A németek költőfejedelme, a világirodalom egyik
legegyetemesebb géniusza – a „világirodalom” szót magát is ő alkotta – a Majna
menti Frankfurtban született, jómódú polgári családból. Apja jogi pályára
szánta. Első nagy költői és írói sikerei – a Götz von Berlichingen című dráma (1773) és a Werther-regény
(1774) – után azonban hamarosan
(1775-ben) a weimari hercegi udvarba kapott meghívást. Államférfiúi funkciót,
magas udvari méltóságot töltött be ott, és – hosszabb-rövidebb utazásokat téve
– Weimarban élt haláláig. Utazásai közül első itáliai útja, a művészetek, az
ókori emlékek klasszikus földjén eltöltött két esztendő volt a legjelentősebb
(1786-88). Az itáliai útját követő esztendőkben, jórészt itáliai élményei
alapján alakította ki költőtársával, Schillerrel együtt a francia forradalom
utáni korszak igényeihez mért új programját, amely „német klasszicizmus” néven
vált ismertté az irodalomtörténetben, és művészi foglalatává lett a politikai
téren német földön érvényesülni nem tudó polgári gondolatnak. „A polgári
korszak reprezentánsa” volt, Thomas Mann szavai szerint. Számtalan kis államra
szabdalt, társadalmi fejlődésében megrekedt hazájában roppant nehézségekkel
kellett megküzdenie felvilágosult, polgári eszmevilágának: elmaradott feudális
viszonyokkal és megcsontosodott nyárspolgári előítéletekkel. „Olyan
életszférában volt kénytelen élni – írta róla Engels -, amelyet meg kellett
vetnie, s mégis ehhez a szférához volt láncolva, mint az egyetlenhez, amelyben
működni tudott: ebben a dilemmában leledzett Goethe állandóan.”
Józan, reális kompromisszumokkal próbálta tehát
áthidalni ezt a dilemmát. Ízig-vérig polgár létére a művelt arisztokráciához
csatlakozott már pályája elején a weimari udvarban; nemcsak védelmet keresett
ott, hanem kedvező hadállást is felvilágosult reformtervei végrehajtásához. S
csak mikor államférfiúi tervei megbuktak, utazott ismét Itáliába, hogy újult
erővel vehesse fel a küzdelmet, most már pusztán szellemi síkon. A
természettudományok különböző ágai éppoly fáradhatatlanul foglalkoztatták
hosszú élete végéig, mint a művészet vagy az emberi tevékenység egyéb
területei. Bámulatos sokoldalúságával, ritka tehetségével, reális
világszemléletével, dialektikus gondolkodásával, sajátos életbölcsességével a
világharmónia képét próbálta formába örökíteni – nem éppen harmonikus viszonyok
között. Hatalmas életműve – költői és prózai alkotásai, természettudományos
dolgozatai, feljegyzései, elmélkedései és persze főműve, a Faust – egész kis könyvtárat tölt meg. Prózai művei közül regényei
emelkednek ki: a Werther és a Wilhelm Meister tanulóévei (Wilhelm
Meisters Lehrjahre, 1795-96; magyarul: Benedek Marcell fordításában, 1983)
mellett a Vonzások és választások és
a Wilhelm Meister vándorévei
(Wilhelm Meisters Wanderjahre, 1829; magyarul: Tandori Dezső fordításában,
1983).
Az 1774-ben megjelent Werther kora legnagyobb sikerű regénye volt, Goethe belépőjegye a
világirodalomba. (Eredeti címe: Die Leiden des jungen Werther; régebbi
fordításai Az ifjú Werther keservei
címet viselték, Szabó Lőrinc fordításába 1957-ben a Werther szerelme és halála címet kapta.) Az ifjú Goethe, akkor még
jogász, 1772-ben egy német kisvárosba, Wetzlarba került bírósági gyakorlatra, s
ott eleve reménytelen szerelemre gyulladt egyik barátjának menyasszonya, a
tizenkilenc éves Charlotte Buff (becézve: Lotte) iránt. Egy másik ottani
barátja ugyanebben az időben öngyilkos lett reménytelen szerelme és
hivatali-társadalmi kudarcai miatt. Költői sikerek, polgári öntudat és ifjonti
hév fűtötte Goethét; a kisváros áporodott légkörétől, feudális címek előtt
hajbókoló kicsinyes és szűk látókörű nyárspolgárainak értetlenségétől, a
hivatal értelmetlen robotjától hamarosan megundorodott, és elhagyta Wetzlart.
Ezek az élmények szolgáltatták a
regénycselekmény nyersanyagát. A Werther
szentimentális regény. A francia forradalom előtti korszak fő polgári
követelménye a személyiség szabad, mindenoldalú kibontakozása, teljes
érvényesülése volt; ennek állt útjában az elavult társadalmi rend. Így
született meg a természetellenes korlátok közé szorított polgár
„világfájdalma”, a szentimentalizmus fő érzelmi forrása. Kudarcai Werthert, a
tehetséges fiatal polgárt is végleg kiábrándítják a világból: meghasonlik
természettel, társadalommal, szerelemmel és végül önmagával is – főbe lövi
magát.
Goethe szentimentális regénye nem csupán a
szerelem, a természetes érzelem szabad érvényesülésének jogát hirdeti, hanem a
teljes emberét, a maga sokoldalúságában. Az érvényesülés korlátait nem csupán a
feudális társadalmi rendben keresi, hanem megtalálja őket polgári viszonyok
közt is: a személyiséget hivatások-foglalkozások szűk körére szorító
munkamegosztásban éppúgy, mint a nyárspolgári előítéletekben. Goethe
levélformában, mélyreható realista eszközeiben múlja felül nagy világirodalmi
mintaképeit (az angol Richardsont, a francia Rousseau-t). Már Goethe kortársai
is felfigyeltek módszerére: nem a puszta poézist akarta a valóság színében
feltüntetni, hanem a valóságot magát festette poétikus alakban. A regény átütő
sikerében jelentős része volt a mondanivaló időszerűségnek. Még a XVIII. század
hátralevő éveiben tizenöt francia és tizenkét angol fordítása született meg, a
többiekről nem is szólva. Divatot teremtett. Boldogtalan szerelmesek a
Werther-re hivatkozva követtek el öngyilkosságot, sokan még öltözetükben is utánozták
a regényhőst.
A Vonzások
és választások (Die Wahlverwandtschaften, 1809; magyarul: Vas István
fordításában 1983) tömör szerkezetű, szűkszavú regény, Goethe legsajátságosabb
alkotásainak egyike. Eredeti címe – Wahlverwandtschaften – kémiai műszó, és cserebomlást
jelent, vagyis a vegyrokonság egy esetét. A regény francia és olasz fordításai
általában meg is őrzik az eredeti szakszerűségét (Affinités électives, illetve
Affinitá elettive), a Vas István adta magyar cím inkább a nyelvi pontosságra
tekint. Négyszögdráma zajlik le a regényben, két pár közt bomlanak fel és
szövődnek keresztbe a kapcsolatok, közben mintegy laboratóriumi alkalmat adva
lélektani, társadalmi (mikroszociológiai), morális konfliktusok vizsgálatára –
és Goethe öregkori programjának meghirdetésére a „lemondásról”; ez a jelszó
megtalálható egyébként a „Wilhelm Meister vándoréveinek” alcímében is. A
háttérben ugyanis az öreg Goethe nehezen lebírható, saját szerelmi szenvedélye
rejtőzik. Ez indította a költőt, aki egy személyben természettudós is volt,
hogy a természettudományi fogalmak antropomorfizmusáról és az emberi jelenségek
természettaniságáról tegyen vallomást. „A nehéz lemondás fájdalmas bélyegét
hordozza” – mondta könyvéről Goethe maga: az öreg költő érzelmi
megrázkódtatására tulajodon hűvös, de mélyre, mai szóval tudatalattiba tekintő
intellektualizmusa felelt. A regény majdnemhogy matematikai, de mindenképp
zenei szépségű formája is egy bő évszázaddal előzi meg korát. André Gie okkal
ismerte fel benne önmaga és a megújuló huszadik századi regény elődjét (főképp
a „lelki álság” éles szemű feltárásában), de ugyanígy örömüket lelhetik mai
szerzők az elbeszélésanyag szemiotikai rendszerében, az egymásnak felelgető
helyzetekben, jellemekben, közbe iktatott ellentörténetekben.
A kortársak közt heves visszatetszést keltett ez
a regény, Wilhelm von Humboldt a „poétai hangulatot” hiányolta belőle, és a
tragédiákra jellemző „belső szükségszerűséget”, mások „minden ízében
materialistának” találták, vagy éppenséggel erkölcstelennek. Egy kortárs
feljegyzése szerint Goethe erre így felelt: „Sajnálom, mégis a legjobb
könyvem.”
*
WERTHER
Leonore, a kedves fiatal lány, reménytelenül
beleszeret a közös baráti körhöz tartozó ifjú Wertherbe. Werther maga sem
tudja, hibás-e a dolgokban, valóban táplálta-e a lány érzelmeit, mindenesetre
becsületesen félreáll, s szakít a baráti körrel. Wahlheim kies völgyébe menekül
az érzékeny kaland elől. Kedvenc Homéroszát viszi magával, s az erdőben,
tisztásokon heverve olvasgatja. Rajong a természetért; Istenről s az emberi
szív titkairól gondolkodik. Esténként maga készíti el egyszerű vacsoráját.
Minderről s a napok aprócseprő eseményeiről gondos hűséggel számol be levélben
Wilhelmnek, barátjának. Ezekből a levelekből bontakozik ki Werther boldogsága
és tragédiája.
Mindjárt az első napokban megragadja egy
béreslegény szerelmi története. A legény egy özvegyasszonynál szolgál, és
szeretné feleségül venni a nála idősebb asszonyt, hogy feledtesse vele első
házasságának kínzó emlékét. Olyan vággyal és tisztelettel beszél róla, hogy ez
a tisztaság és buzgó szerelem meghatja Werthert.
De nemcsak parasztokkal, gyermekekkel,
patakokkal és bokrokkal ismerkedik meg Wahlheimben, hanem társaságba is jár.
Egy alkalommal táncmulatságba készül, s partnernőjével megállnak a vadászlak
előtt, hogy magukkal vigyék a tiszttartó lányát, Lottét. Erről így ír: „A
legbájosabb látvány tűnt a szemembe, amelyet valaha láttam. Az első, nagy
szobában hat gyermek tolongott, a legidősebb tizenegy, a legfiatalabb
kétesztendős, egy szép termetű, középmagas lány körül, aki egyszerű fehér ruhát
viselt, halványpiros szalagcsokorral a karján és a keblén. Fekete kenyér volt a
kezében, és a kicsinyeknek sorra egy-egy karéjt vágott..”
Lotte aranyos, derűs kedély, csupa szorgalom és
szeretet, imádja a táncot – Werther már ezen az első táncmulatságon úgy repül
vele, hogy az egész világról megfeledkezik -, s a ház és a környék védőangyala.
Kis testvéreit ő neveli, ő látja el a háztartást. Ápolja a betegeket; haldokló,
öreg barátnője mellett úgy ül, hogy egy pillanatra sem borul el a kedélye.
Lotte egy derék, becsületes, tehetséges fiatalembernek, Albertnek a jegyese,
aki pillanatnyilag távol van Wahlheimtől.
Werther nem gondol semmire, nem akar semmit. De
a vadászlak, benne Lotte s a pajtáskodó gyermekek úgy vonzzák, hogy ez lesz
napjainak fényforrása és tartalma. „Oly boldog napokat élek – írja -,
amilyeneket csak a szentjei számára tartogat az Isten; és történjék velem
bármi, nem mondhatom többé, hogy nem ízleltem meg az élet örömeit, a
legtisztább örömeit.”
Nyár közepén megérkezik Lotte jegyese, Albert.
Werther érzi, hogy mennie kellene, de marad. „Alberttől nem tagadhatom meg
becsülésemet – írja barátjának. – Nyugodt külseje élesen elüt az én természetem
leleplezhetetlen nyugtalanságától. Sok érzés van benne, és tudja, mit kap
Lottéban. Úgy látszik, csak ritkán rossz a kedve, s tudod, hogy ezt a bűnt
mindennél jobban gyűlölöm az emberekben. Okos embernek tart, és Lottéhoz való
ragaszkodásom, az a meleg öröm, amellyel a lány minden cselekedetét kísérem,
csak növeli a diadalát, és ezért még jobban szereti Lottét.”
Telnek a hónapok. Werther szenved, mégsem
mozdul. A család tagja lett. Albert őt szereti Lotte után a legjobban a
világon. De hiába a boldog séták, a kedves együttlétek – Werther egyre
nyugtalanabb. Levert, és nem tud dolgozni. Különös ernyedtség lesz úrrá rajta.
Lottéra nem formálhat jogot, nem is akar – de lemondani arról, amit ugyan nem
akar, de akarata ellenére mégis egész lénye kíván, nem bír. Az öngyilkosság
gondolatával foglalkozik. Hosszasan vitatkozik az öngyilkosság elvi
jogosultságáról. Türelmetlen és szenvedélyes lesz.
Ősz elején így ír barátjának: „El innen!
Köszönöm, Wilhelm, hogy megerősítetted ingatag elhatározásomat; már két hete
azzal a gondolattal járok-kelek, hogy elhagyom őt… Lotte nyugodtan alszik, és
nem gondolja, hogy nem lát többé viszont. Kiszakítottam magamat, volt erőm rá,
hogy a kétórás beszélgetés során ne áruljam el szándékomat. És Úristen, milyen
beszélgetés volt az!” – E beszélgetés után újra találkoznak; kedvenc hársfáik
alatt üldögélnek hárman, s Lotte, mintha megsejtené Werther szándékát, halott
édesanyjáról beszél, s arról, hogy akik igazán szeretik egymást, nem
szakadhatnak el soha: van viszontlátás és van találkozás, kedveseink mindig
körülöttünk vannak.
Werther állást vállal az udvarnál, a követ
mellett dolgozik. Levelei hivatali munkájáról, feljebbvalóiról számolnak be.
Kitüntetés, barátság, elismerés – mindebben bőven része van; de apróbb bosszúságokban
is. Társaságba jár, szórakozik. Von B. kisasszony kedves barátnője; C. gróf
kitünteti bizalmával. Levelei sokat foglalkoznak az élet visszásságaival, s
azzal, hogy mint botorkálunk, és keressük a célt, az értelmet, képzelt
problémákba bonyolódva.
Január vége felé, utazás közben, vihar lepi meg.
A parasztfogadó kicsi szobájába húzódva Lottének ír: „Írnom kell magának, drága
Lotte… Mialatt D.-ben, abban a szomorú fészekben, idegen, szívemnek egészen
idegen nép között jártam-keltem, pillanatom se volt, egyetlen pillanatom se,
melyben a szívem hajtott volna, hogy magának írjak; és most, ebben a kunyhóban,
ebben a szűk börtönben, ahol havas eső viharzik az ablakomra, itt maga volt az
első gondolatom. Ahogy beléptem, rögtön megszállt a képe, az emléke, ó, Lotte!
Milyen szent és meleg érzés! Jóságos Isten, végre megint egy boldog pillanat!”
Tél végén megtudja, hogy Lotte és Albert
házasok. Megnyugvással fogadja a hírt. „Tudom, én is nálatok vagyok – írja
Albertnek -, sérelmed nélkül ott vagyok Lotte szívében, enyém, igen, enyém
benne a második hely, és azt meg akarom, meg kell tartanom. Ó, megőrülnék, ha
el tudna felejteni – Albert, egy pokol van ebben a gondolatban. Albert, Isten
veled!”
D.-ben megaláztatás éri Werthert. C. grófnál
ebédel, s amikor a szigorúan zártkörű társaság gyülekezik, nem megy el, hanem
marad, puszta kíváncsiságból, s mulatva merevségükön. Végül a gróf megkéri,
hogy távozzék. Tulajdonképpen nem is a kiutasítás ténye bántja, hiszen ez
emberi kicsinyesség, butaság; inkább az, hogy széltében-hosszában, gúnyolódva
mesélik a történetet, s ő nem tud a pletykának gátat vetni. Halálra sértve
menekül a városból. Benyújtja lemondását, elfogad egy vidéki meghívást, majd
bányalátogatásra utazik. Wilhelmnek őszintén bevallja:”Tulajdonképpen nem vágyom
oda, csak Lottéhoz vágyom megint közelebb lenni, ez az egész. Nevetek a
szívemen – és megteszem, amit akar.”
Nyár közepén találkozik ismét Lottével, de a
találkozás csak újabb szenvedést hoz: „Velem boldogabb lett volna, mint ővele!
Ó, Albert nem az az ember, aki ennek a szívnek minden vágyát betölthetné.
Bizonyos hiánya a megérzőképességnek, valami hiány – vedd ahogy akarod; hogy a
szíve nem dobban meg vele együtt – ó! – egy kedves könyv valamely lapjánál,
amelynél az enyém és a Lottéé egybedobban; száz más esetben, amikor úgy hozza a
véletlen, hogy egy harmadiknak a cselekedete megszólaltatja az érzéseinket.
Ámbár Albert egész lelkével szereti, és mit meg nem érdemel az ilyen szerelem!”
Wahlmeim gyönyörű völgyében őszbe fordul az idő.
Werther a pusztulás kezdetét látja benne. Minden fájdalmasan érinti, egyre
komorabb és tehetetlenebb. Egyetlen öröme a Lottéval való találkozás. Egyik
sétája alkalmával találkozik a béreslegénnyel. Már nincs a régi helyén,
gazdaasszonya bátyja, félvén, hogy elesik az örökségtől, ha az asszony újra
férjhez megy, kidobta. A legény egészen elborult. Szerelme reménytelen, most
már nem is közeledhet az asszonyhoz. Werther mélységesen vele érez.
Novemberben megint Lottéről ír Wilhelmnek:
„Szememre vetette kicsapongásaimat! Ah, és olyan kedvesen! A kicsapongásaimat,
hogy egy pohár bor néha az egész palack kiürítésére csábít. – Ne tegye! –
mondta. – Gondoljon Lottéra! – Gondoljak?! – válaszoltam -, kell erre
felszólítania? Gondolok! – Nem gondolok. Maga mindig a lelkem előtt áll… Drága
barátom! Végem van, azt tehet velem, amit akar.”
Lotte hamarosan rájön, hogy az ifjú helyzete
tarthatatlan; jobb, ha elküldi magától. Erről így számol be Werther, barátjához
írt utolsó levelében: „- Werther – mondta aztán, és mosolya lelkem mélyéig
hatolt -, Werther, maga nagyon beteg, már attól is irtózik, ami kedvence volt.
Menjen! Kérem, nyugodjék meg!... Eltéptem magamat tőle és – Úristen! Te látod a
nyomorúságomat, és végét fogod vetni.”
A hátrahagyott levelek sorát elbeszéléssel
szakítja meg az író. A következő napok eseményeiről a barátok véleménye
nagyjából megegyezik. Néhány apró feljegyzés, levéltöredék még, s tiszta képet
kapunk Werther utolsó napjairól.
Barátai úgy látták, hogy a csüggedés és
kedvetlenség lassanként egész lényét hatalmába kerítette. Szellemének
összhangja teljesen megbomlott. Szívének rettegése felemésztette egyéb erőit,
elevenségét, éles ítélőerejét; szomorú társalgó lett, annál szerencsétlenebb és
igazságtalanabb, minél boldogtalanabb lett ő maga. Barátai bevallották azt is,
hogy Albert gyakran távozott felesége szobájából, ha Werther Lotténál volt, de
nem gyűlölettől vagy ellenszenvből barátja iránt, hanem csak azért, mert
érezte, hogy Wertherre nyomasztóan hat jelenléte. Werther azonban azt hitte,
hogy megrontotta a szép viszonyt Albert és felesége között, emiatt önmagát
vádolta, de az önvádba titkos ingerültség keveredett a férj ellen.
A csöndes völgy nyugalmát egy nap gyilkosság
zavarja meg. Werther rossz sejtelmektől gyötörve a színhelyére siet, és
szerencsétlenségére találkozik a megkötözött gyilkossal: a béreslegény az. „Nem
lesz senkié, neki sem lesz senkije” – mondja Werthernek nyugodtan. Megölte
vetélytársát. A szörnyű élmény, hogy a tiszta, odaadó szerelemből hogyan lesz
gyilkosság és gyász, mindent felkavar Werther lelkében. Kétségbeesetten
próbálja védeni a legényt, de Albert és Lotte apja ellene szegülnek: ez az
ember menthetetlen, bűnös és lakolnia kell. Hogy milyen erősen hatottak e
szavak Wertherre, elárulja egy kis jegyzete, amely valószínűleg ezen a napon
kelt: „Menthetetlen vagy, te szerencsétlen! Jól látom, mindketten
menthetetlenek vagyunk.” És később, Alberthez való viszonyáról: „Hiába mondom
el újra meg újra magamnak, hogy ő derék, jó ember, ha a dolog a szívemet tépi,
nem tudok igazságos lenni.”
Lottét nyugtalanítja Werther magatartása. Most
már a saját nyugalmáért is kéri, hogy ne járjon többé a házukhoz. Werther
búcsúlevélbe kezd: „Meg fogok halni! – Nem kétségbeesés, hanem bizonyosság,
hogy döntöttem, és hogy feláldozom magamat érted. Úgy van, Lotte! Miért
hallgassam el? Hármunk közül egynek távoznia kell, és hadd legyek én! Ó,
drágám! Ebben a szétdúlt szívben sokszor és dühöngve ólálkodott a titkos
gondolat, hogy megöljem a férjedet – téged! – magadat! – Legyen hát! – Ha egy
szép nyári estén felmégy a hegyre, gondolj majd rám, hányszor mentem fel völgy
mentén, és aztán nézz majd át a temető felé a síromra, hogy a lebukó nap
fényében hogyan lengeti rajta ide-oda a füvet a szél.”
Lotte egyedül ül szobájában; határozottan kérte
Werthert, hogy karácsony előtt ne látogassa meg. Valami megoldáson töpreng. Ha
Werther megházasodna, megnyugodna, megint igaz barátok lehetnének mindnyájan.
Csodálkozva veszi észre, hogy egyik barátnőjét sem tartja megfelelő feleségnek
Werther számára. Talán mégis, lelke mélyén, magának szeretné megtartani? Milyen
boldog lenne, ha testvérévé változtathatná! Werther váratlanul meglátogatja.
Lotte zavartan fogadja, zongorájához ül, majd arra kéri az ifjút, olvasson fel
néhány versszakot saját Osszián-fordításából.
Werther tudja, hogy utoljára látja Lottét.
Megindultan olvassa a holtak siratásának gyönyörű sorait. „E szavak minden
hatalma rászakadt a boldogtalanra. Teljes kétségbeesésében térdre dobta magát
Lotte előtt, megragadta, szeméhez, homlokához szorította a kezét, és Lotténak
úgy rémlett, mintha Werther szörnyű szándékának sejtelme röpült volna át a
lelkén. Megszorította Werther kezét, fájdalmas izgalomban hozzáhajolt, és izzó
arcuk összeért. A világ elsüllyedt körülöttük, Werther átkarolta, melléhez
szorította Lottét, és őrjöngő csókokkal borította el remegő, dadogó ajkait.
Lotte felpattant, és rémült zavarban, szerelemtől és haragtól remegve mondta: -
Utoljára volt! Werther! Engem nem lát többé!”
Werther elrohant az éjszakába, majd hosszas
bolyongás után hazatért. Apróbb ügyeit elintézte, iratait elrendezte, befejezte
búcsúlevelét, aztán inasát elküldte Alberthez egy nyitott levélkével: „Volna
olyan szíves egy tervezett útra kölcsönadni a pisztolyait? Minden jót!”
Lotte órái zavarban teltek. Háborgó szívét nem
tudta megnyugtatni, s szeretett volna mindent elmondani hazatérő férjének, de
az kedvetlen és gondterhelt volt, azonnal munkájához látott. Lotte leült
melléje, kézimunkáján dolgozva. Mikor az inas átnyújtotta a levelet Albert
nyugodtan fordult a feleségéhez: „- Add oda a pisztolyokat.”
E szavak villámcsapásként sújtottak Lottéra;
imbolyogva felállt, maga sem tudta, mi van vele. Reszketve törölgette a port a
fegyverről, s még soká habozott volna, ha Albert kérdő tekintete nem sürgeti.
Werther ujjongva fogadta a fegyvert. „Lotte, te
magad nyújtod nekem az eszközt, te, akinek kezéből kívántam és ah! most kapom a
halált… s érzem, nem gyűlölheted azt, aki így lángol érted… Ó, ha halálom
visszaadná a boldogságotokat! Albert! Albert! Tedd boldoggá az angyalt! És úgy
legyen rajtad az Isten áldása… A temetőben a sarok mögött van két hársfa, ott
szeretnék pihenni… Lotte! Lotte, Isten veled!”
Mikor az orvos a boldogtalanhoz érkezett, a
földön találta, menthetetlenül.
Pulzusa még vert, tagjai már megbénultak.
Jobb szeme fölött lőtt a fejébe, agyveleje
kiloccsant. Fölöslegesen eret vágtak a karján, a vér folyt, ő még lélegzett.
Éjszaka tizenegy óra tájban temették el azon a helyen,
amelyet kiválasztott magának. Lotte édesapja és fivérei kísérték ki a koporsót.
Albertnek nem volt hozzá ereje; Lotténak az életét féltették. Kézművesek vitték
a koporsót. Pap nem szentelte be.
**
VONZÁSOK ÉS VÁLASZTÁSOK
Eduarddal, a gazdag báróval éppen akkor
ismerkedünk meg, amikor egy derült áprilisi délután befejezte fáinak oltását, s
feleségéhez, Charlotte-hoz siet. Eduard egy időre szeretné meghívni ifjúkori
barátját, a kapitányt, aki önhibáján kívül éppen kellő foglalatosság híján
maradt: nagy segítséget jelentene a birtok felmérésében. Felesége tiltakozik ez
ellen: szívesebben maradna egyedül férjével, hiszen nem is olyan régen, érett
korukban kerültek csak össze. Ifjúkori szerelmük ellenére különféle családi meggondolásokból
mindketten mással kötötték össze életüket, s csak megözvegyülve találtak ismét
egymásra. Charlotte lánya, Luciane és unokahúga, Ottilia intézetben
nevelkednek: az asszony szívesen venné magához a félénk, az intézeti életben
nehezen magára találó Ottiliát, de éppen férjére való tekintettel nem teszi.
Charlotte minden erejével azon van, hogy késői boldogságukat, bensőséges
együttléteket biztosítsa: bár újabb találkozásukkor sokáig habozott, hogy
hozzámenjen-e ifjúkori szerelméhez, sőt még azt a tervet is dédelgette, hogy
Eduardot Ottiliával házasítsa össze, most minden erejét a házi boldogságra
akarja összpontosítani.
Eduard akarata győz: megérkezik a kapitány, s a
két férfi nekikezd a birtok körüli munkáknak. Ekkor érkezik meg a levél az
intézetből Ottiliáról. Bal oldali fejfájás kínozza, ami aggodalomra adhat okot,
s előmenetele nem felel meg a nagyvilági életre nevelt, előkelő lányok elé
állított követelményeknek. Csak azt tudja megérteni, ami összefüggésben áll az
előzményekkel, s képtelen a gyors és felületes ismeretek gépies alkalmazására.
Eközben folyik a munka a birtokon: a kapitány
célirányos tevékenységre törekszik, s bírálja Eduardnak azt a nagyúri hajlamát,
hogy a munkát és a szórakozást, saját és mások tevékenységét nem választja el
egymástól. Charlotte a ház körüli munkákban is egyre jobban támaszkodik a
kapitányra: felismeri alapos szakismeretit s körültekintő gondosságát. Jó
háziasszonyként már eddig is gondot okozott a cserépedények ólomháza s a
bronzholmik rozsdásodása: ebből a gyakorlati kérdésből kiindulva térnek rá
egyik hármas beszélgetésükben az akkoriban cserebomlásnak
(Wahlverwandschaft-nak) nevezett kémiai folyamatra. Ennek az a lényege, hogy a
vegyületek adott körülmények között elemeik szerint újabb egyesülésre
törekszenek. A kapitány példája szerint egy AB vegyület, ha egy CD-vel kerül
kapcsolatba, AD-re, illetve CB-re változik, „anélkül hogy meg lehetne mondani,
melyik hagyta el előbb a másikat…”
Ekkor veszi elő Charlotte az intézetből érkezett
újabb levelet: amilyen ragyogó eredménnyel vizsgázott Luciane, Charlotte
leánya, olyan sikertelennek bizonyult ezen az erőpróbán Ottilia, akinek
helyzetét még a sikeres rokon lány öntelt gúnyolódása is nehezíti. Eduard rááll
az intézeti nevelők javaslatára: jöjjön hozzájuk a leány, akire egyébként is
szükség lesz az eltávozott házvezetőnő férjhezmenetele miatt. Eduard humoros
megjegyzése arról, hogy Ottiliával szemben ő jobb oldali fejfájásban szenved,
visszautal az előző kémiai tárgyú beszélgetésre.
Ottilia érkezése fellendíti a társas
együttléteket, de a munkálatok is tovább folynak. Eduardéknak a falu
rendezésére is van gondjuk: a patak mellett falat kel rakatni, a mögötte húzódó
utat pedig feltölteni. Azonkívül a birtokon villát készülnek építeni, s
Charlotte magára vállalja a pénzügyi kezelését. A kapitány és az asszony
együttműködése egyre szorosabbá válik. „A munkában ugyanaz a helyzet, mint a
táncban: akik lépést tudnak tartani, szükségszerűen nélkülözhetetlenekké válnak
egymásnak; ebből kölcsönös jóindulat származik…”
Eduard már az első perctől kezdve vonzódik
Ottiliához – bár annak idején észre sem vette. A lány szolgálatkészsége,
kitüntető figyelmessége is megragadja. A melegebb érzelmi kapcsolat
kibontakozásához hozzájárul az a séta, amely a régi malomhoz vezet. Amikor
Charlotte és a kapitány is megérkeznek, egy másik úton indulnak hazafelé. Ekkor
határozzák el egy új, kényelmes út építését, s ennek érdekében Eduard egyik
erdei majorságát szándékszik áruba bocsátani. A tervbe vett villa számára a
legjobb helyet a báró felszólítására végül Ottilia jelöli ki: az alapkő
lerakását Charlotte születésnapjával akarják összekapcsolni. Közben
átrendeződnek társas szokásaik is: Eduard mostanában Ottilia zongorakíséretével
fuvolázik, Charlotte pedig a kapitány hegedűjét kíséri.
A környékbelieket is odacsábító alapkőletételkor
a szokások szerint felhajított kehely nem törik el, hanem valaki elkapja. A
poháron az E és az O betűk szerepelnek, mivel Eduard másik neve Ottó – most azonban
a báró szerelmének jelképét látja ebben. További tervek születnek: a birtokon
fekvő három tó egyesítése a következő.
Megérkezik a regényben csak a gróf és bárónőként
emlegetett pár: közismert a szerelmük, de nem házasodhatnak össze, mivel a gróf
nem válhat el nejétől. Nagyvilági, kellemes emberek, de Charlotte-ot zavarja a
házasságról folytatott léha beszélgetés. A gróf azonban nemcsak a társasélet
örömeinek él: nagy figyelmet szentel a birtokrendezési munkálatoknak is, a
kapitánynak is állást kínál. „De milyen más szemmel nézte most Charlotte a
barátját, akit el kell vesztenie… lesietett a kunyhóhoz… egészen elolvadt a
fájdalomban, a szenvedélyben, a kétségbeesésben, melynek lehetőségéről néhány
pillanattal előbb még a leghalványabb sejtelme sem volt.”
A bárónő Eduard rajongó szavaiból könnyen
rájöhet Ottilia iránti szenvedélyére: Charlotte lelkiállapotát félreértve
elhatározza, hogy a leányt egyik előkelő ismerősének lánya mellé szerzi el játszópajtásnak.
Eduard felkíséri a grófot a bárónőhöz, s a
kapitány távozása miatt bánkódó Charlotte-tal tölti az éjszakát. Másnap, a
vendégek távozása után az asszony és a kapitány ki akarják próbálni a csónakot;
ekkor kerül sor a szerelemvallásra, s a
lemondásra kész Charlotte elárulja a kapitánynak, hogy a gróf terveket sző
sorsának jobbítására.
Közben Ottilia is befejezte annak a hosszú
iratnak a másolását, amely a major eladásához szükséges, s átadja Eduardnak. A
férfi azt látja, hogy az eleinte nőies vonások egyre inkább megváltoztak:
mintha saját betűit olvasná. „Ottilia hallgatott, de szemében a legnagyobb
megelégedettséggel tekintett rá. Eduard felemelte karját. „- Szeretsz! –
kiáltotta… Ettől a pillanattól kezdve a világ Eduard számára átalakult: ő már
nem az volt, aki volt, s a világ sem az volt, ami volt.”
A kapitány közelgő távozása miatt meggyorsítják
a folyamatban lévő munkákat: Charlotte helyre akarja állítani a házi békét, s
igyekszik férjét s a lányt távol tartani egymástól. Eduard és Ottilia
eltávolodik a szerelemről lemondó másik pártól; amikor érzelmes levelezésük
egyik példányát a férfi éppen felesége jelenlétében ejti ki a zsebéből,
Charlotte tapintata sem javít a helyzeten.
Közeledik Ottilia születésnapja, s Eduard ezt az
alkalmat a parkbeli villa házszentelőjével s tűzijátékkal akarja megünnepelni.
A kapitány, mivel rövidesen eltávozik, egy fiatal építészt hív saját maga
helyett. Charlotte helyteleníti a nagy ünneplést, de még a tűzijátékba is
beleegyezik. Ekkor azonban baljós dolog történik: a nagy tömegtől leszakad a tó
gátja, s az egyik fiú majdnem ott vész, de szerencsére a kapitány még idejében
kimenti. Végül mindenki elmegy, de Eduard még így is megrendezi a tűzijátékot
Ottiliájának.
Charlotte hiába próbál férjével őszintén
beszélni: Eduard elzárkózik, s hallani sem akar arról, hogy a lányt elküldjék a
háztól. Inkább ő távozik el egyik távolabbi birtokára. Csak a két nő marad az
elárvult házban. Hasznos munkákkal, a falusi ifjúság nevelésével foglalkoznak.
Charlotte az együtt töltött éjszaka hatására Eduard gyermekét hordja a szíve
alatt – amikor az ügybuzgó, de korlátolt Mittler, a család barátja megviszi a
hírt Eduardnak, a férj hadba vonul.
Ezalatt a két nő a birtok gondozásával, a
parasztgyerekek nevelésével van elfoglalva. Az építész nekikezd a régi templom
restaurálásának s a kis oldalkápolna kifestésének. „Az eleven angyalarcok, az
élénk öltözékek a kék mennyei alapon felvidították a néző szemét, miközben
csöndes, jámbor lényük áhítatot sugallt, és nagyon gyöngéd hatást ért el.”
Ottilia is bekapcsolódik a festés munkájába.
Az év a végéhez közeledik, de Charlotte csak az
újságokból tudja meg, hogy Eduard derekasan kitüntette magát a hadicselekmények
során.
A csendes, de tevékeny hétköznapokat megszakítja
az asszony lányának, Lucianénak az érkezése. Az intézetből egyik gazdag
nagynénje hívta magához, s miután előkelő kérő is jelentkezett, a leány
jövendőbelijével együtt meglátogatja édesanyját. Zajos mulatságok váltják fel a
tevékeny, csendes hétköznapokat. Luciane a központ, s mindent megtesz, hogy
csak őt csodálják, magasztalják. Az építészt is, aki titkos rajongója
Ottiliának, meg akarja nyerni, de ez nem jár sikerrel. Vendégeskedés,
szórakozás, pantomimszerű játékok követik egymást, majd a gróf tanácsára – aki már
fontos szerepet játszott az idősebb generáció életében – híres festményeket
élőképekként állítanak színpadra. A gróf időközben megözvegyült, és közeli
házasságának a bárónővel már nincs semmi akadása sem.
A hirtelen és szeszélyes Luciane abban az
igyekezetében, hogy mindenkit elbájoljon, sokszor kedves, de még többször
tapintatlan. Csak Ottiliával szemben rosszindulatú: ahol teheti,
kellemetlenséget okoz neki.
A sok vendég végül két hónapos tartózkodás után
eltávozik. Az építészt is hamarosan elszólítja az újabb munka, de még a közelgő
ünnepek tiszteletére karácsonyi élőképet tervez, s a Szűzanya szerepét
Ottiliának szánja: őt Luciane minden hasonló szerepléstől tudatosan távol
tartotta.
Éppen az élőkép előadásakor toppan be az a tanár
az intézetből, aki mindenki mással szemben felfigyelt Ottilia sajátos
képességeire. A társalgás során sok szó esik a nevelésről: a tanár helyesli azt
a módot, ahogy a két nő a falusi gyermekekkel foglalkozik, jövendő életükre
készítve fel őket. A felsőbb osztályok gyermekeiről azt tartja, hogy a társaság
és a társadalom számára kell ugyan nevelni, de „könnyen a határtalanba hajtjuk
őket, anélkül, hogy szem előtt tartanók, voltaképpen mit követel meg belső
természetük”.
Kiderül, hogy a fiatalember vissza akarja hívni
Ottiliát az intézetbe: nevelése befejeztével feleségül szeretné venni, hogy
amikor átveszi az iskola irányítását, segítő, hozzáértő társként álljon
mellette. A terv ésszerű, de Charlotte azt mondja, egyelőre szüksége van a
lányra. Ottilia megborzad a távozás gondolatától – Eduárd is kikötötte, hogy a
két nő maradjon együtt a birokon. Charlotte reménykedik, hogy gyermekének
születése majd visszahozza az apát, s akkor minden megoldódik.
Megszületik a kisfiú, akit apja és a kapitányból
immár őrnaggyá előléptetett barát nevére Ottónak keresztelnek. Döbbenetes, hogy
a gyerek az őrnagy vonásait és Ottilia szemét „örökölte”, s így már puszta létével
is azokra a bonyolult kapcsolatokra emlékeztet, amelyeknek létét köszönheti.
A keresztelőn Mittler is részt vesz, méghozzá
keresztapai minőségben. Eduard nem jön el. Az öreg pap végzi a szertartást, de
utána Mittler is beszélni kezd. Rossz előjel, hogy hosszas szónoklata alatt az
öreg pap hirtelen meghal.
Ottilia sokat van a kertben: a gyerek
gondozásának nagy részét is magára vállalja. „A világos égbolt alatt, a ragyogó
napsütésben egyszerre előtte is világossá vált, hogy szerelmének, ha beteljesülni
akar, tökéletesen önzetlenné kell válnia; sőt néhány pillanatban azt hitte, már
el is érte ezt a magaslatot. Csak barátjának javát kívánta; azt hitte, képes
lemondani róla, akár sohasem látni őt, csak hogy boldognak tudja.”
Közben egy angol úr látogatja meg a birtokot
barátjával együtt; az anyaságában megnyugodott, derűs Charlotte-nak s
Ottiliának azonban nem mindig kellemesek azok a beszélgetések, illetve
történetek, amelyek elhangzanak: minden saját esetükre emlékeztet.
Az angol úr kísérője rájön arra, hogy a park
egyik részét a fiatal lány lehetőleg elkerüli: ugyanis ott borzongás fogja el,
s bal oldali fejfájása is jelentkezik. Kiderül, hogy azon a helyen kőszénnyomok
láthatók: a korabeli divatos elméletek szerint az élő és élettelen dolgok
kapcsolata éppen a rendkívüli érzékenységű embereknél figyelhető meg.
Eduard búcsút mond a katonaságnak, s meghívja
magához az őrnagyot. Ismerve barátja érzelmeit, azt javasolja, közvetítsen a
válás s az új házasságok ügyében. Bár az őrnagynak ez nem tűnik könnyű ügynek –
aggályai, fenntartásai vannak -, végül mégis rááll, hogy beszéljen
Charlotte-tal. Így előremegy, Eduard azonban olyan türelmetlen, hogy nem képes
megvárni őt a megbeszélt helyen. Ő is elindul a birtok felé, s a parkban
összetalálkozik Ottiliával. A boldog egymásra találás után Ottilia a gondjaira
bízott gyermekkel együtt a rövidebb úton, a tavon át akar visszatérni a
kastélyba. A gyereket azonban beleejti a vízbe: bár rögtön kimenti, a kicsi nem
tér magához. Amikor Charlotte hazatér, nemcsak kisfia haláláról, hanem az
őrnagy küldetéséről is értesülnie kell. Nagy lelkierőről tesz tanúságot, amikor
gyásza ellenére hajlandó férje üzenetével is foglalkozni: beleegyezik a
válásba, sőt úgy érzi, korábban rendeznie kellett volna ezeket az ügyeket.
Saját boldogságára nem gondol: látnivalóan ő is és az őrnagy is lemondtak
szerelmükről.
Eduard tervének Ottilia a legfőbb akadálya.
Hallani sem akar a házasságról: úgy érzi, vezekelnie kell, s elhatározza, nem
beszél többé Eduarddal. Rászánja magát, hogy visszatérjen az intézetbe. Eduard
hiába próbálja megváltoztatni a lány tervét: csak annyit ér el, hogy Ottilia
hajlandó visszatérni a kastélyba, de sem most, sem később nem szól hozzá. Az
őrnagy ismét visszatér, s látszólag valamennyien folytatják régi életüket. Csak
Ottiliánál történik nagy változás: nem beszél senkihez sem, s egyedül, a
többiektől elvonulva étkezik. Így valósággal elsorvad, mert nem eszik, s mire
ez kiderül, már nem lehet segíteni rajta. Utoljára, megtörve önként vállalt
némaságát, azt kívánja Eduardtól, hogy éljen tovább.
Nanny, a kis parasztlány bűnösnek érzi magát
Ottilia halálában, hiszen senkinek sem szólt úrnője böjtöléséről. Amikor a
temetési menet a kápolna felé megy, hogy ott helyezzék a szerencsétlen leányt
végső nyugalomra, Nanny leveti magát a padlásról, s mindenki úgy véli, hogy
agyonzúzta magát. A hirtelen támadt kavarodásban a kislányt a koporsóhoz
támasztják, s ő egyszerre épen és egészségesen ugrik fel. Ettől kezdve az
emberek Ottiliát csodatévő szentnek tartják.
Eduard fájdalma kimondhatatlan: csak a síron túli
találkozásban reménykedik. Amikor az a bizonyos E és O betűs kehely eltörik, „úgy
látszik, mintha szándékosan tartózkodnék az ételtől, a beszédtől” is. Egy nap
holtan találják: a kápolnába, szerelmese mellé temetik.
„Így nyugosznak egymás mellett a szerelmesek.
Béke lebeg hamvaikon, derűs, rokon angyalképek néznek le rájuk a boltozatról,
és milyen boldogító pillanat lesz, ha majd egykor együtt újra felébrednek.”
Walkó György
(Forrás: 111 híres
külföldi regény 1. kötet 130-142. old. – Móra Könyvkiadó 1995.)
