2012. febr. 2.

Fekete István: Rókák (1933) - részlet

(...)
Hogy jó órában legyen mondva, Dianának azon kegyeltjei közé tartozom, akikre a leglehetetlenebb helyeken is rámegy a róka. Vonzom őket, mint a mágnes, és hajtásban már - pláne amikor a bőrük nem ér semmit – egy álltó helyemben akár négyet is lőhettem volna. Ez egy kimondottan nagyvadas területen volt, hol nem lett volna indokolt lelődözésük, így szabadon gyönyörködhettem óvatos sompolygásukban biztosabb és békésebb rév felé.

Általában az a vélemény, hogy a róka egy furfangos fiskálisnak is tanácsokat adhatna a kibúvók keresésében. Ez a felfogás nagyjában meg is állja a helyét, mégis néha olyan megfigyeléseket tesz az ember, mely majdnem az ellenkezőjét bizonyítja. Nem tudom, ezt vakmerőségnek, butaságnak vagy magáról való megfeledkezésnek minősítsem-e, azért felsorolok pár esetet, döntsenek mások.

Erdőn keresztül, fagyos, zörgős úton igyekeztem az állomásra. Téli reggel. Bóbiskoltam, amikor megszólalt a kocsis:

- Ni, a róka!

Felriadtam. A kocsicsapás között, magas bakháton, mely gyalogúttá volt kitaposva, ballagott a róka. Előttünk hatvan-hetven lépésre. Elővettem puskámat. Ment a kocsi, és ugyanolyan tempóban a róka is.

- Tessen meglőni! – unszolt a kocsis jó hangosan.

Tízes sörét a puskában. A távolság nagy. Hajtani nem lehet, mert az ember a nyelvét elharapja. Bosszankodtam, és már el akartam a puskát tenni, amikor a róka egy pillanatra hátranézett és – leguggolt...

Bevárt talán negyven-ötven lépésre, dolgát végezve nagy igyekezettel. Ebben a helyzetben lőtte meg.


Már a szalonkákat vártuk. Abban az időben erős fogfájás gyötört,mely csak akkor szűnt valamelyest, ha hideg vizet fogtam rá. Zsebemben vittem hát egy üveg vizet, időnként nagyokat húztam belőle. Ha megmelegedett, kiköptem. Közben topogva forgolódtam. Lábam alatt zörgött a levél, és pattogott a tavalyi ág. Szóval mozgalmasan és hangosan viselkedtem, melynek kétszáz lépésről is fel kellett tűnnie egy rókafülnek. Nem pedig negyvenről, ahonnan – nagy megrökönyödésemre – kijött a nyiladékra egy róka.

Szaglászva, földre tartott orral. Ott is maradt.


Aratás körül járt a az idő. A disznók nagy károkat tettek a zabban, rájuk leselkedtem. Éjféltájt meguntam a dicsőséget, elindultam hazafelé. Már messziről hallottam, hogy a pusztában a kutyák szokatlanul hangosan vannak. Valakit vagy valamit mintha fognának. Iparkodtam.

Abban az időben kóbor cigányok jártak a környéken, azt hittem, nálunk is szerencsét próbálnak. A szélső istálló mellett belefeküdtem a kivezető út mély árkába, és vártam. A cigányok kocsin jártak, és csak ezt az utat használhatták.

A kutyaribillió fortissimo zengett!

Egyszerre csak porzott az út, apró lábak dobogtak, és rohantak a kutyák egy – róka után! Félhomály volt, de jól láthattam mindent, mert az út dombon lévén, az ég volt a háttér. A róka valamit vitt. (Ez a valami később egy kacsának bizonyult.)
Előttem – nem volt két méterre – hirtelen megállt, a kacsát ledobta, és szembefordult a kutyákkal. Azok is megálltak. Morogtak, szűköltek. Láttam a róka szemeit, szinte égtek. Mozdulni nem mertem, mert ha leugrik az útról, eltűnik. Szidtam ezeknek a gyáva kuvaszoknak minden nemzetségét.

A róka – látva fölényét – ismét felvette a kacsát, és lassú ügetésben elindult. A kutyák utána!

Az előbbi jelenet megismétlődött.

Most azonban más lassan emeltem a puskát. A kutyák iszonyú ugatásban voltak, a róka pedig ült a kacsa mellett, mint Sion hegye.

Lövésemre felhemperedett és eltűnt. A kutyák üvöltve rohantak széjjel. Odamentem, és felvertem a kacsát. Feje lógott, csak egy kis bőrszelet tartotta a nyakán. Hazamenve kiküldtem az éjjeliőrt, hogy a kacsát hozza be, és adja vissza jogos tulajdonosának.

Már vetkőztem, amikor zörgettek az ablakomon.

- Tekéntetes uram, nem találtam meg a récét!

Reggel arra járván, meggyőződhettem, hogy a róka visszajött – úgy látszik, teljesen elhibáztam -, és elvitte zsákmányát, mert a szederindák között jól látható volt a sok kihullott toll s a csapa, amerre vonszolta.


Vidrát lestem hajnalig. Persze hiába. Félig megfagyva mentem hazafelé, átkozva vidrát, hideget, amikor szemben a nádasból kiballagott egy nyúl, egyenest nekem. Kellett a nyúl, hát meglőttem.

Egy darabig ölben vittem az árvát, melengetve agyonfagyott kezeimet, azután pedig – a puskát nyakamban keresztülvetve – hátsó lábainál fogva húztam a havon. A hó úgy ropogott lépteim alatt, hogy három-négyszáz lépésre is elhallatszott a néma erdőben.

Már majdnem kiértem az erdőből, amikor valamitől ösztökélve hátranéztem, és... a meglepetéstől majdnem leültem! Ott ballagott utánam, a nyúl orrából kicsepegő vér nyomán egy hatalmas róka. Még a fejét sem vetette fel, hogy hátranéztem. A nyulat eleresztettem, nyugodtan menve tovább, a puskát kiakasztottam nyakamból, és – már ugrásban – meglőttem.

Sajnálom, hogy nem mérhettem meg, mert ilyen súlyos rókát még nem cepeltem haza.

A leírt eseteken kívül – az általános megfigyelésekkel egyezően – én is csak nagy óvatosságáról és emberien logikus ösztöneiről számolhatok be. Halló- és szaglószerveinek olyan bámulatos precizitásáról, mellyel semmiféle emberi műszer nem vetekedhetik. Éppen ezért csodálkozik az ember, és gondolkodik, hogy néha csődöt mondanak-e azok, vagy szándékkal, erősebb ösztönöktől vezetve nem hallgat intő szavukra, és olyan bárgyún rohan vesztébe, mint egy kamaszkodó nyúl.

(Forrás: Fekete István: Rózsakunyhó – Elbeszélések és karcolatok 21-24. old. – Móra Könyvkiadó Bp., 1973.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése