2012. máj. 26.

Dsida Jenő: Amundsen kortársa

Békés Rozi illusztrációja: Hivatalnok
 
Felesége kéri
- Beteg vagy, fiam,
ne menj ma hivatalba! -
Két fia kéri:
- Láza van, apám,
ne menjen hivatalba! -
Dermedt madarak riadoznak:
- Nagyon hideg van,
ne menj ma hivatalba -
Zuzmarás fák közt
bömböl a szél:
- Maradj az ágyban!
Ne menj a hivatalba! 

Ő pedig feleli nékik:
- Nem lehet, fiaim,
be kell fejeznem a zárszámadást. 

És fölkel az ágyból,
Míg dideregve mosdik,
régi latin szók jutnak eszébe:
Officium, officii = munka, tisztség, hivatal.
Debitum, debiti = adósság, kötelesség.
És titkolja, hogy reszket
és búcsút vesz és elindul a húszfokos hidegben. 

Nem lelkesedik, nem rajong,
Nem hajtja feszülő féktelenség,
nem fűti forró fanatizmus.
Hírnév, dicsőség, győzelem hármas-igéjét
nem lengeti rőt lobogón.
Egyszerű józan és kérlelhetetlen,
mint a kenyér,
mint a zárszámadás,
mint a kötelesség. 

Nézz utána, barátom,
amint köhögve lép ki az északisarki hidegbe:
Kishivatalnok.
Kissé hajlott és deresedő.
Ötvenéves.
Amundsen kortársa.
Hős.
Az én apám s a te apád, barátom.

Dsida Jenő: Az utcaseprő




Hajnal. Dudolva ballagok
hazafelé sok apró-cseprő
dallal szívemben. Rámköszönsz,
te szegény, piszkos utcaseprő.
Oly tisztességtudón köszönsz,
míg körűlted porzik a reggel:
egyszerre csordultig telek
alázattal és szeretettel.
Megállok és elnézem soká
zsíros, barázdás arcodat,
gémberedett, nagy kezedet,
torzonborz sárga bajszodat
fölötte a pálinka-gőzzel.
...Őt látom most, a mennyeit
benned, ó rongyos utcaseprő,
ki sepred a föld szennyeit,
ki világ bűnét elveszed
és jó vagy minden emberekhez...
Testvér, ha az üdvösségre jutsz,
rólam el ne feledkezz!

Dsida Jenő: Öreg postás a város végén



Az öreg postás
haza tart. 

Arcán alkonyi fény. 

Borravalót ma sem kapott
sehol szegény. 

Pedig a leánya nagyon beteg. 

A porba
két nagy csillag:
két könnye pereg.

Dsida Jenő: Ad Deum, qui laetificat iuventutem meam



Istenem, Istenem, ó,
Istenem, Istenem, ó,
legaranylóbb hajad Neked van, semmi kétség! 

Mekkora tág szem,
mekkora tág szem,
mosolyogva, kitárva mekkora kékség! 

Érzem, szeretlek,
nagyon szeretlek,
látom, elefántcsont-ujjad csókokat int már, 

Istenem, Istenem, ó,
Istenem, Istenem, ó,
az erdőn oly egyedül vagyok immár, 

az erdőn, a világon,
az egész világon
nincs közelemben senki se, nézd, 

bátran lejöhetsz most,
hozzám lejöhetsz most,
ó, milyen ujjongó szerelem vad vágya emészt! 

Lihegve kivánom,
csókolni kivánom
csillagfogú szád forró pirosát, 

ölelni kivánom,
szorítni kivánom
láthatatlan tested drága husát. 

Soha még szerelem,
senkit még szerelem
nem szállt meg úgy, ahogy engem elővett, 

levetem ruhámat,
valamennyi ruhámat,
meztelenül táncolni, tetszeni vágyom előtted, 

Istenem, Istenem, ó,
Istenem, Istenem, ó,
arcomat homokkal s könnyel mosom - 

Ugye öledbe veszel?
Ugye enyém leszel?
Isten, én gyönyörűm, én aranyosom!

Dsida Jenő: A macska fut, mi pedig futunk utána




Tinti, miért vagy szórakozott? Fecsegő szavaimra
úgy sem ügyelsz, ahogy én nem ügyeltem a tegnapelőtt egy
pajtásomra, ki csöndes kávéházi helyünkön
mérföld-hosszu novellákat duruzsolt a fülembe,
mig odakünt, odakünt, a csiszolt üvegablakokon túl
meggypiros-ajku, riszáló-termetü, karcsu-bokáju
nők libbentek el és habkönnyü ruhájukat íves
combjukhoz feszitette a babráló, buja szellő
s bent a szivem már nyugtalanul készült muzsikáló
versfoszlányok, tündér titkok után iramodni.

Macska lopódzik az útfélen, hunyorogva figyel ránk.
Orrod már szimatol, bordád remeg és füled izgul,
Tinti barátom. Jól tudom én, hogy erős a kisértés
s hasztalanul kérném, ne rohanj ki azért a világból
  s mondj le miattam ezúttal a hajsza pogány gyönyöréről.
Jobb, ha veled futok én is. A tétova séta elég volt,
únom az álmos bandukolást! Gyere, Tintike, fussunk!...

Megkezdődik a verseny!... Az izmom erős, a tüdőmbe
zúgva zihálom a friss levegőt. Fiatal vagyok, ifju
lábam nyilsebes, ifju szivemben az üstökösök vad
ujjongása nyilallik, az édes öröm lihegése.
Senki sem oly fiatal ma, bolond és isteni, mint én.
  Senki sem oly fiatal s olyan ostoba, mint te, kutyuskám.
Szép dolog átszökkenni az életen, átkarikázni,
átviharozni az ifju mezőkön, az ösztönök útján,
így szabadon, felelőtlenül. Itt van az árok, előre,
mélybe le, dombon fel s ujujuj, fel a hegyre, a hegyre
s túl a hegyen gyémántporral teleszórt levegőben
rajta, gyerünk, alakunk megnőtt a sötét horizonton,
fénylik az arcunk, szép kutya-homlokodat ragyogó láng
íveli körbe, zuhogva sugárzik a mennyei kékfény,
felkacagó fuvolák, mély kürtök, aranyhegedük víg
hangjai mellett porzunk át a mezőn, a vakító
angyali őrség kettős sorfala közt, csak előre...
szállva, repesve, kifúlva, kigyúlva rohanni előre,
mígnem a Márvány-Trónus elé dobbanva jelentjük:
- "Ifjan tértünk színed elé, örök isteni Felség.

Átnyargaltuk az életet. És megfogtuk a macskát!"

Dsida Jenő: Eközben a világ elalszik körülöttünk

Van Gogh: Út ciprussal és csillaggal



Alkonyodik már. Lanyhul a fény és enyhül a hőség.
Fák tövein, mint sűrü gaz ágboga, hajt ki az árnyék,
percek alatt burjánzik, sűrüsödik, tovaterjed,
árad, elönti az erdők lábait, ellepi nyirkos
nyújtózással a völgyet s fölfele kúszik a dombon, -
meg-meglendül a szél, pirosan szaladoznak a felhők,
halvány rózsapiros fény reszket a domb tetején még:
édes mérget ivott haldokló elnehezült és
békés teste hül így ki, a lábtól szív fele, lassan,
arca pirosra hevülten a láztól, szép szeme megtört,
s alkonyi szellőként finoman sóhajtja ki lelkét.

Esteledik már. Sápad a pír. A juhok hazamennek
távol uton kanyarogva, nyakukban a halk pici csengő,
mint eltévedt szűzlány gyermeki hangja, csilingel.
Lent a sötétbe borult város kék tornya felől most
kondul az Angelus édes ezüst zengéssel, aranyló
  zsongással. Pihegő madarakra simulnak a lombok.
Lélegző levelekre, gyomokra hüvös suhogással
perceg a harmat. A végtelen, illatos angyali csendben
hallik, amint a csigák finoman súrlódnak a fű közt!

Régen a halk, füves, ódon klastromok udvara megtelt
jámbor szerzetesekkel ilyentájt, barna csuháju
álmodozó szentekkel, akik puha révedezésben
mormoltak s mialatt az alázat imája kibuggyant
szívükből, fejük áhitatos mellükre hanyatlott.
Francesco Testvér most indul el esteli útra,
most megy a szörnyő farkas elé, - a te ősöd elébe,
  Tinti barátom, - hogy szeliden parolázzon a torkos
  bõsz fenevaddal, a vértlihegő fogas emberevővel.
Fekszik a farkas a jó Szent lábainál, mialatt ő
barna kezével a bundás oldalakat simogatja.

Alszik a farkas, amarra derűsen füstöl a kémény,
          nézd csak a csillagok is felnyitnak imitt is, amott is,
          csillognak, pislognak, aranybolhák a hatalmas
          mennyei kék kutya szőrén: néha kipattan egy apró
          csillagbolha, nagy ívben elugrik a messzi hegyek közt...

Dsida Jenő: Őszintén megdicsérjük az egész világot



Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne.
          Már legalább minekünk iszonyúan tetszik ilyenkor.
          Hívogatón fut az út, ragyogón felporzik a léptünk,
          körbe kivánatosan kiterülve feküsznek a falvak,
          testvérünk a rög és neve van valamennyi bokornak.
          Kéklik az Árpád-csúcs, ott jártunk tegnapelőtt és
          túl amaz erdőn, lent van a völgyben a csörgedező kis
          sziklai forrás, Szent János kristályvizü kútja.

Nézd, a szinek, diadalzászlók, a szemünkbe lobognak,
          kék, zöld, barna, piros, bíborlila, sárga, narancsszín,
          lelkesek és tüzesek, meghányva ezüsttel, arannyal,
          nagy kigyuladt zászlók, minden nép zászlaja: fennen
          hirdeti mind, hogy a jó anyaföld valamennyi fiának
          egyformán lobogózta ki roppant ünnepi termét
          s minden nemzeteit közösen kebelére fogadja.
          Ó, látás gyönyörében boldogan elmerülők, mi!
          Hát a szagok! Televényföld illata, májusi esték
          illata; édes akácfa-virág dús illata, kedves
          szép szeretőm szájának vadszeder-illata, zizge
          szőke hajának fűszeres illata, ifju szerelme
          ujjaimon maradó meleg illata, melyre ficánkos
          huncut örömmel ismersz rá, nagyokat szimatolva,
          Tinti kutyám, mikor éjszaka álmatagon hazatérek,
          félrecsuszott nyakkendővel, dudorászva magamban.
          Ó, finom illatok áldott, enyhe taván lebegők, mi!
          Jó a tapintás is, puha csiklandó tenyerünket
          végighúzni a pázsiton, átborzolni az érett
          búza fölött, simogatva kuszálni a hajba, a síma
          test zugain babrálni, kutyuska fülét vakarászni
          s tiszta hideg patakok habját paskolni sikongva.
          Édes az íz is, az ajknak, a nyelvnek, az ínynek elomló
          ingere, táplálékok örömteli útja erünkbe,
          drága kenyér, aranyos pecsenyék s ó, nagyszerü csontok,
          ízletesen ropogó, remek álmai sok kutyaszívnek,
          bájos burgonya, kedves ugorka, szerelmetes alma:
          hódolok ennivalók és innivalók zamatának,
          legfőképen azonban a bornak, a bíboran ömlő
          rácürmösnek, amely víg dalra deríti a lelket
          s vérünket duhaj ugrálásra pezsegteti, táncra.
          Áldom a hang szent élvezetét is: a fák suhogását,
          ég morajos dörgését, záporeső zuhogását,
          kis verebek csipegését, nagy motorok dohogását,
          nők csacsogó fecsegését, pajkos ebek csaholását,
          fürge lovak dobaját és társzekerek robaját és
          zongora mély akkordjait este, ha kedvesem ujja
          surran a billentyűkön s halk futamok szeliden hűs
          hullámzása csobog körül. Ó "Traviata" szerelmes
          dallama, ó zengő "Pathétique" s valamennyi szonáta!

Szép dolog élni, kutyuskám. Szembe haladni a széllel,
          ázni, ha bús zivatar vág, megszáradni, ha nap süt,
          szánon siklani, míg a pihék csillogva csapongnak
          s vattacsomóként ülnek vállamon és a fenyőkön.
          Nagyszerü elcsavarogni, bolyongani, menni örökké,
          így lézengeni, mint most, gondtalanul fütyörészve,
          így ballagni, kutyástul, erős nagy örömmel a szívben,
          s mondani himnikusan: Csodaszép, csodaszép ez az élet,
          semmi se mulja felül. Légy csonka, beteg, nyomorult bár,
          mégis öröm szippantani fényt, levegőt, vakon is kéj
          megtapogatni a nap tüzes arcát. Százszor, ezerszer
          szép, ha emellett még fiatal költő is az ember,
          hóbortos daloló, feltártszivü, harmatosan jó,
          mint a madár, ki csipog s apró bogarakra vadászik,
          mint farkaskutya, kit megszáll lobogó heve és a
          macska nyomába iramlik. Mert sunyi macska a Szépség,
          tisztafehér, pamacsos cica, hirtelen ugrik, elillan,
          olykor szembe lapul, köpködve, sziszegve nyivákol
          s újra futásnak ered. - Nincs, kiskutya, más hivatásunk,
          mint macskára vadászni, vidáman inalni utána,
          meg-megfogni, ereszteni, játszani véle, magasra
          tartani felnevetőn, komor emberek arca elébe
          villogtatni: kacagjon a lelkük, látva, milyen szép,
          mily kecses állat a Szépség, hó-cica, furcsa bohó Vers.
          Senki fiának nincs joga kérdeni minket egyébről,
          számotadáskor is egy kérdésre felel csak a költő
          s egy kérdésre kutyája: Hogyan sikerült a vadászat?

Megmutogatnak az emberek itt megyen Ő a kutyával!
          Tapsol a Kisjézus Szűzmária kedves ölében,
          boldog az Isten ránkpillantva derûs magasából,
          sírni szeretne igaz gyönyörében, ilyennek akarta
          látni az embert és a kutyát, mielőtt e világot
          megformálta. A nap fele forgó sárga virágok
          mind mifelénk fordulnak, a porba borulnak előttünk,
          tisztelnek pipacsok, kék búzavirágok, a burján
          tűzbimbókba borul közelünkben, a lepke felujjong
          s este, ha hosszas utunkról izzadtan hazatérünk,
          hétszeres illatot ontnak a floxok a kertben, a rózsák
          illat-imába merülnek, a tág üvegékü verandán
          csillagokat szikrázik a clyvia és amaryllis.

Kedvemet el nem rontja, ha bús, beteg, éhesen omló
          emberek állnak elém a nyomor nyavalyás negyedében.
          Rájuk kell mosolyogni: Miért vagy kishitü, testvér?
          Mondd, mire jók az üres-zsebü, telt-szivü, ifju csavargók,
          vándorok és remeték? Nem bízol erős szavaikban?
          Próbáld meg, no, eredj csak utánuk a tarka hegyekbe,
          jöjj csak utánam, - mindnyájan, kiket öldös az élet,
          gyertek utánam, málnát s epret eszünk a bozótban,
          gyantalehelletü fák közt felbuborékol a tréfa,
          nagysüveges fura törpék öntenek írt sebetekre,
          télen a zsémbes, fancsali gazdagokat könyörögjük,
          lássák, mekkora kéj vidulón, örömest adakozni,
          éjszaka vágjuk a bükköt, máglyatüzet hevenyészünk,
          összebujunk szeliden s egymás melegében elalszunk.
          Ó, nehezen megy tönkre, sokára hal éhen az ember
          telve dalos bizalommal! A gondot, a terhes, a gyilkos
          gondot kell csak elűzni az agyról. S hinni jövendőnk
          biztosan érő, emberi, boldogitó igazában...

Tinti fiacskám, hidd el, nincs gonosz ember a földön,
          kedvesek, áldottak, szeretők valamennyien ők, csak
          éhesek és fene házakban virrasztanak éjjel,
          nem szívnak tüdejükre elég levegőt, szomorúra
          hervasztják magukat sok semmi miatt, tele vannak
          nyüggel, rossz a szemük, nagynak hiszik azt, ami apró
          nem veszik észre, mi fontos, nyelvüket összezavarták
          s főként Tintikutyájuk nincs, kivel alkonyi séták
          felszabadult, meghitt derüjében üdüljenek olykor.
          Nem gonosz ember a tolvaj sem, ne ugasd meg a tolvajt,
          hadd vigye el csak a rózsafa-gömböket éjjel a kertből,
          mint ahogy eddig tette: eladja szegény, hiszen éhes,
          jóllakik árán őmaga, gyermeke és felesége.
          Meg ne ugass senkit soha mérgesen. Éjjel a hold vén
          fintoros arcát szemléld csöndesen és szeretettel.
          És ha a szomszédék beteges, buta pincsikutyája
          kísértetről mond neked ismét zagyva meséket,
          rá se ügyelj, vagy vágd a szemébe szilárd nyugalommal:
          csúf mese az, te nem is hiszed el, mert tágas a föld és
          tiszta kelettől napnyugatig, nincs rém e világon,
          jó füvek és fák vannak, a nap süt, a rőt telihold száll,
          örvendezve az emberek és a kutyák örömének.
          Zengd bele bátran a térbe, csahold fel a csillagokig, mit
          csillámló-szemü gazdád is zeng, hirdet örökké:

Szép e világ, gyönyörű e világ és nincs hiba benne!

Dsida Jenő: Visszapillantunk a múltra s az rendkívül mulatságos



Ó, milyen édes az andalgás a pirosra sütő nap
          lángözönében, a sok-sokezernyi, parányi sugártű
          bőrömet ütve pereg, befurakszik a pórusokon, szúr,
          csiklandoz, bizsereg s minden pici nyíl nyoma forró
          csöppekkel kezd vérzeni: csurran a nyári verejték.

Téged utánozlak, ravaszul most, Tinti barátom,
          hosszura nyújtom a nyelvemet én is, ütemre zihálok
          s közte lehúnyt pilláim alól hunyorítva figyellek.
          Meghökkenve tekintesz rám. Meg is állsz nagy ijedten.
          Elkomorult okos arcodról lesugárzik a részvét.
          Végül is észreveszed, hogy mókázom s tovaszökve
          jót kuncogsz befelé, míg én nagyokat hahotázom.
          Így mulatunk kettesben, örömmel. Ilyen csudakedves
          pajtás vagy te. Nem is gondoltam volna bizony két
          éve, mikor szert tettem rád egy harmatos, őszi
          reggelen, elcsavarogva sokáig a parti tanyák közt,
          korty italért bekopogva szives gazdád kapuján és
          összekülönböztem morcos, csahos édesanyáddal:
          el sem hittem volna, hogy ennyire összemelegszünk.

Oly pici voltál akkor, Tinti, akár csak az öklöm,
          szürke felöltőm tág zsebe, roppant zsák, fülig elnyelt,
          onnan bámultál ki szipogva e furcsa világra
          s ujjaimat dühösen rágcsáltad gyöngyfogaiddal.
          Nőttél, mind növögettél s lassanként kitanultad,
          hogy mi szabad, mi tilos, mit kell cselekedned, az illem
          összekuszált törvényeit: át nem ugorni az asztalt,
          fel nem dönteni semmit, a tükröt nem nyalogatni,
          meg nem fojtani kis csirkét, nem ugatni a postást,
          láncon menni nyugodtan az uccán, szép uri hölgyek
          szoknyáját nem túrni magasra s - uramfia, - padlók,
          szőnyegek állapotára komoly figyelemmel ügyelni.
          Még nehezebb volt tán a te ostoba, tarka szeszélyü
          gazdád sok bogarát kitanulni, bolondul elébe
          ugrani lompos farkad csóváló örömével
          mindig, ahányszor harsányan fütyörészve betoppant,
          búsan menni elé s szomorúan tenni ölébe
          nagy fejedet, ha szemében láttad a bú remegését,
          ülni, feküdni, felállani, ugrani, hogyha kivánta,
          tágranyitott szemmel hallgatni figyelmesen annyi
          mély panaszára, fülelni a verseket este, ha fák közt
          mentetek álmosan és a világ zokogott a sötétben.

Legszomorúbb lehetett tán mégis a rengeteg erdőn
          elhagyatottan futnod elől, vagy hátramaradnod
          búsegyedül, mialatt gazdád kacarászva enyelgett
          ábrándos-szemü szőke szerelmével, derekára
          fonva kezét, simogatva a lány ruganyos puha testét,
          vagy ha csalitban, a hűsölü pázsiton elheveredtek
          s mind közelebb tolták egymáshoz az ajkukat, - ó jaj,
          nem közeledni, nem ugrani közbe lihegve, kilógó
          nyelveddel nem nyalni a két csókért csucsorító
          szájra... Bizony nehezen hagytál föl e csúnya szokással.
          Ám amióta kiszöktél volt tavaly ősszel a kertbe
          s reggel jöttél csak haza, mámorosan, kimerülten
          és nem sokkal utóbb szalmás kuckódba heverve
          hat pici kölyköt szoptattál, komolyan nyalogatva
          bolyhos testüket, áradozó anyasággal, azóta
          megváltoztál, jó kutya lettél, tiszta tapintat:
          elfordulsz, ha mögötted sűrün cuppan a csók és
          nem zavarod meg az erdei pázsit örömteli percét,
          jól behuzódol a sűrübe, dús pofaszőröd alatt tán
          pír suhan át és ajkaidat nyalogatva kukucskálsz...

Dsida Jenő: Útnak eredünk és szeretjük egymást



Szép farkaskutya, Tinti, örülj! Leakasztom a szegről
          csörgő láncodat. Ujjongón, az ölembe ficánkolsz,
          hátsó lábadon ülve, nyifogva könyörgöd az örvet,
          nagybundájú nyakadba. A szájkosarat szagolod víg
          lelkesedéssel, erős fogaid közt tartod az ostort,
          mindez a séta előjele, izgalom és gyönyörűség.
          Nos, mehetünk... Rövid úton elérjük a városi aszfalt
          végét, messze maradnak a házak, a kertek, az autók,
          megszabadítlak a szíj s lánc terheitől, körülötted
          tág a világ, szabadon szökkensz fel-alá a mezőkön:
          gerjed a föld, bujasága, tenyészete sarjad a hévben,
          erjed a rög dús élete, terjed az illat, előtör,
          emberi, állati nyomnak, ezer haragos-levü gyomnak
          jószaga incselkedve csapong remegő szimatodhoz.

Énmagam is szabadon nyújtózom a tárt levegőben,
          jó a szivem s tele van derüvel, ropogó kacagással.
          Szépszemü, drága kutyám, hegyesen meredő fülü pajtás,
          hűszivü társ, aki pajkos, fürge, acélos inakkal
          kísérsz engem, amerre dobál a szeszély: kusza ösvény
          zegzugain, hegyeken, pipacsos, zizegő buzaföldön,
          könnyelmű, fiatal csacsi életem édeni útján,
          jaj, be nagyon kedvellek, jaj, be vidulva szeretlek!

Háromszáz kötetes, gonddal gyűjtött kicsi könyvtár
          áll a szobámban lásd, az utolsó szálig eladnám,
          hogyha befogna a sintér s akkora pénzt követelne
          váltságul, hogy nem tudnám kiteremteni másként, -
          szálig eladnám, bár szivesen kölcsön sem adok most,
          nem szeretem, ha zsiros kéz ujjnyoma terped a könyvön.
          Drágább vagy te nekem, hidd el, valamennyi regénynél;
          India szobrainál s Hokusai túsrajzainál is,
          Goethe, Petőfi, Catullus, Arany s Ady verseinél is,
          mert hiszen élsz s zuhogó, tüzesáramu vér fut eredben.
          Még nem is említettem, a multkor a könyvkirakatnál
          félnapig álltam s néztem az "Ars amatoria" kedves
          címlapját, a sokáig gyûjtött pénz a zsebemben,
          mégis odább mentem, hogy szájkosarat vegyek, undok
          szájkosarat, mert "ebzárlat" van, a városatyák így
          fundálták ki, hogy elkeserítsék városi sétánk
          perceit és - ó, nincsen elég baj az emberi fajjal, -
          szájkosaratlan ebekre lesengnek a kajlabajúszu
          rendőrbácsik a sarkon, amíg vidoran fütyörészve
          sétafikálnak a tolvajok és betörők körülötte.

Látod-e most már, hogy milyen áldozatos szeretettel
          érzek irántad, Tinti barátom, elég a bizonyság?
          Szinte fölösleges is bizonyítanom, érzed amúgy is,
          hosszu vöröslő nyelveddel belenyalsz tenyerembe
          s kéjesen elmordulsz... Ám peckesen és vicsorító
          foggal jársz, ha veszélyt szimatolsz közeledni felénk a
          külváros gyanus uccáin vagy az erdei cserjék
          sanda homályából: feltámad benned a farkas
          élő húsba maró, vérengző ösztöne, tajték
          ver ki a szádon, inad feszül ugrani készen a rabló
          torka felé, hogy felhörgőn tusakodva, halálig
          védelmezz a merénylő gyilkos erőszaka ellen.

Így jöttél mellettem a multkor is, ugrani készen,
          távol, a Bükkerdő bús; elhagyatott, kusza mélyén
          s nem tudtam mire vélni; mikor lám, zörren a zordon
          tüskebokor s egy marconaképü cigány kibotorkál,
          bújva közelg, szeme villog, vállát verdesi göndör
          nagy haja, meg-megperdül a roppant fejsze kezében.
          Négy lépésnyire téged is észrevesz: éles, acsargó
          szemfogadat, felborzolt szőrödet. Ingadozik pár
          pillanatig, bámul vad, sűrübozontu szemével,
          végül alázatosan nyűtt szalmakalapja után nyul,
          "Isten tartsa, tekintetes úrfi!" - morogja s odébb áll.

Csokonai Vitéz Mihály: Az utólsó szerencsétlenség



Zokoghat még egy betűcskét
Belőlem a fájdalom?
Ejthetek még egy könyűcskét
Utánad, szép angyalom?
Bús elmém rajtad tűnődik;
Csak kíván, sóhajt, gyötrődik
Édes, fojtó képzetek!
Mind ez, amit tehetek,
A természet a törvénnyel
Szívemben ellenkezik,
Most is szoptat a reménnyel
S nem hiszi, hogy vétkezik.
Lámpási a bőlcsességnek
Előttem hiába égnek;
Nékik szunnyadozni kell,
Mihelyt az egyet lehell.
Óh, mennyit vívok kínommal!
Küszködésim mely nagyok!
De, jaj, nem bírok magammal:
Érzem, hogy beteg vagyok.
Képződésim tüzeskednek,
Roskadt inaim csüggednek.
Hát oly bűn a gyengeség.
Hogy megverné azt az ég?
Velőt szívó lángjaimtól
Fejem nehéz, zúg, szorúl;
Bennrekedt indúlatimtól
Szívem dobog, mellem fúl.
Már nem tudok mást mit tenni,
Csak érezni és szenvedni.
Lelkem, testem hólt-beteg,
Menny, főld, kincsem, bocsáss meg!
Kínálkoztak orcájáról
A fejlő rózsabimbók,
Cúkorral folyt ajakáról
Minden szó és minden csók
Annak a főldi Kellemnek,
Ki asszonya volt szívemnek,
Míg én, boldog martalék,
Lánca s karja közt valék.
Szeme bíztatott, öldöklött;
Ölt, s gyógyított másfelől;
Tiszta hószínnel tűndöklött
Mellye mind kívűl, belől;
Lelke vídám, mint a hajnal,
Szíve jó volt, mint az angyal:
S ah, ez a paradicsom,
Mely engem a sírba nyom.
Boldog órák! amelyekben
Szíve kúlcsát bírhatám
S a meghitt enyelgésekben
Lelke lángját szíhatám.
Midőn ezer tördelt szókkal,
Ezer pecsételő csókkal
A hit egymáshoz csatolt;
S gyanúnk mégis édes volt.
Gondolván, hogy boldogságunk
Még csak kezdő-félbe ment,
S már is kinyílt mennyországunk
Egymás karján idelent:
Mint a szőllő támaszával,
Mint a repkény a bikkfával,
Egymásba csimpalykozánk,
S ég, főld, mind mosolyga ránk.
Már azt hittem, hogy ha készen
Állnak is száz szélveszek,
Az én Lillám enyím lészen,
S én a Lilláé leszek.
Megvakúlva, siketűlve,
Szándékom kormányján űlve
Kergettem a drága jót,
S a révnél törtem hajót!
Hah! e szépség ritka mívét
Prédára kell tartanom
És szívemhez forradt szívét
Vérrel kiszakasztanom.
Óh, ne hagyjátok, szerelmek!
Vagy öljetek meg, gyötrelmek!
Kinek szíve másnak jut,
Csak szeretni s halni tud.
Most a tenger sík pusztáját
Érzem, de nem láthatom,
A haboknak lágy szikláját
Őröngve tapogatom.
Óhajtalak, messzi partok!
De tőletek mégis tartok.
Amit bús lelkem talál,
Zaj, homály, kétség, halál.
Hah! mint dördűlnek, ropognak
A világ két sarkai,
Mint lobbannak, mint villognak
A mennydörgés szárnyai:
Ah, gyászos fény, látom, látom
A puszták közt szép sajátom,
Jajgat az elhervadt hív,
Kúcsolt kézzel engem hív.
Látom únszoló sírását:
Rajta nem segíthetek.
Hallom kétes sikóltását:
De az egek siketek.
Állj meg! állj, te irgalmatlan!
Íly nemes rabra méltatlan
A te ólomkebeled:
Ámort miért terheled?
Hasztalan! csúfol futtában
És gázolja szívemet;
S a törvény bújnyik-várában
Lebékózza kincsemet.
Engem pedig, ah, egyszerre
A zaj bécsap a tengerre.
Jaj, nekem víz, néki tűz!
Szegény ifjú! szegény szűz!
Óh, mért nem hagyod véremmel
Láncát felolvasztani
S minden könnyét száz gyöngyszemmel,
Óh rabló, megváltani?
Mért állsz őrt, mint ama sárkán,
A szép aranyalmák árkán?
Nem ízled te azokat;
Mért marsz el hát másokat?
Vagy mért nem ölsz meg méreggel,
Hogy ne látnám kínjait
Annak, ki örök meleggel
Tartja szívem lángjait?
Úgyis rá kell végezetre
Únnom ez átkos életre.
Bírd őtet, míg meghalunk,
Akkor rajtad truccolunk.
Óh, túl fog ez, sírhalmunkon
Túl is fog lángolni ez,
Ami most indúlatunkon
Oly édesen gerjedez.
Nem! ezt meg nem fagylalhatja
A sír nyálkás bóltozatja.
Ámor égi istenség,
Néki mindegy: főld, vagy ég.
Ez ösztönről nem tehetni;
Megveti ez gátjait.
A természet szokta vetni
Szívünkbe szent magvait.
Ilyen a gyöngy, mely magába
Vervén gyökeret a fába,
Véle él és véle hal
S emészti sarjaival.
Érzem, hogy a vas törvénynek
Szükség meghódolni már,
Sőt, hogy még a jobb reménynek
Szikrája is bűnnel jár:
De óh, ha nem az én mívem,
Hogy Lilláért vér a szívem,
S hogy lelkem benne lehell,
Éreznem és tűrnöm kell.
Sírok én; de csak keblembe
Hullnak néma könnyeim,
S a magános gyötrelembe
Legelnek képzéseim,
Senkihez sincs bizodalmam,
Hogy tűrje s mentse siralmam:
Ah, minden boldogtalan
A főldön megvetve van!
Mit tesz sűrű sóhajtásom,
Melyet felszítt már az ég,
Ha kebledben nyúgovásom
Az óltár is tiltja még?
Mit tesz, ha egy érzéketlen
Téged és engem szünetlen,
Mint egy mély tenger, megoszt,
És a rózsáktól megfoszt?
Oh, halál! ki a szerelmet
Nyájas színnel követed
És szívéről a gyötrelmet
Egyszerre leűlteted,
Ládd, mindhárman búval élünk,
Végy el egyet, tégy jól vélünk,
Akár én, akár más lész;
Jobb, hogy egy, mint három vész.
Jobb, hogy engemet választol,
Ki legroncsoltabb vagyok;
Egy szellőddel elárasztol,
Egy újjadtól megfagyok.
Nem tartom azt fájdalomnak,
Ami véget vét kínomnak:
Ha élve nem alhatok,
Aluva meghalhatok.
S akkor e gyönyörűséggel
Húnyom bé bús szememet,
Hogy tisztán s örök hűséggel
Zárom sírba szívemet.
Majd ha dombom megtekinti
S hervadt rózsáit ráhinti
Két sóhajtó szerető,
Ezt mondja: Itt fekszik ő!
És te, szívemnek pompája!
Légy jobb hozzám, mint az ég.
Édes kincsem! Más rózsája!
Isten hozzád! Itt a vég!
Teljesítsd kötelességed
Ahoz, ki fogva tart téged:
Szíved javát nemde nem
Megtarthat'd mégis nekem?
Isten hozzád! Áldlak, hidd el,
Köszönöm jó szívedet,
Csókjaiddal, beszédiddel,
Orcád, karod, szemedet.
S bár halálos kínnal vérzem:
Mégis, ah, boldognak érzem
Ezt az árnyék-életet
Óh, Lilla! óh, szeretet!
Élj soká! s legyen világod
Jobb, mint az én életem,
S ha zavarná boldogságod
Az én emlékezetem:
Ah, felejts, felejts el engem!
Én már a sírban fetrengem,
Léthe vizét iszom már;
Mégis elmém Lilin jár.
De mit láttatsz a jövendő
Tűkörében, kék remény?
Óh, felrózsázott esztendő
Óh, mennyből szállt tűnemény
Óh, szívet olvasztó hangok
Óh, óltári fáklyalangok
Óh, élet óh, szerelem
Óh, ne játsszatok velem!
Óceánja bánatimnak
Többé nem duzzadozik,
S elhullott könnye Lilimnak
Mind gyöngyökké változik.
A kővár gyomra szétdüllyed,
A rabló zúg, hereg, süllyed;
Én úszok, az ég segél:
Lilla int és nékem él.
A haboknak ormózatján
Látszik egy dombos sziget,
És a dombok bóltozatján
Egy meghitt rózsaliget.
Itt száz szerelmek danolnak,
Itt száz gráciák táncolnak;
A tánc Lillát gyújtja fel,
A dal engem érdekel.
Már kétségem tört hajója
A zőld parton nyugszik már,
S istenségem Kalipszója
Örök ifjúságra vár.
Félre, kincsek és nektárok!
Én a mennyek felé járok.
Óh, remény! óh, szerelem!
Tégyetek jól énvelem!

Csokonai Vitéz Mihály: A szeplő



Mint egy megért boróka,
Mely tiszta hóra hullott;
Mint a delin fejérlő
Rózsába bútt bogárka;
Mint a korinti szőllő
A cúkoros kalácson:
Úgy bársonyollik, oly szép,
Oly édes egy kerekded
Szeplőcske Lilla mellyén.
Ez az a kies szigetke,
Amelybe a szerelmek,
Ha keble tengerének
Téjhabja közt fürödtek,
Enyelgve szárogatják
Hajok vizes aranyját.
Ti szóljatok, reája
Hullt csókjaim! ha méltó
Dühödés-e Lilla mellyén,
Egy főldi nimfa mellyén
Imádni a hibát is?

Csokonai Vitéz Mihály: A tavasz



Az egész világ feléledt
S az elérkezett tavasznak
Örömére minden örvend;
Csak az egy Vitéz nem örvend.
Enyelegnek a juhnyájak,
Tehenek, lovak futosnak,
Danol a pacsirta s a pinty;
Az egész berek homályja
Zeneg édes énekekkel:
Egyedűl csak én kesergek.
Ihon, a kinyílt mezőkben,
Ligetekbe, rétbe, kerten
Hiacintok illatoznak,
Tulipánok ékesednek,
Mosolyognak a virágok:
De mi kedven a tavaszban,
Ha az ő viráginál szebb
Lili nem virít ölemben?

Csokonai Vitéz Mihály: Már se hintó...



Már se hintó, már se szánka
Néked kérőt nem hoz, lám,
Tőke, tőke, szép leányka
- - - - - - - - -
- és a férjhez nem menőket.
Tőkét, húzzad a tőkét,
Főkötőt már nem tevél,
Nékem társam nem levél.
Nem fogsz húzni többször - tőkét,
Már lelsz a jövő időn
Vagy egy barnát, vagy egy szőkét,
Vajha én lennék az, én.
Vajha el tudnálak venni,
Kész volnék melletted lenni
Szőke, barna ordas is,
Csak szeretnél, gyöngy Julis.
Óh, de a kegyetlen Fátum
Már kincsemtől elszakaszt.
És ha még egyszer meglátom,
Más karjában látom azt.
De sok kínnal edzesítnek,
Kik ilyen híven szeretnek,
Máris hullnak könnyeim,
Tőke, tőke, szép Lilim!

Csokonai Vitéz Mihály: Komárom, február 16. 1798



Kilenc szép asszonykák leszálltak magáról
Az ártatlan öröm paradicsomáról,
Hol az örökké-zőld borostyános megett
Szíjják a szép lelkek a boldogabb eget,
Hol őket az édes andalgás rengeti,
Vélek az életnek gondját felejteti,
Hol a gyönyörködés lakik, a bőlcsesség,
Csak itt lévén eme kettő közt egyesség,
Hol a köz-szeretet és a csendes béke
Szállásává leve e helynek környéke,
Hol te, nagylelkű Pope! a gyenge Gessnerrel
Egy célra két úton sietsz az emberrel,
Hol én is a büszke világtól megvetve
S belső érdememmel megelégíttetve
Tőltöm ifjúságom legszebb esztendeit,
Hogy megfűszerezzem a vénség ideit.
E boldog környékről jőni látszatának
A kilenc asszonykák a kettős Dunának,
Hárfákkal jövének s inneplő sereggel,
Hogy a tizediket megtiszteljék reggel,
Meghallván lantjokon e szót: Juliánna!
Azonnal így kezdék kiáltni utána:
"Várjatok meg, áldott angyalok, várjatok,
Én is Komáromba mégyek utánatok,
Lantos tábortokba végyetek engem is,
Juliánna kedves név énelőttem is."
E szómra megállván, közéjök férkeztem,
S ímé, vélek együtt hozzád elérkeztem,
Itt vagyok, engem látsz: de ők, mint istenek,
Testi szemeidbe néked nem ötlenek.
Elmondhatnám, amit éneklenek ezek,
De mint kis énekes, vélek nem érkezek.
Szedhetnék magam is versbe áldásokat,
De te már előre képzelhetd azokat. -
Én is azt kívánom, amit más kívánna:
Éljen sok szép boldog időt Juliánna.

Csokonai Vitéz Mihály: pata község lakosainak írott vers


Régen is mondották a tavaszt ravasznak,
Ravasz is, ne is higyj soha a tavasznak;
Tavasznak, parasztnak, mindkét fő ravasznak,
Ne higyj haláláig soha a parasztnak!

Amade László (1703-1764): A mit megmondottam...

1.
A mit megmondottam,
Sokszor javaslottam,
Kérlek vegyed szívedben;
Ha többet szólottam,
Híven tanácsoltam,
Éljen mégis elmédben;
S te is mit igértél,
S hittel pecsételtél
Tartsd meg igaz hitedben.
2.
Mindent elkövettem,
Mást szívbe nem vettem,
Melyeket megfogadtam;
Sokan kisértettek
S tőled térítettek,
De még jó szót sem adtam;
Sőt meg is itéltek,
Mindenfélét véltek,
Azért mégsem változtam.
3.
Azért bár távol vagy,
Lá. .án árván ne hagyj,
Gondold meg, mit szenvedtem!
Mindenféle átkot,
S majd épen csodákot -
Mindent én elkövettem;
Érted más sziveket,
(épen        szépeket)
S csupán mindeneket
Egy szóval megvetettem.
4.
De hív vagyok, gondold,
Bár hozzám olykor told
Másokat az irigység;
Nincs bennem változás, -
Vagyon tűz s áldozás!
Van páratlan nagy hívség,
Van szív, van szerelem,
Van kedv, van gyötrelem,
Van értelem, egyesség!
5.
Ezért im küldöttem,
Néked kedveskedtem,
Mi tőlem kitelhetett;
Vedd tőlem jó névvel
És háladó szívvel;
Reméld, mi nem lehetett!
S állandó bért vegyen
Az, akárki legyen,
Ki valaha kedvellett!

Amade László (1703-1764): Tallalla, fallalla, jó kedvem vagyon...

1.
Tallalla, fallalla,
Jó kedvem vagyon
Mert iszket és viszket
Igen nagyon;
Ki légyen
Mi légyen?
Him, hum, ham, hum!
Van heve, nincs neve,
Lim, lum, lam, lum!
2.
Hejszasza, hopszasza,
Tiz kávé oka,
Mindennek van oka,
Fejszefoka;
Az Tátra,
Az Fátra,
Ez magos Mátra;
Az gaznak kevéssé
Tessék hátra.
3.
Hej, hej, hej! te fej az
Szarva között,
Bika alatt borjút
Ki kötözött?
Csak dinom,
Csak dánom,
Gaznépet szánom;
Szemben áll s competál,
Csak azt bánom!

Amade László (1703-1764): Lehetetlen mivel néked...

 

1.
Lehetetlen mivel néked kinjaimat számlálnom,
Csak hamuban és szikrában köll szivemben gyulladnom.
Megérdemli ohajtását
S csak egy könyved hullajtását
Hiv szivednek s szemeidnek, bár érted köll meghalnom.
2.
Aztat érted, hogy én érted csak árnyékban szenvedek,
Ámbár tudom, köll tagadnom, hogy én régen szeretlek.
Rab sorsomnak ez igája,
Hiv titkoknak ez példája!
Dupla kin ez, ki is végez, hogy tür türve epedek.
3.
Szegény ügyem s szerencsétlen s egész mese életem,
Mert kergetni s el nem érni soha czélját, azt értem;
Csak habokat köll ölelnem
És árnyéktúl reménlenem,
Meg sem lehet menekednem s partomat sem elérnem.
4.
Bánjad azért s bár csak szánjad ártatlan sziv rabságát,
Ne szeress, csak szerethessen, engedd szüz kivánságát;
Megelégszik reménséggel,
Egy-két kegyes tekintettel,
Keresd mássát néki társát, csudáld állandóságát.
5.
Próbáld hóltig, igy fogytáig, soha sem lesz változó!
Ne kéméljed, sőt gyötörjed, lészen mégis áldozó.
Hogy sem másnak rabja légyen,
S azzal szabadságot nyerjen,
Inkább lészen rabszijadon örökössen állandó.