2014. jan. 12.

Boccaccio: Dekameron





I.       A szerző indíttatása
II.
a)      A novella megalkotója
b)      A Dekameron jelentése
c)      A mű kerete
d)      A novellák jellemzői
e)      Szereplők
f)       A sólyom feláldozása
h)      A Dekameron üzenete
III.    Boccaccio jelentősége

         Giovanni Boccaccio (1313-1375) olasz író, költő. Gazdag kereskedő törvénytelen fia. Hányatott élete során két városhoz kötődött. Nápoly és Firenze, a feudális-udvari és a városi-polgári kultúra lett életműve két fontos ihlető eleme, s ezek párosulnak elmélyült klasszikus műveltségével. Dantéval és Petrarcával együtt alkotja azt a nagy triászt, amelyet a 14. századi itáliai humanista irodalom a „firenzei hármas korona” címmel ruházott fel. Hatásuk az egész európai civilizációra kiterjedt.
         Boccaccio fő műve a Dekameron.
      Boccaccio egyik legfontosabb irodalomtörténeti érdeme az új műfaj, a novella megalkotása (mely a latin „újdonság” szóból származik). A novella rövid, prózai mű, amelynek szerkezete egyenes vonalú, csak a kiválasztott személyre vagy eseményre szorítkozik. Fontos eleme a főhősről festett jellemkép és fordulat, amely a cselekmény látszólagos logikáját megtöri, az eseményeket felgyorsítja, s csattanóval végződik.
         A Dekameron novelláiban a legfontosabb elem a fordulatos külső cselekmény. Boccaccio célja a szórakoztatáson túl egy új, e világi erkölcsi felfogás népszerűsítése igényes előadással.
         A Dekameron jelentése: tíz nap. Boccaccio ezt a száz novellát tartalmazó gyűjteményét 1348-1353-ig írta. Az olasz novella szó „újdonságot”, különös történetet jelent. A Dekameron valóban egy ilyen különös történetet mond el.
        
Boccaccio műfaja a valóság közvetlen visszaadásának látszatát kelti, s gondosan előkészíti a fordulópontot. Az elbeszélések sorozatát külön novella vezeti be és zárja le, s ez keretbe foglalja az egész művet.
         A Dekameron kerete pedig a következő: 1348-ban Firenzében pestisjárvány tombol, mely minden családi és közösségi köteléket, törvényes rendet szétrombol. A járvány elől tíz fiatal, hét lány és három fiú, akiknek családjuk elpusztult, közös megegyezéssel a firenzei dombvidék egy kertes villájába vonulnak el, a Santa Mária-templomba, hogy életüket megmentsék. Itt elhatározzák, hogy az áhítat, a pihenés, a ház körüli tevékenység céljára fordított idő kivételével, mindennap mindegyikük egy-egy történetet mond el, amelynek a témáját a mindennap megválasztott „királynő” vagy „király” fogja kijelölni. Két hetet töltenek együtt, és öt-öt nap jut a mesélésre: így hangzik el száz történet a tíz nap során. A novella címe tehát ezt takarja.
         A Dekameronban a szerelmi-erotikus és az ironikus-szatirikus novellák uralkodnak. Boccaccio jókedvű humorral mutatja be kora világát, sajátos erkölcseit. A középkort már múltnak tekinti, s a felvilágosult reneszánsz ember mulatságosnak tartja a kor szokásait. A humanista író világképének középpontjában a földi élet minél örömtelibb, minél ésszerűbb kihasználása áll. Hiányzik a pokoltól való félelem tudata, a bűnök más megítélés alá esnek, mint Danténál. A novellákban a szerelem őszinte, a boldogság forrásává válik. A házasságtörés sem bűn, ha az érdekházasságot szabadít fel. Nem tiszteli a kolostorok lakóit sem, hiszen az emberi természet bennük is diadalmaskodik.
         Több nevetséges történet főhőse az együgyű városi figura. Legtöbb novella városi-polgári környezetben játszódik: megjelennek a furfangos kereskedők, a pórul járt jogászok, a beképzelt, pénzéhes orvosok, de ott vannak a szegény, babonás parasztok is, akiket a ravasz Frater barát még mindig be tud csapni.
         A Dekameron darabjai közül az egyik leghíresebb az Ötödik nap Kilencedik novellája: A Sólyom feláldozása.
         Ezen a napon, Fiammetta „királysága”’ alatt olyan szerelmesekről beszélnek, „kik kemény és siralmas megpróbáltatások után megnyerték boldogságukat”.
         Kettős keretbe foglalja Boccaccio ezt a novellát: maga a „Királynő” meséli el a történetet, de úgy, hogy ő is egy „nagytekintetű férfiúra” hivatkozik, aki talán már nem is él, akitől hallotta a történetet. A keretnek ezzel a megkettőzésével az író a valóság illúzióját kívánja megteremteni, hangsúlyozni vele azt, hogy a történet igaz, de ellenőrizhetetlen.
         A novelláknak nincs címük, de az író a címközleményben röviden összefoglalja az elbeszélés történetét. Az „igaz történet” kivonata arra figyelmeztet, hogy nem maga a cselekmény a fontos, hanem az, hogy megtudjuk, milyen ember és miképpen él a történet szereplője, hogyan lehet boldog valaki, és ennek mi az ára.
         Az elbeszélés cselekménye: Giovanna erényes férjes asszony, aki hűséges feleség és szerető anya, s tudomást sem vesz Federigo közeledéséről. Úgy él, ahogy kell. Federigo viszont mindent elkövet Giovanna szerelméért, eközben eltékozolja vagyonát, s a sólymán kívül semmije sem marad. Giovanna férje meghal, és gyermeke egy napon megismeri Federigot és a sólymot, amit nagyon megszeret. Egy napon a halálos beteg gyerek arra kéri anyját, hogy vigye el neki a sólymot. Giovanna ezért megy el Federigohoz, hogy elkérje a sólymot. A cselekmény logikáját megtörő esemény az, hogy Federigo, szíve asszonyának kellő fogadásához a solymot felnyársalja, hogy kitűnő ebéddel kedveskedjék. Giovanna hiába kéri ajándékba fia számára a sólymot, Federigo sírva mondja el: annyira megörült az asszony látogatásának, hogy a sólymot feláldozta az ünnepi ebéd pecsenyéjének. Giovanna gyermeke – talán a betegségéből kifolyólag vagy talán a sólyom utáni fájdalmában – meghal. Az asszony testvérei csúfolódásai ellenére férjhez megy Federigohoz, mert inkább akar férfit vagyon nélkül, mint vagyont férfi nélkül. Így Federigo is eléri célját: nemcsak boldog, hanem gazdag is lesz.
         A novella tanulsága az lehet, hogy a kitartó, őszinte és önfeláldozó szerelem előtt lehullanak az akadályok, és az érzelem megkapja jutalmát.
         A novellának jellegzetesen reneszánsz vonása, hogy a mesélő királynő arra figyelmezteti a nőket: szerelmüket a maguk jószántából adják jutalomként az arra érdemes férfiaknak, ne engedjék, hogy a szerencse vezérelje őket.
         Boccaccio novelláiban elítéli a fösvénységet, a kapzsiságot, az öncélú gazdagságot, szerinte a vagyonnak az életet kell szolgálnia. Sokra becsüli a friss észjárást, a furfangos okosságot, a természetes ügyességet. Ezzel a felfogásával a reneszánsz polgárság életszemléletét fejezi ki. A sors iróniája, hogy e nagy műveltségű ember szegényen, anyagi gondok között élt. Barátja, Petrarca 50 aranyat hagyott végrendeletében Boccacciora azzal a megkötéssel, hogy bundát vegyen rajta. Nem sokkal élte túl barátját, Certaldóban halt meg ősi házában 1375. december 21-én.

Forrás: Házi dolgozatok könyve 1., 44-46. old.  – A kezdetektől a felvilágosodás irodalmáig – Szerkesztette: Maczák Edit – ITEM Könyvkiadó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése