2016. okt. 5.

Szépfaludi Örlőssy Ferenc (1845-?): Bizonyosan gróf lesz






I.

Mindenki annyi, mint amennyit mutat; ha nem annyi, akkor valami tévedésnek kell a dologban lenni, vagy a kegyetlen sors állott útjába, hogy nem lett az!

Meglehet, ezzel vigasztalták magukat a kolnahegyiek is, mikor számításaik nem sikerült.

Megesik.

Ez igazán mulatságos kis történet volt, mely megérdemli, hogy más is elolvassa.

Mintha most is látnám azt a fiatalembert, komoly arcával, kétfelé fésült hajával, kiberetvált állával. Azt mondta reá minden kolnahegyi leány és mama: ez az úr olyan, mint egy angol lord!

Ekkor még azt sem tudták, hogy Rubidó Achillesnek hívják.

Honnan szedte ezt a rendkívüli nevet?

Mikor a hivatalos lap egyik számában olvasták: „Az igazságügyi miniszter Rubidó Achilles aranyosmaróthi törvényszéki gyakornokot a kolnahegyi járásbírósághoz aljegyzővé nevezte ki”, mindenki arra volt kíváncsi. milyen lehet az újonnan kinevezett járásbírósági aljegyző?

A fiatal leányoknak és özvegyeknek, kik Kolnahegy fiatalságát már megszokták, kissé meg is unták, mert mindig helybelieket neveztek ki, igen jólesett ez a kinevezés. De vajon mulatságos, vidám ember-e, szereti-e a társaságot, szereti-e a hölgyeket, nem hasonlít-e XII. Károly svéd királyhoz?

Majd meglátjuk.

Fűtől-fától, sőt még a járásbírótól magától is kérdezősködtek s tudakozódtak az új aljegyző felől. Az öreg „Heródes bácsi”, mint a járásbíró urat elnevezték, amiért a filkóban annyi filkót elfogott, sem tudott egyebet, minthogy jogvégzett ember, talán jogtudor is, és hogy alig múlt 24 éves, meg hogy rezerv-hadnagy. Hogy szép-e, víg-e, komoly-e, szeret-e filkózni, vagy kalabriászozni, kedveli-e a táncot, arról nem értesítették. Még azt is megmondhatta, hogy valószínűleg november végére érkezik meg.

A kolnahegyi fiatalság nem kis mértékben szeppent meg Rubidó Achilles kinevezése hírére, mert világos volt, hogy ez az új csillag elhomályosítja a kisasszonyok és a mamák szeme előtt a Bakó Pistákat, Sivár Déneseket, Benke Marcikat.

Rubidó Achilles!

Egy késő őszi délelőtt, mikor először fagyott meg a kolnahegyi jégpálya tükre, érkezett egy magas fiatalember a járásbírósághoz és kérdezte, hogy benn van-e szobájában Petrás Gedeon járásbíró úr! (Heródes bácsi)

Éppen Benke Marci, joggyakornok, Kolnahegy fiatalságának egyik legékesebb gavalléra volt olyan szerencsés, hogy a kérdésekre felelhetett. Azt mondta, hogy: igenis, a járásbíró úr benn van, de nagyon sok a dolga! – „Nem tesz semmit!”

Kopogtatott és benyitott.

Vajon ki lehet?

Benke Marci valami árverési végzést fogalmazott, de ebben a pillanatban olyan együgyűnek látszott, hogy csak úgy rágta a pennát, piszkálta a fogát, de sehogy sem tudta a §-t idézni, mely szerint a végzés elrendelendő. „Vajon ki lehet?” – mindig ez forgott agyában.

Megunta végre a kíváncsiságot és odahajolt a járásbíró úr ajtajának kulcslyukához és félfüllel hallotta az „Achilles” nevet.

- No, ez bizonyosan az új aljegyző lesz!

Az idegen fiatalember kilépett és komolyan köszönt az iroda embereinek.

Benke Marci jól megnézte. Daliás ember volt. Magas, de nem sovány; arca nem szép, de érdekes; szeme acélszín, sok tűzzel; orra félig horgas, vékony, szája nem kicsiny, de annál inkább feltünteti hófehér fogait, melyeket éppenséggel nem rejteget irigyen a világ szemei elől. Az magától értetik, hogy elegáns fekete öltözékben nyitott be a járásbíró úrhoz, ki lekötelező nyájassággal fogadta s már előre jelentette, hogy itt jó dolga lesz.

Egy óra múlva már mindenfelé tudták, hogy Rubidó Achilles megérkezett s igen érdekes fiatalember. Benke Marci Sivár Dénesnek, az ügyésznek és Bakó Pistának, az adófelügyelőségi fogalmazónak azt kiáltotta: „Résen álljunk!”

Csak ők tudták, mit jelent ez, meg azok, kik ismerték Juhosiékat, Vámosékat és özv. Kalotai Bencénét. Ezek pedig nem valának mások, mint a három Robogány nővérek, kik közül a legidősb, Krisztina Juhosi Mátyás vaskereskedő neje lett,Borbála Vámos Ferdinánd tanfelügyelő és királyi tanácsos hitestársának szegődött és Tinka, a legifjabb, Kalotai Bence mérnököt boldogította, de nem sokáig, mert az özvegyi fátyolt volt kénytelen egy álló esztendeig viselni.

Kolnahegy különb három nővért nem ismert, annál kevésbé, mert mind Krisztinának, mind Borbálának volt egy-egy „egyetlen” leánya, özv. Kalotainé pedig maga is bevált még, mert ugyancsak szemet szúrhatott.


A járásbírósági új aljegyző el sem képzelte, hogy a vendéglőben, az utcán, a kávéházban mindenütt oly pietással miért tekintenek reá, mintha legalábbis a honvédelmi miniszter érkezett volna meg.

A jég tükre sima volt, a kolnahegyi hölgyek felhasználták az alkalmat, hogy a jégsport gyakorlásába belefogjanak. A város végén levő jégpályát egyszerre úgy ellepte a fiatalság, hozzája csatlakozván a gardedámok, hogy egész sokadalmat képezett.

Benke Marci joggyakornok, kivel az aljegyző még aznap megismerkedett, figyelmeztette Rubidó Achillest, hogy jöjjön ki ebéd után a jégpályára, mert ott együtt láthatja a kisváros összes hölgyeit.

- Tudok egy kissé korcsolyázni is – szólalt meg Achilles.

- No – gondolá magában Marci -, a korcsolyázásban ugyan túl nem teszesz rajtam, mert azt ugyan jobban tudom, mint a végzések fogalmazását.

Kimentek együtt. A jégen sokan voltak, de azért Benke Marci, vagyis aki vele jött, egyszerre feltűnt.

Csak úgy susogták körülte mindenütt: ”Ez az”!

Felkötötte korcsolyáját.

Lesték.

Belevegyük a tömegbe, aztán elsiklott Juhosi Janka, Vámos Irma és özv. Kalotainé a kedves Tinka mellett és észre sem vette őket.

Pedig őket nem szokták észre nem venni.

„Ez valóságos angol! Pedig ez a Rubidó Achilles név nem is olyan ágnlus hangzású!” – jegyezte meg az özvegy.

Gyönyörű figurákat csinált olyan kis helyen, hogy Benke Marci, Sivár Dénes és Bakó Pista ott még megfordulni sem tudott.

„Itt ugyancsak résen kell állnunk!”

Megcsodálták, sóhajtoztak s ő ügybe sem vette.

- Hát, hogy tetszenek a hölgyek Rubidó úr? – kérdés a joggyakornok.

- Kár, hogy egy igazi szép sincs köztük!

Benke Marci majd elájult ijedtében.

- Már hogy mondhat ilyet, aljegyző úr?! Nézze meg csak azt a magas, szőke karcsú hölgyet, égszínkék ragyogó nagy szemmel, finom orral, sima homlokkal, most került ki a bécsi zárdából.

- Hogy is hívják?

- Vámos Irma!... Meg aztán az öreg Vámosnak, ki királyi tanácsos, hat háza van, csak ez az egy leánya.

- Tűrhető!

- Tűrhető? A paradicsomban sem lehet ennél szebb hölgy. Meg aztán tud énekelni, szavalni, zongorázni, tud franciául, angolul. Az igaz, hogy korcsolyázni most tanul, de három hét múlva fogadom, Jaques Haines sem tud nálánál jobban.

Rubidó Achilles mosolyogni kezdett s csak annyit mondott:

- Ön rajongó!

- Jól van. Hát nem rajongok. Nézze meg ön Juhosi Jankát. Ez aztán reális leány. Szintén egyetlen leánya az első kereskedőnek, a kis kroezusnak. Koromfekete hajjal, szemmel. Milyen telt, milyen formás, milyen bőre van, milyen piros szája! Ez aztán uram – nem hiába vesz minden nap hideg fürdőt -, hanem olyan egészséges is , mint a makk. Tud ez kérem lovagolni, zongorán művésznő, a konyhában szakácsné, megcsinálja a bornyútokányt és a mogyorótortát egyaránt.  Messze földről erdőmesterek, járásbírók, ügyvédek érkeznek, hogy vele beszélhessenek, megkedveltessék magukat vele.

- Én ugyan nem mennék! – mondá közönyösen az aljegyző.

- Vagy özvegy Kalotainé, Tinka nagysám, a bájos nagynéni? A piac egész sor házának ablakán kidughatja a fejét...

- Elhiszem, hisz elég kis feje van!

- De gazdag és ragyogó csillagként tündöklő két szeme!

- Nem törődöm senki gazdagságával nem szorulok rá!

- No, erre az emberre semmivel sem lehet hatni. Ez közönyös, ez egy darab élettelen kő!

II.

Azt gondolják önök kedves olvasóim, hogy a kolnahegyi hölgyek elfordultak ettől az érzéketlen embertől? Dehogy! Még inkább kezdtek iránta érdeklődni.

Azt mondták Benke Marcinak: Mutassa be azt az urat, mert kitűnően korcsolyázik s pompás hasznát lehetne venni a „kígyó-fark”-ban, mely társasjátékot a jégen igen megkedvelték.

- Lehet is azt bemutatni kérem!

- Miért? – kérdé Vámos Irma.

- Azt mondta, hogy kár, hogy nincs Kolnahegyen igazán szép hölgy.

- Paraszt!

- Én is azt mondtam magamban. Érzéketlen ember! Hanem rá is mordultam; azt mondtam, nyissa fel jobban a szemét és meglátja Vámos Irmát, Juhosi Jankát, meg Kalotai Tinkát s még sokat.

- No, olyan sokat aligha talál. Bizony Juhosi Jankában is, ha unokatestvérem is, nagyon sok vonás van, ami nem minden embernek tetszik. Meg aztán Krisztina néni nagyon is katonás. Hanem Janka derék leány, akivel bárki boldog lehetne. Ami a bájos nagynénit, Kalotainét illeti, neki igen gyönyörű szeme van, hanem annál hosszabb a foga. A többi özvegyekről és a szegény leányokról, kiknek az apja még fogatot sem tarthat, nem beszélek. Csak sajnálni tudom az olyan lényeket, kiknek szülei még lovakat sem tarthatnak... És honnan került ez a fiatalember ide?

- Aranyos-Marótról; oda pedig Budapestről érkezett. Azt mondják, igen jó családból származik.

- Hanem valami különös nevelést nem kaphatott. az igaz, hogy korcsolyázni tud, hanem az kevés a mai világban.

Juhosi Jankával is beszélt Benke Marci és Janka kisasszony szintén kiállhatatlannak találta Achillesz urat, bár azt el kell ismernie, hogy kedves unokanővére; Vámos Irma igazán kissé affektált s úgy tesz, mintha csak ő nevelődött volna Bécsben. Pedig cincog a zongorán angolul is csak úgy tud, hogy Londonban még a koldus, kinek alamizsnát ad, sem értené meg. Tinka néninek pedig a pénze nem kellene nekem, ha utánam dobnák! is ki tudja, hogy szerezte a férje: a mérnök úr a derék vállalkozó.

Tinka néni meg Janka kisasszony termetére tett megjegyzést. Bizony isten úgy el fog hízni az a Janka, hogy huszonöt éves korában el kell búcsúznia a lába végétől, mert többé aztán sohasem fogja láthatni. Az is bizonyos, hogy Vámos Irma meg sorvadásba esik, annyira fűzi az édesanyja.

Ez a három rokon volt a legjobb barátnő egymással. Mindennap mentek egymás látogatására, mert hízelgett nekik az a hiúságos körülmény, hogy ők Kolnahegy leggazdagabb hölgyei

Ilyen időben lépett a városba Rubidó Achilles. A két leány és az özvegy közt valóságos verseny volt a nagyzásban, mindenik túl akart tenni a másikon és mindenik szerette volna, ha a másikát háttérbe szorítja.

Sok minden volt Kolnahegyen, csak fiatalember volt kevés. Egy-két erdész, mérnök, hivatalnok, néhány szegényebb fajta földbirtokos, egy-két csendőrtiszt, ez volt az a nagy tömeg, melyre a leányos papák és mamák meg az özvegyek apellálhattak.

A házasulandó fiatal emberek olyanok, mint a föl nem fedezett világrészek, a mamák a nagy még felfedező talentumok és mindenkinek joga van leánya számára ezt a még fölfedezetlen földrészt fölfedeznie. Természetesen az özvegyeknek is.

Rubidó Achilles volt ez az Amerika, melyet Kolumbusok vagy Kolumbák meg akartak szerezni leányaik és a maguk számára.

Pedig voltaképp ki is volt?... Egy járásbírósági aljegyző. Csakhogy Benke Marci látta a pecsétnyomóját és a pecsétnyomón a címert, melyen ott díszelgett az ötágú korona. Tehát nemes.

Azt hiszik önök, hogy ez már semmi a mai világban. Önök elhihetik, de sem Vámosék, sem Kalotainél, sem Juhosiék nem fogják önöknek elhinni. Juhosié édesatyja: Robogány Bendegúz felvitte őseit egész Botondig, ki Konstantinápoly, akarom mondani Bizánc kapuit ledöngette. Vámos úrnak az élet párja is ebből a híres családból származott, míg Kalotai uram, Tinka megboldogult férje még nagy kórházat is állított s ezért ő maga is megkapta a nemességet.

A Rubidó Achilles ötágú koronája tehát rubrika volt az asszonyok és kisasszonyok előtt. Különösen, mert a rubintos mezőben ott látszott a hatalmas oroszlán, amint a törököt megeszi, amiből a legpontosabb bizonyossággal lehet következtetni, hogy Rubidó úrősei, ha nem is voltak rezervlaidinántok, a törökök ellen mégis nagy sikerrel harcolhattak.

Roppant meglepetésben részesült egy reggel a törvényszéki aljegyző úr Három felől is kapott meghívót egy estére. Meghívták ugyanis Vámosékhoz, Kalotainéhoz és Juhosiékhoz.

Már most hova menjen el? Melyiket sértse meg?

Csodálkozva említette Achilles úr Benke Marci előtt, kivel már meglehetős barátságig vitte, hogy egyáltalán nem érti, miképp híhatnak meg valakit valahová, mikor még látogatást sem tett?

- Hjah, barátom! Itt furcsa szokások vannak. Itt, mihelyt megtudják, hogy egy fiatalember a városba érkezett, azonnal küldenek meghívót. Látogatást csak az estély után tesznek, s aki akarja, folytatja az illető helyen a látogatásokat.

Már most azt gondolta Rubidó úr, hogy mi módon intézze el ezt a kérdést úgy, hogy egészben megmaradjon udvariasságának renoméja minden család előtt?

Röviden végzett. Betette a három nevet a kalapjába és kihúzta a Juhosi nevet. El volt tehát döntve, hogy a Juhosi Jankáék soiréján fog megjelenni. A másik két helyre ötágú koronás névjegyet küldött és bocsánatot kért a meg nem jelenésért, de már előbb máshova ígérkezett.

Juhosiné szívéből örvendett a szerencsének, hogy Kolnahegyen ő az első, ki Rubidó Achilles urat családja körében üdvözölheti. Janka kisasszony, ki finom, gyöngéd nő volt, sok kérdéssel ostromolta a fiatalembert az iránt: miképp találja magát a kisvárosban?

- Oh, kérem, az én igényeimet kielégíti minden, mert teljesen érzéketlen vagyok minden iránt. Nem tudom bálványozni a vagyont, múló kincsnek találom a szépséget, csakis a kellem iránt van érzékem. Oh, de ízlésem oly különc, hogy nem is igyekszem kielégítni.

Juhosiéknál sokan voltak jelen, de nem azok közül, kik a városban elsőrangú szerepet vittek. Ezek a többiek mind hódoltak a mamának és a leánynak egyaránt.

Rubidó úr végtelen komoly, de fölötte udvarias volt. A mama annyi kézcsókot kapott vacsora előtt, vacsora után, hogy határozottan kijelentette: Rubidó Achilles úrnak még csak nyomába sem léphet egy fiatalember sem.

Benke Marci sietett ezt a hírt, minél gyorsabban közölni Achilles barátjával; annál is inkább, mert Marci úr Vámos Irma kisasszonynak adta az éjjeli zenéket, miket különösen a bájos mama a „gyöngédség leggyöngédebb jelének” jellemzett.

Marcinak egyéb vágya sem volt, mint pénzt gyűjteni éjjelizenére. Sivár Dénes, Baskó Pista ti legyetek most már igazán résen!

Achilles urat mindenesetre igen érdekes embernek nevezték el, különösen, mikor Juhosiéknál egész őszintén bevallotta, hogy ő bizony nem azért jött el ide az estélyre, mintha ide vonzódnék különösen, hanem azért, mert kalapjába tett három nevet és a Juhosi nevet húzta ki. A sors döntött, különben épp úgy el kellett volna menni Vámosékhoz vagy Kalotainéhoz. Így nem sértett meg senkit.

Ezt elmondta a másik két családnál is, hol a meghívás következtében látogatást tett.

- No, ez a Rubidó úr minden tekintetben geniális ember! Úgy oldja meg a gordiusi csomót, hogy az embernek a lelke örül. Már melyik fiatalember a városban lett volna képes ebben a helyzetben ily remekül kivágni magát?

A derék fiatalember renoméja növekedett.

III.

Most ütött be igazán a mennykő. Kolnahegy egész lakossága összenézett és csodálkozott „Heródes bácsi”, a derék járásbíró úr mindenkinek elbeszélte, hogy levelet kapott egy gróf Rubidó Anasztáztól, ki Horvátországban lakik s aki kérdezősködik, hogy az aljegyző úr a nemes Rubidók közé tartozik-e?... Ez a kérdés pedig abban leli magyarázatát, hogy Rubidó Anasztáz úr a gróf Rubidók utolsó sarjadéka, nyugalmazott tábornok, ki a nemes Rubidók sorából akarna egyet meggrófosítani, s ebben a dologban tekintete Rubidó Achillesre esett, kinek nemcsak vezetékneve érdekeli, de keresztneve is tetszik, mert bizonyos előkelőség ömlik el rajta.

„Bizonyosan gróf lesz!” – mondogatták és nem telt bele egy nap, már Kolnahegy utolsó cipésze is tudta, hogy Rubidó Achilles úrnak nagy kilátása van a grófságra és így a „méltóságos” címre.

Aki szembejött vele, meghajtotta magát, akár olyan ember, aki valakinek különös protekcióját keresi.

A kolnahegyi leányok és özvegyek irigykedve néztek a két előkelő kisasszonyra és özvegyre, mert bizonyára ezek közül fogja választani életpárját,ki ennek következtében méltóságos Rubidó Achillesné lesz. Másnak nem is lesz kilátása efféle szerencsére, mert gróf az egész megyében nincs, a főispánnak pedig neje van s így nem nyújthat másnak semmi reményt a méltóságos asszonyságra.

Rubidó urat a három család körében majd szétszaggatták, úgyhogy Benke Marci már nem kis témát rejtegetett; félt, hogy az ügyes Vámosnénak utoljára is sikerülni fog a jövendőbeli grófot meghódítani s akkor vége neki. Azonnal futott is Peczek Misihez, a cigányprímáshoz és megrendelt még aznap estére olyan éji zenét a Vámos Irma ablaka alá, hogy ritkítni fogja párját a vármegyében. Nem bánja, ha rámegy az ősi juss, de Irma kisasszony örömének meg kell lenni.

Volt is nagy öröm.

Másnap Rubidó Achilles, bárha nem adta az éji zenét, három helyt tett látogatást.

- Hallotta a gyönyörű éji zenét? – kérdezték tőle.

- Ez a bolond Benke Marci adta. Ki is nevettem érte. Az éji zene nem egyéb, mint a korhelyekre vetett adó; lehetetlen, hogy örömöt okozzon a kisasszonyoknak ez a hiábavalóság, mely csak a cigány zsebének szolgál örömére. Nincs abban egy fikarcnyi megtisztelés sem!

Csodálkozva nézték ezt a különös fiatalembert, kinek olyan különös értése, felfogása és olyan szigorú ítélete van. ellenkezni nem mer vele senki, hisz – ha Rubidó Anasztáz tábornok elhal –, ő lesz a gróf: Rubidó Achilles.

A járásbírósági aljegyző úr, kit oly különös névvel áldott meg az ég, el nem képzelte: minek köszönheti azt a szerencsét, mely ebben a kisvárosban a szó teljes értelmében körülöleli. Bámulatos jó nép s még nem is a szegényebbek vonzódnak hozzá, hanem a gazdagok. Hisz Vámos Irma legalább hatvanezret, Juhosi Janka ötvenezret és Kalotainé kétszer annyit kap hozományul, ő pedig semmi egyéb, mint egy hatszáz forintos aljegyző. Mi lehet ennek az oka?

Achilles úr úgy képzelte, mint a műárusok: némely képet hatszáz ftr-ra tartanak az eladók, pedig a szakértők csakhamar felismerik értékét és százezreket adnak érte. Valószínűleg ő is olyan becses jószág, melynek értéke százezreket ér, holott a járatlan igazságügyminisztérium eddigelé évenkint csak hatszáz forintra becsüli.

Még inkább kifeszített mellel járt, még nagyobbakat füstölgetett másoknak az orra alá, még kevésbé türtőztette magát megjegyzéseivel s így természetesen fokonkint növekedett tekintélye.

Büszke volt az a család, melynél látogatást tett. Rubidó Achilles úr nem akart felfuvalkodottnak tartatni és sorba járta a leányos házakat, nyíltan kimondván, hogy barátja az egyenlőségnek, nem becsül senkit azért nagyobbra, mert Wertheim-szekrényében pár ezer forinttal többje van. Neki nem imponál senki Rothschild kincsével sem. Tulajdonképp miért is tartson valakit többre, mert minden nap új selyem ruhában jár, vagy mert hat háza van a városban, hisz nem adja egyiket sem neki.

Persze, persze, akinek a nagybátyja Rubidó Anasztáz, annak nincs oka senki vagyonára féltékenykedni, nincs oka senki fiával törődni. Jól tudjuk, amit tudunk. A járásbíró úr nem az az ember, akinek érdekében állna titokban tartani, hogy Rubidó Achilles úr meglehet, pár hó múlva már gróf lesz.

Üres idejében Rubidó úr bevette magát nagy fauteuillébe, melyet egy özvegyasszonyságtól a hónapos szobával együtt kibérelt és szőtte a terveket jövőre. Az jutott-e eszébe, hogy mikor lesz aljárásbíró, vagy az, hogy mikor válthatja meg a szűk garzonlakást egy kényelmesebb nagy lakással?

Sohasem gondolt addig a jövő élettel, már tudniillik nem azzal az élettel, mely a földön túl következik, hanem amely a házassággal veszi kezdetét. Most egyszerre kíváncsi volt valamire. Megjelentek előtte különféle nőalakok... Úgy elgondolkozott, milyennek óhajtaná jövendőbelijét: ... Irma, Janka, Tinka legyen-e?

A végzetes név, melyet annak idején kalapjából kihúzott, nagyon lekötötte. Janka szigorú fekete szemével, mosolygós arcával, gömbölyű vállával, karcsú termetével kezdett mindinkább eléje kerülni. Tagadhatatlan, hogy Vámos Irma és özv. Kalotainé is szép nő, gazdag nő, de nekik egyik sem tetszik. Neki elve nem pénzért nősülni. Az igaz, hogy Jankának is van elég pénze, de neki ahhoz semmi köze, ő csupán személye iránt vonzódik.

Ha Juhosiné beláthatott volna Achillesnek szívébe, mily hatalmas kézszorítással üdvözölte volna ez elhatározásában.

Az öreg járásbíró úr behívta egy reggel Rubidó urat szobájába és a következő kérdést intézte hozzá:

- Rubidó úr! Nemde, ön nemes ember?

- Kételkedik benne a járásbíró úr? Azonnal megmutatom névjegyemet vagy nemesi levelemet! – mondá az aljegyző és egy tucat névjegyet húzott elő tárcájából, melyet a tekintetes járásbíró úr asztalára tett. A nemeslevelet későbbre ígérte.

- Nekem nem kell! Látom rajta az ötágú koronát, de más vágyik tudni.

- Kicsoda? Valami nem nemeshez illő tettet követtem volna el? Biztosíthatom járásbíró urat, hogy ha elkövettem, tudtomon kívül követtem el.

- Ki beszél efféléről?

A járásbíró úr levelet vont elő és odanyújtá az aljegyzőnek olvasás végett.

- Ismeri ezt a nevet?

- Rubidó Anasztáz tábornok gróf... Sohasem hallottam.

- Ő bizonyára olvasta önnek a nevét a hivatalos lapból, mikor kinevezték ide és most – ha ön valóban nemes – üdvözlöm a jövendő grófot önben!

- Ugyan ne tréfáljon járásbíró úr, hisz ez az egész semmi egyéb tréfánál!

- Kellemes tréfa, mely önnek meghozza a grófságot. El akarja tagadni, hogy Rubidó Anasztáz gróf a világon van?

- A világért sem!

- Kétségbe akarja vonni, hogy utód nélkül huny el?

- Nincs okom benne kétkedni.

- Akkor abban se kétkedjék, hogy ön gróf lesz!

- Kérem, azért senkinek el ne mondja ezt járásbíró úr, mert nem akarnék nevetségessé válni.

- Jó, jó!

Rubidó Achilles úr távozott és a járásbíró úr jót nevetett bajusza alatt. Nem fogja mondani? Mikor már rég elmondta mindenkinek. Hisz azóta evett annyi tortát mindenfelé és részesült annyi mosolygásban, különös kitüntetésben.

- Oh, Rubidó úr elég ember magának,nem szorult senkinek a grófságra, tanult is eleget az egyetemen, letette a vizsgálatokat becsülettel; előtte ez több, becsesebb, mint a nyugalmazott tábornok biztatása, hogy gróf lesz.

A kolnahegyieknek azonban nem mindegy. Juhosiné őnagysága, a kis övér kereskedő felesége, odaadná az egyik emeletes házát, ha övéi egyik utódának leánya grófné lehetne. Hiú az ember, ne vegyétek tőle rossz néven, ha cím után leselkedik; aki legjobban mondja: nem törődöm vele, ha megkínálnák legelső volna, ki utána kapna.

Csak tartsd magad Achilles úr!

IV.

„Milyen előkelő! Mily nemes vonásai vannak! Beillik a grófok közé, akár Eszterházy a hercegek közé!” Ezt mondogatták a mamák és Kalotainé is, kinek Achilles úr megtetszett.

A leendő gróf komoly tekintetével intézte a város mamái és özvegyei jókedvének sorsát. Ha valamelyik nap, a látogatás alkalmával Rubido Achilles úr rossz kedvűnek mutatkozott, megromlott a kedve az egész úri családnak. „Talán már megunt? Talán elkívánkozik Kolnahegyről, hol nincs hozzá való méltóság senki?”

Pedig Rubidó Achilles úrnak egyéb dolga volt, minthogy elkívánkozzék a kisvárosból, hol úgy kitüntetik és szeretik. Inkább feltámadt benne a hamisítatlan emberi érzés: a szerelem. Hiába! Achilles úr is ember volt, éspedig csakhamar elérendő volt igazán azt a fokot, hol az ember kezdődik.

Az orvosok, ha szoros vizsgálat alá veszik a jövendő grófot, olyan jelt, veszedelmes szimptómát vehettek volna rajta észre, mely világos bizonyítéka annak, hogy szerelmes. Benke Marci ugyanis a múltkor, amikor Rubidó Achilles szobájába lépett, ez hirtelen elcsukott valamit asztalfiókjába, s láthatólag el is pirult. Benke Marci hamarjában azt gondolta: valamelyik kisasszonytól kapott a kis Cézár rózsaszín papíron szerelmes levelet, pedig nem az volt. Vers, ártatlan vers ékeskedett azon a papíron. „Hozzá” volt intézve és ebből az öt versszakból állott:

Játszó patak habok,
Virágos part között,
Vigyétek e füzért,
Mit könnyem öntözött.

Andalgó esti szél
Vidd sóhajom veled,
S köszöntsd nevemben őt,
Ha útján fölleled.

Nyugodni, hogyha szállsz
fészkedre kis madár:
Mondd, hogy szívem fölött
Borult a láthatár.

Kelő nap! Sugarad,
Ha ablakán behat,
Csókold ajkára föl
Utolsó csókomat.

Andalgó esti szél,
Játszó patak habok,
Súgjátok meg neki,
Hogy érte meghalok!

Csinos versecske volt, mutatta Achilles úr fogékonyságát a költészetre is; csak aki elolvasta, azt nem tudta meg belőle: kihez szól, kit illet? Pedig a versek kezdőbetűiből megtudhatta.

Mély sóhajtás röppent olykor-olykor el a szabad légbe, úgy, hogy a járásbíró úr a hivatalos szobában is meghallotta és sehogy sem bírta megérteni. mi sóhajtani valója van olyan fiatalembernek, kire oly biztosan vár a Rubidó Anasztáz tábornok úr grófsága, mint a kérlelhetetlen halál?

És Rubidó Achilles úr mégis sóhajtozott. A két mama és a bájos özvegy hiúz tekintettel figyelte meg, de a fiatal gavallér a leányos házaknál oly roppant komolyan viselte magát, hogy sem a Vámosék, sem Kalotainé, sem Juhosiék nem voltak képesek eltalálni: ki iránt érdeklődik a „”gróf úr” és egyáltalán érdeklődik-e valaki iránt?

Juhosi mama, a sok őssel dicsekvő kereskedőné Rubidó urat nem is nevezte másképp, mint a „mi grófunk”. Pedig Achilles úr mégsem gróf, sem az övék nem volt.

Csodálatos, hogy azalatt az idő alatt, míg Rubidó Achilles látogatásait folytatta az egyes házaknál a kisasszonyok közül egy sem ment férjhez. Más vidékről is jött pedig egy aljárásbíró, egy-két földbirtokos, segédmérnök, sőt egy segéd-tanfelügyelő is, de a kisasszonyokat meg nem hódíthatta. Mintha mindannyian Rubidó úrba bolondultak volna.

Vámosné, a királyi tanácsos neje egyszer otthon bizalmasan említette is férje, a királyi tanácsos és tanfelügyelő előtt, hogy mai napság a fiatal emberek olyan szótlanok.

- Nem lehet mindenki olyan beszédes, mint én voltam! Mikor megláttalak a bálban édesem, azonnal szemet szúrtál s meg nem álltam addig, míg be nem mutattak s míg az a szép szőke leány a feleségem nem lett.

- Oh, hisz maga valóságos hódító volt! Pedig igazán mondhatom: nemigen tudtam, mért lettem magába szerelmes?

- Úgy van az édesem, hogy sohasem tudja az ember: miért lesz valakibe szerelmes? Ez a természet titka!

- Pedig mondhatom, hogy nekem tetszik ez a Rubidó úr.

- És tetszik különösen azért, hogy gróf lesz? Ugye?

- Hát azért is tetszik!

- Elhagynád pusztulni ezt a szegény Benke Marcit, ki úgy eped Irma után s kinek a nagyapja alispán volt a vármegyénkben?

- Miért nincs neki semmi kilátása a grófságra? Oh, de ezek a mai fiatalemberek oly aluszékonyak, oly együgyűek, semmivel sem törődnek. Ahány van, az mind gyakornok, az ilyenhez csak nem adhatjuk leányainkat?

- A közkatonából lesz a tábornok. Bizony édes lelkem, én sem egyszerre lettem tanfelügyelő és királyi tanácsos.

- Márpedig én azt mondom: Benke Marcinak nem adom Irmuskát, ha még három tucat éji zenével bosszantja is a levegőt itt az ablakunk alatt.

- Az pedig bizonyos, hogy Rubidó Achilles úr, ha csak nem csap fel gróf helyett Rubidó Achilles basának, mind el nem veheti a kolnahegyi kisasszonyokat!

A forradalom majdnem kitört a lányok és az özvegyek közt. Özvegy Kalotainé, kinek férje már ez kórházra sok pénzt adományozott, hajlandó lett volna maga is még egy ispitályt építeni, csak özvegysége, bánata fordulna jóra.

Azt mondják, pénzzel mindent meg lehet vásárolni. Miért nem vagy hát boldog, derék özvegy? Miért nem tetszik a királyi alügyész, ki kezedet megkérte? Azért, mert Sivár Dénesnek hívják és az édesapja irodaszolga volt? Az igaz, hogy ebből aligha lesz gróf, de igen derék ember.

Beszélhetsz józan ész. Annyit beszélhetsz, hogy magad kerülsz az ispotályba, mégsem fogod meggyőzni sem Tinka nénit, sem Janka, sem Irma kisasszonyt, hogy ne nézzenek a múltra, de a jelenre. A kisasszonyok elolvassák a legérdekesebb regényeket, miket a kölcsönkönyvtárból kiadnak s azokban világosan látható, hogy egy gróf mégis csak különb ember a többi közönséges, báróságon, grófságon alul maradt embereknél. Rubidó Achilles mégiscsak Rubidó Achilles.

Még ilyen kelepcében nem tartották a szíveket egy kisvárosban sem. A kisasszonyok nem mertek még nyájasan pillantani sem másra, nehogy ürügye legyen a gróf úrnak a megtántorodásra. Ha a járásbírósági valóságos aljegyző úr fekete kabátot, fekete mellényt és nadrágot öltött, már nagyot dobogott minden szív, remélni kezdett minden kebel. Bizonyosan kérőbe megy. De hova? Ez a bökkenő!

Vámosné maga beszélte egyszer otthon: „Meglássátok, ez a különc ember úgy fog tenni, hogy mindenkit meg fog lepni. Aki legkevésbé sem fogja sejteni, az lesz a választott. Odaáll majd a kisasszony elé és egyszerűen megkérdi: Irma nagyság akar-e Rubidó Achillesnek a neje lenni? „Csak aztán ne legyetek elfogódva gyerekek, ne mutassatok valami nagy örömöt, nehogy elbízza magát. Úgy fognak a többiek irigykedni ránk csak ezt szeretném megérni!

Az öreg Petrás, a becsületes járásbíró, ki máshoz épp oly szigorú volt, mint amilyen erősen ragaszkodott az igazsághoz és méltányossághoz, Achilles úr iránt elnéző volt és azt sem bánta, ha néha délután nem is jött látogatóba a hivatalba.

- Hja, ezzel az emberrel másképp kell bánni, erre szép jövő vár!

A Rubidó Achilles úr aknájában pedig ezalatt folyvást dolgoztak. Az az akna pedig nem volt más, mint Achilles úr szíve. Napról-napra leleményesebb gondolatok jutottak papírra az asztalfiókban (de oda még Benke Marci sem tekintett!), beláthatta, hogy ez soká nem tarthat. Ez az asztalfiók fel fog robbanni.

Fel is robbant.

Egy délután Rubidó Achilles igen sokáig járkált fel s alá szobájában, úgy, hogy a cipőcsinálójának egész öröme telt volna benne; nagyot lélegzett, meg-megállt, újra folytatta útját. Hol fejéhez, hol szívéhez kapott, mi nem közönséges gesztus volt Achilles úrnál.

- Mi lesz, mi lesz?... – sóhajtá.

Erre a határozatlan kérdésre, ki adhatott volna határozott feleletet?

Odament a ruhaszekrényéhez, kivette ismét a fekete ruháját és gondosan elkezdte porozni, koronkint nagyot ütött nádpálcájával a kabátra, mintha abból valami jóravaló gondolatot akarna kiverni.

Végül alaposan elkészült a munkával s kezdte magára ölteni a kitisztított ruhadarabokat és aztán nagy elhatározással, mint amilyennel rokona: Rubidó Anasztáz lehetett valamelyik döntő csata előtt, mondta ki: „Történjék bármi, de megteszem.”

Valami jóravaló újdondász azonnal lélekszakadva futott volna utána, mert az bizonyos, hogy ez az úr olyasvalamit akar megtenni, amit érdemes lesz hosszasan megírni. Azért csak utána.

Melyik ház előtt áll meg?

A bizony a Juhosiék háza előtt.

Vajon mi lesz?

A kopogtatásra hárman is mondták „szabad”, mert a mama, meg a lánya már az ablakból észrevették, hogy Rubidó úr érkezik.

„Játszó patak habok virágos part között” most mondjátok meg, miért öltözött ki ilyen elegánsan Rubidó úr? Talán bizony meghalt és örökösévé tette a nyugalmazott tábornok?

Achilles úr arca hosszúra nyúlt, mikor a mondókájába belekezdett:

- Az a rokonszenv, mellyel nagyságtok irántam viseltetni kegyeskednek, az a szívesség, mellyel minden alkalommal elhalmoznak, felbátorított (a mama és Janka kisasszony a világért sem néznének más felé), hogy nem törődve az eshetőségekkel, kimondjam (mondja ki!, kimondjam, ami szívemet nyomja. (Nyomja valami a szívét?! Brávó!!)

Mama és leány biztatólag tekintettek Rubidó úrra, hogy soká nem titkolhatta, ami a szívét nyomja.

- Mi az? – kérdé a mama.

- Van egy hatalom, melynek ellenállni nem lehet. Ez a szerelem!

(Megvan!!!)

- Szerelmes, Rubidó úr!

- Szívemből, lelkemből szeretem Janka kisasszonyt és ha –

- Hogy szereti-e önt? Szereti! Tegnap este vallotta be, hogy mást nem is tudna szeretni? (Jaj, megpukkan mérgében ez a Vámosné és a Kalotainé. Rubidó Achilles grófné! Csókolom a kezét méltóságos asszony!)

Janka kisasszonynak nem is kellett felelnie, csak pirulnia, a többit elvégezte a mamája. A gazdag kereskedőné, ki igen szép lehetett gyermekkorában, most visszanyerte régi üdeségét s majd elkezdett táncolni örömében.

Achilles úr forrón megcsókolta a mama, aztán a leány kezét. Janka kisasszony biztatólag mosolygott rá és bólingatta a fejét, mintegy megerősítéseül mindazoknak, miket anyja mondott. Annyira el volt fogulva, hogy nem szólhatott.

A jegyváltás megtörtént s csakhamar megtudta az egész város.

Kalotainé és Vámosné majd elájultak. Valóságos mennykőütés volt.

Benke Marci, kinek szép számmal voltak ősei, s ha oroszlán nem is volt címerében, de ott volt a pajzs és a kard, nem akart gyávább lenni őseinél és beállított Vámosékhoz.

- Irma kisasszony! Nagy a szerelmem, birtokom is van, jövőm sem hiányzik, nem is volnék utolsó ember. Ne vessen meg!

- Beszéljen a mamával! – mondá szemlesütve a szép leány és a fiatalember boldogan sietett a mamához, ki nem akart rosszabb lenni a leányánál s megelégedve (látszólag) örömmel adta áldását.

Másnap Benke Marci a bájos Irma vőlegénye volt.

Sivár Dénesre, a derék alügyészre, kinek apja irodaszolga volt, de ő a legképzettebb tisztviselők egyike, szintén felvirult a legszebb nap. elment Kalotainéhoz látogatóba és a bájos Tinka néni annyi szerelemmel, oly epedve tekintett reá, hogy Sivár Dénes úrnak, akármennyire el volt is eddig keseredve, egyszerre olyan kedve lett, hogy megragadta a szép hölgy kezét. Az özvegy nem húzta el és Sivár úr meg is csókolta. (Rajtunk ugyan nem fogtok ki!)

A kézcsóknak ölelés és valóságos csók lett az eredménye. Épp Juhosiék léptek a szobába.

- Mi ez?

- Sivár Dénes kir. alügyész úr megkérte kezemet.

- S hozzá mégy Tinka?

- Boldogtalanná tenném magamat!! (ne gondolja tisztelt Rubidó úr, hogy agyonbúsuljuk magunkat ön miatt!)

A jószívű özvegy nem tagadta meg puha kezét és így valósággal megtörtént, hogy amikor Rubidó achilles úr, a jövendő gróf, Juhosi Janka kisasszonnyal jegyet váltott, aznap ülte kézfogóját Vámos Irma Benke Marcival és Kalotai Tinka Sivár Dénessel. Csak Bakó Pista pottyant ki a boldogságból.

Még olyan derült mosoly nem jelent meg megelégedett emberek ajkain,m int ahogy ezek a kisasszonyok és az özvegy mosolyogtak.

Juhosiné az eljegyzés után azonnal elment leányával és Rubidó Achilles úrral Vámosékhoz és Kalotainéhoz, kik szívükből jelentették ki, hogy igazán örülnek a kötendő frigynek. Vőlegény és menyasszony felette összeillenek. Vámosné őnagysága egyúttal el nem mulasztotta megjegyezni nővérének, hogy Irma kisasszony már régóta szereti Benke urat, csak nem volt annak a bohó gyermeknek elég bátorsága, hogy bevallja. Pedig a fejem is jól tudja, hogy Benke úr ősei a Csákokkal szoros atyafiságba voltak és így csak megtisztelő minden magyar családra e frigy!

Kalotainé nem hivatkozott Sivár Dénes úr múltjára, mert az öreg Sivár úr egész feleslegesnek találta őseit numerálni; hanem a fiatal Sivárból még főügyész, Lipótrend lovagja s talán főrangú is lehet, s akkor nincs szüksége továbbra semmi Csák Máté rokonságra. Különben is ez a század a demokrácia százada. (Igaz!)

Rubidó Achilles úr! látod, mily hatalmas ember vagy! Szerelmed hány ember boldogságát alapítja meg?!

Volt is olyan lakodalom mindenütt, hogy Kolnahegy közönségének kijutott a bámulatból. Igyekezett mindenik boldog pár túltenni a másikán.

De hát mikor lesz már Rubidó Achilles úr gróf?

Bizonyosan az lesz!

Hónapok, évek múltak és az öreg Rubidó Anasztáz nem nyilatkozott, hallani sem lehetett róla.

De bizony mégis; csak a napokban olvasták Kolnahegyen az újságban: „Rubidó Anasztáz gróf, nyugalmazott tábornok a napokban tartotta esküvőjét Seidlitz Antal tábornok leányával, özvegy Stiglitzné úrnővel.”

Vámosné és Kalotainé nagyot nevettek.

- De azért az oroszlán mégis ott van a rubintos mezőben. A grófságra nem számítottunk! – mondá önelégülten Juhosiné, mert nem vagyunk nagyravágyók!

Rubidó Achilles máig sem tudja, hogy lett boldog.

Forrás: Magyar Dekameron elbeszélések 251-280. l. Összeállította Hevesi József. Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása