(Az eredeti
helyesírással!)
Lehúnyta
szemeit, megszűnt számára a világ, ő nem sokat vesztett vele. Annál többet a
világ, melynek számára látott, bátran, érdekesen, szinesen és magyarosan, úgy,
ahogy előtte senki ama rövid húsz vagy százezer esztendő alatt, amióta az az
isteni szerszám, melyet szemnek neveznek, a földre lehelyeztetett.
Irtózattal
gondolok arra, hogy a bozontos, komor, fehér szemöldök alatt élesen, de kedvesen
mosolygó szempárra is ráborult a hideg és üres sötétség. A fekete szín, de nem
az ő képeinek feketesége, amelyből szikrázva és melegen bontakozott ki a
szivárvány, hanem az a határtalan és feneketlen, amelyben nem lehet eligazodni,
amig az ember él. Csak belebukni lehet és akkor aztán elválik, van-e belőle
kibontakozás, léteznek-e új képek, a régieket találjuk-e meg új harmoniában,
vagy merőben friss színek jőnek. Vagy nem következik semmi? De milyen ez a
semmi? Mert valamilyennek kell lenni. Végre is az életünket adjuk azért, hogy
megtudjuk!
Minden
halottnak csak a szemét siratom. Oly kedves, finom és kényes szerszám. Hogy
sajnálom a Munkácsyét, a nagyszerűt, a kivételeset, amely maga külön egyéniség.
A nagy uraknak néha a szívét szokták eltemetni külön amphorába, valamely szent
és jeles kriptába, az ő szemének külön emléket kellene állítani és abba
beleírni. kék volt, mint a lenvirág, mint egy szőkehajú leányé, de ő láttam meg
legelőször a magyar parasztot, nem a bírót, aki kihízott a gunyájából és belebújt
az urak kék livréjébe, hanem azt, akit a czigány kísér és a kutya megugat, a
duhajt, azt, akit mindjárt-mindjárt felakasztanak, a daliást, akit visznek
katonának, a púpost, akit itthagynak a korcsmában, a falu csúfjának.
„Itt
pihen a szem, a jó, a bús, a pompás, a gyászos, amely új, apró világokra
fölbontva, a művészet aranyos kereteivel körülvéve tükrözte vissza a körülötte
forgó világot; álmai, emlékezete, szeszélye, józansága, erénye és bűne volt.”
**
Testies
felfogás ez, de nem tudok szabadulni tőle, most is, hogy lehanyatlott alakját
akarom fölállítani. első tekintetét látom.
Itt
volt már Budapesten, utolsó nagy munkájt, az Ecce homo-t hozta. A Pannoniában
lakott és ott kerestem föl reggel. Még az ágyban feküdt, a fején már ott a
jégsipka.
ismerem
ezt a végzetes vászonkoronát, az új apostolok kínszenvedéseinek a mai
töviskoronája ez. A keményszívű, magukat – és méltán – imádó geniek nem
ismerkednek meg vele, de annál gyakrabban a lágy, gyermekes, asszonyos, magukat
kínzó nagy emberek. A tudomány sokat veszekszik és játszik – valamint a fiatal
macska – ezzel a vizes, viaszos vászonnal, szörnyű jelvényével a paralizisnek.
Egyszer megkaparintja, feldobja: nesze neked szerelem! Másszor meg behúzza az
ágy alá, ott forgatja, karmolja. Néha meg visszahátrál tőle, messziről nézi,
szent félelemmel -: mi ez, nem tudom, csak az bizonyos, hogy van!
Ott
volt a fején a sapka. Mért került oda? A festő kelleténél nagyobb, gyorsabb és
több lánggal égett az élenydús levegőben, mint milyen a dicsőségé, mint minő Párisé?
A magyar asztaloslegény lehet világraszóló művész, de nem lehetett büntetlenül
franczia asszonyok bálványa? Megölte a legdrágább arany, melyre vágyott, - hogy
széjjel szórhassa – vagy valamely más ásvány, a legolcsóbb hydrargirium,
amelyre rászorúlhatott. Fiatalságának, nyomorúságának a maradéka volt a
betegség, aki rajta íme erőt vesz, vagy a nagyságnak, a dicsőségnek, a
gyönyörűségnek a megmarasztalásában fájdult meg a feje?
A
tudomány még mindig vitázik azon, hogy a sok szerelem milyen hatással van az
elmére. Van egy meggyőző hang, mely azt beszéli, hogy kiki annyit szeret,
amennyit tud. De ismeretes egy másik hypothesis, amely abban bizonyos, hogy a
szerelemnek egy titokzatos és szerencsétlen kórsága oka az elme elromlásának,
meggyöngülésének és megzavarodásának. ez a bizonyosság, a szörnyű! Nos, a mi
Munkácsynkra minden hypothesis találhatott. Mint minden valamire való
férfi-művész, asszonyos volt és legfőbb czélja, legigazabb elégtétele, hite,
szenvedélye, vihara és nyugalma: az asszony. Mert csalódás azt hinni, hogy egy
igazi művésznek megnyugvás az, ha a dicsőség karonfogja, a királyok kezelnek
vele, annak az többet ér, ha egy érzelmes- vagy akár csufondáros – leány
megfogja a csuklóját és azt mondja: be jó, ha foghatom! És ilyen asszonyai voltak
Munkácsynak minden fajtából – az isten áldja meg őket. Kivéve egyet, azt az
ismeretlen alakot, aki maga volt a fátum és amikor az asztaloslegénnyel
találkozott,már mint a genie tragikuma jelentkezett. Azt mondják, ez az, aki
miatt a fején van a vászon-sapka, amely alól lenvirág-szeme oly bánatosan néz:
-
Széthasad a fejem. Jön a doktor?
Jött
Laufenauer. Félelmes úr ez, de aligha boldog, neki az a szerep jutott, hogy aki
idehaza nagy lélek, annak a szenvedéseit nézze és konstatálja. Azt hiszem ő
maga is beteg belé; levert és rosszkedvű volt, amikor a vizsgálat után elment.
De
bennünket megvigasztalt:
-
Föltétlen nyugalom kell, a mester sokat dolgozott, föltétlen pihenés.
Ez
a nyugalom! A környezetben mindenki tudja, hogy mit jelent az, ha az alkotó erőt
arra kárhoztatjuk, hogy tegye ölbe a kezeit és azt nézze csupán, hogy nől a fű!
Ijedten
néztünk össze. Malonyai úr, a Munkácsy akkori titkára, párisi professzoroktól
már előbb és többet tudott. Meghatottságában elejtett egy pár szót:
-
Tíz éves baj a hátgerinczével, hol rosszabb, hol jobb, úgy látszik, most a
legrosszabbra fordúlt. Én csak út, az embert sajnálom.
-
Én meg azokat a nagyszerű képeket, amelyeket ezentúl akart megfesteni. Óriási
témái vannak, csak most mutatná meg, ki ő – ki volt, ki lenne! De az „Ecce
homo” úgylátszik az utolsó – mondta más valaki.
A
mester most felöltözködve, vidáman jött ki a belső szobából. Óriási munka várt
reá: a nevét kellett aláírnia ajándékaarczképek alá. Ki akart bújni a nehéz
feladat alól, de titkára nem engedhette, az arczképét akarták, az aláírását
kivánta a nép. Reszkető kézzel, a betűket kihagyva, irta. Nevetett
ügyetlenségén, olyan volt, mint egy gyermek.
Délután
láttam ismét. Majestetikus és kemény volt, mint egy király, a régi fajtából.
A
felséget várta, aki igérkezett, hogy megnézi a képét. Körülötte mindenki
izgatott volt, ő maga nyugodt. Ott állott pavillonja előtt és nézte, hogy a
ligetet mint veszi birtokába a tavasz. Mohón szítta magába az orgona illatát és
a kezével képeket hasított ki a tavaszból:
-
Kép… kép!… - mondá.
Minden
csak kép.
**
A
legmeghatóbb, mindennél nagyszerűbb és szívszorítóbb kép, amit tőle láttam, az
ő volt maga.
Nagy
képének vernissageja után, Jókainál voltunk vacsorán. Ez a Munkácsy utolsó
vacsorája idehaza. Egymás mellett ült a két korszakos magyar lángész,
oroszlánképű és gyermekszívű mindakettő. A húsz évvel öregebb friss, mint a
reménység, amely magáért van, aki nem engedi magát zavartatni. A Jókai arczán
virított a jövendő, a Munkácsyén megfakúlva és megkövesedve az elmúl. Az
öregebbik nagyon jól bánt a fiatalabbikkal, mindenképpen felakarta vidámítani,
erőnek erejével fölélesztette. Aztán elment aludni, mert hálistennek Jókai ama geniek
közül való, aki – talán azért is, mert fiatal korában sokat volt beteg – jól
tudja, hogy az ember mivel tartozik a testének.
Mu7nkácsy
velünk maradt, lementünk a földszintre, Feszty árpád műtermébe és a mester
beleült abba a sarokba, amelyet szeretnék történelminek nevezni. Egy óriási
kerevet volt ez, teleszórva selyem- és szőnyegpárnákkal, a legraffináltabb és
legszínesebb puhaságokkal. az egész rembrandti homályban. Ah, mily grandiózus
érzések vibráltak e meleg sötétségben, mennyi hatalmas művészi eszme született,
forrt, reszketve, változva, kivirítva, elúszva a maga részében. Nem volt még
magyar földön hely, amelyen a magyar művészlélek kényelmesebben érezte volna
magát, mint itt.
Munkácsy
is azonnal otthon volt, mintha soha nem lett volna másutt. Vidám lett igazán,
bort tettek elébe. Beszélni azonban nem igen tudott, fütyülni kezdettl. Hogy
mit, nem tudom már. De nem is volt az füttyszó, hanem a Beethoven
gyászindúlója, magyarra áttéve, ismeretlen hangszerre, mintha egyenesen a forró
és véres szívre feszítettek volna érzésből font húrokat és az szólana. Minden,
ami Munkácsyban volt, gyermekkora, életpályája, dicsősége és küzködése,
szerelme és szenvedése, megfestetlen képei, ki nem fejezett színei, az egész
nagy lény benne volt a nótában.
Lehet,
hogy képzelődtem. De a valóság néha csak szolgája a fantáziának, az álmok az
igazság, a tény pedig csupán a rideg számtani próba, mely utána következik.
Hallgattam a festő önéletrajzát – füttyszóban. Úgy érzem, a lelkem jól
hallgatózott akkor. Meg is borzongtam abba, amit megértettem: Munkácsy
öntudatosan temette magát, siratta magát, egész életét mégegyszer végig érezte
és egy elégikus akkorddal végezte.
A
gyönyörű szép feje, egy gyönyörű szép halotté. Merev és szürke, mint a kő. Csak
nedves szeme él még.
Akkor
mi ott a sarokban eltemettük és gyászt viseltünk lelkünkben érte, egészen
mostanig.
**
Megkönnyebbülve
lélekzek föl: a legutolsó, a legnehezebb bibliai képet befejezte: consummatum
est.
Forrás: Bródy Sándor:
Fehér könyv. Az író kiadása, Bp. 1900.
