíz-tíz lépésnyi távolságra. Nekik nem volt szükségük Mijdire.

Ami most következik, az nagyon rövid idő alatt történt.

Richter Hanzit, az óvatos sváb fiút hőssé tette a nagy szerelem. A kedvese előtt gyaláztam meg, azelőtt akart most túltenni rajtam. Ahelyett, hogy a padlásra ment volna, nekibolondult a csűr ajtajának, felrántotta a csigát és kiakasztotta, azután a szekérrúdjával bement egyedül a vadállatok közé. Az ajtóból visszakiáltotta: ezt csináld utánam, te bátor!

S a következő percben hallani lehetett, hogy pufog odabent a rúd a bika hátán, amely fogághoz nem szokva elgyáváskodott s meglepetésében vakon öklelőzve hátrált az ajtóig; ott egyszerre kifordult és menekült támadója elől.

Tönkre voltam téve, saját fegyveremmel vert meg a vetélytársam. Hisz ugyanez volt az én gondolatom is. Azt akartam, hogy meghaljak a kedvesemért, hogy eltiporjon a dühös bika, hogy a véremben gázoljon Évica előtt.

A kormos barom, amint a szabad levegőre jutott, összeszedte magát. A napfény visszaadta bátorságát, az imént kapott verés fokozta dühét. Úgy tört előre, mint egy görgeteg.

- Hajrá Plútó! hajrá Bimbasi! – ordított a tömeg, mely ellepte körben a kerítést.

- Filire Tigris! filire; - bőgött hátul a nagy sváb, és rúdját forgatva kocogott ki a bika után.

Azt pedig egyszerre megrohanta a három vérszopó eb. Megint elkezdődött a régi játék a fülbevalóval, csakhogy ilyet még nem látott ember.

A bika, amint az első kutyát a fülén érezte, megállott. Rekedt hörgés szakadt fel tüdejéből, hagyta, hogy belekapaszkodjék Bimbasi is. Akkor Tigris az orrába ragadt. Ezzel a három különccel talán egy bölényt is helyben lehetett marasztani. A bika érezte, hogy hiába itt minden, ezektől, amíg élnek, meg nem szabadul.

No hát, pusztuljanak!

Nem azt tette, amit más megrémült barom szokott, hogy elrántani iparkodik a fejét s azzal fokozza fájdalmát, növeli a kutyák ellenállását, hanem ravaszul nekirohant az orrán csüngő ebnek, rátiport, azután megtérdelte. Ugyanakkor oldalt vágott iszonyú szarvával s véletlenül olyan jól talált hogy szegény Bimbasi vértől elborítva eresztette el rögtön a fülét. Tigris akkor már a bika térde alatt össze volt zúzva.

Plútóval azután felugrott s minthogy az nem eresztette el, hát a fejét egy kicsit oldalt tartva, a kutyát a levegőbe emelve elkezdett vágtatni körül az udvaron.

Borzasztó volt azt látni is.

A nép üvöltött; nem is kiabálással, de rikácsolással volt tele a világ. A hetes kieresztette valamennyi kutyát, a kölykek ráestek a futó bikára, marták hátul, belekapaszkodtak a lábába, de elől kerülni egyik se mert.

Akkor kiállottam én az udvar közepére egy pányvakötéllel. Amint mondtam, egy bicska se volt nálam.

Most meghalok, gondoltam magamban, vagy olyat teszek, amit a sváb ha ezer évig él se csinál utánam. Elfogom a bikát pányvával, akkor a kutyák megint lefülelik s én egymagam vérpadra hurcolom a bömbölő szörnyet.

És abban a percben, amint nekiindulok a bikának, mely éppen felém fordult: ott láttam magam mellett Hanzit a rúdjával.

De most már végképpen elöntött a düh. Hát ez már nem nyugszik? Hát ez már mindenütt ott akar lenni, ahol én vagyok?... Hát én még meg se halhassak már nyugodtan emiatt a sváb kölyök miatt!...

Nekiugrottam és úgy ütöttem pofon, hogy kiesett tőle a rúd a kezéből.

Abban a percben azután össze is voltuk kapaszkodva. Most már mindjárt ki kellett sülni annak, hogy melyikünk erősebb; de még annak is, hogy kit temetnek el kettőnk közül, mert ebben a harcban meg kellett halni az egyiknek.

Abba pedig beleszólt más valaki is, akire mi akkor nem gondoltunk. A bika.

Hallottam én, hogy irtóztatózsivaj támad hirtelen körülem; sejtettem is valamit hogy integetnek halálra rémült arccal az emberek. Mit törődtem vele? Derékon kaptam Hanzit, ő is engem. Egy pillanatig recsegett, ropogott minden izmunk.

Krisztusom! Micsoda ütést éreztem egyszerre!

Kiesett a föld a lábunk alól és elkezdtünk röpülni, folyvást összefogózva. Mikor megint a földre értünk, ott is maradtunk nyúlva mind a ketten.

A bika átgázolt rajtunk.

Még láttam, amint bőszülten nekiment a rozoga kapunak és odanyomta a fülén csüngő Plútót. Attól a döféstől a kutya lezuhant róla, de a kap is kidúlt a sarkából. A száguldó bikát azután elnyelte a nyomában támadó porfelhő.

Fel akartam kelni ne adj olyat Isten! Iszonyú fájdalmat éreztem, a szemem elsötétült. Egyszer csak valaki,e gy leány leborult mellém; zokogása eszemre térített. Évica volt, a gazda leánya.

Richter Hanzi ott feküdt két lépésnyire tőlünk – halva. Neki szegénynek jobb volt azt nem látni, hogy engem sirat én értem remeg a jövendőbelije.

Eltemették szépen.

Évica, a feleségem, mindig megkoszorúzza a sírját halottak napján.

Hanem ez az én összetört lábam nyomorék maradt egész életemre.

Forrás: Magyar Dekameron elbeszélések 225-238. l. Összeállította Hevesi József. Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása