(-i.) Számomra ismeretlen szerző: Toldi szerelme

Elbeszélés tizenkét énekben. Írta Arany János, Budapest, 1880)

Jól esik tudnunk s valóban büszkék lehetünk rá, hogy Arany János a világirodalom egyik legnagyobb költője. Oly magasan áll fölöttünk, hogy ősz fejének zöld koszorújához, szerencsére, sem a hitvány irigység, sem a szívtelen rosszakarat nem férkőzhetik. Szeretetünk és legőszintébb hódolatunk nagy tárgya ő s éppen azért, midőn a Kisfaludy Társaság Toldi szerelme megjelenése alkalmával oly komédiaszerű jeleneteket rendezett tiszteletére, mindnyájunknak érezni kellett, hogy e nagy költőt nemesebb és komolyabb tisztelet illette volna meg. Ezt hagyták volna arra az ünnepélyes alkalomra (a végtelen idők melyik pontján késők e meglepetés?), midőn majd Beöthy Zsolt fogja bemutatni a Kisfaludy Társaság ámuló tagjainak Gyulai Pál - - Romhányiját.

De hála a jó égnek! már elmúlt az a kisszerű, vásári zaj; a társaság tagjai megfürödtek a nagy költő dicsőségének sugaraiban s végre mi közönséges halandók, mi többiek is részt nyerhetünk a fényből, mert tény, hogy a Toldi szerelmé-vel teljes egésszé vált trilógiát épp úgy a magunkénak vallhatjuk, mint akár – Gyulai Pál.

A napi sajtó gyors ismertetéseket közölt e tüneményes elbeszélésről, s a lelkesedők közt voltak olyanok is, kik azonnal semmisnek hirdették az egész további literatúrát, összes szépirodalmi termékével együtt, mert hát ha a nap feljön, igen természetes, hogy a csillagok elhalaványodnak. Igen! oly lázas, minden egyebet megtagadó magasztalás fogadta Toldi szerelmét,. hogy mi e pillanatban habogva kérdezzük magunktól: Lehet és szabad róla őszintén írni, Apró megjegyzéseink, a tanulság, melyet belőle kivonni szándékozunk: nem fognak-e tiszteletlenségnek feltűnni? Hisz Arany ama magasztalások után joggal mondhatná el azt, mit az isten Madách tragédiájában mond magáról: „Csak hódolat illet meg, nem bírálat!” Mégis, szomorú lenne, ha szégyenkeznünk kellene azért, mert az igazság világossága felé törekszünk, holott ezt megtehetjük anélkül, hogy Arany a maga igazi nagyságából csak egyetlenegy parányt is veszítene. Mi csak okoskodunk, tűnődünk fölötted és nagy alkotásaid fölött, te tiszta jelenés! S tudva, ki vagy? tudjuk azt is, hogy a hízelgés szavánál többre becsülöd a nyílt, őszinte szót, a dobot verő, trombitát harsogtató, ízetlen, vad lármánál többre a csöndes jóakaratot, mely tanulni óhajt tőled s szívünk megnyugszik kebleden.
**
„Toldi középső része nem az én saját választásom”. Az előszó e mondata az olvasót, ki a költői teremtés „miként”-jével csak félig-meddig is tisztában van, minden bizonnyal megállítja és gondolkodóba ejti. A munka, melyhez az írót nem saját lelkesedése vonja, a legnehezebb, legterhesebb munkák egyike. Az író vagy a költő már előre ítélt fölötte. Arany, megírta Toldi-t és Toldi estéjé-t, de saját vallomása szerint egy középső, második részre „nem is gondolt”. Toldi Estéjé-hez még csak került monda Ilosvayból, s e monda szétszórt töredékeit oly művészileg alkotó kéz, mint aminő Aranyé, bájos egésszé tudta összeilleszteni; de egy második rész számára jóformán semmi sem maradt. „Monda nélkül pedig, írja ő, vagyis legkisebb támasz nélkül a hagyomány, vagy história részéről, egész epikai költeményt csak mintegy az ujjamból szopni, ha tudtam volna is, nem akartam.” Tehát ez volt az ok, amiért Arany nem is mert álmodozni második részről, melynek epikai eseményei újra Toldi hatalmas alakja körül csoportosuljanak. A nagyon mesés prágai kaland, az öreggel való komikus jelenet, meg a sírrablás alávaló bűnténye: semmiképp sem látszottak alkalmasnak modern költői feldolgozásra. Pedig hát Arany szerint éppen a mondai, vagy a történeti alap – bármily csekély és töredékes legyen – adja meg ily költeménynek azt, mit ő „epikai hitelnek” szokott nevezni.

Érdekesek és tanulságosak a nagy költő e tűnődései tárgya fölött: e szeretetteljes, mély ragaszkodás a régi mondákhoz, melyek nélkül nem akar, nem tud még lelkesedni sem. Epikai hitelt szerezni költeménye számára? Igen, ha lehetne! s ha költőnk meg tudna elégedni a történelemmel és mondával mint háttérrel abban a reményben, hogy majd ezt betudják a költemény epikai hitelének; de mit ér mindez, ha saját ítélete előtt nem állja ki a tűzpróbát a gondolat és a terv? Ő szigorú, pedáns; a lelkesedése körül önkénytessen fölállított korlátokat, szabályokat és törvényeket komor, következetes állhatatossággal tiszteli s inkább lemond, mint vétsen ellenök. A lángész merészsége nem tartozik Arany János tulajdonai közé. Neki szüksége van a tradíciók egész halmazára, a történelem és a monda kélsz épületköveire, s csak midőn ezeket maga köré gyűjtötte: fog az alkotáshoz, de aztán azt az alkotást meg is bámulhatjátok ti költők: örök időkre szóló, büszke munka az!

El lehet gondolni s képzelni azokat a komoly töprengéseket, melyeken költőnk lelke keresztülment attól a pillanattól fogva, midőn Petőfi – ki a Toldi Estéjé-t már ismerte kéziratban – unszolta, hogy „ha a fejét és lábát megcsináltad, írd meg a derekát is!” Arany ekkor kezdett először a tárgyról gondolkozni. S csoda-e, hogy zavarba jött? Nem jönne zavarba a szobrász, ha egy szobor állna előtte melynek a feje és a lába kész, csak a dereka hiányzik? Tessék most azt utólagosan kifaragni! A gondok és az akadályok egész raja merült föl a mélyből hirtelen. Arany mindeddig nem gondolt arra, hogy Toldit egy trilógia központjává tegye, nem gondolt egyáltalában trilógiára, s most, íme, kiderül, hogy ez akarva, nem akarva, bizony mégiscsak trilógia, mégpedig olyan, melynek az eleje és a vége megvan, de a közepe, a dereka, a teremtés nagy munkájára vár.

Most hát tervet kellett készíteni és ez valóban fáradságos, nehéz munka volt. Tervet alkotni egy új elbeszéléshez, úgy, hogy ez teljes harmóniában álljon a második rész gondolata által éppen nem zavarva megírt első és harmadik résszel: kétség kívül oly súlyos feladat, melynek megoldása még Arany János erejét is komoly próbára tette.

Ami magát a munkát illeti, mennyivel könnyebb és áldásosabb lett volna, ha az első Toldi már a trilógia biztos terével lép a világ elé! De éppen az okoz aggodalmakat, hogy nem így történt.

Egy második rész, melyre csak most gondol! De ezt nem lehet megírni anélkül, hogy „hőse hatalmas physicumát a szerelem convulsiói közt is föl ne mutassa.” De hogyan? Toldi első része – fájdalom! – azonnal protestál a merénylet ellen:

Szívét nem bántá még nyila szerelemnek,
Nem is lőn asszonnyal tartós barátsága:
Azután sem lépett soha házasságra.

és a harmadik részben sincs semmi visszaemlékezés az édes, nyájas szerelemre. Arról hát szó sem lehetett, hogy a második részben Toldi feleségül vegyen valakit. Pedig ez ismét bökkenő! Népies ballada megtűri, sőt keresi a boldogtalan szerelmet, de eposz nem. Mit mondana a nép, például oly meséről, hol a hős sokat küzd a királyleányért s utoljára is – elveszti?

Lám, minő nagy gondokat szerez az, hogy a „fej” és a „láb” már megvannak s most későre kell hozzá a „derekat” készíteni! Mennyivel hálásabb lett volna Toldit a hősi szerelem nagy convulsiói közt ragyogtatni, csodás, regés kalandokba vinni, óriási erejével harcokba küldeni, hogy oroszlánként vívhasson szerelme tárgyáért és végül megházasítani valamennyiök örömére. Csakhogy most minderről le kell mondani, mert – ha így történnék – az első és harmadik rész Toldija nem ismerne a második rész Toldijában önnönmagára. :A harmóniát nem lehet feláldozni, nem lehet a jobb és a szebb terv mellett megmaradni, mert – csodálatos módon- éppen ez éktelenítené el a trilógiát. Más mesére, más tervre van szükség, olyanra, mely minden következetlenség nélkül kapcsolja össze a meglevő részeket; szóval, bármily áron, Toldi „derekát” kell megírni!

Nagyjában egy ily tervet össze is állított Arany s megírta az első éneket, de érezve, hogy maga a sikeretlen szerelmi kaland nem elég cselekvény: valami nagyobb történeti eseményhez, jelesül a nápolyi hadjárathoz akarta támasztani oly módon, hogy Toldi szerelme annak mintegy epizódja legyen, s ezért is nem nevezte tervezett költeményét többé Toldi-nak, hanem a Daliás idők általánosabb címe alá foglalta az egészet. Pár éneket írt is még hozzá, de – saját vallomása szerint -, nem ment.

A nápolyi hadjáratot, kalandszerűsége dacára, sem tartotta költőnk valami nagyon alkalmasnak epikai tárgyalásra. Először, mert két hadjárat van (Lajos első és második útját külön tekintve) és csak az első végződik olyasmivel, amit költőileg az Endre megölése miatti bosszúnak lehet venni s amit így a költő katasztrófául használhat, míg a nagyobb ütközetek s magának Lajosnak is személyes kalandjai a második útra esnek. Ezek közül a nagyobb ütközetek közül – mint írja – egyet, például Aversa megvívását kiválasztani, s az egész eposzt térben, időben ahhoz koncentrálni s úgy „in medias rex” tenni a cselekvényt: talán lehetett volna, de ha a népies elbeszélés természetét vesszük figyelembe, mely megkívánja, hogy eleje és vége legyen a dolognak: ez a mód sem volt ajánlatos.

És mégis! ha Arany lemond a nápolyi hadjárat eposzi tárgyalásáról s Toldi szerelme, mely epizódnak volt szánva, főcselekvénnyé lesz, a Daliás idők háborúskodása epizódként szövődvén hozzá: úgy az a mód egyszerre nagyon ajánlatosnak látszik. Nem az egész eposzt koncentrálni térben és időben Aversa megvívásához, de legalább egy jó nagy részét az eposznak, és egyetlenegy hatalmas riadalban végezni az összes nápolyi hadjárattal! Igen! Összefoglalni mind a két hadjáratot, felhasználni az elsőben ajánlkozó katasztrófát, ehhez vonni a második hadjárat nagy ütközeteinek valamelyikét s háborgó árján szerepeltetni az eposzi cselekvény alakjait akként, hogy azok a költemény meséjét is előre kényszerítsék! Mi van ebben? Vagy oly szolgai hűséggel kell a költőnek ragaszkodni a történelemhez, a krónikákhoz, mint egy száraz tényekkel vesződő historikusnak? Hát akkor mire való az isteni fantázia s mi értelme van a költői szabadságnak? Hisz Arany maga énekli a költészetről, hogy az oly hatalom, „mely szebbít, nagyít és sulykot bizony nem egyszer elhagyít!”A most zavarba jön a kettős nápolyi hadjárat miatt, de csakhamar belátja, hogy e kettős hadjárat, melyet ő Daliás időknek nevez, eposzi tárgyalásra nem is igen alkalmas; szóval, a Daliás idők, mint eposz kivihetetlen. És még tovább tűnődik, összeállítja, szétbontja tervét, elmélkedik újra lehetségesek és lehetetlenek fölött, s végül arra a meggyőződésre jön, hogy volna bár a tárgy akármilyen alkalmas eposzra, még egy nehézség mindig leküzdetlen marad; Toldit, a monda Toldiját, kiről a história éppen semmit nem tud, hogyan állítni oda, nyíltan, mint nagy szerepű vagy éppen főhőst, a história világába, történeti nagy nevek és személyek mellé!? Igen, ha mondai korban játszanék a cselekvény: de Lajos kora mondának már nagyon világos, történetnek pedig, az eposzíró kívánta részletekre, nem eléggé az!

E felfödözés aztán annyira megdöbbenti, hogy felhágy az eposz gondolatával s jó időre magával Toldival is. Csak 1863 őszén (Buda halála után) veszi újra elő a megírt töredékeket és megsajnálja a kárba veszett részleteket s kezd gondolkozni – új mesetervről. Vajon okkal-móddal, a népies naivság örve alatt, nem lehetne-e behozni az eddig mellőzött mondarészeket: a prágai kalandot, a sírrablást, vagy legalább sírbontást s a nápolyi hadjáratot is összevonva egybe: így, a költői beszély, vagy ha tetszik, verses regény, kevesebb igényű keretében alkotni meg a költeményt? S így lassan-lassan, többször megszakítva, félretéve, remény nélkül, hogy valaha befejezze, elkészül az új terv szerint – Toldi szerelme.

**

Akarattal szedtük szét amaz érdekes előszó minden jelentősebb mondatát, melyet Arany János a Toldi szerelme elé írt, „mentségül - mint mondja -, mert a hosszú idő, mely alatt költeménye elkészült, nem erejének, hanem gyöngeségének a bizonyítványa”. És ez a mondás Aranynál több, mint „költői szerénység”: valódi nagyságának tiszteletet és becsülést érdemlő őszintesége az. Oh, ne higgye senki sem, hogy az ő szerénysége abból a fajtából való, mellyel hivatalosan koszorúzott és akadémiai fennsőségektől nagyra trombitált ama „költőink” szoktak élni, kik, amíg jól átgondolt körülírásokban hangoztatják „csekélységöket” és „kicsinységöket”: azalatt a legkihívóbb arroganciától bűzlenek. MI, akik ismerni véljük őt és nem akarjuk elrontani kedvét a szolgai tömjénezés émelygősen illatos füstjével, de tisztelettel hajolunk meg valódi nagysága előtt, - miértjük habozásait, aggályait, csüggedését a kuszált mese szövedékei között, újra és újra támadó kedve föllobbanását, majd ismét elhamvadását, a kettős terv hosszan tartó harcát lelkében, ama megindulást, mely sajnálja a készen heverő részletek ez árvaságát s végre összecsoportosítja őket Toldi alakja körül. Értjük a küzdelmet.

„Érdemes volt-e, fáradságra s nem jobb lett volna-e a töredéket nagyreményű és sajnálatos töredéknek hagynom...?” kérdi aggódva s mi habozás nélkül válaszolunk, hogy: „jobb ez így, egészben, mert hibái dacára is valóban nagy alkotás az!”

A Toldi szerelmé-hez írt először, melyben Arany költeményes teljes történetét elmondja, úgy tetszik nekünk, mintha egyúttal kritika is volna rá. Azok az őszinte vallomások igazi mentségei az elbeszélés jelentékenyebb hibáinak. A kettős terv zavara mentse ki terjengősségét. A Daliás idők-ből talán már több ének áll készen akkor, midőn új terv szerint kell az eposznak módosulnia s az eddig főcselekvénynek szánt nápolyi hadjárat egyszerre egy epizód rangjára száll alá: de a meglevő részeket félredobni? valóban kár lenne! Vonjuk tehát bele az új terv keretébe, bár a tiszta mese rovására lesz, mert jóval több a nagyobb szabású részlet az, hogysem legalább szerintünk – megfelelne az epizód fogalmának. Egymásra toluló csetepaték, harcok, várostromok körülbelül négy hosszú éneket töltve be, átszőve-fonva új és új apróbb epizódokkal és gyakran oly részletező strófákkal terhelve, melyeknek inkább volna helyök krónikában, mint verses elbeszélésben. Így, midőn Szulmóna ostrománál az ostromszereket írja le:

Szászeríjat mindenneműt és formájut
Ácsolnak; ezek közt vésnek erős vályut,
Melybe fenyősudár hajjlik darumódra
S nagy követ ellódit, zajjal kirugódva.

Van más is: akasztó lába nehéz baknak,
Milyennel az ácsok hídcölöpöt raknak:
Huzza csigán sok kéz s mikor lezuhantja,
Gerendára esik, mely a követ hajtja.

Ugyanis: favánkos tetején keresztbe
Hosszú gerenda van oly módon eresztve,
Hogy rövidebb vége alámegy a kőnek
S a hosszabbra nehéz teher üt, úgy lőnek, stb.

De térjünk a dolog lényegére s tekintsük át az egész költeményt, mintha ormon állnánk s egy kellemes, kedves vidék szépségeiben gyönyörködnénk. A Daliás idők tehát csak epizód, vagy ha úgy tetszik, történelmi háttér lesz s a költő Toldi szerelmé-t teszi főcselekvénnyé. Az eredeti tervnek valóságos megfordítása ez: a főcselekvény epizód lesz s az epizód főcselekvény. Mert költőnk szíves örömmel emlékszik Toldi-jára és bizonnyal még szívesebben látná egy új eposz eseményeinek árjából kiválva, büszkén megjelenni a trilógia közepén.

Toldi jut eszembe, kiről még ifjonta
Játszi elmém könnyü énekét elmondta...
Oh, ha nem a hirért, nem a dicsőségért,
Nem, hogy a világnak üssek vele cégért,
De, hogy a dallásban lelkem átifjodnék –
Oh, ha még egy olyat énekelni tudnék!

Mennyi bájjal, mily üdeséggel van az az első ének megírva s úgy látszik, egy egészen ügyes és szerencsés kompozíció kezdete! Lajos király megunja a békét, álruhába öltözködik s -

Elmegyek, fordulok egyet-kettőt, szóla,
Hiszen én vagyok az ország számadója!

s betér a Rozgonyi Pál házába, ahol, bár ismeretlen, a legszívesebb vendégszeretet fogadja. Mily kedvesen sürgölődik-forgolódik ott, az a tavaszi fénnyel rajzolt szép virágszál, Piroska! minő kedélyesen elbeszélget Rozgonyi Pál! Csak az a gondolat ne bántaná, hogy az új törvény szerint kénytelen idegen rokonságra hagyni birtokát, mert akinek fia nincs, lányára nem hagyhatja. Lajos király azonban könnyen segíthet a dolgon, s reggel távozván a háztól, vánkosa alatt írást hagy, mely szerint „Rozgonyi Pál lánya fiú gyanánt lészen apja vagyonába” s harci játékot fog tartani pünkösd napján s a legbajnokabbnak nyújtja kezét. A király Toldira gondol s Piroska is a nagy hősről ámodozik –

Ott lebeg előtte vízben, égen, napban,
Bármi tárgyra néz is: Toldi képe abban;
Még szemét behúnyva is, foly az igézet,
Mint ha ki valamit erősen megnézett.
Oh szív édes álma, ha nem álom volnál!
Perc, rövid, muló perc, soha el nem mulnál!
Rózsa mindig nyilnál, el sem is virulnál!
Szerelem, szerelem, jaj be áldott volnál!

Valóban Arany írta e kedves zenéjű sorokat a – szerelemről? Szokatlanul jólesik! Ő, aki hat kötet költeményt írt meg, anélkül, hogy azokban egyetlenegy szerelmi költeményt lehetne fölfedezni, ha csak Katalin-ját nem sorozzuk ezek közé; de hisz az is elbeszélő költemény. Hat kötet vers – szerelem nélkül! Egy nagy költő, akit érintetlenül hagy e nagy indulat s egyetlenegy dalt sem zeng lantja róla! Mutassátok párját a világirodalomban, ha csak nem egyházi költő! S most, öreg napjaira, kiad egy könyvet, melynek első lapja fennen hirdeti Toldi szerelmét. Kénytelen ama szituációkkal, amaz érzelmekkel s azok festésével foglalkozni, melyeknek dicsőítésére líráján nem zendült soha egy kis röpke dal sem! Toldi szerelme már csak ezért is nagyon érdekelhet bennünket.

Lajos király megkérdi a hőstől: „hát hogy’ lesz Rozgonyinál?” Toldi a fejét rázza s nem szól, de az előszobában, pajtásai előtt, annál nyersebben nyilatkozik:

Eh mit! nekem asszony? és különc egy falka?
Hogy utánam ríjon mint az ajtó sarka?
- Eh, megleszek így is, ha ma itt, holnap ott:
Kedvesebb nekem a nőtelen állapot.

Hanem azért hiába szabadkozik, Lajos király leviszi magával Keszibe, Rozgonyiékhoz; a pünkösdnapi tornára. Már zeng a tárogató, a leventék készülődnek s Toldi bosszankodik, hogy hát pihenni jött ő ide? Gondol egyest és sátori pajtásának, Tar Lőrincnek, aki rút és ügyetlen vitéz, azt az ajánlatot teszi, hogy cseréljenek öltözetet, s ő megküzd helyette Piroskáért. A csel, mely nagyon is beleütközik a lovagi törvényekbe, sikerül s Tar Lőrinc, Toldi erejével, legyőzi minden ellenfelét, de a küzdelem hevében véletlenül egyszer Piroskára pillant -

S mintha belől a szív szül szapora vádat,
Maga sem tudván mért? lelke reátámadt.
Lovagi sisakja lobbot vet az arcán,
Úgy pirul a bajnok mai tolvaj harcán,
Áll, mint ki sötétben tapogatja célját,
Nagy hosszu sohajtás emeli páncélját.

Szóval, szerelmes lesz Piroskába, de már későn! nem tudta előre...
Tar Lőrinc pedig ráhagyta s a lovagi páncél be van szennyezve: elkeseredetten javasolja hát Lőrincnek, hogy úgy vigyázzon asszonyára, mint a szeme világára s becsülje meg! aztán meg a vigalomba s ott

Cselekszik is aztán olyan ivást, táncot
Reggelig, a milyent a világ nem látott.
Padokat rombolva, cölöpöt felszedve –
Maga egy háború Toldi veszett kedve.

S Piroska? Ő megismerte a vívás alatt Toldit, a lovagiatlan csel nem titok előtte, hanem azért nem szól, csak eltűnődik, hogy „itt volt, megvítt s odadobá csufra, mint egy leszakított virágot az útra s most olyan kocsi után fusson, mely nem veszi fel! Inkább Tar Lőrinc felesége lesz. Az akar lenni.” S majd lesz is. A tornavívás közben követ érkezik Lajos királyhoz, aki rémülve hozza a hírt, hogy Károly a csehek új császára, adót követel a magyar királytól s azt izeni neki, hogy tizenegy királyok, hódolt fejedelmek gyűlvén hozzája, ő is jelenjék meg előtte Prágában. Lajos király azonnal elhatározza, hogy majd el fog ő bánni Károly császárral s mikor aztán később nyílt titok lesz, hogy a magyar a csehek ellen készülődik: Toldi, ki szerelmi fájdalmában már alig várja, hogy harcba mehessen, ily förgeteges szókkal fejezi ki ebbeli vágyait:

Megyek én, hadd menjek! nincsen maradásom:
Éhezi a szemem, hogy cseh ebet lásson,
Holtra tudom nézni, hadd legelem őket!
Hamar a zsengéjét! nekem az elsőket!
Én fussak előre, csatázni, bitangra;
Én legyek a vészkürt, a trombita hangja;
Leszek én tűz, sáska, istennyila, hóhér –
Követem Felséged a goromba szóér’.

Igen! ez a régi Toldi hangja, azé a Toldié, akinek a járása olyan mint a „komor bikáé” s akinek „majdnem összeroppan a rúdvas kezében”. Ez a Toldi aztán – mikor az ügyesen feldolgozott prágai kaland diadalmas véget ér – előránthatja buzogányát a cseh király palotájában s az összegyűlt fejedelmekre rámordulhat amúgy isten igazában:

Meghiggyétek ti ezt, tizenegy királyok!
Uratokat, Lajost, úgy ne szolgáljátok:
Agyatokba rontom aranykoronátok!

Toldi a Prágában tett szolgálatokért Szalontát kapja adományul Lajos királytól, de örül is, nem is a jutalomnak, mert szíve újra vérezni kezd:

Mint fájdalma eláll tűzbehozott tagnak,
De ha megpihen rá, kétszeresen szakgat;
Vagy mint ha ki búját öli este borban,
Az veri fel másnap keserű mámorban:
Úgy vala most Toldi; enyjült szive, lelke,
Míg harci kalandja izgatta, tüzelte,
De hogy ezt a kedvét egy álma elmosta,
Kétszeresen fájdul Piroska! Piroska!

Ezzel az édes-átkos képpel, ezzel a szűzi, drága névvel s csak vele, csak vele foglalkozik visszatérő útjában. Azon is gondolkodik, hogy a király lábaihoz borul, az egész bajvívást dugába dönteti s megkéri Piroska kezét.

Ez ábrándok közt, ahogy a ligetes erdőben lovagol Bencével (a régi Bence fiával, hejh! nem a régi Bencével!) egyszerre sikoltást, paripa-dobogást hall s lát asszonyi köntöst hamar eltűnőben. Egy nőrabló cseh az: Toldi rögtön utána, fel a rablóvárba, melynek kapuja becsapódik mögötte, gyalog is űzi fel a lépcsőkön, szobáról szobára, de egyszerre megsüllyed alatta a padló s „nagy, tompa ütéssel zúzza magát mélybe.”

Itt e helynél (a negyedik ének végén), alkalomszerűnek gondoljuk egy kis pihenőt tartani. Ez a nőrablási epizód késztet rá bennünket. Afölött gondolkodunk, hogy vajon mért van itt ez az epizód? De akárhogy tűnődünk rajta, őszintén ki kell mondanunk, hogy semmiféle jelentősebb célját nem látjuk. Ez epizód az ötödik ének 26-58 strófáit tölti be, anélkül, hogy a főcselekvényre vagy a mese fejlődésére szükséges lenne, ha csak azzal nem mentegetjük, hogy Toldit ez a szenzációs kaland megakasztja útjában s ezalatt Piroska csakugyan férjhez megy Tar Lőrinchez. De hisz elkéshetett volna egyébként is! Nem kellett volna szegénynek „színpadi” süllyesztőn mélybe zuhanni s megismerkednie Jodovnával, ezzel a vad, iszonyatos leánnyal, aki „buja zsivány, holtak szeretője, ifjakat rabol el s megöli a karján”. De igaz! annak a cseh óriásnak a lánya ez, akit Toldi (az első Toldi-ban) megöl. Így is fölösleges az egész kaland s csak szétszórni segíti a compositió egységét, melyre a költemény még számos más epizódja is – bizonnyal a költő akarata nélkül – buzgón törekszik.

Toldi a rablóvárból szerencsésen megmenekülve, hazatér Budára s itt megtudja, hogy Piroska már férjhez ment –

S nem nézve haragját förgeteges éjnek
Toldi rohan, száguld, mint kóbori lélek;
Birkózik a széllel Buda nyilt utcáin,
Havas eső csattog, sistereg orcáin.
Mint a kavargó szél, azt, mit az ég hullat:
Úgy söpri alá s fel őt is az indulat;
Keblét a zimankó meztelenül járja,
Veri nagy hullámit haja sötét árja.

És találkozik Tar Lőrinccel, aki rögtön meghíja házához estelire. Toldi nagy habozások után végre rászánja magát, elmegy. Vacsora közben Piroska gúnyos megjegyzést tesz férje „jobb” karjára (a pünkösdi bajvívásra célozva, midőn Toldinak bal kézzel kellett vívnia, Tar Lőrinc „balog” lévén); Lőrinc úgy felháborodik a gonosz célzáson, hogy arcul üti Piroskát. Toldinak sem kell egyéb: késsel rohan Lőrincre s meg is ölné, de Piroska közbeveti magát, s Toldi „kebléhez vonja tilos mennyországát”, öleli, csókolja, szökést ajánl neki, ám az ébredező nő arra kéri hősét, hogy „becsületét mentse meg”. Most tűnik fel a bajnok előtt a valóban szomorú helyzet igazán s azzal a sötét gondolattal, hogy megöli Lőrincet, távozik –

Nagy, keserű búgás leve bucsuzása
S ment, hogy soha többé Piroskát ne lássa.

Megy Szalontára, elzárkózik, majd vadászattal tölti idejét, aztán tivornyázik:

Mit neki egészség, erkölcs, vagyon, élet,
Becsület és jó hír, és örök ítélet!

A szenvedély hullámai csapkodnak fölötte, de anyja elől, aki a tivornyák hírére megjön Szalontára, megugrik s fel ismét Budára, hogy Tar Lőrincet bajvívásra kényszerítse. Tar Lőrinc azonban, hogy a bőrét megmentse, följelenti Toldit a királynak, bevallja, hogy Toldi vívott Piroskáért őhelyette, s most, hogy immár asszony, őrült szerelemre gyulladt iránta, s őt, a férjet, életre-halálra üldözi. A király azonnal parancsot ad, hogy Toldit, mint úti zsiványt fogják el, a lovagságtól pedig megfosztja mindkettőjüket. Hősünk e jelenet után ismét találkozik Lőrinccel, megragadja, csónakba dobja és viszi a Duna szigetére, vívásra kényszerít s megöli. Piroska, mikor a holttestet házába hozzák, összerogyik holtan. Kettős temetés lesz a Rozgonyi-háznál, de Piroska csak tetszhalott s a sírboltban, hova temetik, Toldi látogatása alkalmával fölébred s ezt megátkozza. Ugyanez alkalommal Hincz és Kuncz kirabolják a sírt, leszedik Piroskáról a drága ékszereket s aztán jelentést tesznek, hogy Toldi volt a rabló! Bizony rosszul esik nagy hősünket ennyire megalázva, bemocskolva látni, s Lajos király minden gonoszságot elhisz róla, anélkül, hogy beszélne vele!

Elég meglakolás lenne Toldinak a lovagi törvények megsértéséből eredő lakolás, boldogtalan szerelmének nagy fájdalmai, és sajnálnunk kell, hogy a sírrablási jelenet is egyike azoknak a fölösleges epizódoknak, melyek a kompozíció egységét és tisztaságát zavarják.

Toldi szerelme átkával s bűneivel elbujdosik a Bakonyba, beáll fráternek egy monostorba, majd a Vág vize mentében egy nagy csapat ember közé áll, kik bűneikért vezekelve járnak a világban, s ott barátságot köt egy magyar ajkú kobzossal, ennek újra elbeszélve egész történetét (IX. 56-64), mely bármily röviden van is elbeszélve, mégiscsak ismétlés. Aztán megutálva a „szent tábor” komédiáit, szétveri az egész sereget s Károly cseh király-császárral találkozva, beáll ennek udvarába s nagyokat vadász Csehországban. Majd eszébe jut anyja s elhatározza, hogy már csak ezért az öreg asszonyért is megteszi, hogy álruhában Nápolyba, Lajoshoz, hadakozni megy kobzos pajtásával s tisztára mossa magát a vérben. El is mennek s Toldi a nápolyi harcok alatt, barátcsuhába öltözve, csudákat követ el. Végül sok s hosszadalmas csatározás, a bonyodalmak egész halmaza, az epizódok valóságos összetorlódása után kiderül Hincz és Kuncz gazembersége, az is, hogy Lőrinc nem alattomosan, de párbajban veszett el s Toldi kegyelmet nyer. Kegyelmet! Használ az neki? Piroska immár komolyan halva van, de mégis, Toldi azért jókedvű részt vesz húgának, Anikónak lakodalmában, kit a kobzos nyer feleségül, sőt Piroska sírjától térve meg, táncol is halkan, öregesen, násznagyosan.

A mese annyira át van szőve-fonva epizódokkal, hogy alig lehet teljesen és tömören összefoglalni. Ez okozta azt, hogy Arany János nagy költeménye, mely 1090 nyolcsoros strófát tesz ki, egészében nem hat ránk, nem hathat ránk oly megragadólag, mint a trilógia másik két része. A főalak gyakran elvész szemünk elől s teljesen fölösleges vagy legalábbis szükségtelen epizódoknak enged helyet; - a közbeszövött történetek oly egymásra nyomuló torlódását látjuk ez elbeszélésben, mely egyformán kápráztat, szédít, lever és fáraszt. A nápolyi hadjárat csataképei magukban véve is elég szövevényesek és terhelők: mi szüksége volt Aranynak még Cola Rienzi történetét is odaszőni? Az epizódok epizódjai ezek s csak a főalakot viszik messzebbre tőlünk, pedig Toldinak egyetlen lépése is jobban érdekelne bennünket, mint a Cola Rienzik egész tribunussága. De annál ragyogóbbak aztán a részletek! Oh, ha Arany nem akart volna mindent felhasználni! Ha nem akarta volna Lajos korát, a nápolyi hadjárat idejét, a cseh viszonyokat oly nagyon, oly kimerítően rajzolni, hogy minél jelesebb legyen a korfestés! ha (talán az epikai hitel érdekében) nem ragaszkodott volna oly erősen a krónikai részekhez, aztán meg azt a sírrablási csúnya, bemocskító jelenetet is elhagyta volna, s kevés, de szigorúan a hőse dolgaira tartozó epizódokat csoportosította volna főcselekvénye körül! Ha inkább a kompozíció tiszta egységére gondol s a „naiv eposz örve alatt” megalkuszik fantáziájával, mintsem kitérésre kitérést halmoz! Toldi, mint egy félisten állna most a trilógia közepén! De így is nagy alkotás az, rendkívüli szorgalom és gond munkája, mely erőteljes, gazdag eposzi nyelvével, élettől duzzadozó alakjaival s hangulatainak bájával méltán érdemel az egész nemzettől s a kritikától is koszorút és tapsokat!

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)