Gabriel García Márquez (1928- ): Száz év magány

Forrás: http://konyves.blog.hu/2011/09/22/sosem_latott_siker_iranban_marquez_konyve

García Márquez művészete egy hosszú folyamat betetőzése a latin-amerikai irodalomban. Már századunk harmincas éveiben voltak olyan írói kísérletek, amelyek szerették volna megmutatni a földrész „csodás valóságát”, azaz valamiképpen egybeötvözni az emberek tudatában élő fantasztikus mítoszok és mesék világát a mindennapok sivár és sokszor kegyetlen valóságával, hogy ezáltal híven mutassák meg a különböző kultúrák, civilizációk és korok egymás mellett élését. A kubai Alejo Carpentier és a guatemalai Miguel Ángel Asturias a Párizsban föllelt indián szent könyvek hatására már a harmincas évek derekától fogva munkálkodott a latin-amerikai kontinens csodás valóját megmutató mágikus realizmus megteremtésén; az ő munkásságukhoz csatlakozott később sajátos onírikus világával a mexikói Juan Rulfo és az őserdő mélyén megbúvó Macondo megteremtésével Gabriel García Márquez, kiteljesítve és egyetemes érvényűvé emelve a különböző nemzetiségű írók műveiből összeálló irányzatot.

A valóság és a fantasztikum egybeolvadásának látomásos közegében nőtt föl García Márquez is. Egy interjújában elmondta, hogy kilencéves kora óta nem történt vele semmi említésre méltó. Mozgalmas életének ismeretében ez valamiféle írói túlzásnak is vélhető, ámde művészetének mélyrétegeiben annyira ott kísért a nagyszülők házának levegője, hogy a nagyanya babonáiból, szorongást ébresztő meséiből, a nagyapa hóbortjaiból és Kolumbia történelméről, az országot a pusztulás szélére sodró polgárháborúról szóló elbeszéléseiből ötvöződő érzelmi tapasztalást mégis meghatározónak kell tekintetnünk a művészetében.

García Márquez tizenhét esztendős kora óta írónak készült, de neve csak az 1954-ben, egy irodalmi pályázaton elnyert díj nyomán válik szélesebb körben ismertté. Ebben az esztendőben küldi őt Európába az El Excelsior c. lap, amelynek tudósítójaként Rómában, majd Párizsban él. Az európai filmművészet iránti rajongását tükröző tudósításai mellett egymás után írja kisregényeit: Söpredék (La hojarasca, 1955; magyarul: Scholz László fordításában, 1975), Az ezredes úrnak nincs, aki írjon (El colonel no tiene quien le escriba, 1959; magyarul: Hargitai György fordításában, 1975), Baljós óra (La mala hora, 1962; magyarul: Benczik Vilmos fordításában, 1975), amelyekben az önkényuralom viszonyai között magányra kárhoztatott egyén és a diktatórikus hatalom szembenállását mutatja meg egy egyre jobban körvonalazódó elképzelt település, Macondo sajátos világában. A Baljós óra után öt esztendeig tartó terméketlen időszak következik, majd az író szavai szerint a Mejico-városból Acapulcóba tartó országúton váratlanul fölsejlik előtte a Száz év magány (Cien anos de soledad, 1967; magyarul: Székács Vera fordításában, 1983) regényfolyama, olyan világosan, hogy szinte csak le kellett írni.

A képzeletbeli település és a Buendía család egymásra következő nemzedékeinek száz évet átfogó története a kifosztott, kisemmizett és sorsára hagyott földrész történelmének valamiféle összegezése. A hurkokat vető, látszólag körben forgó idő, a képzeletbeli lés valóságos események és alakok összemosódása, az állandóan kísértő csoda ennek a különös, ismeretlen világnak a szellemiségét mutatja meg nekünk, olyan eszközökkel, amelyek a realizmus hagyományos eszköztárán túllépve sokkal teljesebb valóságképet adnak az olvasónak. A Száz év magányt nemcsak a latin-amerikai irodalom történetében, hanem García Márquez művészetében is mérföldkőnek tekinthetjük: későbbi műveiben ehhez a mágikus világhoz ilyen formában többé már nem tér vissza. A hetvenes években – amikor Caracas, Bogotá és Mexikóváros után már Barcelonában él – egyre nagyobb szerepet kap a latin-amerikai földrész fölemelkedéséért vívott újságírói tevékenysége, s regényeiben is csak halványan csillan meg a tényleges események mögött megbúvó fantasztikus világ. A pátriárka alkonya (El otono del patriarca, 1975; magyarul: Dely István fordításában, 1978) a latin-amerikai diktátor sokszor mitikussá növekvő figurájának a rajza, az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája (Crónica de una muerte anunciada, 1981; magyarul: Székács Vera fordításában, 1982) egy vérbosszú aprólékos elemzése, a Titokban Chilében (La aventura de Miguel Littín clandestino en Chile, 1986; magyarul: Dobos Éva fordításában, 1987) pedig az újságíró García Márquez tiltakozása a Pinochet-diktatúra ellen. A kolumbiai író életműve még lezáratlan. 1985-ben megjelent regénye, a Szerelem a kolera idején (El amor en los tiempos del cólera; magyarul: Székács Vera fordításában, 1990) újra a Száz év magányban megismert García Márquez-i fantázia bűvös áradásával ejti rabul olvasóit: egy emberöltőn átívelő szerelem történetének hátterében megmutatja a századforduló Latin-Amerikájának késő viktoriánus hangulatait és színeit.

Gabriel García Márquez munkásságáért 1982-ben Nobel-díjjal tüntették ki.

**

SZÁZ ÉV MAGÁNY

Az ősvadon mélyén megbúvó kicsiny falu, Macondo és a Buendiák története akkor kezdődik, amikor évekkel később a kivégzőosztag előtt álló Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jut az a régi délután, amelyen az apja elvitte jégnézőbe. Macondo akkoriban alig húsz házból állt, és annyira új volt a világ, hogy sok dolognak még nevet sem adtak. A látszólag körben forgó idő múlását csak a koronként a faluba vetődő cigánycsapat látogatásai érzékeltették. A cigányok és nagy testű, verébkezű vezetőjük, Melchiades minden évben a tudomány újabb és újabb csodáival kápráztatták el Macondo lakóit. Az ezredes apját, José ARcadio Buendíát rabul ejtették a mágnesrudak, a látcsövek, a térképek, asztrolabiumok és az alkimista vegykonyha felszerelései, annyira belefeledkezett a különböző találmányokba, hogy lassanként elveszítette valóságérzékét. Pedig eben az időben ő volt a kis település valamiféle szellemi vezetője; ő osztotta el a földeket, ő jelölte ki a házak helyét, mint ahogy évekkel korábban az ő szavára indult útnak a kis csapat fiatal férfi és asszony, hogy megkeresse a tengert.

José Arcadio Buendíát nemcsak a kalandvágy hajtotta, hanem a családjára kiszabott végzet is. Feleségének, Ursula Iguaránnak a dédszülei az angol kalóz, Francis Drake támadásai elől menekültek el valamikor Riohacha városából arra a vidékre, ahol a szépapa, a kreol dohánytermelő, don José Arcadio Buendía élt. Ettől fogva a két család sorsa összefonódott egymással, nemcsak a közös vállalkozások fűzték össze őket, hanem az első és másod-unokatestvérek között kialakuló szerelmi és testi kapcsolatok bonyolult szövedéke is. Ahogy a család férfi és nőtagjainak a neve ismétlődött nemzedékről nemzedékre, meghatározva, eleve elrendelve viselőjük jellemét és sorsát, ugyanúgy öröklődött az a félelem is, hogy a vérfertőzés határán járó házasságok valamelyikéből egyszer csak malacfarkú utód születik. Ezért nem engedte magához Ursula José ARcadio Buendíát még hónapokkal a házasságkötésük után sem, mígnem egy kakasviadal után a férfiúi méltóságában megcsúfolt fiatal férj erővel magáévá nem tette. A gúnyolódónak, Prudencio Aguilarnak életével kellett fizetnie azért a mondatért, amely kedvenc kakasának kiömlő vére láttán a száján kicsúszott.

A megölt Prudencio Aguilar éjente visszajáró kísértete nem hagyta nyugodni José Arcadio Buendíát, sem Ursulát, ezért elhatározták, hogy útra kelnek, és elvándorolnak a tengerhez. Céljukat nem érték el, de huszonhat hónapos kimerítő vándorlás után egy hatalmas, őskori tojásokra emlékeztető kavicsok között csörgedező folyócska partján letelepednek, és megalapítják Macondót. A hosszú úton született meg José Arcadio Buendía és Ursula első fia,José Arcadio. Se neki, sem pedig az utána megszülető Aurelianonak és Amarantának nem volt malacfarka. A mindennapok sokszínű monotóniájában Ursulának olykor-olykor az az érzése, mintha az idő körben járna: fiaiban, akárcsak a korábbi nemzedékek tagjaiban is beteljesül az apáról fiúra szálló nevek végzete. A nagy testű, nem mindennapi férfiúi szerszámmal fölszerelt kamaszt, Arcadiót a falucska „özvegyasszonya”, Pilar Ternera vezeti be a szerelembe, de a fiú, amint megtudja, hogy az asszony gyermeket vár tőle, megszökik a faluba vetődött cigánycsapattal. A fia keresésére induló Ursulának is évekre nyoma vész: Aurelianót, Amarantát és Pilar Ternera fiát, akit ugyancsak Arcadio névre kereszteltek, egy Visitación nevű guajiró-indián lány neveli, aki öccsével együtt a törzsüket pusztító álmatlanság elől menekült Macondóba. Egy napon bőrkereskedők érkeznek a faluba, ők hozzák magukkal egy titokzatos, ismeretlen rokonok kezétől származó levél kíséretében Rebecát, aki egy ládában hordozza szülei csontvázát, csak földet és a falakról lekapart meszet hajlandó enni, éjszakánként pedig világító szemmel bámul a sötétbe. A rejtélyes kislány – bár Ursula időközben kigyógyítja a földevés szokásából – hozza a faluba az álmatlanságot. Eleinte mindannyian örülnek, hogy nem kell aludniuk, mert még mindig akad elég tennivalójuk, de egy idő múlva kétségbeesetten döbbennek rá, hogy az álmatlansággal együtt a feledés is mindjobban elhatalmasodik rajtuk. Hiába jegyzik fel a lépten-nyomon elhelyezett papírlapokra a teendőiket, sőt egy idő után a legegyszerűbb tárgyak nevét is, lassacskán minden kicsúszik az emlékezetükből: a faluba visszatérő Melchiades döbbenten látja valamikori komája, José Arcadio Buendía üres tekintetét; a ládája mélyén megbúvó varázsital segít a falunak abban, hogy lakói visszakapják az emlékezés képességét. Az időközben megöregedett cigány Macondóban akar letelepedni, José Arcadio Buendía fenekestül fölforgatja a lakást: Isten földrengető képét szeretné megörökíteni a fényképlemezeken, hogy így nyerjen bizonyságot létezéséről.

Maconbó lassan-lassan kilép az elszigeteltségből és az ismeretlenségből: egy napon megjelenik az Ember, aki harmonikán adja elő saját szerzeményű dalait, és a kíséretében egy elfolyó, kövér asszonyság, akit négy ember hordoz a hintaszékében. Vele van az unokája: a kislánynak éjszakáról éjszakára hetven férfival kell hálnia, hogy vissza tudja fizetni nagyanyja házának az árát, amely miatta égett le. Aureliano is bemegy hozzá: megszánja, feleségül akarja venni, de a lány másnap reggelre nyomtalanul eltűnik.

Ursula hatalmas építkezésbe fog, hogy az immár felnőtt Aurelianónak, Rebecának és Amarantának is helye legyen a közös fedél alatt. Az újjáépített házat nagy bállal akarják felavatni, amelyre az összes Macondót alapító család hivatalos. Ursula a házavatóra egy gépzongorát vesz: az ördöngös szerkezetet egy fiatal olasz férfi, Pietro Crespi hozza magával és állítja össze.

Rebeca első látásra belebolondul a csinos olaszba, már a házasságukat tervezgetik. A szerelem a visszahúzódó és magányos Aurelianót is megérinti: a faluba vezényelt corregidor, don Apolinar Moscote legfiatalabb lányába, a még gyerek Remediosba szeret bele: miközben apja szobájába bezárkózva aprócska aranyhalakat készít, epekedő verseket ír a kislányhoz. Akárcsak valamikor a bátyja, José Arcadio, ő is Pilar Ternerához menekül, az asszony nemcsak férfivá teszi, de azt is megígéri neki, hgoy közbenjár az érdekében Remediosnál és családjánál. Évek múlnak el, míg Remedios eladósorba serdül: az esküvőt egy márciusi vasárnapon tartják meg a frissen ácsolt oltár előtt. Az erre az alkalomra érkezett pap, Nicanor atya, látva a falu lakóinak pogányságát, elhatározza, hogy letelepszik Macondóban, és templomot épít. Gyűjtőútján elvetődik a Buendíák házába is. Az Istent a dagerrotípiák segítségével sem lelő José Arcadio Buendía előtt egy csésze csokoládé hatására csodát mível: fölemelkedik a levegőbe. De a hitetlen öregembert ez sem győzi meg. Barátja, az öreg cigány halála óta mindinkább elborul az elméje: a kertben lévő hatalmas gesztenyefához kötve, éjszakánként az újra kísértő Prudencio Aguilarral beszélget.

Rebeca és Pietro Crespi házassága egyre késik. Mintha minden összeesküdött volna ellenük: Amaranta is szerelmet vall Crespinek, és megfogadja, hogy csak a holttestén keresztülgázolva lehetnek egymáséi: a már kitűzött esküvőről egy rejtélyes levél anyja halálos ágyához szólítja az olasz fiatalembert, majd pedig, amikor már úgy látszik, hogy minden akadály elhárult, meghal Remedios, s a gyászév elmúltáig gondolni sem lehet a menyegzőre. A gyász napjaiban toppan be váratlanul José Arcadio, aki az eltelt években egy csapat hazátlan tengerésszel bebarangolta a világot. Az egész teste tele van tetoválva, s abból él, hogy esténként tombolán kisorsolja, melyik lányt boldogítsa aznap este hatalmas szerszámával. A hosszas halogatásba belefáradt Rebeca egy délután beóvakodik a szobájába, és odaadja magát neki. Mohó ágyékával rabszolgájává igázza José Arcadiót; a faképnél hagyott Pietro Crespi továbbra is eljár a Buendía-házba, Amarantának udvarol, de a lassan fonnyadásnak induló lány kikosarazza, amikor feleségül kéri. Az újabb csalódást Crespi nem éli túl: hangszerboltjának hátsó kamrájában felvágja az ereit.

Halála csendesen belesimul a Macondóra zúduló tömérdek szenvedésbe, csupán Amaranta visel érte holtáig tartó gyászt: a fiatalember öngyilkosságának hírére kezét az izzó parázs alá temeti, s az égett húst elfedő fekete kendőt, míg él, nem veszi le.

Az évek óta tartó polgárháborúból, a liberálisok és konzervatívok csatározásából Macondo is kiveszi a részét. Aureliano Buendía kinevezi magát ezredesnek, és kicsiny csapata élén beveti magát a vadonba. Az elkövetkező évek során harminckét fegyveres felkelést szervez, és harminckétszer szenved vereséget. Híre bejárja az egész országot, a liberális katonák bámulják hőstetteit, s a rajongó anyák éjszakánként a sátrába küldik lányaikat, hogy fiút foganjanak tőle. Az évek során tizenhét fia jelentkezik Ursulánál, aki feljegyzi magának születési idejüket, majd miután egy ideig élvezték a Budendía-ház vendégszeretetét, útjukra bocsátja őket.

Macondo nehéz időket él át: Aureliano Buendía bátyja és Pilar Ternera fiát, ARcadiót nevezi ki a falu parancsnokának, és ezzel elszabadul a pokol. Arcadio véreskezű diktátorrá válik, mindenkit besoroz katonának, az elégedetlenkedőket kivégezteti, elnézi José Arcadio garázdálkodását, végül pedig szemet vet tulajdon anyjára, aki azonban némi ravaszsággal a boltos fiatal lányával, Irgalmas Szent Zsófiával boronálja össze zsarnokoskodó gyermekét. Arcadio csúfos véget ér, előbb Ursula veri el korbáccsal, amikor nászurát, don Apolinar Moscotét akarja kivégeztetni, majd pedig a falut elfoglaló konzervatívok fogják el és ítélik halálra. Alig hajtják végre rajta az ítéletet, már újabb kivégzésre készülnek: erős katonai fedezettel Aureliano Buendía ezredest hozzák Macondóba, hogy ott állítsák a kivégzőosztag elé. Az utolsó pillanatban a hatalmas mordállyal megjelenő José Arcadio szétzavarja a felsorakozott osztagot, és ezzel kezdetét veszi egy újabb polgárháború. José Arcadio titokzatos halála után nem sokkal üzenet jön Aureliano Buendía ezredestől is, aki – mindig biztos előérzeteinek engedelmeskedve – figyelmezteti Ursulát, hogy vigyázzanak apjára, mert meg fog halni. José Arcadio Buendía halálának éjszakáján apró, sárga virágok záporoznak az égből: maguk alá temetnek mindent, eltorlaszolják a kapukat, és megfojtják a szabad ég alatt alvó jószágokat.

Ebben a látszólag körben forgó, újra meg újra önmagába visszatérő időben az asszonyok jelentik az állandóságot: Ursula apró, sürgő-forgó alakjával az ősanya, aki összefogja a családot, s igyekszik feloldani az ARrcadiók és Aurelianók végzetes magányosságát.

Pilar Ternera a Buendíák egymást követő nemzedékeinek az ágyasa; Amarante, akinek hervadó asszonyisága megigézi a kamaszodó fiúkat: Aureliano és Pilar Ternera fiát, Aureliano Josét, aki a nagynénje illatát és kutató ujjainak édességét keresi a kaszárnya körül járó, szerelmüket kínálgató fonnyadt nőkben, és a két ikertestvért, Második José Arcadiót és Második José Aurelianót, akik addig cserélgetik a nevüket, amíg saját maguk is belezavarodnak, s nem tudják, melyikük kicsoda. Így eshet meg, először a család történetében, hogy a név nem határozza meg viselője jellemét és sorsát. Melchiades kamrájában az ötvösszerszámok fölé görnyedő Második José Aureliano egyszer csak kitör magányából, és a szép Petra Cotes oldalán átadja magát a tombolajátéknak és a mulatságnak. Második José Arcadio viszont visszahúzódik a kakasai közé, a világtól elvonultan készíti fel állatait a viadalokra, és ugyanolyan képtelen ábrándokat kerget, mint valamikor a falut alapító José Arcadio Buendía. Meg akarja szervezni a hajózást a Macondo mellett csobogó folyócskán, és a vasútról álmodik. A Petra Cotes mellett egyre gyarapodó Második Aureliano pénzeli a vállalkozásait… De a nagyszabású tervekből csupán egy hajórakomány örömlányra futja, akik egy emberek vontatta tutajon hajóznak el Macondóig, hogy kifinomult technikáikkal némi színt vigyenek a mindennapokba.

Közben véget ért a polgárháború, és Aureliano Buendía visszatért kicsiny kamrájába, ahol tucatszámra gyártja az aranyhalakat: az aprólékos munkától meggörnyed a háta, és megromlik a látása, de nem törődik vele, mert ez a pepecselés meghozza számára a nyugalmat: egyre kevésbé figyel a külső világra, se az ikrek bolondozásait, se az időközben hajadonná serdült Remedios nyugtalanító szépségét nem veszi észre; a különc módra viselkedő, a házban meztelenül járó-kelő lány szent együgyűségét mély bölcsességnek tartja. Ebben az időben rendezik azt a véres karnevált, amelyen több tucat férfi és nő hal meg a maszkáknak öltözött katonák sortüzétől, amikor az ünnep zűrzavarát kihasználva Buendía ezredes párthívei újabb polgárháborút akarnak kirobbantani. Ezen a karneváli ünnepségen ismeri meg Második Aureliano Fernanda del Carpiót, akit szívós és kitartó munkával feleségül édesget. A fennhéjázó, spanyol főnemesektől származó, a világtól elzárva nevelt Fernanda új szokásokat honosít meg a Buendíák házában: az ágyékánál lyukas hálóingben fogadja éjszakánként a férjét, aranybilibe végzi a dolgát, és szertartásos, fagyos hangulatú étkezésekre gyűjti egybe a család tagjait. Második Aureliano ettől a hűvös előkelőségtől a szeretőjéhez, Petra Coteshez menekül, aki asszonyi vonzereje és fensőbbsége tudatában megbocsátja neki a házasságát, és visszafogadja.

Macondo lassacskán kinövi magát: a polgárháborúnak véget vető béke évfordulójára Aureliano Buendía tizenhét balkézről származó fia eljön az apai házba, és néhányan az egyre városiasodó településen maradnak.

Tennivágyás és vállalkozókedv hajtja valamennyiüket. Aureliano Triste vasutat épít, és a falu hamarosan bádogtetős barakktáborrá alakul át. Megjelennek az új idők új csodái: a villanyvilágítás, a mozi és a gramofon; a környező földeken egy észak-amerikai társaság hatalmas banánültetvényt telepít. A gringók önkényeskedése felbőszíti Aureliano Buendia ezredest, aki azzal fenyegetőzik, hogy a fiai élére állva kiűzi szülőföldjéről a betolakodókat. De a banántársaság által pénzelt bérgyilkosok mind a tizenhét Buendía fiút megölik; arról a hamukeresztről ismerik fel őket, amelyest valamikor Macondo papja rajzolt letörölhetetlenül a homlokukra.

Ursula az utolsó évek zűrzavarában úgy érzi, mintha végzetesen felgyorsult volna az idő: szívós kitartással azon igyekszik, hogy mindjobban gyengülő szemével is el tudjon igazodni a házban: végül vakon is olyan biztonsággal mozog, mint látó korában. A hódolóira halált hozó szép Remedios égbe emelkedésében rögtön felfogja a csodát, és búcsút int a vakítóan lobogó lepedők között fölszálló leánynak, de Fernanda gyermekeiről el-elfeledkezik. Pedig José Arcadióból pápát, Meméből híres klavikordművésznőt akart nevelni. Az Isten szolgálatára szánt kisfiú élete örökös szorongások között telik, kis sámliján a sarokba kucorodva retteg a fegyverektől, a vidámságtól, mindattól, ami Ursula és Fernand aszerint a Buendíákat pusztulásba viheti. A távoli, szigorú kolostorban nevelkedő Meme viszont virgonc és szorgalmas lánnyá serdül, aki klavikordjátékával mindenkit elbűvöl, és az iskolai szünet idején hatvannyolc osztálytársnőjével jelenik meg, alaposan fölforgatva ezzel a család nyugalmát, tömérdek fejfájást okozva a háziaknak.

Meme utolsó vakációja egybeesik Aurelilano Buendía ezredes halálával, már Amaranta is a szemfödelét szövi. Lassan nemcsak a házat, hanem a falut is a pusztulás hangulata lengi be.

A banántársaság önkényeskedései ellen tüntető munkásokat géppuskával kaszabolják le. A társaságnál munkavezetőként dolgozó Második José Arcadio is ott van a tömegben. A halottakkal és haldoklókkal együtt őt is felhajítják arra a kétszáz vagonból álló szerelvényre, amely az éjszakában csendesen gördülve viszi gyászos terhét a tenger felé. Amikor a vonatról leugró Második José Arcadio visszatér Macondóba, senki sem akar tudni a sortűz nyomán odaveszett háromezer férfiról és nőről, mintha a valamikori  feledés megint hatalmába kerítette volna a falut. A tömegmészárlás másnapján lassú cseppekkel esni kezd. Négy évig, tizenegy hónapig és két napig hull Macondóra az eső. Ez a roppant újkori özönvíz elmos mindent: a banánláz idején virágzó településből kihalt város lesz. Amaranta és Rebeca után Ursula is meghal; összetöpörödött testét, amely az utolsó években Meme fiának, a kis Aurelianónak és Fernanda lányának, Amaranta Ursulának szolgált játékszerül, egy aprócska ládába zárják. Úgy számolgatják, hogy valamikor száztizenöt és százhuszonkét éves kora között érte el őt a vég.

A vérengzés óta élőhalottként bolyongó Második José Arcadio foglalkozik Meme fattyúként kezelt fiával, akit a banántársaság egy gépszerelője, Mauricio Babilonia nemzett.

Megtanítja olvasni, és bevezeti őt Melchiades valamikori szobájába, ahol minden könyv és pergamen olyan tisztán és épségben maradt meg, ahogyan az öreg cigány életében volt Ebben a szobában mindig március van, és hétfő, bizonyítva, hogy José Arcadio Buendía mégsem volt olyan bolond, mert felismerte azt az igazságot, hogy „az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik szilánkját”.

Második José Arcadio Melchiades pergamenjeire borulva hal meg, pontosan abban a pillanatban, amikor ikertestvérével végez a torkában nőtt daganat. A Második José Aureliano szesztestvérei szervezik meg a temetést, amely általános vigadozásba csap át: a két fivér koporsóit összecserélik, így azt egész életüket a másikként leélő ikrek még holtukban is csúfot űznek a sorsból.

A család mindennapi életéből kiközösített Aureliano naphosszat Melchiades szobájában ül, az ősrégi könyveket bújja. A ház elnéptelenedik; az életét árnyékként leélő Irgalmas Szent Zsófia elvándorol egy távoli nővéréhez. A láthatatlan orvosokkal levelező Fernanda úgy érzi, kísértetek veszik körül. A tárgyak el-eltűnedeznek, és minden szegletből a rég elhaltak szellemei jönnek elő. Amikor José Arcadio megérkezik Rómából, Fernanda legszeb ruhájában fekszik baldachinos ágyán felravatalozva: Aureliano balzsamozta be a testét az öreg cigány ódon könyveiből szerzett tudás segítségével. José Arcadio eladogatja a család ezüstjeit, ebből tengeti egyik napról a másikra az életét; egyetlen szórakozása az, hogy a falubeli gyerekeket összecsődíti játszani az udvarba. Hancúrozás közben fedezik fel azt a kincset, amelyest Ursula réges-rég, a ház utolsó nagy átépítése során, Szent József egy életnagyságú gipszszobrában elrejtve talált. De José Arcadio már nem tud mit kezdeni ezzel a hatalmas vagyonnal, nem akar visszamenni Rómába, hogy ottani kicsapongásait folytassa: kicsempézteti a házat, és egy hatalmas fürdőmedencét építtet, ahol négy fiatal fiú barátjával pezsgőben fürdik. Ez a négy fiú mászik be hozzá egy éjszaka, megöli őt, és elviszi megmaradt aranyait.

A teljesen magára maradt Aurelianóhoz decemberben váratlanul betoppan Amaranta Ursula, aki selyempórázon vezeti maga után dúsgazdag belga férjét, Gastont. Az apró termetű, fürge asszonyka hamarosan betölti az egész házat, és bár semmi kapcsolata nincs a pusztulásnak indult Macondóval, úgy dönt, hogy élete végéig ott marad. Gaston, miután kerékpárjával bebarangolja a környező vidéket, elhatározza, hogy közvetlen repülőjáratot indít Belgium és Macondo között. De az Európából kért repülőgép különböző félreértések folytán Tanganyikában köt ki. Gaston Európába, majd Afrikába utazik, hogy valami módon visszaszerezze a gépet. Távozását sem Aureliano, sem pedig Amaranta Ursula nem bánja túlságosan: ekkoriban tetőzik őrjöngő szerelmük, amelynek az sem szabhat gátat, hogy olykor homályosan fölsejlik bennük, talán vérfertőzést követnek el. De rokonságuk fokát sehogyan sem tudják megállapítani, bármennyire is kutatnak utána a templom anyakönyveiben. Féktelen szerelmük gyümölcsének világrahozatalába Amaranta Ursula belehal, az ágyékából megállíthatatlanul felbuzgó vérpataktól elvérzik. A fájdalomtól félőrülten bolyongó Aureliano sorsára hagyja az újszülöttet, amelyen beteljesedett a Buendíák felett lebegő végzet – a malacfarkú porontyot másnap hajnalra fölfalják a hangyák. Aureliano előtt ebben a pillanatban világosodik meg azoknak a pergameneknek a mottója, melyeken száz esztendővel azelőtt Melchiades aprólékos részletességgel leírta a család történetét: „Nemzetség sorában fához van kötve az első, és hangyák falják fel az utolsót.” A Buendíák utolsó sarja a szobájába zárkózva olvassa végig családjának szanszkritül írt históriáját, amelynek páros sorait Augusztus császár magánhasználatú titkosírásával, a páratlanokat pedig a spártai katonaság módszerével rejtjelezve vetette papírra Melchiades.

Amikor az utolsó lapokhoz érkezik, feltámad a szél, ezért gyorsan átugrik néhány oldalt, hogy a saját származására fényt derítsen: de ekkor a szél második rohamának cikloni ereje már kitépte az ajtókat és az ablakokat, s amikor megtudja, hogy Amaranta Ursula nem a nővére volt, hanem a nagynénje, s hogy „Francis Drake csak azért támadta meg Riohachát, hogy ők ketten a vér legtekervényesebb labirintusain át egymásra találjanak, és világra hozzák ezt a mitológiai állatot, amely majd véget vet a nemzetségnek” – Macando már romokban hever a mitikus erejű orkán örvényében. Amikor pedig kihagy néhány sort, hogy a jóslatoknak elébe vágva megtudja, mikor és hogyan hal meg, már érzi, hogy soha többé nem lép ki a szobából, mert „úgy volt elrendelve, hogy a tükrök (vagy trükkök) városa szétszóródik a szélben, és kihull az emberek emlékezetéből, mihelyt Aureliano Babilonia végez a pergamenek megfejtésével, és hogy mindaz, ami írva vagyon bennük, öröktől fogva és mindörökre megismételhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik meg még egy esély ezen a világon.”

(Forrás: 111 híres külföldi regény 2. kötet, 951-960. old. – Móra Könyvkiadó 1995.)