Endrődi Sándor Celli búcsúja a XIX. század magyar legendaköltészetének egiyk legmegragadóbb alkotása. Hegedűs Sándor benső meggyőződéssel hirdeti Endrődiről: szívünkbe utat talált költeményei erejével (Endrődi Sándor emlékezete, Kisfaludy-Társaság Évlapjaik 1922, 39.). A celli búcsú szegény asszonya szívének története is szívünkhöz szól. Jelentős mozzanat A celli búcsú eredetének vizsgálatában, hogy a nyomvonalon Arany János bámulatosan gazdag szellemi köréig jutunk el, vagy mint Kozma Andor mondotta Aranyról Riedl Frigyes ravatalánál, „a magyar Szépnek fényességekben és sejtelmekben legdúsabb világrészébe” (Kisf. T. Évl. 1922, 193. l.). A celli búcsú tárgyának időben és értékben első értékelője Arany János volt.
Szegény, erőtlen asszony lépeget mélységes erdő sűrűjén át. Mikor éjre vált az est, rablók tanyájára ér. Vezérük azt kérdezi a rémületében halálra válttól, milyen kincseket visz a celli Máriának:
- Oh, nem viszek én semmit néki,
Csak tiszta szívemet!
Hiába motozzák, mitsem találnak nála. Kitépik és kötényébe dobják szívét, vigye hát. Megindul csendesen. Amikor az Úr házába ér, összerogy szegény. De Mária szobra lelép az oltárról, s a nép ámulatára szívét visszailleszti.
Legott megmutatkozik, hogy A celli búcsúnak már maga a tárgya is annyira a legendák lelkétől lelkezett, hogy önmagában is lelki gyönyörűséget nyújt: a szó igaz értelmében viszi felajánlott szívét a szegény asszony, és abból a csodából, hogy visszakapja attól, akinek szánta, borút váltó szivárvány ragyog felénk. Endrődi méltatóinak figyelme elől kisiklott ez a mozzanat; hogy a kiemelt legendaindíték mennyire értékes, nyilvánvaló. De van benne pointe-szerű íz is. Ez a jelenség terelte a figyelmet Heine felé.
Tagadhatatlan, hogy a Heine-fordító Endrődire erős hatása volt a nagy német lírikusnak. Loósz István is rávilágít erre az ihletésre Endrődi Sándorában (Irodalomtörténet, 1919, 218-220. l.), elevenen méltatja Badics Ferenc Endrődi Heine-fordításait Endrődi Sándor emlékezetében (Akadémiai Emlékbeszédek, XVIII. k. 3. sz. 22. l.). Találóan mondja Hegedűs Sándor, hogy „a nagy szív embere” nemcsak költészete erejét adja Heinének, hanem mélyen érző szívét is (id. m. 39. l.). Szabó Richárd gondos Endrődi Sándora sem feledkezik meg róla (Irodalomt. Füz., 6., 6-8. l., 1926-ban). Széles alapon fürkészte Nagy Anna a német költő hatását (Heine balladaköltészete és hatása a magyar balladára, 1919). Nagy Anna szhilárd biztossággal vallja, hogy A celli búcsú „mindjárt az első tekintetre” látszik, hogy Heine Kevlári búcsúja volt a mintája (89. l.). A feltevés tetszetős: a Heine-fordító és a Heine igézetétől elbűvölt Endrődi honnét meríthetett volna ihletet, ha nem Heine világhírű remekéből?
A kevlári búcsúban a meghalt kedvesét sirató kölni Vilmos anyja készítette viaszszívet visz Máriának, hogy általa a maga szívének sebére nyerjen gyógyulást. Mária szíven érinti, s az ifjú kileheli lelkét. Anyja ájtatosan énekli: „Gelobt seist du, Marie”. Egy közös mozzanat bizonyos: a kettősen szereplő szív indítékának csaknem epigrammás szembeállítása és az ellentét égi megoldása közös a két legendában. Nemcsak Nagy Anna meggyőződése A kevlári búcsú erős hatása, így él ez a köztudatban is. Hamarosan kiderül, hogy mégsem Heine sugalmazta Endrődit.
Arany János Koszorújának utolsó számában (1865. június 25., 26. szám, 618. old. I. hasáb) Csurgó vidékéről Baksay Sándor Legenda címen egy néplegendát közöl. Önmagában is élénk figyelmet érdemel, mert a magyar folklore néplegendákban nem a leggazdagabb.
Egy szegény asszony feltette magában, hogy búcsúra megy a bisztricei Máriához. Erdőbe jut, zsiványok állják útját. Vallatják, hova megy. Az asszony megmondja. Kikutatták a „cókmók”-ját, nem találtak nála semmit. Majd „a haramiakapitány” azt kérdezi tőle, mit visz Máriának, ha egy krajcárja sincs. „Szívemet viszem ajándékul a bisztricei Szűz Máriának.” – „No, ha a szívedet akarod vinni, mi segítünk a jó szándékodban.” Arra a haramiakapitány felhasítja az asszony mellét, szívét kiszakítja, kötényébe veti: „Ne! így vidd el a szívedet a bisztricei Szűz Máriának.” Szívét valóban kötényében vitte el a szegény asszony. Mikor a templomba ért, Mária elé tette. „Amíg egy üdvözletet elmondott, a boldogságos szűz meggyógyította, hogy még csak forradás se látszott a mellén.”
Világossá vált, hogy Endrődi Sándor A celli búcsú tárgyát a Csurgó vidékéről való néplegendából merítette.
Arany János úgy érezte, hogy a magyar népköltészet egyik remekét adja ki. Ezt bizonyítja a Koszorúnak ugyanabban a számában közzétett búcsúzó cikke is. A kegyes olvasóhoz intézett soraiban, miután visszapillantott munkatársai dolgozataira, ezt írja: „A hazai népköltészet ismertetéséhez, alkalmilag, szintén örömest járul a Koszorú. Most, midőn az elbeszélő népi költészetünk drága gyöngyszemei egymás után kerülnek elő a feledségből, ily szolgálat méltánylást érdemel” (603. l.)1 Ebben a nyilatkozatban ez is benne rejlik: Lapozz, kegyes olvasó és még ebben az utolsó számban is találsz ilyen drága gyöngyszemet, a szegény asszony szívének legendáját.
Arany László és Gyulai Pál újból közzéteszik a Kisfaludy-Társaság Magyar Népköltési gyűjteményében A szegény asszony szíve címén (I. k. 488-489. l., 1872-ben). Arany László „szép legendá”-nak tartja és arra hivatkozik, hogy először a Koszorúban jelent meg, de ő ki akarta menteni a feledésből: „Egész felfogása a népköltészet legritkább termékei közé tartozik s távol rokonság gyanánt legfeljebb Szent Erzsébet ismeretes legendáját említhetjük meg.” (Id. kiadvány, I. k. 605. l.).
Az a három jelentős mozzanat, hogy Baksay Sándor jegyezte fel, hogy Arany János adja ki, mint a magyar népköltés egyik ékkövét, hogy fia, László – bizonyára atyja sugalmára is – népköltésünk gyöngyszeméül értékeli, mondom, e három súlyosan latba eső tekintély argumentum auctoritatisának világító ereje, de a magunk szerén esztétikai álláspontja is bátorít kimondanunk, hogy Endrősi Sándor Celli búcsúja már naívabb népi anyagában is valóságos kis remek.
Az a kérdés támad elénk: Arany János Koszorújából vagy a Népköltési Gyüjteményből merített-e Endrődi? Költeményeinek (1879-1885) 1885-ben megjelent kötetében van A celli búcsú (200-202. l.). Gyűjteménye meggyőzően igazolja, milyen eleven erővel érdeklődött ebben az időben a költő a néphagyomány iránt. Az ördög csúfos felsülésének mesteri feldolgozása Az ördög és a gazda (ő maga „népmondá”-nak jelzi, 207-209. l.). A balladáskép valóságos remeklése a „horvát monda után” írott Váradi bán dévaj derűt sugárzó felfogásában, nyelvében e verselésében is (216-7. l.). A lengyelországi harangokról megjegyzi, hogy ez a lengyel legenda Bem dicső magyarországi hadjárata után keletkezett, s hogy ezt Michelet Lengyel- és Oroszországában olvasta (179. l.). A celli búcsúhoz nem fűz ilyen jegyzetet. De útbaigazít alcíme: Legenda, Arany Koszorúja pedig a Legenda címet adta neki.2
Endrődi nemcsak a mesemenet lényeges részleteiben követi nyomon a néplegendát, hanem a színező mozzanatokban is. A Legendában ezt olvasszuk: „…amint a határba ért, a harangok maguktól megkondultak, az egész város kiment eleibe, a papok is zászlókkal és bekísérték a szegény asszonyt a templomba.” Endrődi eddig is meghatott költői lélek ünnepi hangján, hívő művész finom gyengédségű rajzával festette a szegény asszony szomorú történetét, ezúttal a néplegenda a maga motívumának még melegebb hangú megmunkálására sugalmazza; a népköltészet nyers gyémántját úgy csiszolja, hogy a legendahangulat szeráfi varázsát sugározza felénk:
De hallga! mi zsibong a légben?
Hang, milliónyi hang!
Cellben magától megszólamlik,
Zeng-bong a sok harang.3
A híveket a templomból egy érzés hulláma sodorja a szívét hozó, vérző asszony elé:
Könnyel fogadják, védve hozzák
Az Úr házába őt,
Hol végre összerogy szegényke
A drága szűz előtt.
Azt írja Szabó Richárd A celli búcsúról, hogy egyszerűségével, belső hangulatával méltán emelkedik ki (id. m., 27. l.). Pintér Jenő dicséri áhítatos hangját (Irodalomtörténet, VII. b. 497. l.). Ez a mély áhítat és ünnepi komolyság jellemző egész költészetére. Beöthy Zsolt róla szóltakor kiemeli, mennyire jelentős Endrődi alkotásaiban „a költészet áhítatos felfogása” (Jelentés az 1908. évi nagyjutalomról és a Marczibányi-mellékjutalomról, Akadémiai Értesítő, 1908. 204. l.). Ravatala mellett is (1920. nov. 20-án) meghatottan említette, hogy Endrődi légköre „a legnemesebb ideálok világa” volt (Kisf.-Társ. Évl., 53. k., 206. l.). Meggyőződhettünk lelkének erről az eszményi tartalmáról A celli búcsú taglalásakor is. Endrődi maga hirdette a költészetről: „Nekem nem voltál játék, mindig szentnek tartottalak.” Ez az eszményi és szent tárgy felé forduló lélek A celli búcsúban az újabb magyar legendaköltészet egiyk legremekebbjét teremtette meg.
Elek Oszkár
1) A Koszorú 1865-iki évf.-ban közli Kriza János Kerekes Izsák c. ó-székely balladát, Szabó Sámuel Szilágyiról és Hajmásiról szóló Két magyar úrfiakat, Szabolcsból a Bereg Náni c. népballadát. A bisztricei legenda szomszédságában a Vegyes rovatban röviden beszámol egy érdekes angol népköltési gyűjteményről. Hunt Róbertnek Popular Romances of the West of England-jéről (619. l.) s több fejezetet közöl Greguss Ágostnak A balladáról írott könyvéből: a népballadára vonatozókat.
2) Ünnepi hangulatban írja Arany halálára c. költeményében, hogy a „halhatatlan halott” eltűnte úgy hat reá, mint mikor a felséges nap az óceánba merül (id. kötetében: 141. l.).
3) Egy másik legendájában, A lengyelországi harangok-ban is ilyen megható hangulatossággal, zenei erővel rajzolja a harangbúgást:
Forrás: Irodalomtörténet 28. évf. 5-6. sz. Bp., 1939.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése