Tarján Tamás: Bodor Ádám: Sinistra körzet

  

A nyilvánosságtól idegenkedő, interjút ritkán adó, csöndes egyéniség. hatvanadik születésnapját sem övezte a szokásos ünneplés, pedig legalább másfél évtizede tény: a magyar próza legelső vonalába tartozik.

Fordulatos életrajzát tekintve lenne mit mesélnie. Ez az életanyag írásaiba szívódott föl. Kolozsvárott született, a középiskolát megszakítással kényszerült elvégezni. Volt gépgyári munkás, református teológus, levéltáros, dolgozott egy másoló-fordító irodában. Viszonylag későn, huszonkilenc éves korában mutatkozott be íróként: első novelláját az Utunk közölte.

A romániai magyar irodalom körében rangot jelentő – 1961-ben indított – Forrás-könyvek sorozata juttatta először önálló novelláskötethez 1969-ben (A tanú). A legalább négy generációt útra bocsátó (tetszhalála után a közelmúlttól ismét megjelentetett) könyvsorozatról nevet kapott, ún. második Forrás-nemzedéknek lett egyéni hangú, szűkszavú, szuggesztív epikai világú tagja. Alaptémája az emberi kiszolgáltatottság: az elnyomó hatalom önmagát is korlátozó természete, a függő helyzetben elszabaduló reakciók sokasága, a téves és kényszeres képzetek garmadája. Kedveli az anekdotikus novellamagot, de mitikus közegbe helyezi, szürreálisan sarjasztja. Prózáját átszövő lírája visszafogott.

Tehetségének a rövid formák felelnek meg a legjobban. Elbeszélései általában kurták, kihagyásosak, lezáratlanok, rejtélyeket és kérdéseket hagynak maguk után. Motívumait mesterien variálja, újítja meg. Motivikus közelítésből beszélhetünk ún. örmény-novelláiról vagy iker-novelláiról. Ez utóbbiakban valóságos ikreket, egymásra megszólalásig hasonlító személyeket vagy két ember képében megjelenő egyetlen alakot léptet föl. Létük, cselekedeteik szorongató, krimiszerű, alig megfejthető helyzeteket teremtenek. Nyelvi gazdagságának, a ráérősen is roppant tömör stílusnak köszönhető a sűrű atmoszféra. Az emberi kapcsolatokat hűvös, célratörő, kevés szavú párbeszédekre redukálja, hősei között és körött mégis szikrázik a levegő.

Könyvei így követték egymást: Plusz-mínusz egy nap (1974), Megérkezés északra (1978), Milyen is egy hágó? (1980), A Zangezur hegység (1981), Az Eufrátesz Babilonnál (1985), Sinistra körzet (1992), Vissza a fülesbagolyhoz (1992). Ezek egyike-másika novellaválogatás: gyűjteményes kötetei számára rostálta, újrarendezte a termést.

1982-ben települt át Magyarországra, a Magvető Kiadó szerkesztője lett. Az elszórt, de rendszeres folyóirat-publikációk nyomán az olvasók s a szűkebb irodalmi élet felfokozott várakozása előzte meg a Sinistra körzet elkészülését. (Az egyik fejezet önálló írásként nyerte meg a Holmi még érdekes szövegkötöttséget is előíró pályázatát: a benyújtott műnek egy bizonyos klasszikus idézetet kellett tartalmaznia.) Műfaji értelemben is sajátszerű alkotás keletkezett, hiszen sem a regény megnevezés, sem az elbeszélésfüzér titulus, sem a novelláskötet bélyeg nem pontos. Erre a tényre az író alcímszerűen utal, s maga sem nagyon kívánja eldönteni, regényről vagy kisepikai ciklusról van-e szó. Az irodalmi, szakmai közmegegyezés és az olvasói tapasztalat kitűnő regényeink közé szilárdította a Sinistra körzetet.

Bodor Ádám írásai alapján Bacsó Péter, Fábri Zoltán és Gothár Péter forgatott játékfilmet, melyek közül a legutóbbi s egyben legfrissebb, az 1994-ben készült A részleg bizonyult a legsikeresebbnek. Az ugyanilyen című Bodornovella – a kiszolgáltatottság, a megaláztatás egyik szólamaként – szoros kapcsolatban áll a Sinistra körzettel.

SINISTRA KÖRZET

A címbeli tulajdonnév a latin sinister szóból ered, melynek főbb jelentései: bal, bal oldali, fonák, szerencsétlen, vészt hozó. Az olaszon kívül átszármazott a román nyelvbe is (sinistru: baljós). A körzet valamely mag köré rendezett, szervezett, egységes és zárt terület jelölésére szolgáló szó. Sinistra körzet – melynek nevébe és jelképességébe a politikai értelmű baloldali jelentés is belejátszhat  valahol a Kárpátok hegyláncai között, Kelet-Közép-Európában fekvő, kitalált, de hátborzongatóan valóságosnak tűnő közigazgatási egység. Szinte állam az államban. Ide kerülnek azok, akiket az egyének sorsáról amúgy is hatalmi szóval döntőpéldául a friss diplomások számára az első munkahelyet kötelezően kijelölő – államgépezet leckéztetni, netán büntetni kíván. A regény szavával: „akit kezelésbe vesznek”; akit nem árt szem előtt tudni. Márpedig a természeti szépségekben bővelkedő, vadregényes Sinistra – centrumában a nyugatias életszínvonalról egyáltalán nem tanúskodó Dobrin Cityvel – rendőri erők és „hegyivadászok” által felügyelt, fegyenctelepre hasonlító körzet. Lakói riasztóan primitív és értelmetlen munkatevékenységeket folytatnak. Az élet látszólagos mindennapiságát az intézmények és épületek biztosítják: a vasútállomás  napi egy vicinálissal -, az üzemek, a fogadó, a börtön. A külvilágtól elszigetelt területen belül szögesdrót határolta rezervátum is található. Itt, az isten háta mögött, a szigorúan koordinált semmittevésben, a feljelentések, fenyítések, titokzatos elhalálozások maroknyi birodalmában felbomlik a reális idő. Hétfő vagy kedd van? – senki nem tudja biztosan. A főszereplő „hetek, hónapok vagy talán már évek óta” él itt, mire jövetele céljához közelebb kerülhet. Az évszakok váltakozása is követhetetlen, a tavasz télies, és mintha mindig télies ősz lenne. Csak a „csonttollú madarak” félelmetes érkezése méri az örök körforgást, és nyomában a rettenetes „tunguz nátha” – bár ha a hatóságnak úgy tetszik, a járványt elhalasztják.

Mint említettük, Bodor Ádám eredetileg novellákként publikálta Egy regény fejezetei alcímmel összefogott könyvét, s valóban, regényszerű novellaciklusként, esetleg repeszekre robbant nagyobb műként értelmezhető. Bizonyos információk sokszor ismétlődnek, más fontos tények, adatok birtokába viszont sohasem jutunk. Mind az ismétlés, mind a kihagyásosság zordonan balladaszerűvé sötétíti az élénk belső ritmikájú, nemegyszer költőien ihletett szöveget. A cselekmény is mozaikos, lemond az egyenesvonalúságról. A Sinistra körzet totális bizonytalanságában és az általános kiszolgáltatottság közepette a nézőpont, a beszédmód, a narráció sem állandó. Általában a főhős közli saját históriájának epizódjait, több részben viszont harmadik személyben esik szó róla.

A tizenöt fejezet mindegyike sorszámot visel (ez a falanszterszerűségre is asszociáltat), majd zárójelben következik a cím, amely mindig birtokos szerkezet. Például: 1. (Borcan ezredes esernyője); 3. (Aranka Westin ablaka); 10. (Géza Hutira füle); 11. (Severin Spiridion meglepetése) stb.  A zárójel a fogvatartottságot és az egyébként különleges, olykor hihetetlen események mellékességét szimbolizáló írásjel, tipográfiai eszköz. A birtokviszony keserű groteszkum: ebben a világban az egyén még a pőre testét, a puszta életét sem birtokolja.

A szereplők a magyar, román, ukrán, német – esetleg a török és egyéb – nyelveket beszélik. Ki egyet, ki többet, ki már egyet sem. Nemzetiségük kevert – ha valaki „félig magyar”, az „nem sok” -, földrajzi, geopolitikai és etnikai értelemben tehát a Balkán felé húzódó egész közép-európai térség megképződik. Bodor – bár erre semmiféle célzást nem tesz, és könyve inkább látomásos próza, mintsem modellepika – a „létezett szocializmus” torz egészét mikrouniverzumként hívja életre. A Sinistra körzet negatív világteremtésre vállalkozik – az öntörvényű és ideálisan beérett irodalmi és nyelvi eszközök segítségével. Legföljebb szerkezetének töredékességében, ismétléseinek olykor túlzó számában lelünk kifogásolnivalót, de ez is fölfogható sajátosságként, erényként.

A cselekményt ismertetve és elemezve elkerülhetetlen az a merénylet, amely az egymástól elszakított történet- és sorsdarabokat összeforrasztja. A személyes életek tépettségére, a fejlemények elszórt jelzésére mindig utalva haladunk végig az alig 150 oldal terjedelmű könyvön.

Kezdetben Sinistra természetföldrajzáról és meteorológiájáról szerzünk tudomást, s arról, hogy „jobbára sötétbarnák vagy feketék” lakják, „a szőkeség ritka, vörös közöttük pedig egyáltalán nem akad”. Érthető, hogy egy vörös vándor, „a vörös kakas” földúlja a lakosok életének monoton pergését. Borcan ezredes, a körzet teljhatalmú vezetője bele is pusztul a jövevény körötti titokzatosságba. (Halálának említése az egyik vissza-visszatérő motívum lesz. Esernyőjét szállni látják a rideg táj fölött: ez a kép például Gabriel García Marquez Száz év magány című regényének egyes szürreális vízióihoz kapcsolható. Bodor Ádám elődei és szellemtársai közt Franz Kafkát, Iszaak Babelt, García Marquezt, Danilo Kist szokás fölsorolni.) Egy megszólítás folytán az is kiviláglik, hogy a történet mesélőjének Andrej a neve.

Andrej Bodor. Azaz éppen így nem hívják. Mint mindenki Sinistrában, az önszántából – fogadott fia, Béla Bundasian keresésére és kimentésére – érkezett főalak is hatósági nevet, „dögcédulát” kap. Ő is nyakba akasztott bádoglapocskán viseli a nevét. Mivel a ráparancsolt név Bodor, ő maga bizonyára nem (volt a „kinti” létben) Bodor. Vagy mégis? A „tetszett is az új nevemből az Andrej nagyon” mondat nyitva hagyja a sejtést: csak a keresztnév új, a vezetéknév véletlenül azonos az igazival. De lehet fordítva is: a megszokott személynév tetszik, a szokatlan vezetéknév nem. Bármi a megfejtés, Bodor Ádám remekül oldja meg az alakmásproblémát. Kétségtelen, hogy a mesélő: Bodor –de hasonlóképp kétségtelen, hogy a mesélő: nem Bodor. Vagyis a Bodor nevű író történetmondó alteregója a Bodor nevű főszereplő – csakhogy ez a színtiszta állítás merő hamisság.

„Egyszerű, hétköznapi kis história” apáé és mostohafiáé. A kottamásolásból és – ki hinné – kottapapír-csempészésből élő Béla Bundasian „belekeveredett” valamibe. Eltűnt. Nő is van a dologban, Cornelia Illafeld. „Béla Bundasiant valahová az ukrán határ közelébe telepítették, egy természetvédelmi területen él Sinistra körzetben…” A természetvédelmi fedőnév cinizmusa csak megerősíti a rossz emlékű szó súlyát: a fiatalembert kitelepítették, kényszerlakhelyre száműzték. A fia sorsáról detektívregénybe illő módon tudomást szerző apa nagy késedelemmel indul, majd még nagyobb késedelemmel igyekszik kimenteni a rezervátumban remetéskedő Bundasiant. A 7. fejezetben meglepően rövid párbeszéd dönti el köztük, hogy Béla nem óhajtja elhagyni a körzetet, sőt sérelmezi, hogy Andrej az ő naplójába beleolvasva szerzett rla információkat. E kulcsfontosságú, a mű tengelyébe szerkesztett fejezet az egyes szám harmadik személyű előadásmód személytelenebb stíluseszközeivel ábrázolja a teatralitástól mentes nagyjelenetet. A fejezetcím sem az „imára kulcsolt kezű”, „lába közelében fölborult denaturált szeszes üveg”-et tároló fiúé. A 7. (Bebe Tescovina vére) cím egy mellékszereplőre – a kantinos gyermeklányára, a vörös hajú Bebére – utal, s valószínűleg ártatlanságának elvesztésére, a vér vörösére. Bodor, mint mindig, a lényegesből mozdítja a mellékesbe – majd viszont: a mellékesből emeli a lényegesbe a valóságos értékviszonyokkal, az érzelmi hierarchiával nem rendelkező Sinistra melléktörténeteit s a főtörténetet is.

A 14. (Béla Bundesian tüze) a száműzött öngyilkosságát írja le. Távozva lakhelyéről, Géza Hutira házából, benzint szerez Géza Kökény töltőállomásánál, aztán egy tisztáson egy szál tárniccsal játszadozik. A virág „lába elé hullott, mint egy kék gyertya, tovább világított, annak a tüze volt az, ami később lángra lobbantotta. Még a körme is izzott, szikrát vetett az orra hegye, a füle, zsebei kiszakadtak…” A zsarnokság elleni önpusztító tiltakozás ma már a nyomtatott és a képes világsajtóból is szomorúan ismerős Az önkéntes tűzhalál bemutatása rémisztően valóhű („Szemüvege kerete is megolvadt, de a forróságtól a lencsék még jó ideig a szeme előtt lebegtek, így aztán, mielőtt elvágódott volna, hogy mint a könnyű zuzmópernyét magával ragadja a patak, még láthatta a  körébe sereglő kíváncsi bámészkodókat…”), de a láng egy virágtól lobban föl, a halál lebegés is, a test maradványa könnyű pernye, s Béla Bundasian haló porát a patak és a szél viszi a semmibe. A 7. fejezetre, a fiú végleges „nem”-jére ilyen költői kíméletlenséggel dupláz rá a 14. fejezet, a halálos „nem”, az értelmetlenné lett élet elvetése.

Bodor maga készteti olvasóját, hogy hasonló nagy léptekkel, ugrásokkal haladjon a regényben. Megelőlegezi gyakran a következményeket. Andrej Bodor új nevének beiktatásáról a 2., jövetelének céljáról a 3. fejezet informál, viszont már az 1.-ből kiderül, hogy a főalak szerencsésen – noha dolgavégezetlen – távozik a körzetből; előkelő vendégként ugyanis visszajön („Sok évvel később, zsebemben görög útlevéllel, vadonatúj négykerék-meghajtású metálzöld Suzuki terepjárómmal végiggurultam Sinistra körzet útjain, és Dobrinban töltöttem szinte egy napot…”) s – ki fog derülni, de máris érződik – újra elmegy. Teheti: neki volt dögcédulája, volt segítője – a kamionja jégkamrájában birkahúst szállító, olykor embert is csempésző, valószínűtlenül kövér, sokmázsás Mustafa Mukkerman -, van útlevele. Az öngyilkos Bundasiannak már nem volt neve, „papírja”: mostohaapja épp azzal szabadíthatta volna ki, s ezt el is érte, hogy törölteti a lajstromból. Ezzel azonban a maradni akaró fiú  hivatalosan megszűnt létezni: ha nincs név, nincs személy se.

Elvira Spiridon is a segíteni jött Andrej miatt vész el. A segítség megpecsételi Sinistrában a megsegítettek sorsát. A főalak levágja a kötélről és mesterséges légzéssel visszacsókolja az életbe az öngyilkos Severin Spiridont. A férfi ezért – meg a hatalom különös, gonosz utasítására – azzal fizet, hogy szépséges feleségét átengedi Andrejnek, aki gátlás nélkül magáévá teszi, asszonyaként kezeli, végigpuszikálja Elvirát. Más alkalommal – sokszoros jelképiségű jelenet, a megaláztatás régi szimbóluma büntetésként – hajnyíró géppel levágja Elvira minden szál gyönyörű haját és teste teljes szőrzetét. Így kell tennie, mert kijárási tilalom következik, s az otthon maradókat ez a megkülönböztetés sújtja. Végül a szép és így-úgy megszeretett nőt magával vinné a kinti, másik világba. Meztelenre vetkőznek, ruhájukat közös műanyag zsákba csomagolják. ha a hideg esőből ázottan lépnének Mustafa kocsijának jégvermébe, maguk is rögvest ott vesznének. Úgy tervezik, majd a raktérben öltöznek föl jó melegen. Csakhogy a kamionos elvből nem szállít, nem menekít nőt. Mire Elvira észbe kap, Andrej rejtegetett utasként továbbállt. S nála a zsák.

A meztelen nő Gábriel Dunkánál, az üveghomályosító törpénél lel menedéket (a lábbal taposott, homokba tiport homályos üveg a börtön ablakain teszi lehetetlenné a bepillantást). A harminckét éves törpe eddig nem látott mezítelen nőt. A reménytelen helyzetben levő Elvira semmit meg nem tagadna az ünneplő Gábrieltől – aki kicsinosítja magát, elmegy, és följelenti védencét tiltott határátlépési kísérletéért. Az asszony négykézláb kúszik a fogolyszállító kocsiig – pedig a szabadít autóra készült.

Vesznek, halnak, eltűnnek Sinistra lakói, s mind ilyen döbbenetes töltésű, különleges események hatására Borcan ezredes utóda, egy nő, Coca Mavrodin – aki hol betilt mindenfajta gyülekezést, hol egy kis engedékenységet mutat – „ültében elaludt az erdőn, ott lepte meg az ónos eső, s ő mozdulatlanul, mint egy alvó lepke, a rárakódó jégcseppek üvegébe fagyott…” A két Hamza Petrika karóba húzza magát, öngyilkosságuk furcsa szerelmi öngyilkosság. Vagy csak az egyikük végzi ilyen szörnyen? Az író hol úgy beszél két azonos nevű, albinó iker szereplőjéről, mintha valóban két embert mutatna be egy sorsban, hol úgy, mintha azok egy ember lenne: játszik a nyelvtani egyeztetés hiányával. Két ember – egy név?

Akad példa az ellenkezőjére is. Mondjuk, Connie Illarioné – akit Cornelia Illafeldnek ismertünk meg. Ő „vadította meg” Bélát. Az üvegfestőművészből makogó, szőrös testű állati lény válik: az ő sorsa nem hagy kétséget az időnként egész elviselhetőnek tűnő körzet gyilkos kegyetlensége felől. Az animalizálódás mindenütt jelen van Sinistra határain belül, még a felhők is állat alakúak, és a hegyivadászokat is – pejorálón – „szarvasoknak” mondják. Az ismétlődő motívumok ellentétpárok szerepét is játsszák. Az üveg Corneliához rendelve a finomság, Dunkához rendelve a brutalitás jelképe: mintegy a törékenység és a sebző élesség felel meg egymásnak. A szőr Connie testét ellepve állati létbe kényszerít, a megnyírt Elvira embertelenül lealázva is a meztelennek (tisztának) születő ember állapotába tér vissza (és Andrej gyöngéden lefújdogálja testéről az utolsó hajszálat, pihét is) Géza Hutirának a farkasordító hidegben – tavasszal – lefagyó fülét is egy állat kapja föl a hóból – állatka, kicsi, avarszínű. Mókus vagy menyét.

A végső lealacsonyodás stádiuma az, ha egy elemi emberi szükséglet kielégítéséről ezt a tárgyilagos ismertetést olvassuk: „A denaturált szesz – kenyérbélen, szivacsos gombán vagy törött áfonyán átszűrve fogyasztják – az erdővidék kedvelt itala. Ha véletlenségből nincs kéznél áfonya vagy szivacsos vargánya, megteszi egy darabka kicsüngő kapca is. Vagy egy marék föld.” Ebben a világban Andrej Bodor, az erdeigyümölcs-begyűjtő központ diszpécsere, az utász, a helyettes halottkém kíméletlen élni akarása és fanyar humora révén képes megmaradni, majd innen kimenekülni. Egész Sinistrán a holt lelkek – ezúttal valóságos élőhalottak – gogoli kacaja ül. Az ördögi humor a fogvatartókkal is végez. A magasztos természet időről időre elnyeli, megsemmisíti a halottakat, bárkik voltak is. Nap heve, víz sodra, szél szárnya tünteti el a maradványokat. A Sinistra körzet döbbenetesen optimista könyv.

Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 289-297., Móra Könyvkiadó 1977.