Valaki, miután apja kitagadta, kitanulta az orvosi
mesterséget, majd őrültté lett apját, akiről a többi orvos már lemondott,
orvossággal meggyógyította,és ezért az ismét visszafogadta családjába. Ezek
után az apa azt kívánta tőle, hogy őrültségbe esett mostohaanyját is gyógyítsa
meg, de miután kijelentette, hogy erre képtelen, újból kitagadta.
- Semmi új és semmi meglepő nincs abban, bírák, amit apám
most itt művel, hiszen nem először ragadtatja magát haragjában ilyesmire, hanem
már a keze is rájár erre a törvényre, és bennfentesként áll ez elé a bíróság
elé. Legfeljebb az a szokatlan szerencsétlenségemben, hogy a vád nem is annyira
én magam ellen irányul, hanem félő, hogy inkább a mesterségemért kell
bűnhődnöm, mert nem mindenben tud eleget tenni apám parancsainak. De ugyan mi
sem lenne nagyobb képtelenség annál, mint parancsszóra gyógyítani, mit sem
törődve azzal, hogy képes-e az orvostudomány rá, csak mert apám így akarja.
Bárcsak ismerne olyan orvosságot az orvostudomány, amely nemcsak az őrülteket,
hanem az igazságtalan haragosokat is észhez térítené, és apámat ebből a bajából
is kigyógyíthatnám. Mert íme, elmebajának tünetei nyomtalanul elmúltak,de a
haragja annál hirtelenebb. S ami a legrosszabb, mindenki mással szemben józanul
viselkedik, csak irántam, aki meggyógyítottam, mutatkozik őrültnek. Nézzétek,
milyen fizetséget kapok tőle a gyógyításáért. újból kitagadott, és másodszor is
kivetettje lettem családomnak, s miután rövid időre visszafogadott, most annál
nagyobb csúfságomra szolgál, hogy többször is elűztek az apai házból. Pedig olyan
dologban, amit megtehetek, nem várok parancsra: hívatlanul jöttem legutóbb is,
hogy segítsek rajta. De ha egyszer végképp lemondtak valakiről, akkor annál én
már kísérletet sem akarok tenni. Ennek az asszonynak az esetében pedig
érthetően még bátortalanabb vagyok, hiszen számolok azzal, mit kellene apámtól
elviselnem, ha nem tudnék eredményt elérni, hiszen így is kitagad már, pedig
még csak hozzá sem fogtam a gyógyításához. Bánkódom hát eléggé, ó, bírák, a
mostohaanyám miatt is, hiszen derék asszony, és súlyos az állapota, az apám
miatt is, akit az asszony sorsa keserít el, de leginkább mégis magam miatt,
mert engedetlennek tarthatnak, és mert nem tudom végrehajtani azt, amit megparancsoltak
nekem, akár a betegség súlyos volta, akár a tudományom gyengesége az oka. Mégis
igazságtalannak érzem, hogy a kitagadás jusson osztályrészül annak, aki nem
vállalkozik olyasmire, amit nem tud véghezvinni.
Hogy milyen indokokkal tagadott ki apám már első ízben is,
azt a jelenlegiekből könnyű elképzelni. Azokra – úgy gondolom – minden védőbeszédnél
ékesebb választ adott azóta eltelt életem. Amikkel pedig most vádol, azoktól,
amennyire csak tudom, tisztára moshatom magam, ha dióhéjban elmondok nektek
egyet-mást magamról. Mert én, a fékezhetetlen és engedetlen, aki szégyent
hoztam apámra, és csúfságot tettem családommal, úgy véltem akkor, hogy annál
kevésbé kell magyarázkodnom, minél inkább erőlködött, és minél több rosszat
kiáltott rám apám. Miután eltávoztam hazulról, abban bíztam, hogy
legilletékesebb bírám és legigazságosabb ítéletem jövendő életem lesz, mert
bebizonyíthatom, mennyire nem voltak helytállóak apám vádjai, hiszen minden
foglalkozás közül a legnemesebbet űztem nagy buzgalommal, és a legkiválóbb
emberek társaságában forogtam. Előre láttam és megsejtettem, hogy ha majd apám
igazságtalan haragja elpárolog, belátja, mennyire hazugok voltak a fia ellen
felhozott vádak. Akadtak is néhányan, akik mindezt már az őrültség
előhírnökének tartották, a fenyegetőzéseket és ingerült kirohanásokat a
hamarosan kitörő baj tüneteinek hitték, akárcsak az esztelen gyűlölködést és a
kérlelhetetlen ítéletet, az előrángatott rágalmakat, a vészjósló bírósági
eljárást, harsogó dühét, egyszóval mindent, amit epétől fortyogó haragja
felidézett. Ezért is sejtettem előre, hogy hamarosan szükségem lesz az orvosi
tudományra.
Így hát hazámat elhagyva a messze földön leghíresebb orvosok
társaságát kerestem, és sok fáradsággal, lankadatlan igyekezettel
elsajátítottam a gyógyítás mesterségét. Amikor visszatértem, már úgy találtam
apámat, hogy az őrültség világos tünetei mutatkoztak rajta, a helybeli orvosok
pedig, akik nem láttak a dolgok mélyére, és a betegségek között sem tudtak
pontos különbséget tenni, már lemondtak róla. Mi mást tehettem volna én, a
kötelességtudó fiú: a kitagadottság keserű emlékét feledve nem vártam meg, míg
értem küldenének. Nem is írhattam semmit az ő rovására, hiszen minden, amit
ellenem vétett, nem az ő szándéka, hanem – amint már mondtam – a betegsége műve
volt. Ahogy hívatlanul felkerestem hát, nem láttam hozzá mindjárt a
gyógyításához, mert nálunk, orvosoknál, nem ez a gyakorlat, és nem ezt javallja
az elmélet sem, hanem mindenekelőtt arra tanít, hogy vizsgáljuk meg, egyáltalán
orvosolható-e a baj, vagy gyógyíthatatlan, és meghaladja-e a mesterség
korlátait. Csak akkor fogunk a gyógyításhoz, ha a betegség még kezelhető, de
akkor aztán minden igyekezetünket arra fordítjuk, hogy megmentsük a beteget. Ha
azonban látjuk, hogy a betegség már elhatalmasodott és diadalmaskodik, akkor
eleve hozzá sem fogunk a kezeléshez, szemünk előtt tartva az orvosok régi
atyamestereinek ősi szabályát, amivel azt tanítják, hogy az elhatalmasodott
betegséget már nem szabad kezelni. Látva tehát, hogy apám állapota még nem
reménytelen, és baja még nem nőtt túl a tudomány határain, tüzetesen
megfigyeltem és apróra megvizsgáltam minden tünetét, azután bátran beadtam az
orvosságot neki, pedig a jelenlevők közül jó néhányan gyanakodva nézték, milyen
gyógyszert alkalmazok, vitatták a gyógymód helyességét, és már arra készültek,
hogy vádat emelnek ellenem. Ott volt a mostohám, maga is rettegett és
hitetlenkedett, nem azért, mintha gyűlölt volna, csak mert féltette apámat, és
pontosan tudta, milyen súlyos az állapota. Hisz egyedül ő ismerhette a bajt
teljes valóságában, miután lefolyását elejétől végigélte, és otthonos volt
minden megnyilvánulásában. Én azonban nem tétováztam – tisztában voltam vele,
hogy a tünetek nem csalnak, és a tudományom nem hagy cserben -, kivártam a
legalkalmasabb pillanatot a beavatkozásra, és elvégeztem a gyógykezelést, pedig
egyik-másik barátom is óva intett, ne legyek vakmerő, és esetleges balsikerrel
ne zúdítsam magamra azt a még súlyosabb vádat, hogy az orvossággal akartam
apámon bosszút állni, nem feledve a sérelmeket, amelyeket elszenvedtem tőle. S
mi lett a vége? Apám egyszeriben meggyógyult, elméje újból kitisztult, és
teljesen visszanyerte ítélőképességét. Ámult is mindenki, aki csak jelen volt,
a mostohám pedig nem győzött magasztalni, és mindenki v8ilágosan láthatta, örül
annak is, hogy teljes sikert arattam, meg annak is, hogy apám ismét épelméjű. Ő
pedig anélkül, hogy ez korábban is szándékában lett volna, vagy bárkinek a
tanácsát kérte volna – ezt bátran tanúsíthatom -, miután az ott levőktől
mindent megtudott, feloldozott a kitagadás alól, újból fiává fogadott,
megmentőjének, jótevőjének nevezett, elismerte, hogy fiúi hűségem fényes
bizonyítékának veszi ezt, és mentegetőzött korábbi tettéért. A történtek persze
örömmel töltöttek el minden jó szándékú embert, aki jelen volt, és csak azoknak
nem voltak ínyére, akiknek kedvesebb egy kitagadás, mint egy visszafogadás. Már
akkor láttam tehát, nem mindenki örül egyaránt a dolognak, hanem olyan is volt,
aki belesápadt, pillantása zavaros lett, és arcára kiült a harag, az irigység
és a gyűlölet jele. Mi azonban, amint ilyenkor történni szokott, örömben és
szívből jövő vidámságban úsztunk, hogy újból egymásra találtunk.
Röviddel azután azonban mindjárt betegeskedni kezdett a
mostohám, és a baja éppoly súlyosnak mutatkozott, mint amilyen váratlanul
lépett fel. Rögtön kezdetétől megfigyeltem ugyanis a kórt, mert nem valamiféle
egyszerű és jól felismerhető tünetei voltak, hanem egy régen lappangó ok
válthatta ki lelkében a bajt, és így vált elhatalmasodva nyilvánvalóvá. Sokféle
tünetét ismerjük a gyógyíthatatlan őrültségnek, de ennél az asszonynál valami egyedülálló és
újfajta betegséget figyeltem meg. Mert mindenki mással szemben nyugodt és
szelíd, békésen tűri jelenlétüket, de ha egy orvost meglát, vagy csak hall
ilyenről, már az szörnyen felingerli, ami súlyos és elviselhetetlen bajának
éppen a tanújele. Én persze ennek láttán nagyon elszomorodtam, és sajnáltam az
asszonyt, hiszen jobb sorsra érdemes, és nem szolgált rá ilyen szenvedésre.
Apám azonban hozzáértés hiányában – hiszen nem ismerte a fennálló baj
gyökereit, sem okát, sem a betegség mértékét – rám parancsolt, hogy gyógyítsam
meg, és az előbbi orvosságot adjam be neki. Nyilván azt hitte, hogy az
őrültségnek csak egy megnyilvánulási formája van, és mostohaanyámnak ugyanaz a
baja, ha pedig azonos a betegség, ugyanazt a gyógymódot is igényli. De miután
elmondtam neki az igazságot, hogy ez a betegség meghaladja képességeimet, és
beismertem, hogy lehetetlenség az asszonyt megmentenem, zokon vette, haragra
lobbant, és azzal vádolt, hogy könnyű szívvel lemondtam a betegről, és cserbenhagytam
az asszonyt, szememre vetve, hogy semmit sem ér a tudományom. Úgy viselkedett,
mint akiket nagy bánat ér, és arra haragszanak, aki őszintén megmondja nekik az
igazat. Nos, amennyire csak tudom, igyekszem majd előtte magamat is és az
orvostudományt is igazolni.
Mindenekelőtt a törvényen fogom kezdeni, amelynek nevében
apám ki akar tagadni. Hadd tudja meg, hogy most erre nincs ugyanolyan
lehetősége, mint korábban. Mert a törvényhozó, apám, nem mindenkinek adott
módot arra, hogy bármelyik fiát, akárhányszor és akármilyen okkal kitagadhassa,
hanem ahogyan az apákat felhatalmazta, hogy haragjukban meddig mehetnek el,
ugyanígy a gyermekekről is gondoskodott, hogy azt igazságtalanul ne kelljen
elszenvedniük. Ezért nem hagyta, hogy szabadon, bírói ítélet nélkül alkalmazzák
ezt a büntetést, hanem a bíróság illetékességébe utalta, és vizsgálóbírákat
ültetett az ítélőszékbe, akiket nem vezérel sem harag, sem elfogultság, hanem
az igazságnak megfelelően döntenek. Hiszen tudta, hogy sokszor és sokaknak a
harag ad oktalan tanácsot, egyik hazug rágalmakra hallgat, másik a szolgájának
hisz vagy valami rosszindulatú asszonynak. Éppen ezért vélte helyénvalónak, hogy
bírói ítélet nélkül ne kerülhessen sor ilyesmire, és ne hozhassanak egyoldalúan
ítéletet a gyermekek ellen, hanem azok is kaphassanak szót, előadhassák
védekezésüket, és semmi se maradjon ki a vizsgálatból. Miután tehát ere
lehetőség nyílik, és apámnak csak arra van hatalma, hogy vádat emeljen ellenem,
de már annak az elbírálása, vajon indokolt-e a panasza, a ti bírói jogkörötök,
ezért előbb ne azt nézzétek, hogy mit hoz fel ellenem, és miért neheztel rám,
hanem azt vizsgáljátok meg, egyáltalán megilleti-e még a kitagadás joga, miután
egyszer már kitagadott, élt ezzel a törvény adta lehetőséggel, és élvezte e
téren apai hatalmát, utána pedig visszavonta és feloldotta a kitagadást.
Márpedig azt a legigazságtalanabb dolognak tartom, hogy a gyermekek
megbüntetésének ne legyen határa, akárhányszor elítélhessék őket, és örökös
rettegésben kelljen élniük, a törvényt pedig hol teljes szigorával
érvényesítsék, hol meg ismét feloldják, majd újból hatályba helyezzék, egyszóval
az igazságot úgy csűrjék-csavarják, ahogy apáinknak éppen kedve tartja. Mert
elsőre még csak méltányos, hogy az apák felháborodásán együtt háborogjon a
törvény, és a szülőnek hatalmat adjon a büntetésre, de ha ez egyszer már élt
ezzel a lehetőséggel, érvényesítette a törvényt, és kielégítette haragját, azután
pedig újból fiává fogadott, mert belátta, hogy tisztességes ember vagyok, akkor
már ennél kell maradnia, nem táncolhat többé vissza, emberré lesz, nincsen
semmilyen ismérve, és ezért járul hozzá a törvény, hogy a családjukhoz korábban
méltatlanná vált gyermekek bocsánatban részesülhessenek, amikor felnőttek, és
belátják tévedésüket.
De ha valaki minden kényszerítő ok nélkül, szabad
akaratából, a maga jószántából és saját belátásából fogadta vissza a fiát,
milyen meggondolással változtathat még ezen, és milyen jogcíme marad még, hogy
hivatkozhasson a törvényre? A törvényhozó bátran azt mondhatná neked: „Ha bűnös
volt ez a fiú, és rászolgált, hogy kitagadd, miért fogadtad vissza? Miért
bocsátottad be újra otthonodba? Miért oldoztad fel az ítélet alól? Szabad ember
voltál, hatalmadban állt, hogy ezt ne tedd. Neked sem adatott meg, hogy
visszaélj a törvényekkel, és valahányszor megváltoztatod véleményedet,
összehívhasd a bíróságokat, és hol érvényesítsd, hol meg hatálytalanítsd a
törvényeket, a bírákat pedig tanúiddá alacsonyítsd le, vagy éppen mindenkori
szándékaid kiszolgálóivá tedd őket, hogy hol büntessenek, hol meg felmentő
ítéletet hozzanak, ahogy éppen neked tetszik. Egyszer nemzetted, egyszer nevelted
fel fiad, ennek fejében egyszer áll jogodban, hogy kitagadhasd, de csak akkor,
ha úgy gondolod, hogy joggal teszed ezt. Hogy viszont szüntelenül és örökké,
akárhányszor és könnyűszerrel tedd, az már meghaladja apai jogaidat.”
Ne engedjétek hát, Zeuszra kérlek, ó, bírák, hogy ha saját
jószántából visszafogadott már, a korábbi bíróság döntését feloldotta, és
haragját semmisnek nyilvánította, most ugyanazt a büntetést újból életre hívja,
és újra hivatkozzék apai jogaira, amelyek érvénye már lejárt, elévült, és ezzel
hatályát vesztette, mivel kimerítette már. Alighanem tudjátok, hogy áll a dolog
a többi bírósággal, amelyekbe sorsolással választják a bírákat, és ha valaki
igazságtalannak tartja az ítéletüket, a törvény módot ad rá, hogy másik
bírósághoz forduljon. De ha a peres felek önszántukból maguk állítanak össze
bíróságot, és a maguk választotta bírákra bízzák a döntést, akkor már nem
tehetik ezt. Mert ha valaki önként választott olyanokat, akiknek egyébként nem
kellene alávetnie magát, akkor méltán be kell érnie ezeknek az ítéletével.
Ugyanaz áll rád is, miután módod volt rá, hogy ne fogadd vissza azt, akit
családhoz méltatlannak ítéltél, de miután mégis érdemesnek tartottál arra, hogy
újból visszafogadj, nincs már többé jogod hozzá, hogy kitagadj. Hiszen te magad
tanúsítottad, mennyire méltánytalan lenne, hogy újból elszenvedjem ezt, és
elismerted, hogy tisztességes ember vagyok. Így hát nem gondolhatod meg már,
hogy visszafogadsz-e, és egyszer megmásított véleményednek megingathatatlannak
kell maradnia többszöri döntés és két bíróság után – egyik a korábbi volt,
amelyik előtt megtagadtál, a másik, ahol megváltoztattad elhatározásodat, és
érvénytelenítetted az ítéletet. A korábbi határozatot feloldva megerősítetted a
későbbi döntést, maradj most már az utóbbi mellett, és tartsd magad a saját
ítéletedhez. Apámnak kell lenned, ha egyszer így láttad jónak, így döntöttél és
ezt szentesítetted.
Én bizony úgy gondolom, még ha nem volnék is vér szerint a
fiad, hanem csak fogadott gyermeked, és ki akarnál tagadni, az sem állna
jogodban, mert hiszen megvolt a lehetőséged, hogy eleve meg se tedd, mégis
megcselekedted, így már nincs jogod hozzá, hogy semmisnek tekintsd. Hát még az
olyant, aki természettől is fiad, és akit szabad elhatározásodból, megfontoltan
ismét azzá tettél, milyen indokkal taszíthatnád el újból magadtól, és
foszthatnád meg ismételten ugyanattól a szülői háztól. De ha történetesen a
rabszolgád volnék, és előbb vétkesnek ítélve láncra veretnél, majd meggyőződnél
róla, hogy nem tettem semmi rosszat, és szabadon bocsátanál, vajon jogodban
állna-e még, hogy újból ugyanolyan rabságra kárhoztass, ha valamikor
megharagudnál rám? Semmiképpen sem! Hiszen az ilyesmi megváltoztathatatlan, és a
törvények szerint is minden körülmények között érvényben kell maradnia. Sok
mindent mondhatnék még annak bizonyítására, hogy apámnak nincs többé lehetősége
kitagadni azt, akit egyszer már eltaszított, majd önként visszafogadott, de
erről nem szólok többet.
Most már inkább azt vizsgáljátok, miféle ember vagyok, hogy
mégis kitagad. Még arra sem hivatkozom, hogy annak idején csupán mint
tanulatlan embert tagadott ki, most pedig mint orvost, minek is keverném bele ebbe
a tudományt. Azt sem említem, hogy akkor még sihederként, most meg mint felnőtt
embert üldöz el, akinek talán a kora is biztosíték rá, hogy nem követ el
jogtalanságot, hiszen ez is keveset nyom a latban. Akkoriban azonban, ha nem is
tettem semmi törvénytelent, mégis úgy utasított ki a házából, hogy – mondhatnám
– semmi jót sem cselekedtem vele, most azonban mint olyant, aki csak nemrég
megmentője és jótevője volt. ennél pedig mi lehetne nagyobb hálátlanság, ha
tüstént ilyenekkel viszonozza, hogy megmentettem, és ilyen nagy veszedelemtől
szabadítottam meg, a gyógyítást pedig még sak szóra sem méltatja, hanem
könnyedén megfeledkezik róla, és árvaságba kerget engem, aki emberül a
segítségére siettem, miután igazságtalanul kiűzött házából, és nemcsak feledtem
az elszenvedett sérelmet, hanem meg is gyógyítottam, és visszaadtam józan
eszét.
Pedig nem csekély dolog volt az, ó, bírák, és nem a véletlen
műve, ami jót tettem vele, és most íme, ilyen jutalomra méltat. De ha ő maga
talán nem tud az akkor történtekről, ti mindannyian emlékeztek, miket tett,
hogyan viselkedett, és milyen állapotban volt, amikor a kezeléséhez fogtam, s
miután minden orvos lemondott már róla, háza népe pedig elmenekült, és közelébe
sem merészkedett, úgy helyrehoztam, hogy már vádaskodni is tud, meg a
törvényekről vitázik. Pedig ha a hasonmásodat akarod látni, apám, kis híja
olyan voltál, mint most a feleséged, és mégis visszatérítettelek korábbi józan
eszedre. Nem igazság hát, hogy ilyen viszonzásban részesítesz ezért, pedig
egyedül nekem köszönheted, hogy épelméjű vagy. S hogy mennyire nem csekély az a
jótétemény, amit veled tettem, az abból is nyilvánvaló, amivel most vádolsz.
Hiszen ha azért gyűlölsz, mert nem gyógyítom meg a feleségedet, aki
végveszélyben és a legsúlyosabb állapotban van, akkor miért nem szeretsz annyival
is inkább, miután hasonló bajtól megszabadítottalak, és tanúsítasz hálát azért,
hogy ilyen szörnyű betegségtől megváltottalak? Ehelyett te, alighogy
visszanyerted ép eszedet, a leghálátlanabb módon egyenest a bírósághoz sietsz,
és megmentésedért megbüntetsz, visszaesel a régi gyűlölködésbe, és megint a
kitagadásról szóló törvényt forgatod fejedben. Mondhatom, szép fizetséget adsz
a tudományáért az egyetlen orvosnak, aki meg tudott gyógyítani, és méltányos
árat fizetsz az orvosságáért. és ti, bírák, engeditek ezt, hogy jótevőjét
büntesse, megmentőjét elkergesse, gyűlölje azt, aki visszaadta egészséges
eszét, és megtorolja, hogy lábra állította? Bizony nem, ha igazságot akartok
tenni! Mert még ha történetesen a legsúlyosabban vétettem volna is most,
korábbról nem csekély hálával tartozott nekem, amit ha szem előtt tart, és nem
feledkezik meg róla, bízvást semmibe vehette volna jelenlegi sérelmeit, és kézenfekvő
mentséget találhatott volna ezekre, különösképpen, amikor ilyen nagy jótettről
van szó, amely túltesz mindenen, ami azóta történt. Úgy ítélem, elegendő
mentségemül szolgálhat ez előtte, akit megmentettem, aki egész életéért adósom,
aki nekem köszönheti, hogy egyáltalán létezik, eszénél van és gondolkodik,
pedig mindenki más lemondott róla, és beismerte, hogy ehhez a betegséghez nem
elég a tudománya.
Ami pedig véleményem szerint még öregbíti érdememet, az,
hogy akkor nem is voltam a fia, és semmilyen kötelezettség nem kényszerített
rá, hogy gyógyítsam, hanem mint független ember és idegen, a természet adta
fiúi kötelékektől szabadon, nem néztem semmire, hanem önként, hívatlanul és
felkéretlen jöttem, segítettem, buzgólkodtam, gyógyítottam, lábra állítottam,
megmentettem magamnak apámat, kitagadásom dolgában kiengeszteltem, jó
szándékommal lecsendesítettem haragját, és gyengédségemmel meglágyítottam a
törvény szigorát, hogy jótettem árán megváltottam visszatérésemet családom
körébe, kockázatos vállalkozásommal pedig bebizonyítottam hűségemet apám iránt,
tudományom segítségével kieszközöltem, hogy visszafogadjon, és a veszélyben
mutattam meg, hogy igaz fia vagyok.
Mit gondoltok, mennyit gyötrődtem, mennyit fáradoztam, el
sem mozdulva mellőle, mindenben segítve, lesve a kellő pillanatot, hol
meghátrálva a betegség rohamai elől, hol meg összpontosítva a tudomány minden
erejét, amint kissé alábbhagyott a baj. Mert az orvos gyakorlatában mindenek
között az a legkiszámíthatatlanabb, hogyan gyógyítsa az ilyeneket, és hogyan
férkőzzék ilyen állapotnál a közelükbe , mert betegségük rohamaiban gyakran a
környezetükben levőkön tombolják ki dühüket. És én mégsem tétováztam, semmitől
sem riadtam vissza, hanem kitartottam mellette, és minden módon kifürkésztem
betegségét, amíg végül az orvossággal sikerült leküzdenem.
De talán ezek hallatára valaki ellene vethetné, hogy miféle
munka és mekkora fáradság beadni az orvosságot. pedig bizony sok mindent kell
addig megtenni, és előbb egyengetni kell az orvosság beadásának útját, a beteg
testét elő kell készíteni a gyógyításra, gondoskodni kell róla, hogy jó erőben
legyen, meg kell hajtani és le kell fogyasztani, egyben kellő ételekkel
táplálni kell, annyi mozgásra kell bírni, amennyi a javára van, de a
pihenéséről is gondoskodni kell, és elegendő nyugalmat is biztosítani kell
számára. S míg ezekre a más betegségekben szenvedők könnyen rávehetők, az
őrültek elméjük szabad csapongásában nem irányíthatók és fékezhetők, nem
engedelmeskednek az orvosnak, és nem vetik alá magukat a gyógykezelésnek.
Amikor pedig mindent megettünk már, és azt reméljük, hogy hamarosan célt érünk,
gyakran adódik valami kis hiba, a betegség új erőre kap, és minden addigit
egyszeriben felborít, visszaveti a kezelést és csúfot űz az orvostudományból.
Eltűritek hát, hogy azt, aki mindezt türelemmel kivárta,
megbirkózott a súlyos betegséggel, és ezt a mind közül legnehezebben kezelhető
bajt legyőzte, most ez az ember kitagadja? Egyetértek azzal, hogy jótevőjével
szemben úgy csűrje-csavarja a törvényt, ahogy kedve tartja, és hadat üzenjen a
természet törvényeinek, Én, ó, bírák, a természet szavára hallgatva megmentettem
és megőriztem magamnak apámat, pedig igazságtalanságot tett velem. Ő meg, ahogy
mondja, a törvények betűjéhez ragaszkodva nyomorba dönti fiát, aki jótevője
volt, és megfosztja családjától. Ő ellensége gyermekének, amikor én apám
hűséges fia vagyok. Én engedelmeskedtem a természet parancsának, ő semmibe
veszi a természet szavát és megcsúfolja. Jaj, apám, érdemtelenül gyűlölsz, s
jaj nekem, aki még megérdemeletlenebbül szeretlek! Magamra vessek, hogy a
gyűlölet ellenében oktalanul szeretek, és több szeretetet adok, mint kellene. Hiszen
a természet azt parancsolja, hogy az apák szeressék jobban gyermeküket, mint a
gyermekek apjukat. és ő mégis önként túlteszi magát azokon a törvényeken is,
amelyek megvédik a mit sem vétő gyermekek jogát családjukhoz, és a természet
szavára sem hallgat, amely a szülőket arra ösztönzi, hogy minél jobban
ragaszkodjanak gyermekeikhez. De jaj, szerencsétlenségemre szeretetemért inkább
még gyűlöl is, ragaszkodásomért elűz, rosszat tesz jótevőjével, és kitagad,
amikor szeretettel övezem, a gyermekbarát törvényeket pedig gyermekgyűlölőkké
torzítva ellenem fordítja. jaj, miféle harcot vívsz, apám, a törvények nevében
a természet ellen? De nem addig ám, nem úgy van, ahogy te akarod. Hamisan
értelmezed a helyesen megírt törvényeket! Nincs ellentét a természet és a
törvény között a jó szándék kérdésében, hanem támogatják egymást, és vállvetve
küzdenek az igazságtalanságok jóvátételéért. Ha rosszat cselekszel jótevőddel,
ezzel a természetet csúfolod meg. Sőt a természettel együtt még a törvényekkel
is csúfot űzöl, hiszen nem törődsz bele, hogy olyan jók, igazságosak és
gyermekpártolók lehessenek, amilyenek szeretnének lenni, hanem egy gyermeked
ellen, mintha nem is egy lenne, többször is fel akarod őket használni, és bosszúvágyadban
nem hagyod nyugodni őket, pedig ezek éppen a gyermekeknek apjuk iránt tanúsított
jóindulatában szeretnének megnyugodni, annál is inkább, mivel a semmiben sem
vétkes gyermekekre nem is vonatkoznak. Azt viszont megengedik a törvények, hogy
a hálátlanságot megtorolják az olyanokon, akik jótevőikkel viszonzásul nem jót
cselekszenek. Gondoljátok csak meg, mivel tetézhetné még jogtalankodását, ha
azonfelül, hogy nem viszonozta a jótéteményeket, még jótevőinek megbüntetését
is kívánja. Így hát nemcsak módja sincs már arra, hogy kitagadjon, miután ezt
az apai jogát egyszer már eljátszotta, és egyébként akkor is méltatlanul
alkalmazta a törvényt, de – úgy hiszem –kellően bebizonyosodott az is, hogy
olyant akar magától eltaszítani és házából elűzni, aki a legnagyobb bajában jótevője
volt.
De most térjünk már rá a kitagadás okára is, és vegyük
szemügyre, mi a vád tulajdonképpen. Kénytelenek vagyunk ismét a törvényhozó
gondolatmenetéhez visszatérni. Adjuk meg neked csak egy kis időre a
lehetőséget, hadd tagadj ki annyiszor, ahányszor akarod, és azonfelül ismerjük
el azt a jogodat is, hogy még a jótevőddel is megtehesd ezt. Úgy gondolom, még
akkor sem tagadhatsz ki olyan egyszerűen és bármilyen indoklással. Hiszen a
törvényalkotója nem azt mondja, hogy bármivel is vádolná az apa a fiát,
kitagadhatja, csak akarnia és vádaskodnia kell. Mi szükség volna akkor
bíróságra? Hanem rátok bízza, ó, bírák, hogy megvizsgáljátok, súlyos és alapos
okkal gerjedt-e haragra fia ellen az apa, vagy sem. Talán ezt kellene most már
tisztáznotok. Kezdem hát azzal, ami rögtön az elmebaj gyógyulása után történt.
Apám észhez térését legelőször a kitagadás feloldása követte, és egyszeriben megmentője,
jótevője és mindene voltam. Ezekben, azt hiszem, még nem gyökerezhetett
semmilyen vád. Hát a rákövetkezőkben milyen panaszra lehetett oka? Milyen
gyermeki kötelességemet, milyen gondoskodást mulasztottam el? Kimaradoztam akár
csak egyszer is? Talán mértéktelen italozásokat, talán valamilyen tivornyákat
vethet a szememre? Talán kicsapongáson kaptak rajta? Melyik bordélyossal tűztem
össze? Ki tett ellenem panaszt? Ugye, senki sem! Pedig éppen ezek azok a
vétkek, amelyek fennforgása esetén a törvény leginkább módot nyújt a
kitagadásra.
Valójában azonban a mostohám kezdett betegeskedni. Nos hát?
Ezt írod a rovásomra, és a betegségéért követelsz elégtételt? Azt mondod, hogy
nem. Hát akkor miért? „Nem akarod gyógyítani, ahogy megparancsoltam, és ezzel
rászolgáltál, hogy kitagadjalak, hiszen nem engedelmeskedtél apádnak.”
Rövidesen visszatérek arra,, vajon engedetlennek tarthat-e, amiért nem
teljesítem, ha ilyesmire utasít. Előbb egyszerűen csak annyit mondanék, hogy a
törvény őt sem jogosítja fel arra, hogy bármit parancsolhasson nekem, és engem
sem kötelez rá, hogy mindenben mindenféleképpen engedelmeskedjem. Hiszen
akadnak a parancsok között olyanok, amelyek nem teljesíthetők, meg olyanok is,
amelyek nem teljesítése méltán von haragot és büntetést maga után. Ha te magad
lennél beteg, és nem törődnék veled, ha azt parancsolnád, hogy járjak a házi
teendők után, és mégis elhanyagolnám ezeket, vagy elrendelnéd, hogy felügyeljek
birtokaidra, én meg elmulasztanám ezt: ilyenek és ezekhez hasonlók esetében nagyon
is indokoltak az apai intelmek és megrovások. Más parancsok teljesítése
azonban, mint például a mesterségünkkel és ezek gyakorlásával kapcsolatosaké,
már rajtunk, gyermekeken múlik, és nagymértékben függ attól is, hogy az apa nem
kér-e méltánytalant. Ha például az írnoknak így parancsolgatna az apja: „Ezt
írd, fiam, és ne amazt”, vagy a zenésznek: „Ezt a dallamot játszd, ne azt”,
vagy a kovácsnak: „Ilyeneket kovácsolj, ne olyanokat”, vajon bárki is eltűrném,
hogy kitagadjanak valakit, amiért nem aszerint végzi a mesterségét, ahogyan az
apja jónak látja? Aligha tűrné ezt valaki! Ami mármost az orvoslás mesterségét
illeti, amennyivel felsőbbrendű és amennyivel hasznosabb az élet szempontjából,
annyival indokoltabb, hogy annál szabadabban gyakorolhassák művelői, és
foglalkozásuk egyik jogos kiváltságának kell tekinteni azt, hogy korlátozás nélkül
űzhessék, és ez a szent tudomány, az istenek tanítása és a bölcsek tevékenysége
ne lehessen kényszer és parancsolgatás tárgya, ne tehessék a törvény
rabszolgájává, ne vethessék alá bíróságtól és büntetéstől való rettegésnek, ne
rendeljék alá bírák szavazatainak, apai fenyegetéseknek és hozzá nem értők
haragjának. Hogyha tehát világosan és félreérthetetlenül azt mondtam volna is
neked: Nem akarom és nem gyógyítom, még ha tudnám is, a tudományomat pedig csak
magamnak és apámnak tartogatom, más mindenki számára hozzá nem értő akarok
maradni, melyik zsarnoknak van akkora hatalma, hogy kényszerítsen, és akaratom
ellenére hasznát vegye tudományomnak? Mert az ilyesmit – úgy vélem – kéréssel és
könyörgéssel illik kieszközölni, nem pedig törvényekkel, haraggal és
bírósággal. Szép szóval kell az orvost megnyerni, nem paranccsal. Kedvét kell
keresni, és nem megfélemlíteni. Nem kényszeríteni kell arra, hogy gyógyítson,
hanem örömmel üdvözölni, amikor jószántából eljön. Az apai hatalomnak nincs
beleszólása ebbe a kivételes mesterségbe, hiszen még a városok is nyilvánosan
megadnak minden tiszteletet, előjogot, mentességet és kiváltságot az
orvosoknak.
Ezeket mondhattam volna neked a mesterségemről még akkor is,
ha te taníttattál volna, ha még annyit is törődtél volna velem, és te
szorítottál volna a tanulásra, s még akkor is megtagadtam volna ezt a
gyógykezelést, hogyha végrehajtható lett volna. Mert gondold meg azt is, milyen
méltánytalanságot cselekszel, amikor nem engeded, hogy szabadon használjam a
tudást, amelyet magam szereztem. Mert amíg ezt a mesterséget elsajátítottam,
nem voltam a fiad, és nem álltam apai hatalmad alatt, mégis megtanultam a te
javadra – hiszen elsőként te vetted hasznát -, pedig a tanuláshoz semmit sem
kaptam tőled. Talán bizony mestert fogadtál számomra? Talán eszközöket
vásároltál nekem gyógyszerek készítéséhez? Sem ezt, sem azt! Hanem éhezve és a
legszükségesebbet is nélkülözve, mestereim könyörületességéből tanultam. A
bánat, a magány, a nélkülözés, az otthoniak gyűlölete és atyafiságom
ellenszenve: ezeket kaptam apámtól útravalóul tanulmányaimhoz. Ezekért viszonzásul
követeled most, hogy hasznát vehesd tudományomnak, és abban akarsz nekem
parancsolni, amit úgy sajátítottam el, hogy nem voltál parancsolóm, érd csak be
azzal, ami jót eddig önként .és kötelezettség nélkül tettem veled, pedig akkor
sem számíthattam semmiféle hálára.
Eddigi jótékonyságomnak nem kell ám a továbbiakban
kötelességgé válnia, és önkéntes jó cselekedetemből nem következik még, hogy
akaratom ellen alá kellene vetnem magam parancsaidnak. Nincs olyan jogsz9kás,
hogy aki egyszer meggyógyított valakit, annak mindig és mindenkit meg kell gyógyítania, akit gyógyult
betege akar. hiszen akkor a gyógyítással minden betegünket kényurunkká tennénk,
és az lenne a fizetségünk, hogy szolgálhatnánk nekik, s ráadásul minden parancsukat
teljesítenünk kellene. De hát mi sem lenne ennél méltánytalanabb. Azt hiszem,
amiért betegségedből nagy nehezen lábra állítottalak, azért jogod van, hogy
visszaélj a tudományommal?
Ezt válaszolhatnám még akkor is, ha végrehajtható feladatra
utasítana apám, én pedig nem engedelmeskednék neki mindig és mindenben
kötelességszerűen. De most már azt is vizsgáljátok meg, miféle utasításokat ad
nekem. Miután engem meggyógyítottál már – mondja -, és most a feleségem őrült
meg, hasonló bajban szenved – ő ugyanis azt hiszi -, és a többi orvos ugyanúgy
lemondott róla, te pedig mindent meg tudsz tenni, ahogy bebizonyítottad,
gyógyítsd hát meg őt is, és mentsd meg szenvedéseitől. ez így talán egyszeri
hallásra nagyon is ésszerűnek tűnhet, különösen olyanoknak, akik járatlanok az
orvostudományban, és nem értenek hozzá. Ha azonban meghallgatnátok, amit
tudományom mentségére elmondhatnék, megértenétek, hogy a mi számunkra is van
lehetetlen, a betegségeknek sem teljesen azonos a természetük, a gyógymódjuk
sem hasonlóm és egyazon orvosság nem hatásos mindenkinél. Akkor aztán világossá
válnék, milyen nagy a különbség a nem akarás és a nem tudás között. Viseljétek
el türelemmel, hogy effélékről bölcselkedem, és ne tartsátok illetlenségnek
vagy okvetetlenkedésnek, még kevésbé ide nem tartozónak és időszerűtlennek,
amit erről mondok. Elsősorban is az emberi testek természete és összetétele nem
egyforma, még ha elfogadjuk is, hogy teljesen azonos anyagokból épülnek fel,
hanem egyikük egyik, másikuk meg másik alkotóelemből többet vagy kevesebbet
tartalmaz. Egyelőre csak a férfiakról állapítom meg, hogy még ezeknek a
szervezete sem egészen egyforma és hasonló sem összetételében, sem
felépítésében, hiszen nagyságra és alakra is különböznek egymástól.
Következésképpen különböző módon viselkednek a betegségekkel szemben is:
egyikük jól gyógyítható és fogékony a kezelésre, másikuk teljességgel
gyógyíthatatlan, könnyen esik áldozatul betegségeknek, és ezek rohamosan
hatalmasodnak el rajta. nem árulkodnék valami éles elméjű és okszerű gondolkodásról,
és nem lehetne járatos efféle dolgokban, aki azt hinné, hogy a láz, a sápkór, a
tüdőgyulladás vagy az elmebaj minden esete – bármennyire egy és ugyanaz
alapjában véve a betegség – hasonlóan nyilvánul meg minden szervezetben, hiszen
egyik embernél ugyanaz a betegség könnyen gyógyítható, a másiknál pedig
egyáltalán nem. Így van ez, gondolom, ha a búzát különféle vidékeken veted el:
másként terem síkságon, televényben, folyóktól öntözött, napsütötte, széljárta,
jól művelhető földben, itt – úgy teszem – szépen virul, jól kifejlett és dúsan
termő. Másként terem azonban hegyvidéken, köves talajban, megint másként
árnyékos helyen, másként hegyek lábánál, általában tehát minden vidéken
eltérően. Így van ez a betegségekkel is, amelyek a táptalajuk szerint hol
súlyosabbak és végzetesebbek, hol meg kevésbé azok. ezt nem vette számításba
apám, és ezt hagyta figyelmen kívül, amikor úgy véli, hogy mindenféle elmebaj
minden szervezetben hasonló, és azonos a gyógymódja is.
De mindezen túlmenően, könnyen belátható, hogy az asszonyi
szervezet nagymértékben különbözik a férfiakétól a betegségekkel szemben
tanúsított viselkedése tekintetében is, meg gyógyítása reményteljes vagy
reménytelen voltában is. A férfiak teste ugyanis szilárd felépítésű és
erőteljes, munkára, mozgásra, szabad ég alatti életmódra edzett, amazoké
viszont erőtlenebb és gyengébb felépítésű, érzékenyebb, és a vér
szegénységétől, melegének hiányától meg a nedvek túlságos bőségétől sápadt.
Éppen ezért a nők könnyebb prédái a betegségeknek, és fogékonyabbak rájuk, mint
a férfiak, a gyógyítást is kevésbé tűrik, és különösképpen az elmebajokra
hajlamosabbak. Ugyanis amilyen nagymértékben lobbanékonyak, ingerlékenyek és
indulatosak, testi erejük pedig ugyanakkor csekély, könnyen esnek ebbe a
betegségbe.
Helytelen tehát, ha az orvosoktól a kétféle nem számára
ugyanolyan gyógymódot követelnek, amikor nagyon is köztudomású, hogy egész
életmódjuk, minden cselekedetük és tevékenységük eleve mennyire eltérő. Ha
tehát azt mondod, hogy valaki megőrült, azt is tedd hozzá, hogy asszony az, aki
megőrült, és ne keverj össze minden ilyent az őrültség gyűjtőneve alá vonva,
mintha egy és ugyanarról volna szó, hanem tégy különbséget ezek között, ahogyan
a valóságban is különböznek egymástól, és arra is ügyelj, hogy mit lehet
egyikkel vagy másikkal tenni. Mert mi, orvosok, ahogyan már beszédem kezdetén
megemlítettem, mindenekelőtt azt vizsgáljuk, milyen a beteg szervezetének
természete, milyen az összetétele, miből van benne több, vajon forró
vérmérsékletű vagy hidegvérű, élete virágjában van-e vagy öregedő már, nagy-e
vagy kicsi, hájas vagy ösztövér, meg minden ehhez hasonlót. És ha csak
előzetesen teljesen megvizsgálta valaki ezeket, akkor bízhatunk meg
véleményében, akár lemond a betegről, akár gyógyulást ígér. Miután pedig az
elmebajoknak is ezernyi a megnyilvánulása, és temérdek okozója lehet, az
elnevezésük sem egyféle. Mert nem ugyanazt jelenti, ha valaki bolond vagy
eszelős, dühöng vagy tébolyult, hanem ezek mind annak megjelölései, hogy
valakin erősebben vagy kevésbé hatalmasodott el a betegség. A baj okai is
eltérőek a férfiaknál és az asszonyoknál, de még a férfiak között is mások a
fiataloknál, és mások az öregeknél. De míg a fiataloknál többnyire a szokásos
okok jelentkeznek, az öregeket gyakran valami indokolatlan ellenszenv vagy
oktalan harag valamelyik családtagjukkal szemben zaklatja fel előbb, ami aztán
fokról fokra őrjöngésbe csap át. Az asszonyoknál is sokszor esik ez meg és
sodorhatja őket ebbe a bajba, mégpedig leginkább a heves gyűlölet valaki iránt,
az irigység szerencsésebb vetélytársukkal szemben, vagy valami bánat vagy
harag. Ezek egy ideig csak a szívükben parázslanak, majd hosszú időn át
erősödbe végül is őrületbe torkollnak. Ilyesmi történt a feleségeddel is, apám,
és talán valami bánat érte az utóbbi időben. De még azt is megmondom habozás
nélkül, apám, ha történetesen nem is mondtak volna le róla teljesen, hanem
megmentésére mutatkoznék is valamicske remény, akkor sem fogtam volna olyan
egykönnyen a gyógyításához, és nem mertem volna olyan készségesen beadni az
orvosságot neki, mert tartottam volna a balszerencsétől, és az emberek
gyanúsításaitól. Jól tudod, hogy mindenki azt hiszi, valamennyi mostohában
gyűlölet izzik mostohagyermekei iránt, és ha akadnak is köztük jó szándékúak,
akkor is valamilyen általános női őrültségben szenvednek. Ha tehát a baj
végzetessé válnék, és a gyógyszerek nem hatnának, bátran arra gyanakodhatna
bárki, hogy a kezelés mögött gonosz szándék és alattomos cselszövés rejlett.
Így áll hát a dolog a feleségeddel, apám és alaposan
megfontolva azt mondhatom neked. sohasem lesz már ő könnyebben, ha ezerszer
inna is az orvosságból. Ezért nem érdemes kezelnem, ha ugyan nem csupán abba
akarsz belehajszolni, hogy balsikerrel járjak, és rossz hírem támadjon. Hadd
irigyeljenek inkább a pályatársaim. Ha pedig újból kitagadsz, bármennyire is
magamra maradnék a világban, mégsem foglak átkozni. De mi lesz akkor – bár sohase
következnék be -, ha ismét utolér a bajod? Mert bizony az ilyen betegség
felingerelt állapotban könnyen visszatér, s mitévő legyek akkor? Ápolni foglak,
jól tudod, és sem akkor, sem máskor nem futamodom meg a kötelesség elől,
amelyet a természet rótt a gyermekekre, és nem feledkezem meg arról, amire
származásom kötelez. Vajon abban bízzam, hogy ismét visszafogadsz, ha józan
észre térsz? Látod-e, már azzal, hogy így cselekszel, újból előcsalogatod a
betegségedet, és felidézed ismét bajodat. Csak a minap tértél magadhoz ilyen
súlyos szenvedésből, és már újra felgerjedve kiáltozol, és ami a legsúlyosabb,
tombolsz dühödben, belelovalod magad a gyűlölködésbe, és a törvényeket
ráncigálod elő. Jaj, apám, hiszen ez volt korábbi őrülésednek is az előhírnöke!
DÉTSHY MIHÁLY FORDÍTÁSA
Forrás:
Lukianosz összes művei I. kötet, 672-690. old. – Magyar Helikon 1974.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése