Reményi József: A mai amerikai irodalom

I.

Ha jól emlékszem George Santayana, a Párisban élő spanyol származású amerikai filozófus nevezte „isteni véletlen”-nek a költőt. Kétségtelen, hogy a mai Amerikának ilyen „isteni véletlen”-t kifejező költői géniusza nincsen. Walt Whitman, az egyetlen jellegzetes amerikai költői lángelme, még mindig nem ment át a köztudatba, ámbátor az újabb amerikai költők – a tehetségesek és a tehetségtelenek egyaránt – rajta és belőle merítenek és élősködnek.

Mi a jellegzetessége a modern amerikai irodalomnak? Van-e olyan megnyilatkozása, amelyet általános emberi távlatán kívül kimondottan amerikainak is lehet nevezni? Vagy hogy pontosabban tegyem fel a kérdést: mi a kapcsolata a mai amerikai irodalomnak az amerikai élettel?

Még mielőtt az európai irodalmi életet felkorbácsolták volna az aktivista irányzat hullámai, az aktivizmus fogalma magától értetődő volt Amerikában. Ám nem irodalmi értelemben. Az amerikai „go getter” az üzletembernek az a típusa, amelyik mohón veti rá magát az üzleti tervek lebonyolítására s idegrendszere teljes összpontosításával használja fel energiáit a vagyongyűjtésre és a csakugyan cselekvésben – de meddő cselekvésben – megnyilatkozó tempós életre. S ez a szellem áthatja azokat is, akik a gyárakban vagy az irodákban dolgoznak s ennek természetes következménye, hogy az osztályöntudatot, marxi értelemben, alig ismerik az Egyesült Államokban. Például a legnagyobb munkásszervezetben, az American Federation of Laborban megszerveződött munkás nem egy új, egyensúlyozottabb társadalom útját próbálja egyengetni, hanem a munkaadó ideológiájával veszi fel a harcot a maga munkás sorsának tisztán gazdasági értelemben vett javítása érdekében. Szintén „go getter” csak más téren és más eszközökkel.

Ilyen gazdasági és társadalmi légkörben sajátságos és magános az író és a költő helyzete. A felhőkarcoló nem hatja meg az amerikai írót és a gépektől nem kábul el, a sebesség nem eleveníti meg a gondolkodását. Mindez inkább nyomasztólag hat rá. És ha akad is amerikai író, akit a cselekvő amerikai élet megfog s ennek kifejezést ad, a végső leszűrődése ennek az amerikai kollektív élettel való azonosításnak fájdalmas tiltakozás a hangos hivalkodás ellen a valóban cselekvő, újfajta vérmérsékletet követelő élet javára. És ez a magyarázata annak, hogy ugyan akkor, amikor a mai kor európai írói és költői a jövőben – mert a jelen elviselhetetlen – a lelki harmóniában és a gazdasági igazságosságban megnyilatkozó sorsot keresik s sokan közülök látszólagos élettagadásukban épen a jobb jövőt kifejező szempontot érvényesítik, addig a mai amerikai írók sok szempontból a fin de siecle pesszimizmusára emlékeztető felfogásra építik fel alkotásaikat.

Szóval a modern amerikai irodalom csekély kivétellel – pesszimisztikus. Az írók és költők érzik, hogy az amerikai életből nem tudnak kikapcsolódni s ugyancsak érzik azt is, hogy ahol az üzleti cselekvés a gyakorlati filozófia, ott a rezignáció az egyetlen igaz és nemes tiltakozás azzal a cselekvéssel szemben, amely belőlük csak ellenszenvet vagy mélabús panaszt vált ki.

Ez az irodalom – akár a naturalizmus lomtárából előszedett eszközökkel dolgozik, akár romantikus-expresszionista sűrített formai hangsúlyozással a természeténél fogva dekadens. Viszont bármenynyire ellentmondásnak látszik is ez az állításom, meggyőződésem, hogy ez a dekadencia amely elüt a Baudelairétől, mert kevésbé mély szenvedések irodalmi kisebesedése –, kulturális értelemben erőt képvisel a kultúrát a puritanizmussal s az üzletszerzést a cselekvéssel összetévesztő felfogás környezetében. A költők ebben a környezetben nem lehetnek „isteni véletlen”-ek, azaz csodálatos fáklya módjára nem világíthatnak bele a mindenség legrejtélyesebb zugába is, mert a pragmatikus filozófia, amely mindennap meglöki és fojtogatja őket, túlságosan emlékezteti őket az élet racionális jellegére s a szellemi látóhatárt megszűkítő szocialis-gazdasági szempontokat az egyetemes emberi szempontok rovására kiköveteli belőlük. Pesszimizmusuk a művészi lelkiismeretnek és nem a geniusznak ereje az érdekek erejével szemben. Pesszimizmusuk: az emberi fájdalom formába öntése a formátlan felszínes örömök ellen.

II.

Említettem, hogy a modern amerikai költők közül többen Walt Whitman tanítványai. Hogyan: Walt Whitman és a pesszimizmus? A költő, aki igent mondott az életnek, olyan tanítványokat teremtelt, akik tagadják az életet? A mai kor amerikai költői közül Vachel Lindsay és Carl Sandburg esnek legközelebb a camdeni bölcshez, s a kevésbbé tehetségesek közül James Oppenheim és Arturo Giovannitti. Ám a, viszony köztük és Whitman között körülbelül olyan, mint amilyen Petőfi és Lisznyai Kálmán között volt, vagy Adu és epigonjai között. Talán az amerikai költők javára szól az, hogy tehetségük bizonyos eredetiséget árul el s a Whitmantól eltanult formai bátorságnak – nem mert divatos, hanem, mert az énjükből ered – köze van költő természetükhöz. De az egyetemes lélek jórészt nem szólal meg bennük, ha arra. törekszenek is. Kifejezésbeli és gondolattartalmi akadályuk: túlságosan a tudatában vannak annak, hogy amerikaiak vagy hogy Amerikában élnek. S amíg Whitman naivságában Amerikát nemcsak új földrajzi területnek látta, hanem új, építő értékű világszemlélet földjének – végeredményében ez a magyarázata annak, hogy költészete miért kelthetett őszinte visszhangot Európában is addig tanítványai megszűkítik költészetükben Amerika fogalmát, csak az Európától eltérő kontinensnek látják, de nem a jövő életet képviselő világszemlélet földjének. Ez természetes is, mert hiszen Whitmannál kevésbé naivak, viszont hiányzik belőlük Whitman geniusza is, amely egyéni hajlamai alapján Amerikát a mindenség porondjára tudta emelni.

Innen pesszimizmusuk forrása. Olyannak szeretnék látni Amerikát, mint amilyennek Whitman látta, vagy különbnek, de nem tudják, mert a való, amely Whitman óta alaposan indusztrializálódott és kommercializálódott, lelkesedésüket nevetségessé tenné s ők mégis költők s nem fizetett bohócok. Az amerikai etikát Vachel Lindsay kivételével – nem fogadják el, de az amerikai méretek akár fenségesek, akár pedig a kizsákmányolást elrejtő Potemkin-falak olykor költői képzeletüket mégis megfogják s Sandburgba belekényszerítik whitmani hangon a csodálatot és irtózatot Chicago lármájával szemben, Lindsaybe a hódolatot Lincoln iránt, Oppenheimbe az elragadtatást a zsidósággal szemben, amelyből származik s az olaszországi Abruzziban született Giovannittibe, aki felnőtt korában tanult meg angolul, a kollektív lelkiismeret hangoztatását a gyárakban robotoló és a piszkos bérházakban lakó munkástestvérekkel szemben. Ez nem a teljesen reménytelen pesszimizmus, amely Schopenhauert tekinti gondolatai és érzései bábájának; inkább a túlságos reménykedést, a füstben szivárványt látni akaró képzeletet ellensúlyozó csalódásnak költői megvalósulása.

A költők közül a legpesszimisztikusabb Edgar Lee Masters, aki saját vallomása szerint, Amerikában élő elkésett hellén. Költészete, habár gyakran a szabad vers a kedvenc formája, mindenképen messze esik mindattól, ami a „Fűszálai” költőjére emlékeztetne. Az apró emberi sorsok tragédiája fogja meg leginkább, általában az élet céltalansága, érthetetlensége. Persze, csak amatőr hellén, tekintettel arra, hogy a régi görögök a fájdalomban nem hittek, de végül is Edgar Lee Masters Amerikában él s a fájdalom szépség ott, ahol sokan szégyenlik a szomorúságot.

Külön meg kell emlékeznem – már amennyire ezt ilyen terjedelmű ismertetés keretén belül lehet – azokról a modern amerikai költőkről, akik az amerikai civilizációból való kikapcsolódásukat épen azzal igazolják, hogy l´art pour l´art fényűzéssel játszanak a szavakkal, halmozzák egymásra a költői képeket, új szóösszetételekre törekesznek s tulajdonképpen szavakba foglalt művirágokkal díszítik fel az amerikai életet. A legértékesebb közülük Amy Lowell, aki néhány esztendővel ezelőtt lírait meg. A kínai és japán költőktől eltanult finomsággal tökéletesítette az angol nyelvet érzékeny lelke kifejezésére. Edna St. Vincent Millay a szépséget keresi azzal a mohósággal, mintha a parnassienekhez tartoznék s kétségtelenül mestere a formának. A Londonban élő, de amerikai költő számba menő T. S. Eliot talán a legkulturáltabb a kortársai sorában s kultúrája a költészetben modernizálódott wertheri életfájdalomban jút kifejezésre. Alfred Kreymbourg a legsűrítettebb formájú versek költője, egyszerűsége ravasz és öntudatos s költészete a muzsikában a citerára és a gitárra emlékeztet. Robert Frost az élet meddőségét énekli s a New-englandi természet szigorú harmóniáját, amely olyan mint a kemény színekkel megfestett kép. Költészetében kimondott amerikai vonatkozások is találhatók, de azok korántsem életigazolók. Végül pedig a költők sorában meg kell említenem Edwin Arlington Robinsont, aki a legmélyebb gondolkodó az amerikai költők táborában s mint pszichológus, költői portréival rászolgált az elismerésre.

III.

A háború alatt élénkebb volt az érdeklődés az amerikai költészet iránt, mint bármikor a múltban. Az új formákkal való kísérletezés, a szabad vers mind gyakoribb használata szinte perverz kíváncsiságot váltott ki azokból az emberekből is, főként nőkből, akik egyébként „emelkedettebb” életük központjának a klubhelyiséget tekintették. De azóta a kíváncsiság a háború előtti lanyha közönnyé züllött. Viszont a regények és a novellák iránti érdeklődés még mindig nem csökkent. Sehol a világon nem jelenik meg annyi folyóirat, mint Amerikában. Ugyanakkor bizonyos, hogy sehol a világon nem emésztenek meg az olvasók annyi fölösleges szépirodalmi fércmunkát, mint a New Yorktól San Franciscóig terjedő területen. Az amerikai a. magánéletében szentimentális s a „sob story”-k, (megríkató történetek) rendkívül kelendők.

Ebben a kritika nélküli novella és regény örvényben igen nehéz kiigazodni. A legrosszabb, a legálirodalmibb írónak is kitűnő az írástechnikája, mert amit meg lehet tanulni, azt ezek az ügynöki lelkiismerettel megáldott írók feltétlenül megtanulják. És mert az irodalom épen annyira „business”, mint a bokszolás vagy egy új szekta híveinek megszervezése, tehát annál nehezebb a feladatuk azoknak az íróknak, akik a művészettel, a gondolkodással, az emberiséggel s saját magukkal szemben felelősségtudatot éreznek. Pesszimizmusuk egyik forrása, hogy a kommercializmustól megszentségtelenített szó környezetében féltik a szó szentségét. De pesszimizmusuk leglényegesebb forrása az, amire már ennek az ismertetésnek az elején utaltam: az ellentét legbensőbb hajlamuk s az amerikai élet feltételei között.

Flaubert polgártól irtózó felfogása végigvonul a mai amerikai regényírók alkotásain. Nem szeretik a polgár lelki és testi elhízását, idegenkednek száz százalékos öntudatától, elkeseríti őket a pénzfölényből eredő ellenőrző hatalom, amely a kétszínűséget rendszeresíti, anélkül, hogy olyan rendszerre törekednék, amelyben elfogadható szépség és emberségesség lenne s idegenkednek az ízlést és felfogást meghatározó tucatpolgár szexuális komplexumától, amely a test minden szép, ritmikus megnyilatkozásában bűnt lát. Ezek az írók realisztikus eszközeikben jórészt Zola tanítványai s az egy Sherwood Anderson kivételével, a nyelv muzsikájának szükségességét egyáltalában nem érzik. A legújabb írók sorában vannak ugyan olyanok, akik például a rapszodikus stílust (az expresszionizmus stílusának amerikai formáját, de megfelelő érzéstartalom nélkül) alkalmazzák s ily mód akarják a lélek színtézisét a formával összeegyeztetni, mint például Ernest Hemingway, vagy pedig az ír James Joyce s az angol D. H. Lawrence hatása alatt az interpunkció nélküli körmondatokkal, minden különösebb értelmi tartalom nélkül, akarják „modernségüket” igazolni, mint teszem fel Gertrude Stein, de az ismertek s csakugyan értékesek a naturalista iskola elfogadott kifejezési eszközéhez alkalmazkodnak. Ennek az iskolának két legtehetségesebb amerikai exponense: Sinclair Lewis és Theodore Dreiser.

Sinclair Lewis „Main Street”, „Babbitt” és „Arrowsmith” című regényeivel tűnt fel. Inkább szociológus, mint szépíró, habár ugyanakkor el kell róla ismerni, hogy boszorkányos megfigyelő. Jellemei külső és belső sajátosságait nagyszerűen tudja érzékeltetni. A „Main Street”-ben a szűkkeblű kisvárosi civilizáció felett tör pálcát, a „Babbitt”-ben a vidéki nagy város üzleti képzettársításokkal megfertőzött sikerembere felett, s „Arrowsmith”-ben az orvos jellemén keresztül a tudományos integritás tragédiáját tünteti fel az amerikai légkörben. A mai amerikai civilizáció túlságos racionalizmusának tudja be, hogy igaz ember az ilyen keretek közepette nem lehet valóban boldog.

Theodore Dreiser regényei közül a legkülönb a „The Financier” és a „The American Tragedy”. Az előbbi regényben a pénzügyi lelkiismeretlenség ellen rohan ki, az utóbbiban pedig – egy félművelt fiatalember sorsán át, aki típus – az erkölcsi inferioritas komplexum következményeit mutatja be. Dreiser rettentően bőbeszédű, a kompozíció és a nyelv szépsége iránt egyáltalában nincs érzéke, de jellemteremtő ereje s az amerikai élet komor szürkeségét festő képessége elvitathatatlan.

A legművészibb s legeredetibb regény és novellaírója a mai Amerikának Sherwood Anderson. Minden jelleme rejtélyesnek látszik, mert az emberi problémák eltitkolt lényegére mutat rá. Meggyőződésem szerint „Winesburg, Ohio” című novelláskötete különb dokumentuma az amerikai kisváros elrejtett, bizarr tragédiáinak, mint bármilyen más könyv, amelyet ezzel a kérdéssel kapcsolatban írtak. Jellemeit rendesen valami szokatlan tulajdonság jellemzi, amit annak kell betudni, hogy való énjük rovására kell élniök. A modern amerikai regényírók közül Sherwood Anderson az egyetlen, akiben a pszichológia és a költészet meggyőző szépséggel találkozik.

A többiek James Branch Cabell, Joseph Hergesheimer, Wille Gather, Edna Ferber, Carl Van Vechten, Margaret Kennedy, Cristopher Morley – vagy Anatole Francetól próbáltak kételyt ellesni a megfelelő kultúra és tehetség nélkül, vagy pedig amerikai modorosságokkal tarkított tizenkilencedik századbeli európai realizmussal, esetleg romanticizmussal építik fel jórészt amerikai problémákat tárgyaló regényeiket. Újabban egyébként „ügyesek és ötletesek” akarnak lenni annak az igazolására, hogy a „könnyedség” összeegyeztethető az amerikai irodalmi mentalitással is. Anita Loos a legsikeresebb „ügyes” írónő.

IV.

A fent említett regény és novellaírók sorában nincs egyetlen egysem, aki igent mondana az amerikai civilizációra. Azonban annyi írói és emberi bátorság sincs bennük, hogy teljesen levonnák egyébként őszinte gondolkodásuk és találó megfigyeléseik konzekvenciáját. Minden bizonnyal ők az átmenet ahhoz az írói nemzedékhez, amely eljövendő s amely, hogy higgyen a jövőben, a jelennel szemben — az írói lelkiismeret kötelező ereje alapján — semmiféle megalkuvási szempontot nem fog alkalmazni. Pesszimizmusuk negatív bátorság. Tagadása annak, amit az óriási többség jónak lát. Erősen individualisták s többen közülük a tömeglélektan amerikai értelemben vett érvényesülésével szemben Nietzschére esküsznek. Ott tartanak, hogy még csak rombolnak, ám nem építenek. A kritikusok közül H. L. Mencken a legtehetségesebb képviselője ennek az arisztokratikus anarchiát hangoztató szempontnak, viszont a puritanizmushoz, azaz a hagyományokhoz közelebb álló, de attól is mindinkább eltávolodó szempontnak a kritikában Stuart Sherman a legkülönb képviselője.

Az is az amerikai civilizáció elleni tiltakozásra jellemző, hogy az angol írók közül, akiknek a neve gyakran szerepel az amerikai kritikai ismertetésekben, az egyik végletet George Bernard Shaw képviseli, a másikat Gilbert K. Chersterton. Shaw módosított fábianizmusával, Chesterton pedig katholicizmusával hat bizonyos amerikai gondolkodók körében. Paradoxon lenne népszerűségük a tőmondat egyszerűségét követelő amerikai tömeggondolkodásban, de természetessé válik, ha arra gondolunk, hogy inkább a művelt közönség jelentékeny százalékára hatnak s ez a hatás indítóokában egyértelmű azzal a lélektani körülménnyel, amely az amerikai írókat és költőket a pesszimizmusra bírta rá.

Hiányos volna ez a korántsem kimerítő ismertetés, hogyha nem utalnék Eugene O´Neillra, Amerika legkülönb élő drámaírójára. Amit a modern amerikai írók pesszimizmusával kapcsolatban mondottam, az rá talán még inkább illik, mint bárkire az említett írók közül. Eugene O´Neill tulajdonképpen lelki leszármazottja Edgar Allan Poe-nak olyan értelemben, hogy idegrendszere felfokozott érzékenysége s a nyers amerikai életfeltételek között mágikus ellentét áll fenn. Gondolkodó és gondolkodtató író s habár legtöbb színdarabja még mindig hangsúlyozottan kísérletezés, mégis komolyan veendő drámaíró egyetemes irodalmi szempontból is. Pesszimizmusára amerikai viszonylatban, de általános emberi távlatot éreztetve — „The Great God Brown” című szimbolikus drámájának egyik jelenete a legjellemzőbb. A színdarab hőse tragikus körülmények közepette hal meg egy prostituált nő otthonában. Jönnek a hatósági emberek. A rendőr felveszi a jegyzőkönyvet, s megkérdezi a nőtől a halott nevét. „Ember”, mondja a nő. „Hogyan kell ezt a nevet betűzni?”, kérdezi a rendőr komoran. Az „ember” fogalma idegen neki. De nemcsak a rendőrnek, hanem az Eugene O´Neilltöl meglátott legtöbb hősnek.

Nagyjában körvonalazva ilyen a mai amerikai irodalom. Értéke: a komoly irodalmi szempontok elvitathatatlan alkalmazása; a provincializmusból való fokozatos, habár lassú kikapcsolódás. Érdekessége: homlokegyenest ellenkezik azzal a sekélyes érzelgősséggel és kíméletet nem ismerő üzleti kalandvérmérséklettel, amely a mindennapi életben az átlag amerikait jellemzi. Az amerikai írók és költők sóhajt is keresnek, nemcsak nyögést, csendet s nemcsak lármát, harmóniát s nemcsak káoszt, embereket s nemcsak üzletembereket. S ebben az élethajszában — a körülmények determináló erejénél s belső hajlamaiknál fogva — csak a pesszimizmusig tudtak jutni.

(Forrás: Korunk, 1927. márc.)