Dr. Versényi György: Tompa családi élete (Harmadik és befejező közlemény)

(Az eredeti helyesírás megtartásával!)

III.

Míg felesége halálától félt, maga esett nagy, súlyos, gyógyíthatatlan betegségbe. Úgy látszott, hogy Tompa maga az élet, erő és egészség. Fiatal korában oly nagy volt testi ereje, hogy egész játék kártyát tudott egy fogásra szétszakitani.* (* Lévay József, Tomp Mihályról.) Pedig a betegség valószínűleg már vérében benne volt. Láttuk, hogy Pesten hosszasabban betegeskedett s a Rókusba került. Bején vért köp. 1848-ban Gräfenbergbe mey régibb baja maradványait s ujabb szembetegségét gyógyitani. Később aranyeres bántalmakban szenvedett. Aranynak írja 1853. november 28-án. „Ez az átkozott baj, t. i. az aranyér, ezer alakban gyötri az embereket. Hanem úgy,m int engem megkinozott több évig ezelőtt, tán senkivel sem tett. Fogalmad sincs azon állapotról, melyben én voltam. Éjjel rossz álmaim voltak, egyszerre felriadtam, nem tudtam, hogy hol vagyok; s míg rájöttem, ablak- s egyéb tárgyakról, rettentő lelki s testi kínt állottam ki. Majd futni kényszeritett valami; egyszerre, akármikor, este-nappal, egy leirhatatlan félelem, rettegés és lélekcsüggedés fogott elé, mintha a következő pillanatban, valami iszonyú váratlan rossz érne. Ha kocsin mentem az úton, a kerités-rácsot, libasereget, vagy valami több részekből álló tárgyat láttam meg kellett számlálnom, mert különben igen gyötrődtem; ha valakinek, vagy valaminek a neve eszembe nem jutott, annyira korbácsolt valami kitalálni azt minden áron, hogy majd megőrültem belé, de azt is hittem, hogy úgy járok, annak vagyok a küszöbén. Néha a szószékben fogott elő. Egyszerre fejembe tódult a vér, a világ minden vashámora ott kalapált és elsötétült előttem minden, ez 10-12-szer rám jött napjában. Már hála Istennek vége van évek óta. Minden szeszes és fűszeres italt és ételt távoztattam, sok vízzel éltem, fejemet, tarkómat, nyakcsigámat jéghideg vízzel gyakran mostam.” 1848-ban Pozsonyban egy Hanéli nevü öreg homeopathához avval állitott be, hogy meg akar tébolyodni. Többször öngyilkosságra gondol. (Aranyhoz, 1854. okt. 21.) De aztán is elő-elő fordul valami betegsége. Leli a hideg. (Aranyhoz, 1854. máj. 31.) 1856. junius 17-én anginája támad s kicsibe mult, hogy bele nem halt. (Aranyhoz, 1856. jul. 4.)

1860-ban szemfájást kap. Május elején még csak nehány nap óta van rajta. Szeme minden perczben elfátyolozódik, a tárgy, melyre néz, legyen az betű, vagy templom, elkezd vibrálni s ő nem lát semmit. (Levél Aranyhoz.) Medgyesnek később (1862. jul. 29.) azt írja, hogy rögtön és csudálatosan romlottak meg szemei. Pénteken este még semmi baja nem volt s már szombaton reggel megromlott szemekkel kel fel. Augusztus elején Pestre megy orvoshoz. Szembaja növekedik. Valami három évig még leveleit is mással iratja. Fél a teljes megvakulástól s ez mélyen lehangolja kedélyét. 1861-ben a miskolczi gőzfűrdőt használja, 1862-ben a diósgyőri hámorba megy. (Levele Medgyeshez, 1862. jul. 23.) 1864 tavaszán azonban baja enyhűl s aztán végkép megszűnik. De most megtámadja az iszonyu betegség, kezd fejlődni szívtúltengése (hypertrophia cordis). 1865. szept. elején Pestre megy, hogy az orvosokkal tanácskozzék. Aranynál volt szállva, ott töltött nehány napot s mint Arany László mondja jegyzetében, alakja, ereje ekkor még csak kevéssé látszott megtöröttnek s ha bajait feledte, régi pompás adomázó kedve is vissza-visszatért és hamiskás mosolya gyakran megjelent bajusza végén. Arannyal ekkor látták egymást utólszor. Most még nem ismeri baját. Gerinczsorvadástól tart. 1865. nov. 22-én ezt írja barátjának: „Én folyvást rosszúl, mindennap rosszabbúl vagyok; a fordúlat, a javúlás legkisebb jele nélkűl. Hátam iszonyuan fáj, kegyetlen szívdobogásaim vannak folyvást, éjjel-nappal; elsoványodtam, erőm elveszett; e mellett nagy nyugtalanság és izgatottság kínoz szűntelen. Egyszóval nagyon rosszúl vagyok. Ide járúl a lelki nyugtalanság, tépelődés, ama veszélyes gerinczbajra való gondolás, a magány, a tél.” 1866. jan. 24-én ismét: „Én nagyon beteg vagyok; hetek, hónapok óta esem, sülyedek; javúlás, fordúlat és – remény nélkűl.” Arany, ki még nem ismeri bajának nagyságát, vigasztalja, jó tanácsokat ad. Azt hiszi, hogy aranyeres bántalmai újultak meg. Foglalja el magát. Csináljon valamit „akármit, ha gyalogszéket, vagy kerekesrokkát is. Fúrj, faragj, kertészkedjél. Légy minden, mindenben a ház körül. Hisz ott mennyi foglalkozást lel az ember. Csak azt ne tedd, hogy beülj a szobába tépelődni.” (1866. febr. 18.) Tompa válaszában azt mondja: „Én hónapok óta a javúlás, fordulat s könnyebbülés előjele nélkül szenvedek. Mellem, hátam fáj; lábaim elromlottak; iszonyú szívdobogás és mell-lüktetés gyötör, fojtó, fúllasztó légzéssel. Hallatlan gyengeséggel pokoli izgatottság párosúl; amaz pihenni, ez mozogni késztet s mindkettő lehetetlenné válik a másik miatt. Elsoványodtam, vén vagyok. Ez a kéz, mellyel én nehány év előtt egy-egy játék kártyát egyszerre szakasztottam ketté: nagy reszketéssel emeli fel a gyógyszeres kanalat. Olvasni, írni, kártyázni, sőt a mások felolvasását hallgatni is képtelen vagyok. Mit gondolsz: én kertészkedjem? Egy kapavágás a földbe, egy szeg beütése a falba, oly iszonyu izgatottságot, szív- és melllüktetést hozna elő, hogy tán össze kellene rogynom. Aztán hónapok óta nem hagytam el a szobát. Látszik, hogy nem is gyanítjátok, mennyire el vagyok jutva. Nem tudok sem éjjel, sem nappal hová, mivé lenni. Martalékul vagyok vetve a szenvedésnek, magánynak s gyílkoló gondolataimnak” (1866. febr. 23.) Felmegy Bécsbe. Skóda nevén nevezi baját. Élete felöl kétségbeesetten tér vissza.* (* Szász K. Tompa Mihály életrajza.) Fürdőre kellene mennie, de nincs pénze, mindenéből kiköltötte magát hosszas betegségében Arany gyöngéden, Tompa tudtán kívül, az írói segély-egylettől 200 frt kamattalan kölcsönt szerez. A feketehegyi (Szepesm.) fürdőbe megy. De baján ez nem segit. Julius 1-én írja Aranynak: „Fenn járva, oktalanállati gyötrelmet állok ki, melyek gyilkolnak folyvást, enyhület és pausa nélkül. Ez a szívtágulás! Szakad rólam az izzadság e baromi küzdelemben; egy perczig meg nem állhatok, le nem ülhetek, pedig rogyó félben vagyok – lankadtság miatt. Lelkem, testem iszonyú torturában. És ez nem éri végét, nem változik se jobbra, se balra. Irgalmas Isten...... szegény feleségem! Gonosz hosszu álomnak tetszik néha az egész, de eszemre hoz a gyötrelem, mely megátkoztatja velem születésem óráját. Meghalni? Ez tréfa, ez mulatság, ez boldogság volna! De nem lehet, nem tudok. Hol? Hogy? mikor lesz ebből kijutás? Ide utasitottak vízkurára; nem használ, sőt tán még inkább fokozza ördögi gyötrelmeimet. Megenném a vasat, de minden harapás kínt okoz később. Az idő, a nap, az óra megöl; nem tudom hova tenni, nem tudok hova lenni benne. Semmi foglalkozásról szó sem lehet. Meg ne mutasd levelemet valakinek. Bolondnak mondana. Még nem vagyok.” Még augusztusban újra fürdőre megy, a gömörmegyei Lévártra, bár ettől sem remél semmit. Maga írja Aranynak aug. 27-én: „Mit keresek én itt, a feketehegyi hideg kúra után: alig tudnám megmondani; gondolhatod, hogy nem szívbajom gyógyúlását, erre már nem is gondolok. Szegény feleségem említé nehány nappal ezelőtt, hogy jönnék Lévártra; nem bánom, feleltem minden gondolkozás nélkül s itt vagyok egyedül. Annyi ok és ésszerűség látszik idejöttömben, hogy ez a víz a köszvény ellen hasznos, a mint mondják; én pedig külsőkép is úgy vagyok, hogy más mosdat, öltöztet és vetköztet, kezeim és lábaim a legkisebb szolgálatra is csak nagy kínnal képesek; három lépcső vezet tornáczunkról az udvarra, ezen a három lépcsőn is fel s le két káplánom segít. Két káplánom, mert magam teljesen alkalmatlanná lettem a szolgálatra; mikor azt mondom, két káplán, ez azt is jelenti, hogy csak fele jövedelmem van meg, ez az állapot is csak egy ideig tarthat, azután el kell helyemet s hivatalomat hagynom. Oly nagy rettegés és keserűség száll meg, ha arra gondolok, hogy még egy darabig élni találok. Ez az állapot, a testi és erkölcsi folytonos szenvedés nem az én vérmérsékem, nem az én lelkemnek való. Bűn, szenny, tévedés és a legcsekélyebb botlás nélkül így legázoltatni, élő halottá, nullá válni: nekem elviselhetetlen. De visszatérvén arra, miért vagyok Levárton: tehát a köszvényes daganatok s gyengeség ellen gondolta jónak az én szeretett szerencsétlenem ezt a vizet; pedig hát nem köszvény ez, hanem a fő bajjal összefüggő rendes tünemény.” 1867. május 25-én: „Arról beszéljek-e ismét s mindig, hogy életem a künn tébolygó ebénél is czéltalanabb, nyomorultabb? Hogy sem élni, sem elveszni nem enged a sors, hanem kínpadra feszítve tart? hogy a hajdani embert, férfit, papot stb., mint tette semmivé, testi és erkölcsi vázzá bennem, s hogy ez a heinei tréfa már harmadik éve foly?” Alább megint: „Ez a pogány köszvény is kinoz. Ágyamban nem tudok megfordulni, pedig – miután nem alszom úgyszólván soha – mindig forganék. Türelmetlen, indulatos, magam s környezetemnek ostora s átka. Szegény... Tompa! – Tompa? Nem. Szegény Tompáné!!” 1867. aug. 19-én: „Ha nem két, de tizenkét keze volna is a sorsnak, mind hóhérolva nehezednék reánk.” 1868. jan. 15-én: „Kérem az Istent végemért, de még nem látja jónak elhozni azt. Pedig hozhatná. Sok beszéd helyett csak egy adatot: 15 hónap óta testi súlyom 37 fontot fogyott. Január 23-án: „A mesével, a hihetetlenséggel határos már a mi sorsunk. Több nap óta nem aludt ki nálunk a világ, s szegény nőm nem vetkezhetett le. Én este 9-10 óra közt elszenderedem s 11-12 órakor felébredek, aztán soha, soha, egy éjen úgy, mint máson, nem alszom. E pokoli állapot kimerített; nem birok járni s oly idegrángatódásaim vannak, hogy az ösmeretlen, ki mellettem ül, vagy áll, megijed tőlem. Itt látom életem szelid angyalát, imádott nőmet: s micsoda testi és lelki állapotban...?! Most épen két óra. elnyomta ezeket a martyrokat az álom, úgy írtam e nehány sort. Szeress, szánj!” Január 30-án: „Józan mértékletes életet éltem; egész diákkoromat ide véve, háromszor voltam bekapva, úgy emlékezem. Nem dorbézoltam, nappallá téve az álom idejét; nem kártyáztam, kihágó nem voltam. És most mivé lettem? Csak az írtóztató rém üldöz: semmivé lettél, világos öntudattal testi s szellemi koldus vagy, tenhibád nélkül. A sorsot, gaz sorsomat így hallom gúnyolódni: „Szép volna élni, mint ezelőtt, úgy-e? Jó volna meghalni is! Nem kapod nyomorult féreg, kit embernek gunyolnak, ki dicsekszel azzal: mit képeden viselsz! Most rimánykodtam éjfél után két órakor ágyba szegény virrasztó nőmet, halvány, lengő árnyamat, ki többet szenved miattam, láttomra, mint magam.”

Az 1867-ik év már haldoklása éve volt, nem lassan emésztő fájdalom, hanem a legkinosabb gyötrelmek éve, melyek lelki erejét is összezavarták. Öngyilkossági eszmékkel tépelődött. Gyorsan ölő cyankalimérget kéregetett levélben debreczeni, miskolczi, pesti barátaitól s orvos-ismerőseitől... természetesen siker nélkűl.* (* Lévay József. Tompa Mihályról.) Gyógyulás czímű költeményében is azt mondja:

Megsebheté s földulta szivem

Sok veszteség, sok fájdalom,

Az élet is gyötrelmes, unott

Teherré lőn már vállamon.

Ohajtozám: boldog, ki nyugszik..!

De késve jön a csendes est, -

Mi tart, hogy önként menj elébe?

Hogy a mi nyom, terhel: levesd?

Dr. Versényi György: Tompa családi élete (Második közlemény)

(Az eredeti helyesírás megtartásával!)

II.

Tompáné szerette a házi rendet, a tisztaságot. Ez utóbbit szinte tulságig vitte s Tompa nem egyszer zsörtölődött a miatt, hogy az ő házánál örökösen tisztogatnak. Hanem aztán az a hamvai lelkész-lak valódi tükör volt, a legcsekélyebb részletig. Gazdasszonynak is ritkította párját. A nyájas vendégszeretetet takarékossággal, az ellátást jó izléssel tudta párosítani. Mi kell a házhoz? ő tudta legjobban. De a beszerzést az ő utasításai szerint, a legapróbb részletekig maga a férj teljesítette.* (* Lévay József közlése.) Szeretett kézi munkával foglalkozni: kötött, varrt. S mindig maradt ideje olvasgatni is. A heves, lobbanékony Tompa nem egyszer tette próbára szelid türelmét. De aztán mindig nagy szeretettel, sőt bámulattal szólt róla. Rendesen Emmuskámnak szólította, de igen sokszor kedves, jó angyalomnak.* (* Csíziné Lévay Irén közlése.)

Tompa szintén kitünő gazda. Folyton tevékeny, munkás ember. A papbért szigorúan behajtotta hiveitől, kik pedig hozzá voltak szokva a rendetlen fizetéshez. Szorgalmasan műveltette a papi földeket. Kertészkedett. Volt pompás veteményese, virágos kertje, dohányt termesztett, méheket tartott. De gyümölcsfát nem növelt. Örökké jött-ment, kutatott, sebtetett. Benézegetett a konyhába, kamrába, az istállóba, egyszóval mindenüvé, a hol valamit láthatott, vizsgálhatott, észlelhetett.* (* Lévay József, Tompa Mihályról. Budapesti Szemle 62. k.)

Az egyház szép, kényelmes öt szobás, új papi-lakot építtetett,melynek tornáczáról gyönyörű kilátás nyílik a Sajóra. 1854. május 1-én írja Aranynak, hogy a napokban végkép kiköltöznek a csendes öreg házból, megkezdik az építkezést. Junius 17-én már javában foly a munka. Azt írja: „Csak a házunk lenne már hamar készen! Én most zsellérségen lakom házunk fölépűltéig, de marhánk, kamránk, kertünk a régi helyen maradt. Ez egy kis baj.” Az elkészűlt háznak képe később meg is jelent (bár a mint Arany mondja, nem valami kitűnően talál. * (* Vachot Imre lapjában.)

Jól érezték magukat. Még kevésbé gondoltak elmenésre, mint eddig. Előbb hitták Tompát Szentesre. De már azért se fogadta el, mert feleségét övéi közűl olyan messze vinni nem akarta. (Aranyhoz. 1853. szept. 8.) Később Medgyes Lajost is lebeszélni igyekezett, hogy oda menjen s azt mondja: „Különben, azt hiszem, jövedelmes egyház; engem is hívtak oda egykor papnak, de minthogy teljességgel nem volt szándékom oda menni, nem igen kutattam: milyen egyház?”* (* Tompa levelei Medgyeshez. Ellenőr, 1877. 90. sz.)

A gondos apát csak az aggasztja néha, hogy fiának a jövőre egy fillért sem tehet félre. De aztán örvend, mikor ez az aggodalma is eloszlik. Bónis Barnabásné szül. Pogány Karolina 1855. decz. 18-án, Nagyfaluban (Zemplén m.) meghal s Tompa fiának száz hold földet hagy. Arany mindjárt fölveszi a tollat, örvend, tervez, mintha csak magát érte volna a szerencse. „Sajnálattal olvastam a Naplóból, hogy egy jó asszonyoddal ismét kevesebb, - örömmel, igaz lelki örömmel, hogy rólad ily nemesen emlékezett meg véghagyományában. Köszönet e nemes szivü hölgynek! te és a tieid már biztosítva vagytok. A szerencse nem Tomory-féle marhaszerencse ugyan* (* Tudvalevőleg Tomory Anasztáz nagykőrösi professor nagybátyja, Baranovszky Miklós mint kereskedő külföldre származván, nagy vagyont szerzett s Hamburgban elhalván, Tomory óriási vagyonhoz jutott.): de elég arra, hogy aggasztó gond nélkűl tekints a jövőbe s ne fájjon gyermeked mosolygása. Eszembe jutott rajongásod a paraszt élet és lobogós ing mellett – a szalánczi romnál! – s hogy valóban ez boldogságod netovábbja: immár elérted azt! De te áldozz és hagyd másnak a szántást-vetést. Hivatalod, az irodalom (?) és kis vagyonkád oly kényelmes életet biztosít számodra, hogy nem lesz többé okod a sors ellen panaszkodni. Aztán e kis fekvő függetlenebbé is tesz a papi nyomástól, - kenyerüket bármikor megköszönheted. Igy fogtam én fel helyzeted változását s remélem, te is így gondolkozol. Egyébiránt, nem tudom, hol fekszik a neked hagyott rész. Tokaj környékén? mindenesetre jobb volna közelebb hozzád.” (1855. decz. 23) Tompa is hasonlókép válaszol. „Örömeteket szerencsénk fölött köszönjük és fogadjuk úgy, a mint adva van; meggyőződve lévén a felől: hogy senki a földön, ide számítva mindenféle rokont, atyafit stb. jobban és valódiabban nem örűl azon, mint ti! E vagyon által bizonyára mindaz elérve van, mit leveledben írsz, ha ma  kellene is meghalnom, nagy lelki megnyugvással hunynám be szemeimet, mert legalább biztosítva tudnám őket. Fájdalom és háladatosság fogja el lelkemet e nemes lelkű nő és barátném emlékére. Ez egyetlen eset a magyar irodalom történetében. Ábrándozásom a szalánczi romnál – nemcsak ott, de mindig s mindenütt – hamarabb megvalósúlhat, mint gondolod; ne hidd, hogy uraskodni tenném félre a reverendát (ennyiből nem is lehet), de munkálkodni és megszökni az emberei társaságból.” (1856. január 7.) Majd utóbb felkiált: „Oh te, kit egy szobából álló paraszt ház! ködmön és ösztöke! zajtalan mezei élet! Isten jó voltából közelítetek felém!”

E korban el-eljárt barátaihoz, kedélyes társaságba, hol derűlt kedvű, élczes, humorosan anekdotázó volt. Szívesen elpoharazott, dalolgatott, kártyázgatott és szenvedélyesen dohányzott s jó étvággyal tudott enni. De azért épen nem volt nagy kedvelője a bornak s Lévay mondja, hogy soha még csak színében sem látta a mámornak, a legzajosabb mulatozások közben sem. Kártyázni is csak úgy időtöltésből kártyázgatott. Takarékos volt a legnagyobb mértékben, de mégis távol a fösvénység határától.* (* Lévay József, Tompa Mihályról.)

Dr. Versényi György: Tompa családi élete (Első közlemény)

(Az eredeti helyesírás megtartásával!)

I.

Tompa Mihály a családi élet gyöngéd, mély érzésű költője. Ám a gyermeknek szülei iránt való szeretete, valamint a testvéri szeretet teljesen hiányzik költészetéből. S nemcsak az igazán saját lelki világát feltáró lyrai költeményeiből, hanem még elbeszéléseiből is Csak az Eleimnek és Falusi kép czímű költeményeiben akadunk némi nyomára. ennek magyarázatát megtaláljuk Tompa életkörülményeiben.

A Tompa-család nemesi sorban élő, de szegény földműves-család volt a borsodmegyei Igricziben. Tompa György, a költő nagyapja (szül. 1768 szept. 3.)  1789 febr. 23-án esküdött meg Tóth Katalinnal (szül. 1770 jun. 30-án). Két fiok született: Mihály; a költő apja, 1794 szept. 27-én, István 1801 okt. 20-án. Ez az István Igricziben maradt. Ott nősült meg 1837 febr. 1-én. Egyszerű földművelő volt s utód nélkül halt el 1849 okt. 26-án.* (* Fodor Bertalan igriczi ev. ref. pap közlése)

Mihály azonban mesterséget tanult. Mint csizmadia Rima-Szombatban telepedett meg, hol 1817 julius 19-én vette nőül Bárdos Zsuzsát (szül. 1788 decz. 1-én), Bárdos János és Jakab Erzsébet leányát. Ettől született a mi költőnk már 1817 szept 28-án. A költő szülőháza a Máté-utczában van, melyet a költő tiszteletére ma már Tompa-utczának hívnak. Az egyszerű hajlék specziális rimaszombati stylű régi zsindelyfedelű házikó. 1878-ban egyszerű, minden dísz nélkül való négyszögű márványtáblával jelölték meg, melyen e felirat olvasható: Itt született Tompa Mihály 1817 szept. 28. (Közölve a Vasárnapi Ujságban, 1878.)* (* Dr. Veress Samu rimaszombati prot. főgymn. tanár közlése az egyház anyakönyveiből. Tompa Aranyhoz írt levelében 1858 máj. 28-án azt írja, hogy szept. 29-én született. De az anyakönyvben világosan így van bejegyezve: 1817 szept. 28-án született, szept. 30-án megkereszteltetett nemes Tompa Mihály és neje Bárdos Zsuzsa fia: Mihály. Keresztszülők. Kozmay Sándor és neje Foktövi  Zsuzsánna.) De az anya korán elhalt. A költő ekkor olyan kicsi gyermek volt, hogy később nem is igen emlékezett anyjára. Maga mondja egyik Aranyhoz írt levelében (Beje, 1848 márcz. 2-án): „Anyám szegény, nyugodjék, igen korán elhalt aszkórban, oly korán, hogy én, első szülötte, nem ismertem; csak homályos, álomszerű sejtelem az, mit róla lelkem bír, és nem több; még azt sem tudom, valóságból van-e, vagy csak a leírásokból, melyeket gyermekkoromban hallék, maradt meg”. Nyílt levél egy hölgyhöz czímű költeményében mondja:

Lásd, jó anyám régen a sírba szállott,

Megértem én korán az árvaságot.

Mint gyenge hajtás a nyárnak hevén,

A szenvedést korán megismerém!

S mert nincs, ki vonna hű, meleg szivére,

Fájdalmam és örömöm osztva, értve:

Anyám helyett, óh mint óhajtanám

Jó hölgy, neked mondhatni ezt: anyám!

Apja előbb Igriczibe ment, majd Hangonyban telepedett meg s 1825 jun. 7-én Miskolczon nőül vette Bóka Juliát, Bóka András és László Klára 1803 decz. 8-án született árva hajadon leányát.* (* Kónya Ferencz miskolczi ev. ref. főgymn. tanár közlése az ev. ref. egyház anyakönyvéből.) Fiával többé nem törődött. Különben is nem olyan ember volt, a ki igazi becsültetést, tiszteletet kelthetett volna. Fiatal korában valami lólopásba keveredett, a miért be is börtönözték. Költő-fiának lelkét mindig nyomta e foltnak emlékezete.* (* Lévay József közlése.) Mestersége csizmadiaság lett volna, de ezt nem folytatta rendesen. A czéhen kívül álló kontár csizmadia volt, inkább csak foltozó vagy hátaló. Közben-közben szőlőt kapált, kalendariumot, verses históriákat árulgatott a ponyván. Felesége, egy félszemű asszony, kofáskodott a piaczon. A költő néha keserűen említette Lévaynak, hogy boldogan tekinthet egyszerű szüleire, míg ő semmit sem köszön az apjának; semmit sem adott neki, nem még azt sem, a mit adhatott és adni tartozott volna. Sokszor restelte az öreg különös viselését, nem szerette kapzsiságát, telhetetlenségét, örökös furfangos panaszát.* (* Lévay József Tompa Mihályról. Budapesti Szemle 61. kötet.)  De azért a költő pap korában mindig segélyezte szüleit, gyöngéden bánt velük. Nemcsak maga emlékszik meg erről Aranyhoz írt levelében (Hamva, 1853 okt. 21.), hanem Lévay is bizonyságot tesz róla. Az öreg Tompa 1859 jul. 1-én halt meg, szélütésben, felesége 1867 januárius 28-án, tüdősorvadásban, alig egy évvel a költő előtt.* (* Kónya Ferencz miskolczi ev. ref. főgymn. tanár közlése az ev. ref. egyház anyakönyveiből.)

Tompa 1821-ben ment Igriczibe nagy szüleihez. De hogy ezek milyen emberek voltak, minő hatással voltak rá, ma már alig állapítható meg. Aligha itt is azt az otthont találta fel, melyre az ő szíve sóvárgott. Egy Aranyhoz írott levelében (Hamva, 1858 máj. 28.) csak két kellemetlen emlékét elveníti föl igriczii gyermekségéből: „Egyszer elveszett a kisreszelő; ki vitte volna el más, mint én? Nagybátyáim egyike azt mondta: „Fiu, ha elő nem lesz a ráspoly, a felhőbe csinálj házat”. Ezen nagyon megilletődtem (nem láttam a ráspolynak színét sem); hozzám akadt egy szintén száműzött, malecontent fiú s elbujdostunk az Oláhházba (kis erdő Igriczi alatt), de haza éheztünk estére. Ez is Igricziben történt: Míg a rector a templomban volt, mi a kisasztaltól bementünk a fehérházat seperni. Én levettem a rector puskáját és a fiúk közé durrantottam – nyúlseréttel. Igaz, hogy nem akartam, de biz az mégis elsült. szerencsére nem lőttem agyon senkit. Ekkor nem bujdostam el; bevártam a dühös tanítót (ki a könyörgés alatt hallotta a durranást s jött haza, mint a fúria); a tanító úr aztán elkoptatott rajtam három vesszőt. Kortársaim közt még ma is eldönthetetlen kérdés: vajjon 101-et kaptam-e, vagy 102-őt, de hogy sok volt, azt tudom, mert nagyanyám (mikor hazamentem) a kantárral szintén elő akart fogni; már fel is emelte azon részemről a csurapét, a mely részéről Théorigne de Malicourt vagy Mericourt húgom asszonynak a franczia forradalomkor a frakkot felemelték, de látván, hogy véres vagyok, nem bántott; sőt más fejéret adván, vette észre, hogy lábamon, mellemen, hasamon szép kék csíkok vannak, azon vigyázatlanságot követvén el (én) az executio alatt, hogy hemperegtem.”

Garay János

Garay János született Szegszárdon Tolna megyében 1812. oct. 10-ik napján. Atyja ki szeretett János fiát túlélte, egyszerü, de köztiszteletben álló polgár, huzamos ideig árvagyám hivatalt viselt kisebb rendü kereskedése mellett. Legelső iskolai oktatásban, anyavárosában részesült Garay János, majd 1823–1828-ig Pécsett tanult, végre 1829-ben a pesti egyetembe került, hol az akkori nagy hirben volt tudós Horváth István, mint a magyar irodalom tanára mélyebben hatónyelvészeti vágyat gerjesztve a szorgalmas ifjuban, s mindez, mind a költészet iránt napról-napra élénkebben gerjedező hajlama kedvencz tanyájává tették Garay-nak az egyetemi könyvtárt, hol tudományszomjának enyhitésére számtalan tiszta forrást lelt, mellyeket nagy szorgalommal használt is.

Költészet iránti kiváló hajlama már pécsi tanuló korában kezdett fejlődni, már ott tanuságot tőn arról, milly nagy becsbenáll előtte szép zengzetü éde sanyanyelvünk; a mit azzal bizonyitott, hogy a latin (deák) nyelvü iskolai feladványokat többnyire magyar versekben is megirta. Legelső munkája,melly nyomtatásban megjelent „Emlékáldozat” czimü alkalmi költeménye, mellyet tanulótársai közköltségen nyomattak ki. Szinte tanuló korában kezdett „Csatár” czimü hőskölteményéhez, melly 1834-ben jelent meg, és legelső nagyobbszerü műve. – Már 1833-ban a „Regélő Hönmüvész” segédszerkesztője volt Garay, mellynek 1836-ig sok jeles munkával emelé becsét. 1837-ben a „Rajzolatok” szerkesztésében is részt vett, 1842. 43- és 44-ben pedig a „regélő”-nek felelős szerkesztője volt.

Nem volt valamirevaló szépirodalmi lap, folyóirat, vagy diszzsebkönyv, mellyet Garay ne gazdagitott volna évről évre növekvő érdekü és becsü munkáival.

Bár kiválóképen a lyrai költészetre forditva legtöbb tnaulmányt, s leginkább e szakban remekelt; irt egyéb munkákat is. A magyar akademiának 1835-ben „Csáb” 5 felvonásos szomorujátékot nyujtott be, mellyet a birálók dicséretesnek találván később „Jós ige” czimmel került Budán szinpadra. Ugyanez évben, Gaál, Vajda, Tóth Lőrincz és Szigligeti-vel eredeti szinmüvek irására szövetkezvén, megirta „Árbocz” 5 felv. szomorujátékot, melly a társulat drámagyüjteménye II. kötetében jelent meg. „Országh Ilona” „Utolsó magyar Khán” Báthori Erzsébet, mind Garay tollából származott szindarabok. – 1845-ben „Tollrajzok” czimü beszélygyüjteményt adott ki; irt „Magyar és német beszélgetéseket” is tanulók számára, mellyek 5-ik kiadását most hirdeti Heckenast Gusztáv. – Szerkeszté az „Emlény” czimü zsebkönyv három év folytán és a „Hajnal” czimü almanachot. Alig folyt le év melly e munkás költőnk egy-egy uj remekmüvével ne gazdagitotta volna nemzeti irodalmunk kincstárát. Legelterjedettebb különkötetü munkái valának: 1843-ban megjelent, „Versei gyüjteménye” a „tollrajzok „Frangepán Kristófné,” „Árpádok” „Balatoni kagylók” és „Szent László” két kötetü hős költeménye. Összes költeményei egy nagy diszkötetben 1854-ben már a kiszenvedett halála utánjelentek meg, mellyekből még alig kapható néhány példány.

Ennyi munka, ennyi szorgalom alit volg elégséges arra, hogy Garay szerény háztartásának napi szükségeit fedezze. – Pedig a milly egyszerü tiszta volt gondolkodása, olly egyszerü életet is élt. Minden fényüzése könyvekből s abból állott, hogy gyengéden szeretett nejének s gyermekeinek, ha szerét tehette, szeretett valami meglepetéssel örömöt szerezni. – De senki se gondoljon ezen örömek tárgyaul drága fényüzési czikkeket hiu piperét, vagy más ezekhez hasonló dolgokat, az egyszerü családi élet ártatlan kedvteléseire szoritkoztak azok; mert magyar költőtől, nem is telik fényüzés, s ha telt is volna, Garay a tiszta keblü, józan eszü Garay nem birt volna soha tiszta örömet találni a hiuság áldozataiban.

Nem hiányzott Garay Jánosnál már életében is a közelismerés, köztisztelet. Már 1839-ben midőn Pozsonyból, hol a „Hirnök” olitikai lap szerkesztésében vőn munkás részt egy yév folytán Pestre visszatért, a tudós társaság is, a Kisfaludy-társaság is kinevezte őt tagjává. Költeményeit megtiszteltetésül fogadták a szépirodalmi lapok, a nagyobb munkáit örömmel adák ki a könyvkereskedők, de mindezek mellett alig részesült a megbecsülhetlen munkák szerzője annyi anyagi haszonban, hogy napi szükségeit fedezhesse azokból. Ha Garay franczia vagy angol iró lett volna, az ő határozott iránya, nemes szelleme, tiszta felfogása, termékeny elméje, ragyogó tolla, lankadatlan szorgalma és egyszerü életmódja mellett tetemes vagyont hagyott volna családjának. Mint magyar költő szegénységben halt meg, de soha sem hallott ajkairól senki panaszt nemzete vagy hazája ellen.

Azonban épen nem csalódtak meg az ő szivének, szeretetének, érdemeinek örökösei; mert habár nem kaptak a korán elhunyt atya után fényes palotákat, nagy kiterjedésü jószágokat, tündöklő aranyat ezüstöt; mind ezeknél sokkal fényesebb sokkal becsesebb kincs lőn az ő örökségök. A nemzet szeretete; melly olly kivételnélkül annyi készséggel, olly gyengéden karolta az elhagyott özvegyet és árvákat forrón szerető kebelére, miszerint hasonló pártfogással eddigelé egy elhunyt irónk családja sem dicsekhetik.

Már utolsó éveiben,midőn elbetegedett, ugyszólván magával tehetetlen állapotba jutott Garay János, több izben s több felől nyilvánult azon tisztelet és részvét, mellyet rég kiérdemlett; de a mint elhangzék a gyászhir országunk, nemzetünk széltében, hogy Kont költője, az Árpádok, Szent László ihletett szerzője kiadta nemes lelkét s családja szükségnek, inségnek van kitéve, a nemzet magáévá fogadá az árva családot, és vetélkedve küldé Pestre minden vidék azon szives adományokat, mellyek összegével biztositva lőn az elhagyott özvegy szerény tisztességes háztartása, gyermekeinek illő nevelése. Többet ér ez, mint a világ minden aranya ezüstje, s fényesebben tündöklenek azon könyek, mellyeket Garay Halála fakasztott, kelet legékesebb gyöngyeinél.

Ha valakiről, ugy Garayról el lehet mondani, hogy a midőn meghalt, akkor kezde élni. Már temetéskor olly átalános bánat volt az egész nagy sokaságon elterülve, a minőt csak azon férfiak végtisztességénél lehet feltalálni, kik érdemesek reá, hogy egy nemzet öltsön érettök bánatos gyászt. Erre pedig Garay János teljes mértékben érdemes volt; mert az ő költeményein mind egyig, végig leng a forró nemzeti érzelem, honszeretet és tökéletes tiszta magyaros jellem. Ő ezen kifejezések nélkül talán akarva sem tudott volna irni. A mint ő tollat fogott, tiszta magyar szivbe mártá azt, s olly sorokat irt vele, mellyeknek minden betüje egy-egy romlatlan magyar érzelem volt.

A mi személyes tulajdonait illeti, szelid, vidám, nyájas, mondhatni enyelgő kedélyü volt; rendkivül gyengéd férj és atya, hű barát, rendithethetlenül tiszta keblü hazafi. Halála előttt néhány évvel sulyos betegségbe esett, mellynek következtében idegrendszere nagyon szenvedett, szemei pedig egész a megvakulással határosan elgyengültek. Ez állapotában néha ingerült bánatosan kitörő volt, de csak percznyire, például egyszer midőn szeme világa pár hétig szinte egészen megfogyatkozott, kimondhatlan keserü fájdalommal mondá környező családjának: „szeretnék meghalni, mert nem látlak benneteket.” 1853. nov. 5-e volt a gyászos nap, melly egészen elválasztá a halhatatlan szellemet, a roskatag, porhadó testtől. Hideg tetemei ott nyugosznak a pesti uj temetőben, ékes sirkő jelöli azon sirt, melly szeretett Garaynknak nyughelyül szolgál.

Garay János sirköve szép hamuszin márványból készült másfél ölnyi magas lobor (pyramis), talapzata göröngyös szikla, tetejét lant ékesiti. Elől ezen felirat olvasható aranybetükkel: „Garay János hamvainak tisztelői” alább egy fülkében négy zöld kötetü könyv van igen természethiven márványból kifaragva, mellyek az elhunyt költő munkáit ábrázolják. Hátul születésének és halálának éve, napja.

E szépen kifaragott hideg kőszál is egyik tanusága és tanuja azon forró tiszteletnek, mellyben Garayt halála után nemzete részesiti. Legelőször Czegléden tartaték Simonffy Kálmán inditványára, hangverseny és tánczmulatság e sirkő felemelésére, majd másfelől is érkeztek küldemények legnagyobb részt Császár Ferenczhez, s néhány forint Ney Ferenczhez is, ugyan e czélra. Midőn 100 és nehány ft. együtt volt, Császár elment Gerenday szobrász hazánkfiához, közölte vele szándékát és a csekély összeget; Gerenday pedig nem várta míg több pénzt mutatnak neki, hanem hozzá látott a munkához, s mult hónapban fel is állitá a drága hamvak fölött a szép emlékkövet, a takarék pénztárba betett pénzt pedig átengedé az özvegynek, hogy férjének még ki nem nyomatot tmunkáira forditaná azt. Illyen a tiszta keblü magyar polgár; nem sokat beszél, hanem cselekszik. Hogy e hideg kőszál tanuja is a Garay iránti tiszteletnek, arról mult hétfőn tulajdon szemeinkkel győződénk meg, midőn Obernyik temetéséről oda mentünk néhányan Garay sirjához, minden ember, mint valami szent kép vagy templom előtt tisztelő áhitattal süveget emelt a mint Garay sirkövére tekintve elolvasá a bele vésett halhatatlan nevet, és nem egy szem uszott könyekben, mellyeket e tisztelet, szeretet és a nagy veszteség fölötti bánat sajtolt.

És most legyen ennyi elég a mi gyenge tollunkból, szóljanak elhunyt nagy hazánkfia jellemzéséül az ő saját keze által megirott sorok, mellyeket egy időben Vahot Imréhez intézett, midőn ez arczképét szándékozván kiadni, adatokat kért tőle életrajzához.

„Ágat kivántál pályalombjaimból

S jegyzékeket, hogy életrajzomat

Megírd belőlük. Hagyd el, jó baráton!

Mit érdekelhet éltem egy hazát,

Mellynek (ne vedd dicsekvő álerénynek)

Még olly parányit adtam; mit nyerend

A nagy közönség vagy lapod vele,

Ha feljegyezzük, hol s mikor születtem,

Mit irtam és mit tettem akkorig?

Ha az, mit irtam s tettem, önmagát

Föntartani képes, fenmarad nevem;

Ha nem: haláltól meg nem óv lapod.

Vagy azt jegyezzem föl, hol iskoláztam,

Mellyik tanítóm vert legtöbb diákot

Fejembe, mellyik büntetett leginkább,

Ha szép hazán’ nyelvén beszélni merten…

Az iskolát nem ugy tanultam én,

Hogy édesen gondoljak vissza rá;

Lelkemnek azt, mit vágyott, meg nem adta,

S igy én viszont adósa maradék.

Pécsett Virágon és Zalán futásán

Csüggött szivem s a Himfy’ hősregéin;

Pesten cométának hítt a tanitó

Mint ritka vendégét mathesisán,

S mert télen a könyvtárnak olvasóját

Jobban fütötték, mint szállásomat,

Tanyát ütöttem foliansi közt…

Az isten, a ki keblemben lakott,

A szent müvészet’ tündér csarnokát

Mutatta fel lelkemnek álmain,

S mindent tanultam hangya-szorgalommal,

Csak azt nem, a mit az élet kívánt.

Miért mutatnál fel illy életet?

Mellyet ha visszaélnem kellene,

Igaz, megint csak ugy élném magam;

De hogy fiam, vagy más kövesse azt,

Föltételetlen nem tanácslanám,

Mert irva van, ki e pályára lép,

Az a világgal már számot vetett.

Avagy kevés örömvirágimat,

És szenvedésim’ hosszu táborát

Irjam, s irassam ujra általad?

Azok, barátom, mást nem érdekelnek,

Mint engem és legfölebb titeket,

Kikhez szivem’ rokon szerelme vonz,

Az ősz szüléket s jó testvéreket,

Egy két barátot és a szende nőt,

Kiben megüdvözültem itt a földön.

Az öröm törékeny harmatcsepp, barátom,

Az a keserv is: míg a rét’ virágán,

Vagy a szemeknek ragyog,

Tükrözve áll gyöngyében egy világ,

A szép szivárvány’ minden színeiben!

De ejtsd tengerbe a csepp harmatot,

Vagy a világ’ ölébe könnyedet,

S ki mondja, hogy gyöngyöt vetél belé?

A tenger is, mint a világ is abban

Csak a vizet, a csepp vizet fogadja…

Maradjanak hát szívemé tovább is

Maradjanak, barátom, birtokomban

Az öröm és keservnek átélt perczei.

Nekem s talán tinektek gyöngyök ők;

A nagy világ nélkülök ellehet. –

Tiz év előtt, huszonkét éves ifju

Meleg szivemnek érezvén ütését,

Sirtam magányom csendes rejtekében,

Hogy ennyi korra jutván, nem lelék

Egy nagy hazában szívet, melly szerelmet

Esdő szivemnek testvérlángolással

Megoszsza forrón égő lángjait;

Most ujra sirok, edzett férfiu,

Hogy ennyi korra jutván, milly csekély az,

Mit vágyaimhoz mérve teheték.

E hon nem a lant és babér hazája,

A dalnok ihlett, ihletlen dala

Egyképen elszáll szellők szárnyain,

A nép nem érti meg apostolait.

S mi néha néha, visszazeng dalukból,

Nem a szivé, a sziklabércz echója.

Mit is törődik azzal a világ,

Az ég esőjén nőtt-e virág fel,

Vagy yhű kertésze könynyel öntözé?

Csak ablakán vagy keblén illatozzék!

Mi gondja rá, miből termett a gyöngy,

Mellyet füzérben hord nyakán a nő;

Érzéketlen kis kődarabka-e,

Vagy érező állatka könyüje?

Csak szép nyakát ékitse csillogása!

Mi gondja, vigan szőtte szálait

A száleresztő kis selyembogár,

Vagy életét temette el müvébe?

Vagy azt tudattuk szives olvasóddal,

Mi rangban állok a polgári pályán?

Milly hivatalban, mellyek czímeim?

Kunyhóban élek avvagy palotában.

És több eféle fontos dolgokat?

Rangomra kurtán hangzanék a válasz:

„Iró” vagyok –vagy ha hizelegni

Szabad magamnak – „költő!” ebbül áll,

Ennél egyébre nem vágyódom én,

S nagyobbra nem kell, hogy lelkem törekjék,

Polgári pályám meg vagyon nekem,

A legszivélyesb nő’ rokon szivében,

S egy gyermekimben szépen sarjadó

Családi élet’ földi édenében.

Ennek s hazámnak minden érverést

Szentelni, tartom legszebb hívatalnak;

S igy czímem is csak úgy legyen s csak egy:

Az emberé és a hű honfié.

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 34. sz. (1855. augusztus 26.)

Vecsey Sándor: Iréne

I.

Diadallal tér a szultán

Vissza kelet népe közé; –

A magyarral vítt csatában,

Sebeit most bekötözé.

Válhatatlan zálog gyanánt

Viszi a legszebb magyar lányt.

Sok törökvér folyt el érte,

Ki fenmaradt a csatából,

Ha a magyar golyótól nem:

Kapott sebet a leánytól…

De a véres harcznak ára:

Balassa szép unokája.

***

A Latorcza vize mellett,

Bősan halad egykét csatlós,

S hű csatlósok élén búsan

A szép ifju Drugeth Miklós.

Eltörődve, kimerülve,

Megyen haza Homonnára,

A Drugethek véren szerzett

Fényes ősi birtokára.

Megfutá a Karpatokat,

Fölveré a rengeteget,

Összejárta bérczeit és

Összejárta a völgyeket.

Járt a török táborában,

Szólnok s Szécse vára táján,

Álmezében a szerelem,

Kifog Allah katonáján.

Olly sokat ment, olly sokat járt,

S nem tudja, hogy szive lánya,

A szultán szép kerevetén,

Stambul háremében várja.

II.

Megy a szultán háremébe,

Szíve dobog, szíve érez,

Annak, ki sok szépet ölel,

Ismeretlen érzés még ez.

– Ott ül virágokat füzve,

Halványan a hárem szűze.

Sok letépett rózsa közt a

Liliom még illetetlen,

És a szultán épen ottan

Áll meg vele szemtül szemben; –

Nem ollyan-e e pillanat,

Mint mikor ölyv galambhoz csap?…

Ámde most tán szíve vonza, –

Keble mint a habzó tenger,

Ugy tekintget mint a ki a

Napba nézni nem igen mer.

Enmaga is kérdi talán:

Ő-e a rab vagy a leány?…

Nyugtalanul és félénken,

Veti szemét a leányra,

S szép leányról kezében a

Legszebb virágbokrétára.

S olly nyájasan, a mint tudja,

A virágot oda nyujtja.

– Vedd, fogadd el a virágot, –

Mond a szultán, esdve kérve,

– Szép hazádból hoztam én ezt,

Magam voltam oda érte.

S szép Iréne arcza kigyul,

Reszketve a virághoz nyúl.

De a mint kinyujtja kezét,

Egy gondolat, – s visszavonja;

– A virágot elfogadni,

Jó szultán még kora volna…

S mond magában a szép leány:

Dacz, szeszély itt segít talán.

Láng fut el a kényúr arczán,

Égeti a szégyen pírja,

Szerelme és szégyenének

Vívó harczát alig birja.

De erőt vesz a remény rajt:

Azt hiszi, hogy szereti majd.

S esdve fordul ujra hozzá:

Játékot ne üzz szívemmel,

Szomjuhozik lelkem rád és

Szerelemnek szerelem kell.

Szép virág te szép tulipán,

Kebelére tűz a szultán.

– Ki kell nyilni a virágnak

Mielőtt keblünkre tűznők, –

Mond kaczéran szép Iréne,

Míg a szultán csak nézi őt.

…Úgy úgy szultán…teszi hozzá,

S bűbájosan mosolyog rá.

– Szép Iréne, bűvös angyal,

Szép Iréne én szeretlek –

Szól a szultán –vágyával a

Szenvedélyes szerelemnek,

Mondd mit adja, – kérd országom,

S tiporj lábbal koronámon.

– Nem kérek én szultán semmit,

Szívével beéri a hölgy,

Nem vágyom én magasra, szebb

Szabadon a virágos völgy.

Messze innen apám, anyám

És szerelmes ifju vár rám.

– Ki az, a ki szíved birja,

Ki az, a ki útam állja?! –

Fölkeresem, hogy Mohamed

Véres átka szálljon rája.

S a kényúr mint fergeteg kel,

Sebzett, sértett szerelemmel.

III.

Háremfőnök, a fekete

Sámsund megyen a szultánhoz,

S kérd a szultán: szép Irénről

Sámsund nekem mi jó hirt hoz?

Szelídül-e a szép gyermek,

Épülnek-e palotái,

Van-e elég gyöngye, pénze,

S csillogó fényes ruhái?

– Pénze, gyöngye s mindene van,

Szelídül is a szép gyermek –

S mond még Sámsund mindent mi csak

A szultánnak hizeleghet.

–Szép Irénnek kedvtelése

Legyen Sámsund legfőbb gondja,

Teljesüljön minden vágya.

szeszélye és gondolatja.

Épüljenek palotái,

Mindenütt fény s pompát lásson; –

Ékszer arany szelidít tán

A szeszélyes daczos lányon.

– Sok arany és sok ezüst kell –

Mond Sámsund –a szép leánynak;

Nem akarja mondani, hogy

Mennyi kell abból magának.

– S nincs-e ezüst s arany elég? –

Szól a kényúr fellobbanva,

– elszáradt-e a kéz, melly a

Vörös sinórt eddig fonta? –

– Leleményes s bölcs Felséged! –

Sámsund csak parancsod várja, –

Mond a ravasz fekete bég,

Vigyorogva a szultánra.

– Küldj sinórt a vén basáknak,

S sarczot kell a népre vetni,

Paradicsomba vágyik, hát

Le kell előbb vetkeztetni.

IV.

Járnak kelnek az országban

Csauzok és komoly agák,

Balassa szép unokája

Szerelmesét tudakolják.

De hol ember, a ki tudná,

Mit Drugeth is csak ugy sejtett,

Járatlanok útai a

Titkon szövött szerelemnek.

Lombok közé rejtőzik az

Édes ajku fülemile, –

A magasba repülő sas,

Ki tudja, hol merre csap le?! –

És mit érne, ha tudnák is,

Gyülekeznek már a hadak,

Drugeth erős harczra készül,

Zemplén gyenge vára alatt.

Achmet a vérszomjas basa,

Szólnok felől tart Zemplénnek,

Olly tulnyomó zászlót

Drugeth is megragadta már.

S megy utána a nemesség,

Száguldnak szép paripáik,

Ugy ülik a lovat most is,

A mint ülték ősapáik.

Karjukat is ugy forgatják,

S nem is próbálnak vele mást,

Mint a mi tud valamennyi,

Huszárosan a hatvágást.

És foly a vér, mint a patak,

a jó török imádkozik, –

Az úristen csak néz, csak néz,

A huszár meg káromkodik.

Előbb mindig káromkodik,

Az az egy jó meg van benne; –

De ha már vág, aztán nem néz

Se istenre, sem emberre.

Végére is jár a harcz már, –

De  a zászló csak ugy látszik,

Mint mikor a zivatarból

Egykét villám még czikázik.

S eltün végre a zászló is

Sűrü füst és porfellegben,

– Nem ember, csak isten bírná

Megvédeni annyi ellen!! – –

V.

A Seraillhoz közel, ékes

Palotában,

Balassa szép unokája,

Ott üldögél egy magában.

Kelet sok szép drága gyöngye

S tulipánja,

Jegyajándék gyanánt vannak

fölrakva kis asztalára.

Ámde nincsen még keletnek

Ollyan gyöngye,

Mint a millyet szép Irén sír

Magyarország legszebb hölgye.

Pedig sok van megengedve

A mi másnak

Tiltva van itt világában

A sok vallásos szokásnak.

…De mi zaj ez, honnan e nem

Szokott lárma?…

Nyitogatja ablakait,

S néz ki Irén az utczára.

Néz, s mit érez, azt nem tudja,

Hanem az sok k

Vonulnak az ablak alatt

Szomorún a magyar foglyok.

Egy tekintet fel a hölgyre, –

S egy onnan le, –

– Kicsordul a viszontlátás

Örömének fájó könnye.

VI.

Napra nap jő, szép Irénhez

Naponta a szultán eljár,

És a szultán mindig kérdi:

Szép Iréne szeretsz-e már?

S szép Iréne mindig mondja :

Talán talán, de most nem még…

– Szép Iréne együtt hagy el

A türelem és reménység.

– Csak türelem és reménység –

Szép Iréne pajzánszépen,

– Drugeth Miklós is ezt mondja –

Mond magában – mindig nékem…

A szerelem nyit magának

Pokolba és menybe útat,

Szép aranyért, szép pénzért az

Eunuch is csinál útat.

S hogy az időt húzza Irén,

Új és újabb vágy- s szeszélylyel,

A szultánnál mindig mint egy

Bűvös istenasszony lép fel.

– Türelemről szól a szultán?…

S meddig kell még nekem tűrni, –

Szól Iréne – mikor fog még

Nyárilakom felépülni.

Mennyi öröm várna ott ránk,

S mennyi élv! de mind hiába, –

Nem lehet boldog Iréne

Nem teljesül semmi vágya.

Nincs számára csigája s egy

Igaz gyöngye a tengernek,

Ujjaira gyémánt gyűrük

S sétájára függő kertek?…

Hasztalan vágy, hiu ábránd!…

Jól tudom de másként lenne,

Ha mint én tudnék szeretni,

A szultán is ugy szeretne…

– Ne tovább, ne, szép Iréne! –

Nézz, és olvass szemeimben,

Nem látod-e mint szeretlek,

Mint gyult ki a láng e szívben.

Mint a tikkadt föld az esőt,

Szomjuhozom édes csókod,

Meddig bánsz te igy velem még,

Mikor leszek már én boldog?

Vagy szívemet tépd ki ó hölgy!

Vagy szeress már, és enyém légy; –

S viszonz a hölgy: – szultán te most

Egész a lelkemből beszélsz.

Igy szeretek, igy érzek én, –

Azt nem mondja, hogy ki iránt….

Többször szokta ingerelni

Szép Iréne igy a szultánt.

Szép Iréna, gúnyaidnak

Lesz-e vége? – esd a szultán, –

Csak ajakad hadd érintsem,

Csak egy csókot adj most szép lány!…

S kéjjel vonná kebelére,

De mosolygva kisiklott már.

– Nem ugy szultán – viszonz a hölgy, –

A csók nálunk a szívvel jár…

– Játékot ne üzz szívemmel, –

Fenyegetve szól a szultán,

– Fergeteg lesz a zefirből

S a bárányból vad oroszlán.

Mondj, követelj mindent mit bírsz,

Teljesülend minden vágyod, –

….De azután szép szultána

Leszakasztom a virágot. – –

VII.

Sok jó magyar s hős levente

Nyög bilincsem már Stambulban,

S mennyi van még szíjra fűzve

Stambul felé útban.

Látni köztök vénet, ifjat,

S gyermekekkel síró nőket,

A durva a kemény bánás,

Keseríti őket.

Nyugovóban a nap is melly

Szép Irénnek ki van tűzve,

Hogy a kéjvágy az erőszak

Kebelére tűzze.

Közeleg is már a kényúr,

S mond: Szép Irén üdvözöllek,

Vágyaid betöltve vannak,

E nap legyen ünnep.

. . . S most egy csókot szép Iréne!…

Sorsod felett dönt a válasz, –

Szenvedélyem és szeszélyem

Örvényein állasz.

– Ha ha, szultán!…fenyegetni,

Mikor épen csókot kérünk: –

Tudd meg mi nők a halálos

Szeszélytől sem félünk.

– Üdv s kárhozat! – dörg a kényúr,

S átkarolja vágyó hévvel,

alig bír már a föllázadt

Égő szenvedéllyel.

– Szép Irén jer karjaimba,

Hadd csókollak, had ölellek, –

Allaht s Istent hivj segélyül,

Most már az se ment meg.

….Vissza szultán! – sikolt Irén,

Kipirul és sápad arcza,

S kis tőrét emkebelére

Fölemelve tartja.

De kihull a tőr kezéből,

S szól: –hallod a zúgó lármát?!….

Nézd, k a koldus szolganép, hogy

Töri össze jármát….

– Vér folyik a palotában!…

Rémülve nyit Samsund ajtót,

…Fuss uram fuss, a foglyok is

Leverték a békót.

S felzúg a zaj mint az orkán;

Fagy a szultán heves vére,

…El innen el, még van idő,

Mondja jó Iréne.

– – Veszve vagyok! – zúg a szultán,

S ha én halok, halj te is meg!….

– villám jön igy a viharból,

A mint most jön Drugeth.

– Drugeth drugeth!….kiált Irén,

S repes szíve örömében,

Zivatarból a szivárvány,

Igy támad az égen….

– Nem aranyból készül a kulcs,

Jó szultán a nő szivéhez, –

Csak az a kéj a boldogság,

Mit a szív is érez –

Mond Irén a hárem szűze,

S hangja a nép zajába vesz.

– S itthon a legszebb magyarlány

Legszebb menyecske lesz.

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 32. sz. (1855. augusztus 12.)