Nyomoróságos padlásszobában – in medias res – kezdődik a történet. Halovány mécses világítja meg a penész cifrázta falakat, a zsibvásáron sem kelendő semmi bútorzatot. Kísértetszerű, szegény család sivár otthona ez. Boldogtalan csecsemő szívogatja anyjának száraz emlejét, az idősebb gyermek, istennek hála, alszik. A családapa egy fiatal férfi, homlokát ború redőzi.
A homlok egy egész könyv, amibe
A földnek minden gondja van beírva;
E homlok egy kép, melyre miljon élet
Insége és fájdalma van lefestve.
A csöndet a kisfiú rimánkodása töri meg, egy falat ennivalóért könyörög, az éhség nem hagyja aludni. Szegény apa, könnyek között, a holnapra szánt száraz kenyérből ad a gyermeknek, aki mohón eszik, míg álomba nem szenderül. A virrasztó férfi lelke messzi bolyong, millió és millió mérföldekre. Kiválasztottnak tudja magát, aki embertársaiért munkálkodhat.
De ki is ez a férfiú, aki míg családja nélkülöz, a nagyvilágot kívánja boldogítani?
Kegyetlen, hideg téli éjszaka, asszonyalak surran az utcán. Tolvajléptekkel egy bérkocsihoz oson, belétesz valamit, s elillan. Egy szép kis gyermekecske, tudatosul ama hintóba szálló asszonyság és úr előtt. De a csecsemő sorsát a kocsisra bízzák, az meg egy szurtos külvárosi lebuj küszöbére lopja a fölösleges csomagot. Részeg vénember botlik bele, vállalja, „tisztesen” fölneveli.
A munkából végkép kivénülök,
Számomra majd te lopsz. Ez így van,
Így mossa egyik kéz a másikat.
Szilveszter, mert ezt a nevet kapja a baljós éjszaka után, a szomszédasszony ápolásával fölcseperedik. Alig négyévesen valóban kitanulja az öregúr mesterségét. Ügyesen cseni el a kofától a gyümölcsöt, a vak koldus kalapjából a krajcárt. De ahogy nevelőapja akasztófára kerül, a szomszédasszony rögtön az utcára penderíti a fiúcskát, a maga költségén már nem „hízlalja” tovább.
Az utcasarkon kuporgó gyereket egy vénasszony viszi haza magával. A konyhában az ócska pokrócon a kisfiú elfér testvériesen egy kutyussal. A banya sem ingyen tartja, helyette koldul, mert ő már nagyon elhízott.
Apád most halt meg, és anyád
Honn fekszik éhen s betegen.
Én a távolban lesni foglak,
S vigyázok rád, azért te is vigyázz,
Különben nem lesznek jó napjaid,
Becsűletemre mondhatom.
A koldusszakmát is rendre kitanulja a gyermek, és hogy mind nagyobb szánalmat keltsen, alig kap enni valamit. Végül nincs is szükség, hogy megnyálazza szemét, úgyis gyakorta telik meg könnyeivel.
Két év múlik el így, amikor az egyik napon a kis kéregető mellett egy vén, mogorva úr áll meg. Hosszan nézi, vizsgálgatja. Aztán hiába kerepel rút szitkokkal a részeg öregasszony, magával viszi a fiúcskát: a nagyságos úrfinak szolgálatára. A szegény árvának sok a szenvedése, az úrfi gaz kölyök, nincs olyan gonoszság, amelyest kis szolgáján el ne követne. Mégis tűr a gyermek, mert mihaszna gazdája mögött észrevétlenül tanulhat.
Azokkal szaporodtak
Isméreti,
Mint a szarvas szarván az ágak,
S ő büszke kezdett lenni rája,
S ha a nagyságos úrfi
Bolondokat beszélt szokás szerint,
Kijobbitá magában,
s mosolyga a badar beszédeken.
A nevelő is többször azzal pirongatja meg az ifjú urat, hogy a szolgával mondatja fel a leckét.
Tizenhat esztendős, hogy Szilveszter öntudatra eszmél, és mikor gazdája egyszer ismét ütlegelni akarja, fellázadt önérzettel hagyja ott a házat. A város végén éri utol az úrfi nevelője, hogy egy egész évi jövedelmét adja neki – iskolára. Ez az első szeretet, amellyel a fiú találkozik, az első olyan ember, aki nem eltaszítja magától, hanem megöleli őt. És midőn végképp eltűnik mögötte a város, végre szabadnak érzi magát, szépnek látja a természetet, hatalmasnak és jóságosnak az istent.
A jámbor nevelő óhaját az ifjú nem hagyja teljesítetlenül. Beáll az iskolába, tanul roppant szorgalmasan. Társai csodálják, de nem szeretik, sőt gúnyolják, támadják. Szilveszter már távolabbra tekint, magasabb céljai vannak. Arra gondol, arról beszél a fiúknak, hogy őérettük fáradozik. Kikacagják, és mindinkább magára marad. Egyetlen barátja a senkitől sem zavart magány. Buzgón olvas, a világtörténetet forgatja, s töprenkedik rajta.
Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.
A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,
S ha a kis szőlőszemnek egy nyár
Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek,
Amíg megérik? ez belékerűl
Évezredek vagy tán évmiljomokba,
De bizonyára meg fog érni egykor,
És azután az emberek belőle
Világ végéig lakomázni fognak.
A szőlő a napsugaraktul érik;
Míg édes lett, hány napsugár
Lehelte rája élte melegét,
Hány százezer, hány miljom napsugár?...
A földet is sugárok érlelik, de
Ezek nem nap sugárai, hanem
Az embereknek lelkei.
Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de
Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem;
Hogy kivánhatnók tehát, hogy
A föld hamar megérjék?...
Érzem, hogy én is egy sugár vagyok,
Amely segíti a földet megérni. (...)”
Elhatároztatott: Szilveszter egyszerre csak mint kész lázadó és megváltó apostol áll előttünk.
A gyermek ifjúvá lett, s az ifjú férfivá. Az iskolásból meg jegyző. A példás erkölcsű, alapos tudású fiatalembernek sokfelé ajánlanak hivatalt: rangosat és jövedelmezőt. Ő azonban a szegény emberek falujába megy. Atyja, barátja, tanítója kíván lenni a népnek. Hallgatnak is rá az emberek, s egyre jobban, mint valaha papjukra. Az ifjú apostol nemcsak a kötelességeikre, hanem a jogaikra is figyelmezteti a jobbágyokat. Buzgósága hamarosan kivívja maga ellen a kastély és a parókia haragját. A következő vasárnapon őróla szól a prédikáció, amely tegnap még imádta, káromkodó fenyegetéssel utasítja ki a fiatalembert a faluból.
Kétségbeejtő eszmék ültenek
Megnehezűlt fejére,
Mint a holttestre a hollósereg.
„Ez hát a nép!” kiálta föl,
„Ez hát a nép, amelyet én imádok,
Amelyért élek s halni akarok!
Ilyen volt ezredév előtt...
De semmi, semmi, ezredév után
Majd nem lesz ilyen; még most gyermek ő, kit
El lehet könnyen bolondítani,
Majd meg fog érni, férfi lesz belőle,
S épen mert gyermek, gyámolítni kell. (...)”
Egyetlen pártfogója marad csak Szilveszternek, a kastély kisasszonya. Tőle akar még elbúcsúzni, majd már menne is, de kezét görcsösen szorítja a leány, s egymásnak hűséget esküsznek.
Maga sem tudja, miért, az ifjú a fővárosnak veszi útját, hol lopott, koldult és szolgált egykoron. Külvárosi padlásszobájának ajtaján egyszer csak kopogtatnak: a kisasszony jött utána a kastélyból. És bár pap nem esketi őket össze, együtt maradnak mint férj és feleség. Boldogságban telnek napjaik, míg fel nem ébred hősünkben a hivatástudat.
Dolgozni kezd: írni. Remekművet alkot, akárcsak Rousseau. De hát a cenzúra – figyelmezteti a szerkesztő.
Kévéinket kell tartanunk, s ez
Az igazságot, a magot
Kicsépeli belőle, aztán
Az üres szalmát visszadobja,
S ezen rágódik a közönség.
Próbálja megfogadni a tanácsokat Szilveszter, de mikor újraírja művét, azt veszi észre, hogy még szabadabb, még keserűbb, mint először. Nem hajlandó megtagadni elveit, inkább „befalazza” gondolatait, és mások munkáit másolgatja nagy keservesen.
Így telnek az évek, és már négyen vannak ott fönn a kis padlásszobában.
Egyenként ébred a család, a férj, az anya, a kisfiú. Csak a csecsemő nem: éhen halt. Sír, zokog, üvölt az asszony, ringatja a csöppnyi halottat, altatót is dúdol neki. A férfi néma fájdalommal áll fölöttük. Hogy eltemethessék a kisdedet, Szilveszter a jegygyűrűjét adja el, de az árát az utolsó garasig keményfa koporsóra, selyem szemfedőre, sírkőre költi, átallván belőle akár csak egy falás kenyeret is venni magának.
Az ifjú apostol agyában nem halnak el a szabadság gondolatai. Újraélednek, mihelyt egy titkos nyomdát fedez fel. Ezrével terjed gyorsan az országban lázító könyve. A törvény szerint: vallást és királyt sért. Lakásuk előtt az utcán fogják el a forradalmárt a poroszlók. Hiába kéri, rimánkodik, hogy elbúcsúzhassék családjától, durván elhurcolják. Ordít, mint a vadállat, átkokat fröcsköl.
Kinek nevében az erényt
A mészárszékre viszitek!
Átok reád, bitang lator király,
Ki istennek tartod magad,
S ördög vagy, a hazugság ördöge!...
Ki bizta rád a milliókat?
Farkasra a nyájat ki bízta?
Kezed vörös, mint bíborod,
Arcod sápadt, mint koronád,
Szived fekete, mint a gyász,
Mely műveid után huzódik,
Miként az esti hosszu árnyék. (...)”
Szilveszter lázálmok közt ébred a börtönben. Ismét dühöng, jajgat, sír, míg kifárad... Újabb és újabb rémséges álmok kísértik. Átkozódik, ordít és reszket, mígnem megadja magát mártírsorsának.
Egyetlenegy hosszú, végtelen éjnek tűnik az a tíz esztendő, amit a lázadó a börtönben tölt. Szakálla megnő, haja fehér, mint a galamb. Kihal a szenvedély szívéből, nem szitkozódik többé. Egyszer csak madárka száll a börtönablak párkányzatára, s a rabnak azt súgja a sejtelem, hogy szabadul. És valóban csikordul a zárka kulcsa.
Olyan mohón, oly édesen
Szivá a szabad levegőt,
S minden lehellet egy-egy kínos élet
Emelt le bágyadt lelkiről,
Míg ez könnyűnek érezé magát,
Mint a pillangó, s szerteröpködött
A természetnek uj virányin
S szivének régi szép emlékein.
Szilveszter ahhoz a házhoz megy, amelynek padlásszobájában egykor laktak. Megtudja, felesége szíve megrepedt, de hasztalan keresi szegény asszony sírját a temetőben... Fiából sem tudni, mi lett.
És mit tapasztal Szilveszter maga körül az országban? Nemzete még mélyebben van meggörbülve, mint annak előtte. Nem marad más lehetősége, mint az elkeseredett és kilátástalan végső támadás a király ellen. A „szolgacsorda” torokszakadtáig éljenez, miközben az ősz férfi elsüti fegyverét. A király sértetlenül megmenekül, Szilveszter néhány nap múlva a vérpadon végzi.
A fölkelt új hős nemzedék a dicsőség templomában őrzi emlékét.
**
Petőfi Sándor (1823-1849)
Petőfi élete és munkássága nemcsak könyvtárnyi szakirodalom kristályüvege, hanem idestova egy évszázada a magyar elemi iskolák tananyaga is. Nem szeretnénk tehát itt nyájas olvasóinkat avval megsérteni, hogy a biográfia és az irodalomtörténeti jellemzés főbb tudnivalóit visszhangozzuk. Csupán azért emlékeztetünk rá, hogy a költő újév napján született, hogy máris életrajzi párhuzamosságokat sejtessünk Szilveszter nevű hősével. Halála időpontját is csak azért ismételjük, mert mostanság föléledt a poéta szibériai fogságának legendája, a hivatalos vélemény szerint Bem hadseregének kivételes őrnagya mégiscsak 1849. július 31-én esett el. És ha még valamit újfent illik elmondani, az a világirodalom históriájában is ritka erkölcsi makulátlanság, ahogy Petőfi magatartásában a közszereplő és a magánember mindenkoron azonos volt egymással és ön,agával.
A költő zivatarosan rövid pályája alatt alkotott gazdag életműve jelen könyv szempontjából több munkát is kínált. Ha rigorózusan vesszük is az epikus költészet fogalmát, idetartozik a népmonda modorában született Szerelem átka, az allegorikus Tündérálom, a várromok tövében ihletődött Salgó meg a Szécsi Mária, a féltékenységi tragédiát őrző Szilaj Pista, a kifogyhatatlanul jókedvű Bolond Istók. No meg persze a tündérkedő János vitéz és a valódi vérbő vígeposz, A helység kalapácsa. Az előzőek viszonylag rövid terjedelműek, lírai okosságuk és üdeségük néhány pillantással befogadható, az utóbbi két mű pedig oly mesésen fondorlatos, hogy örökre megőrizte gyermek-, majd ifjúkorunk lelke. Több fejtörést okozott viszont Az apostol mindnyájunknak, de már Petőfinek is, aki kiadatlanul hevertette el. A költő halála után negyedszázadig csak rövidebb-hosszabb mutatványok jelentek meg belőle, mígnem csonkítatlanul 1874-ben került ki a nyomdából.
Az irodalomtörténet általában elvitatja Az apostol húsz kurta fejezetétől az eposzi minősítést, és elbeszélő költeménynek emlegeti. Az indokok közé tartozik, hogy a költőnek és hősének annyi önéletrajzi azonossága és lelki rokonsága volt, hogy olykor már alanyivá színezte az ábrázolásmód kívánatos távolságtartását. Valóban: Petőfit világmegváltó elképzeléseinek megcsúfolása és a szabadszállási követválasztáson ért kudarca oly közvetlenül inspirálta, hogy főszereplőjében ténylegesen önportrét rajzolt. Az irodalomtudomány a poétai vállalkozás vélt és valós hibáit, romantikus gyöngeségeit mentegetve, a kiérleletlenségbe, az alkotói nyugalom hiányába kapaszkodik magyarázatokért. Kétségtelen: a mű megformálásához aligha lehetett összpontosító figyelme a szerzőnek, hiszen 1848 nyarának végén, amikor papírra vetette jambikus lejtésű, rím nélküli, szabad szótagszámú sorait, Jellasics seregei épp közvetlenül fenyegették Pestet.
Az idő múlásával, a történelmi tapasztalás tanulságaival mégis egyre nagyobb szellemi horizontot nyitott meg Az apostol. A drasztikusan félbeszakított életpálya visszamenőlegesen is programjelentőségű alkotásává nemesült: Szilveszter irodalmunk első igazán cselekvő forradalmár hőse, akinek jellemfejlődése az ösztönösségtől a tudatosságig nyújtózkodik. Petőfi nemcsak kedves szépíróitól, az angol Dickenstől, a francia Sue-től vett át mintaanyagot, nem csupán Táncsics életepizódjait hasznosította, hanem átgondolta és átlelkesítette kora európai forradalmainak és ideológiai olvasmányainak tanulságait is.
Miként is fogalmazott Illyés Gyula erről a lázas poétai remeklésről?
„Az apostol – terjedelemben a János vitézzel vetekedő elbeszélő költemény – a költő eszméinek szótára. Hogy mit jelentenek műveiben ezek a szavak: boldogság, szabadság, isten, pap, lázadás, zsarnokság, király, arra ez a modern hősköltemény felel, amelyben az irodalomtörténet oly készségesen emelte ki, sőt túlozta a hibákat. Szilvesztert, ezt a dunai-tiszai Twist Olivért a társadalmi nyomor érleli forradalmárrá. A külváros sikátorainak szennye, aztán a lakájkodás egy gazdag úrnál, ez világítja meg a társadalom szerkezetét. Szilveszter a nemzetért és a hazáért küzd, de a kastély ura és a falusi pap, a szabadság minden született és szakmai ellensége igen helyesen társadalmi forradalmárt lát benne. A hős így a királyban nem egy üres szólamot: az elnyomáson alapuló rendszer fejét, minden visszaélés szentesítőjét veszi célba.”
(Forrás: 44 híres eposz – Verses regény – Elbeszélő költemény 504-512. old. – Móra Könyvkiadó 1992.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése