Kardunk nem volt nekünk,
inkább hittük a békét,
munkát, ész bölcsességét,
s hogy szép az életünk.
Nem hittük, hogy tűzvész s gyilok
valaha újra hatni fog.
Azt hittük, végül is győz
az értelem s a jog.
Pajzst sem vettünk elő,
veszélyt seholse láttunk
(hisz mindenki barátunk -),
s ránktört a nyers erő.
Egy éj borzalma ránkfagyott,
úgy ébredtünk fel mint rabok.
Barátunk volt mindenki,
s mindenki elhagyott.
Vívott a kis csapat
a tankdivíziókkal,
a légi légiókkal,
míg alul nem maradt.
Ki ver vasat vagy túr rögöt,
tudja: ha lelke megtörött,
nem ér az élet semmit,
végeknek vége jött.
Nem lét, mely nem szabad.
Rajtunk rabság bilincse,
de bensőnk titkos kincse
mindig igaz marad.
Olyasmit sem láttunk sosem,
hogy jogtalanság jog legyen,
s hogy rendőrileg tiltva
a józan értelem.
Nem adjuk meg magunk.
Van tér ma hősiségnek,
egy új testvériségnek
most alapot rakunk.
Merre járjuk e rab hazát,
ma mindenki rokon, barát,
egymás kezét szorítjuk,
szemünk jövőnkbe lát.
A hős halála szép,
s ha hősök ezre pusztul,
erőnk csak újra buzdul,
mindent túlél a nép.
Mi várunk, egyikünk se fél,
tűrünk, int nékünk már a cél.
Tudjuk: örök a szellem,
s az élet újra él.
(Ford.: Kemény Ferenc)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése