Czeizel
Endre: Juhász Gyula kórtörténete a családfaelemzés alapján
Dr. Kálló Antal
emlékének ajánlom
Juhász Gyula
(1883-1937)
költő
Juhász Gyula kivételes költői
talentuma sokat adott a magyar kultúrának. Orvosi szempontból szerencsétlen lelki
alkata érdemel különleges figyelmet, mivel versei révén minden szakkönyvi
leírásnál érzékletesebben tárul fel a depressziós személyiség, majd a súlyos
depresszió kialakulása. Az elmegyógyász Miskolczy Dezső megírta kórházi
kezelésének történetét, az irodalomtörténész Péter László pedig kivételes
alapossággal gyűjtötte össze Juhász Gyula életének orvosi vonatkozásait, és
érzékletesen mutatta be, hogyan befolyásolta a betegségtudat Juhász Gyula
költészetét. Magam itt most Juhász Gyula kórtörténetének orvosgenetikai
értelmezésére vállalkozom, és ez szükségessé teszi családfájának bemutatását,
illetve ilyen nézőpontból való értelmezését.
A
családfa
A nemesi, különösen a főnemesi
családokban a „pedigré” fontos dokumentum volt származási privilégiumaik meg a családon
belüli javak öröklésének biztosítása érdekében. A szegényebb családok életében
a családfának különösebb jelentősége nem volt, ők létfenntartásukkal voltak
elfoglalva. Így körükben nem könnyű a szükséges adatok utólagos beszerzése,
ahogy ezt a Juhász ősök felkutatásakor is érzékeltem.
Juhász Gyula római katolikus
ősei mezőgazdasággal foglalkozó parasztok voltak, családi nevük talán
foglalkozásukra is utalhat. Az apai ágú ősök az egyik ükszülőpárig: Juhász
Pálig (II/3) és Faragó Ágnesig (II/4) vezethetők vissza. Számos gyermekük
között találjuk Juhász Ágnest (III/4), az egyik dédszülőt, akit egyik
unokatestvére: Juhász István (III/2) vett feleségül 1797-ben pápai engedéllyel.
Így bizonyosra vehetjük, hogy az utóbbi édesapja (II/2) testvére volt Juhász
Pálnak (II/3), és közös nagyszüleik (I/1–2) lehettek, akiknek a nevét már nem
ismerjük.
A vérrokonság és ezen belül az
első unokatestvérek házasságának genetikai veszélyességét sokáig eltúlozták. A
kilencvenes években a WHO (Egészségügyi Világszervezet) megbízásából segítettem
az Egyesült Arab Emirátusban a fejlődési rendellenességek nyilvántartását
létrehozni. A vallásuk alapítójának számító Mohamed a fiatalok családon belüli
házasságát ajánlotta, mivel különben a férj gyakori korai halála után az „idegen”
asszony sorsa rosszul alakult. Így jelenleg az Egyesült Arab Emirátusban a
házasok 54%-a első unokatestvér, de ennek ártalmas genetikai következményei
nemigen látszanak meg gyermekeik fejlődési rendellenességeinek gyakoriságában,
illetve megjelenésében, vagyis az ún. lappangó (recesszív) ártalmak
túlsúlyában. Juhász Istvánnak (III/2) és Juhász Ágnesnek (III/4) öt felnőttkort
megért gyermeke ismert. (A születés után hamar elvesztett csecsemők gyakorta
elfelejtődtek, hacsak a születési anyakönyvi adatok, mint a következő
generációban, nem állnak rendelkezésünkre.) Gyermekeik egyikéből: Pálból lett a
költő nagyapja, aki 1805. január
25-én született, és ő kitört a falusi-paraszti életből, asztalos lett, mégpedig
jó nevű, Szegeden. Ezért írta Juhász Gyula:
„Őseim juhászok
lehettek. Nagyapám már asztalos volt. Közeledett
az íróasztalhoz,
amelynél én dolgozom.”
Juhász Pál feleségül
Weissperger (korábban Weisenbergernek írták családi nevét) Juliannát (IV/8)
vette 1833. január 22-én. Akkor Pál huszonnyolc, arája tizenhét éves volt,
mivel 1816. január 21-én született. Juhász Pál 1871. március 14-én, felesége
1896. január 22-én halt meg, tehát hatvanhat évig, illetve nyolcvan (!) évig
éltek. Juhász Gyula tizenkét éves volt a nagyapja halálakor, de azért jól
emlékezett rá:
„Az asztalosműhely előtt
Megállok én egy
pillanatra
S a gyaluforgács
jószagát
Hosszan, mélyen szívom
magamba…
Ez volt a tömjénem
bizony
S néztem, mint rég az
égi gyermek,
Hogyan faragja nagyapám
Öreg betűit egy
keresztnek.”
(Forgácsillat, 1927)
Az apai nagymama, Weissperger
Julianna szülei: Weissperger József (III/5) és Krenzberger Erzsébet (III/6) is
ismertek, ők voltak Juhász Gyula négy dédszülőpárja
közül az egyik. Juhász Pálnak és Weissperger Juliannának tizenegy gyermeke
született, ami megfelelt az akkori társadalmi átlagnak. Közülük egyet, Mihályt
(V/4) csecsemőkorban, hármat korán: „első” Józsefet (V/8) kétévesen, „második”
Józsefet (V/11) hatévesen, míg Erzsébetet (V/1) tizenhét évesen vesztették el.
Sorsuk jól jellemzi az akkori magas csecsemő- és gyermekhalandóságot. Három
gyermeküknek: Júliának (V/5), Pálnak (V/7) és Ancsának (V/10) nem ismert a
halálozási éve, ezért élettartamuk sem számítható ki. A többiek harminckilenc,
negyvenkilenc, ötvenhét és hetvenhét évig éltek. Anna a leszerelt hadfi Papp Andor
asszonya lett. Két lányuk született, Amália (VI/2) a Párizsból hazatért fiatal
muzsikus cigányhoz, Murka Istvánhoz (VI/1) ment feleségül. Ő rokonságban állt
Dankó Pistával, amint arra Juhász Gyula is utalt Örökség című prózai írásában.
E generációból még két személyt emelek ki: Az egyik az ötvenhét évet élt Juhász
György (V/2), aki asztalosból már bútorgyáros lett, és viszonylag gazdag
nagybácsiként fontos szerepet játszott a költő életében; a másik a költő
édesapja, Juhász Illés (V/12), aki utolsóként jött a világra, 1853. július
20-án született, és csak negyvenkilenc évet élt. Ő rövid bencés kispapság
(novíciusság) után katonai szolgálatát tengerészként teljesítette. Ekkor
szedhette össze életét később megrontó vérbaját. Leszerelése után az akkor komoly
tekintélynek örvendő posta szolgálatába állt, és távírdai főtisztségig vitte
(„Morse és Hughes gépén zenélt”) Szegeden. Első felesége szállásadó családjának
a lánya, Szűcs Erzsébet (V/13) volt, aki 1880-ban történt egybekelésük után
hamarosan, már 1881-ben meghalt tbc-ben. Apósa és anyósa közvetítésével ismerte
meg az elözvegyült férfi az 1862. március 14-én született Kálló Matildot, akit
azután a huszonkilenc éves férfi húszévesen, 1882. június 3-án oltár elé is
vezetett. Attól kezdve új apósa Ipar utca 13. számú házában éltek, és ott
születtek meg gyermekeik is.
Ismerkedjünk meg a feleség, a
költő édesanyja családjával. E római
katolikus család általában Kálló néven szerepel, de egyes forrásokban Kálóként
említik őket. A nagy hírű Kálló Ferenc (1894–1944) esperessel való esetleges
rokonságuk tisztázatlan. Ő a Borsod vármegyei Ományban született, 1917-ben
szentelték pappá, 1944-ben aktívan részt vett a nemzeti ellenállási
mozgalomban, a nyilas hatalomátvétel után elhurcolták, és 1944. október 29-én
agyonlőtték. Juhász Gyula anyai ősei valószínűleg az ugyancsak
észak-magyarországi eredetű, elszegényedett nemesi Kálló családból származtak,
akik felmenőiket Mátyás királyig vezették vissza. Ők is a kézműiparban keresték
a kiutat a megélhetést alig nyújtó mezőgazdaságból. A legtávolabbi ismert szépszülők Kálló József (I/3) és Vincze
Klára (I/4), akik még a 18. század húszas éveiben születtek, és hetvenöt,
illetve negyvenhét évet értek meg. Vincze Klára családjának a nemesi származása
is igazolt. Öt ismert gyermekük közül az egyik az 1766-ban született Antal
(II/6), aki Tomtsányi Teréziát (II/10) vette feleségül. A költő ezen ükszüleinek is csak öt gyermekének a
neve maradt fenn. Közülük az 1804-ben született Károlynak (III/9) asszonya
Werner Franciska (III/12) lett, és ők Juhász Gyula másik dédszülőpárja. Valószínűleg a feleség korai halála magyarázhatja
meg, hogy csak egy gyermekük született. Ő, Kálló Antal 1834. február 24-én
Gyulán látta meg a világot. Később Szegedre költözött, és ő vált a város
utolsó, de nagyon sikeres gombkötő- és paszományosmesterévé. Házában lakott
1866-ban kosztos diákként Petőfi Zoltán
„A kis szobában, hol e
verset írom,
Lakott Zoltánka, a szép,
bús gyerek…”
(Petőfi Zoltán, 1913)
Kálló Antal feleségül Tokár
Anasztáziát vette 1858. június 24-én, aki 1835. október 25-én született, az
esküvőjükkor tehát huszonhárom, míg férje huszonnégy éves volt. Kálló Antalnak
hosszú élet, hetven év adatott. 1913. május 18-án hunyt el. A feleség azonban
csak negyvenkilenc évig élt, 1884. március 14-én halt meg. Az ő szülei (tehát a
költő negyedik dédszülőpárja) Tokár
József (III/13) és Kocsis Erzsébet (III/14) voltak. Tokár Anasztázia testvérei
közül ki kell emelni a hosszú életű (nyolcvanévesen halt meg) Tokár Máriát,
akit a költő „Mári néni”-nek nevezett. Juhász Gyulára gyermekkorában ugyanis
nagy hatást gyakorolt ez az ugyancsak a nagyapja házában élő anyai
nagy-nagynénje, aki tizenöt évesen – mint Szeged legszebb lánya – adta át a
virágcsokrot a városba látogató Kossuth Lajosnak. Később nem ment férjhez,
mivel
„…titkos, távol
férfihőse A kapitány, mártír Sebestyén”
(Mári néném, 1913)
lehetett. Kálló Antalnak (IV/9)
és Tokár Anasztáziának (IV/11) csak két gyermeke született. Az idősebb Gyula
(V/14) nyolcvankét évet élt, és feleségül Kristó Irmát (V/13) vette. Három
gyermekük ismert. István (VI/11) negyvenöt évesen halt meg, családot nem
alapított. Margit (VI/13) férjhez ment Szomjas Józsefhez (VI/12), de frigyük
gyermektelen maradt. Ifjabb Kálló Antal (VI/14) kiváló orvosként ismert, aki
szegedi egyetemi karrierjét feladva a Szent János Kórház kórboncnok főorvosa
lett. Szakmai munkájának magas szintű ellátása mellett tudományos munkái is
nevezetesek. Gégerákja ellenére hetvenkilenc évesen hunyt el. Idősb Juhász
Endre (VI/10) sokszor kérte őt, unokatestvérét Juhász Gyula kórrajzának
megírására. Levelezésükből kiderül, készült is rá, de végül nem tudta e
munkáját elvégezni. Ezért is ajánlom az ő emlékének jelen tanulmányomat, akit
fiatal orvosként ismerhettem meg, az akkori János-kórházban. Kálló Antal
feleségül Égető Nagy Ilonát vette. (Az ő családi nevéből hiányzott a Nagy, de
egy Nagy György Bálint nevű gazdag, gyermektelen családfő vette pártfogásába,
és ezért került be nevébe a Nagy. Mire azonban pártfogója meghalt, vagyona is
elfogyott…) Kálló Antalnak és nejének két gyermeke született: a színésznő, majd
impresszárió Margit (VII/6) Jasper Antal (VII/5) gégészorvoshoz kötötte életét,
és egy lányuk, Mariann (VIII/9) van. Fiuk, a legifjabb Antal (VII/7) ugyancsak
orvos, felesége, Jakubecz Éva (VII/8) három fiúval (VIII/10–12) ajándékozta
meg. Kálló Antal (IV/9) és Tokár Anasztázia (IV/11) másik gyermeke volt Matild
(V/16), a költő már említett édesanyja, aki kilencvenegy éves korában hunyt el.
Térjünk hát vissza a költő
Juhász Gyula szüleihez. Négy
gyermekük született. Juhász Gyula (VI/5) elsőszülöttként látta meg a napvilágot
1883. április 3-án Szegeden, a már említett Ipar utca 13. számú házban, melyet
1928-ban végül lebontottak:
„Életünk egy ház.
Alacsony tetővel
Nem ostromolta gőggel az
eget,
Míg állt, nem tűnt fel
senkinek e tájon,
Öreg anyó volt, élt már
eleget.
De nekem szívembe vág a
csákány,
Mely falait lebontja,
mert nekem
E ház volt gyermekségem,
ifjúságom
E szürke ház volt
színdús életem…”
(Egy ház, 1928)
A költőbarát, Kosztolányi Dezső szerint viszont e kis ház
„fényesebb volt Szeged
minden palotájánál, mert az Ipar utca 13.
számú ház két kicsi
szobáját Juhász Gyula a verseivel belesírta a
halhatatlanságba.”
Még három testvére született.
Margit házassága Király-Kőnig Péterrel (VI/6) gyermektelen maradt. Az osztrák
származású, magyart csak akcentussal beszélő zenetanár-zeneszerzőt a szegedi
zeneiskola igazgatójává nevezték ki. Margit nyolcvannyolc évesen,
végelgyengülésben halt meg. A következő lányt, Rózsát (VI/8) korán
elvesztették. Endre (VI/9) tanult és bohém embernek számított, több nyelven
beszélt, tisztviselőként kereste kenyerét. A szegedi szemklinikán ápolónőként
dolgozó Farkas Máriát (VI/10) vette feleségül, és két gyermekük született. Az
idősebb, Margit (VI/2) Thékes László (VII/1) neje lett. Bérszámfejtőként
helyezkedett el, két fiút szült: László (VIII/2) fogtechnikus, míg István
(VII/2) jogász, sportújságíró, teniszbajnok, megyei sportigazgató. Mindketten
megnősültek, egy-egy gyermekük van. Közülük Andreának (IX/2) már egy fia (X/1)
és egy lánya (X/2) született. Juhász Endre (VI/6) és Farkas Mária (VI/7)
gyermeke, ifjabb Juhász Endre zongoraművész. 1966-ban Torontóba emigrált,
felesége Szekeres Anna (VII/4). Két üzletember fiuk – Endre (VIII/5) és Sándor
(VIII/6) – van. Az utóbbinak 2001-ben született gyermeke (IX/4). Idősb Juhász
Endre prosztatarákban halt meg hatvankilenc évesen.
A költő édesapja, Juhász Illés „Krisztus-arcának” nyomait fián sokan
fellelni vélték. Vérbajos fertőzésére visszavezethető súlyos idegrendszeri
betegsége miatt élete utolsó tíz évét tolószékben töltötte (a gerincvelő
kórsága az ún. vérbajos tábesz dorzálisz megnyilvánulása lehetett). Később
depressziójának elhatalmasodása elméjének teljes elborulásához vezetett. 1902.
május 26-án halt meg, éppen fia érettségije előtt:
„Itt járt ő egyre
lassúbb lépkedéssel
S nézte a néma,
fénytelen eget,
Kihúnyó tüzek méláztak
szemében,
Neki oly korán csönd és
este lett.”
(A régi udvaron… 1909)
A költő verse szerint édesanyja is borongós kedélyű volt, amit
aztán tetézhetett a család sorsának tragikus alakulása (férje korai halála,
költő fia szomorúan alakuló élete és öngyilkosságai, saját betegsége stb.):
„A lelke: lelkem.
Mélázó, borongó –
És benne sok dal él,
titokba zsongó,
El nem dalolja, rejtegeti
mélyen,
De én szeméből valahogy
kinézem.
A lelke: bánat! Annyi
minden érte.
Nehéz özvegység
rászakadt fejére,
S míg én betegen, búsan
tovább éltem,
Ő imádkozott és
szenvedett értem!
A lelke lelkem. Ő mind
nékem adta
Mi benne szín, fény. Én
áldom miatta
És el nem sírt könyűit
dalba sírom
És el nem mondott
bánatát megírom!”
(Édesanyám, II., 1905)
Mélyen vallásos volt,
férfiasnak mondható erős akarattal, gyermekei iránti szeretete szigorú
kötelességtudattal párosult. Mint említettem, neki hosszú élet, kilencvenegy év
adatott, pedig állítólag a férjétől kapott vérbajos fertőzés nála is
idegrendszeri betegséget idézett elő. Nehéz azonban elképzelni, hogy a
harmadlagos idegrendszeri vérbaj ilyen hosszú életet engedjen meg. Ráadásul
Thékes István dédanyjára „kiegyensúlyozott, jó kedélyű asszony”-ként emlékszik,
akinek semmiféle idegrendszeri betegsége nem volt.
Hivatalosan Juhász Gyula
sohasem házasodott meg, és gyermeke sem született. Az irodalomtörténészek
vitatják Eőrsi (Tóth) Júliával („szűz menyasszonyával”) 1918. március 20-án –
az írónő budai lakásán – kötött egyházi esküvőjét. Együttélésükre azonban
bizonyosan nem került sor.
Juhász
Gyula egészségi állapotának alakulása
A kis Juhász Gyulát
csecsemőkorában gyengének tartották, nem bíztak életben maradásában. Ennek
hátterében valószínűleg koraszülöttsége, éretlensége és/vagy kisebb súlya
állhatott, amely az első terhességben a leggyakoribb. Később azonban jórészt
behozta fejlődésben való elmaradását, és a szokásos időben kezdte meg iskoláit.
Volt osztálytársai mégis vézna és sápadt fiúcskaként emlékeztek rá, aki a fejét
kicsit ferdén tartotta, és a vállai is eltérő szinten voltak. E jelenség lehet
egyszerűen a rossz tartás következménye, de gyakran tapasztalunk hasonlót a fejbiccentőizom
enyhe rendellenessége (az ún. tortikollisz) miatt is, amely a gyakori fejlődési
zavarok közé tartozik. Rosszindulatú iskolatársai és kortársai emiatt „gnómnak”
csúfolták. A gimnáziumban is a legkisebb gyermekek közé tartozott (ő volt a
„kis” Juhász, aki ráadásul – mint írta –:
„azt
hittem, hogy nekem az is sokkal kisebb, mint a többi fiúknak”
(Patológika,
1917)
és a tornában gyengén
teljesített. Viszont kiváló úszó volt, fiatalemberként naponta többször átúszta
a Tiszát. Felnőttkorában is alacsony-középtermetűnek és soványnak, ezért gyenge
testalkatúnak mondták. Arcát boltíves homloka és mély tekintetű, sötét
szempárja uralta, amelyet 1918 után jellegzetes körszakállal övezett. Mégis,
Önarckép (1911) című versében megfogalmazott önjellemzése szerint:
„Fejemen a formák hiába
vívtak,
rút lett az arcom, nyúlt
a koponyám.”
Orra jobb oldalán egy szemölcs
volt látható. Ámde a csúnyaságáról a maga és kortársai által terjesztett
híradások – a fényképek tanúsága szerint – túlzásnak tekinthetők.
A családtagok „rossz evőnek”
mondták, mivel étvágytalansága miatt keveset fogyasztott. Iskoláskorától erős
dohányosnak számított, sok cigarettát, majd szivart szívott. Mindezek fogait
sárgásra színezték. Inni az egyetem elvégzése után, a nagy csalódást keltő
vidéki tanári kinevezései után kezdett. Nagyváradon elsősorban a társaság és
Anna visszautasítása miatti bánata lovalta bele a mind mértéktelenebb
italozásokba. Így huszonhárom és negyvenhat éves kora között napi egy–másfél
liter bort fogyasztott, főleg „homokit”, de alkalmanként másfajta szeszes
itallal is élt. Az okokat verseiben megtalálhatjuk. Elsősorban „idegeinek
megnyugtatása céljából” italozott, de sikertelennek hitt sorsa feledését is a
bortól remélte:
„Én ittam őket. Feledés
borát is,
Amelybe könny hull és
üröm pereg,
És benne gyöngyözik az
elmúlás is
S a búcsú, élet,
szépség, tőletek!”
(Borok, 1924)
Végül súlyos melankóliába, majd
depresszióba torkolló életében így próbálta a másutt fel nem lelhető mámort
megtalálni:
„Mily gyönyörűség így
lebegve
Örvény, való, bánat
felett,
Mint óceáni fellegek
És szállani arany egekbe
S egy résen át csak
nézni őt:
Gonosz, silány, szép
földi nőt.”
(Az ópiumszívó, 1914)
Álmatlansága is sok szenvedést
okozott neki, ezért hamar rászokott az altatószerekre. Veronált szedett, sokat.
Mégsem lett narkomán vagy alkoholista, mivel kórházi kezelései során – amikor
nem volt lehetősége a bor vagy az altatók használatára – megvonásos tünetek nem
jelentkeztek.
Lelkiállapotát – genetikai
adottságai mellett – bizonyára a külső körülmények is számottevően
befolyásolták. Az apját korán elvesztő félárva fiú nagyon „anyás” lett, ebben
elsőszülöttsége és a világra jötte utáni gyengesége is szerepet játszhatott.
Édesanyja kezdetben dédelgette, később pedig erős kézzel irányította az
akaratgyenge költőt, amit ő nagy-nagy szeretettel viszonzott:
„Ha lesz dicsőség, mely
fejemre fonja
A mártíromság büszke
pálmaágát…
Fölvillanó szemekkel én
csupán csak
Téged kereslek, szenvedő
madonna,
Bús özvegységnek áldott
hordozója,
Anyám, fölnézek a te
homlokodra,
Hol a dicsőség koszorúja
helyett
Nehéz robotnak ráncait
találom,
És fölteszem rá büszke
áhitattal
Ujjongó dallal minden
szál virágom!”
(Édesanyám, I., 1905)
Így sokan emlegették Juhász
Gyula anyakultuszát, sőt „anyaszerelmét” (akihez onnan, a túlról is szeretett
volna visszajönni, és „álmában megcsókolni a szívét”), ami a költőkre általában
is jellemzőnek mondható, Vásárhelyi Júlia szerint az édesanya fiát egész
életében gyermekként kezelte, és Dutka Ákost idézve írta:
„54
éves gyámoltalanságában dajkálta és szinte ölében tartotta mindvégig sorsát.”
Juhász Gyulára ezért kiskorától
kezdve a félszegség, bátortalanság, halk beszéd, visszahúzódó („talán sohasem
játszott, csak a gondolatokkal” – Holmi, 1929), túl szerény magatartás volt
jellemző, és éppen ezért „magányos gyermek volt és hallgatag…” (Gyerekkori
arcképem, 1929). Ki kell emelni romantikus vallásosságát is, amiért –
elsősorban édesanyja ösztönzésére – háromszor is papi pályára készült. Tizenhat
éves korában csaknem egy évig novíciusként, vagyis „kispapként” tanult Vácott,
már csak azért is, mivel így megteremthető lett volna egyetemi tanulmányainak
anyagi fedezete. A próbaév alatt a vallás nagy hőseit követni akaró
megnyilvánulásai azonban vezetőiben visszatetszést keltettek (ők nem szenteket
és mártírokat, hanem józan életű papi közkatonákat kívántak nevelni az egyház
számára), egyik társának homoszexuális (a „zöld szemű szörny”) közeledése pedig
megrémisztette, anyja távollétét is nehezen viselte – ezért visszatért
Szegedre. Ady Endre is hangsúlyozta „szinte beteges szenzibilitását”, és ezért
azt ajánlotta 1905. július 30-án írt levelében Juhász Gyulának:
„Ott
fenn a nagy intellektus bércén vágja magát a földre bátran. Ne röstelljen
csecsemő lenni. Rúgjon, ordítson, reszkessen, kísérteteket lásson, gügyögjön,
bocsássa, ejtse vissza magát a mi gyermekkorunkba, mely olyan ideges, beteg
volt, mint felnőttségünk, de szentebb és feltétlenebb.”
De ő erre nem volt képes.
Érzékeny lelke aztán meghatározta a nőkhöz való viszonyát, kishitűségét önmaga
teljesítményével szemben, és hipochondriáját:
„Egész életemben, mint
az örvény, vont magához, ami patologikus.”
(Patológika, 1917)
Így jogosan félt a lelkében
egyre erőteljesebben megnyilvánuló rémektől:
„Magamtól kell remegnem
egyre,
Futnék, de merre, hova
térjek?
Az örvény zúg minden
eremben,
Tőlem ki véd meg?”
(Örvény, 1907)
A nőkkel való kapcsolatára
azonban részletesebben is ki kell térnünk, mivel lelki egészségének
alakulásában ebbéli gátlásai és sikertelenségei, csalódásai nagy szerepet
játszhattak. Az okok között anyakomplexusa sem hagyható figyelmen kívül.
Édesanyja meghatározó befolyást gyakorolt kezdődő nőkapcsolataira (elég itt
utalni az Eőrsi Júliával történtekre), mivel nem akarta elveszíteni túlságosan
is szeretett és okkal féltett fiát. Eőrsi Júlia szavahihetőségét azonban sokan
kétségbe vonják, Féja Géza megalapozatlan feltételezése pedig említést sem
érdemel.
Juhász Gyulánál a nemiérés-kori
drasztikus vágyakat vallási elhivatottsága túlzottan korlátozta, váci
kispapsága alatt egyik társának homoerotikus közeledése pedig súlyos lelki
traumát váltott ki benne. Éppen ezért Móra Ferenc szerint:
„…a
nő után való mérhetetlen vágy és a nőhöz való közeledni nem merés betege.
Serdülő gyermek maradt mindmáig…”
Az Anna-szerelem múzsája,
Sárvári Anna („Nusi”) ma már jól ismert az irodalomtörténészek nyomozásainak
köszönhetően. A költő „meglátni és megszeretni” érzelmét a valószínűleg
egyszeri nagyváradi beszélgetésük során a nagy testű és nem igazán jó
képességű, de valóban szőke és kék szemű színésznő nem viszonozta. Neki gazdag
és férfias kitartókra, nem pedig a pénztelen költő-újságíró-tanárra volt
szüksége. Juhász Gyula aztán e fájdalmából megalkotta tudatában-lelkében – s
hál’ isten verseiben is – a halhatatlan szerelem apoteózisát. Ehhez már nem
volt szüksége magára a nőre, akit később – a versek országosan ismertté válása
után – a költő szerencsétlen sorsának alakulásáért bűnbaknak kiáltottak ki.
Nagymihály Sándor tudósítása szerint a színésznő meg is látogatta a beteg
költőt a kórházban, aki viszont tudomást sem kívánt venni a látogatóról.
Sárvári (családi neve Schall) Anna is önkezével vetett véget hányatott életének
1938-ban.
Juhász Gyula azonban ismert két
olyan nőt is, akik hozzákötötték volna életüket. De Eőrsi Júliát az 1914. évi
öngyilkosságát követő románc:
„Fekete hídján a
halálnak
Fehér szűz jött az
életembe.
Júlia
Békéje, láza és
szerelme.
Már vártak a sötét
göröngyök,
Komoly thuják s a barna
sírkert
Júlia
Fölém hajolt s életre
intett.
Örök álom helyett
valóság,
Köszönöm, hogy kezed nem
enged
S visszaad
Életnek, vágynak,
gyötrelemnek!”
(Júlia, 1914)
és a Júlia-versciklus neki
szóló dedikációja – „Szentem, Megváltóm, Orvosom, – a Tiéd” – ellenére végül is
elutasította. A hozzá egy életre „titkárként” szegődő Kilényi Irmát pedig csak
munkatársként „hasznosította” 1918 és 1937 között. A költő édesanyja őt
szívesen elfogadta volna menyének. 1944-ben a Juhász Gyula-hagyatékot megőrző
és emlékét ápoló Kilényi Irma is öngyilkos lett barátnőjének deportálása után.
Péter László kutatásainak
köszönhetően ismert, hogy Juhász Gyulának voltak alkalmi, általában pénzért
vett nemi kapcsolatai, de a nagy francia festő szájába adott önvallomása
tükrözheti az igazságot:
„…A szerelem szomorú
kéjét
Nem élvezé e törpe gnóm
soha…”
(Watteau, 1909)
Testi betegségei
Juhász Gyula sohasem emlegette
gyermekbetegségeit. Ismeretes azonban 1903-ban, tehát húszévesen kapott has- és
mellhártyagyulladása, amely állítólag tbc-s eredetű volt. Sokat emlegetett az a
sérülése, amit 1904. november 26-án, egy diáktüntetésen szerzett. Ekkor a jobb
kezén (noha az oldalt eltérően adták meg) a rendőrkard okozott súlyos sebesülést
(a vágás a feje elé tartott jobb kezén az inakat is átmetszette, ezért hosszú
ideig nem is tudott vele dolgozni, emiatt tanult meg bal kézzel írni), sebét
maga Dollinger professzor varrta össze, és ennek nyomát egész életén át
viselte. (Emőd Tamás versben is megemlékezett erről az eseményről:
„És egyszer Jézus
lehajolt a fáról,
S megsimogatta kezén,
azt a régi
Sebhelyet, amit
lovasrendőrkardtól
kapott egy attakon…”
(In memoriam Juhász Gyula)
A legnagyobb gondot azonban
fejfájása okozta, amely tizennyolc éves korától haláláig elkísérte. Emiatt a
költő gyakorta agydaganatra is gyanakodott, amelynek kizárása érdekében számos
vizsgálatnak vetette alá magát. A tipikus migrénes és más fejfájások helyett ő
az „agynyomás” okozta kínra panaszkodott:
„Állandó heves nyomást
érzek az agyamon, valami egészen különöset, amely megbénítja akaratomat és
egyben folytonos nyugtalanságot okoz.”
(Patológika, 1917.)
Miskolczy Dezső e tünetét
később depressziója részjelenségének tartotta.
Külön ki kell térni
feltételezett vérbajára. Amikor Juhász Gyulát 1917-ben a budapesti idegklinikán
kezelték, az itt elvégzett Wassermann-reakció pozitívnak bizonyult. A költő nem
tudott korábbi vérbajos fertőződéséről, mivel nála e betegségnek sem
elsődleges, sem másodlagos tünetei nem jelentkeztek. A részletes orvosi
kivizsgálás egyedül a szemében talált korábbi gyulladásra utaló elváltozásokat
(„a bal pupilla tágabb, mint a jobb, a bal szabálytalan alakú, a jobb
minimálisan reagál, a bal oldali fénymerev” – Moravcsik klinika vizsgálati lelete, 1917. október 23-án), amit
esetleg vérbajos fertőződésével is kapcsolatba hozhattak. Ugyanakkor bajának
számos más oka (pl. korábbi tbc-fertőződése) is lehetett. Gondoltak az
esetleges méhen belüli magzati fertőződésre is, feltételezve, hogy édesanyja
megkapta férje vérbaját. A veleszületett vérbajnak azonban igen jellemző
tünetei vannak (pl. az orrgyök látszólagos behorpadása, az ún. nyeregorr, a
száj körüli ragádok, jellegzetes foghibák stb.), amelyek Juhász Gyulánál nem
fordultak elő. A biztonság kedvéért – többször is – salvarsanos kezelésben
részesítették, amely a vérbaj első hatékony gyógyszerének számított. A
kezeletlen vérbajosoknak is csak 10%-ában fordul elő a harmadlagos vérbaj
idegrendszeri szövődménye: a tábesz dorzálisz (a gerincvelő gyulladásos
elváltozása) és a paralízis progresszíva (a bénulással és más tünetekkel,
elsősorban elbutulással járó és egyre rosszabbodó betegség). Nála ilyet –
szemben apjával – sohasem észleltek. Később még sokszor elvégezték Juhász
Gyulánál a Wassermann-reakciót, de mindig negatívnak
találták. Halála után agyát kiváló szakemberek dolgozták fel, és a vérbajnak
semmi nyomát sem lelték meg benne. Így nagy valószínűséggel a
Wassermann-reakció egyszeri félrevezető pozitivitása okozhatta a költő életre
szóló szorongását a vérbaj következményeitől. Elsősorban a vérbajos géniuszok
ismert elbutulásától rettegett, és ez motiválhatta róluk (pl. Munkácsyról,
Nietzschéről, Lenauról) írt verseit. A Wassermann-reakció időnként – különböző
más betegségek vagy hatások miatt – adhat átmeneti hibás pozitivitást (ilyen az
esetek 5%-ában fordulhat elő). Szomorú érzékelni e hibás orvosi lelet súlyos
lelki reakcióját Juhász Gyula egész további életére, megmagyarázva sorait:
„Nem csupán betegek
vagyunk, de nyomorultak is”
(Patológika, 1917.)
Lelki
betegsége
Az elmebetegségek széles
spektrumából érdemes kiemelni a két leggyakoribbat: a tudathasadást (az ún.
szkizofréniát) és a kedélybetegségeket (az ún. affektív pszichózisokat). Az
utóbbiak a gyakoribbak. Enyhébb megnyilvánulásai nem könnyen különíthetők el a
családi és társadalmi konfliktusok és csapások (munkahelyvesztés, anyagi
ellehetetlenülés, a szeretett társ vagy gyermek elvesztése) után jelentkező
természetes szomorúságtól, sőt „búskomorságtól”. Az emberek többsége azonban
ezen előbb-utóbb úrrá tud lenni. Vannak viszont olyan érzékenyebb lelkű
emberek, akik erre nem vagy csak orvosi segítséggel képesek. Érdemes három
csoportjukat megkülönböztetni: a depressziós személyiséget, a már esetleg gyógyszeres csillapítást igénylő
depressziós vagy mániás-depressziós kedélyállapotot
és a már általában kórházi kezelésre szoruló kedélybetegséget, amely csaknem mindig depresszió képében
jelentkezik.
Juhász Gyulában a depressziós személyiség szinte minden
jellegzetessége megtalálható: már tizenéves korától kedvetlen, pesszimista,
humortalan volt, amely csöndes, passzív, határozatlan magatartással,
szkeptikus, panaszkodó, borongós, aggályoskodó megnyilvánulásokkal társult.
Hiányzott belőle az életöröm, mindenben a rosszat vélte felfedezni. Mindezt
maga is érezte: „Bánat holdudvara vesz körül” – hiszen már első verskötetében
megfogalmazta:
„Alkonyi órák: ti
vagytok enyémek,
Mikor rózsafényben
fölragyog a lélek
S múltak tavaszából egy
dal erre téved.
Ti vagytok enyémek
alkonyi órák,
Mikor enyhe bánat
bársonya hajol ránk
S pompázva kinyílnak a
nagy álomrózsák…”
(Alkonyati órák, 1905)
Juhász Gyula lelki alkatában
később az ún. neuraszténia (amit jelenleg atípusos
depressziós kedélyállapotnak neveznek) jelei – túlérzékenységéből adódó
idegessége, fáradékonysága, gyakori alvászavara (emiatt rimánkodott: „Aludj te
is, te forró kába agy…” – Falusi éjszaka, 1913), nemi gátlásossága és
hipochondriája – elhatalmasodtak. Ezekhez társultak furcsa fóbiái: váci kispapsága
idején, tehát tizenhat-tizenhét éves korában kényszeresen, naponta
ötször-hatszor megnézte az ajtót, jól csukta-e be; fizikai szenvedésekkel
kívánta Istenhez kötődését erősíteni, így a cipőjéből származó szögeket nyomta
a bordái közé stb. E jelenségekről verseiből és elbeszéléseiből tudunk, ezért
lehetnek „költői” túlzások is.
Élete két korszakában –
Nagyváradon, majd az I. világháborút követő forradalmi események alatt, amikor
képességeinek megfelelő feladatot kapott – borongós kedélyét a túlzott aktivitás
(az ún. mánia) váltotta fel. Ilyen „jobb” időszakok azonban csak rövid ideig
adódtak életében. Ugyanakkor depressziós kedélyállapota alkotókészségét nemigen
befolyásolta betegsége eluralkodásáig. Ennek igazolására elég egy példa: Babits
Mihály ötvennyolc évig élt, és öszszegyűjtött versei négyszázötven oldalt
tesznek ki; az ugyancsak 1883-ban született Juhász Gyula ötvennégy évesen halt
meg, de összes verseit több mint ezer oldalon publikálták. Ezeken túl több
kötetre rúg – igen színvonalas, Adyéval vetekedő – publicisztikája, amelyben
sokkal harcosabb és életigenlőbb. Mintha ezeket nem is a „költő” Juhász Gyula
írta volna…
Depressziós személyisége és
életkörülményei miatt a szokásosnál nehezebben viselte el a folyamatos
megpróbáltatásokat. 1905. július 20-i levelében Kosztolányinak már így
panaszkodott:
„Hallgatásom
oka: teljes, tökéletes szellemi, erkölcsi, testi-lelki impotencia… Mostanában
örökké beteg voltam… A szenvedés fanatikusa lettem.”
Szélsőséges kedélyállapotáról már 1906-ban versben is
vallott:
„Ismeritek az érckarmú
lidércet?
Agyunkba markol és mi
futni tudnánk,
De megkövült kín szörnyű
árnya hull ránk
És fölöttünk csattog
keselyűd, vad Élet!
Jön éjszaka, mikor
lelkünk kigyúlad
S villámos fénnyel a
jövőbe lát
S dermedt bánattal,
sírva néz reád
Ó éj, ki szemed rémülten
lehunytad!
S élünk tovább és
vánszorgunk odább,
Futunk. Megállunk.
Várjuk a csodát,
Hogy meggyógyít a Tavasz
és az Élet,
A Szerelem, a Boldogság,
a Fantom!
Ügetnénk egyre, por lep
és nap éget
S ama napon megállunk
ama parton!
(Új szonettek II., 1906)
Költeményében szinte minden
baja fellelhető: az érckarmú lidérc = fejfájása; lelkének ritka kigyulladása =
feldobott mániás időszaka, amit követ a dermedt bánat = a depresszió. Az utóbbi
1907 után mind gyakrabban jelentkezett.
Depressziós személyiségének
gyökereit apjában találta meg:
„Apám, a régi tengerész,
Kitől e lelket
örököltem…
(In memoriam… 1915)
és
rájött:
„minden útam feléje
vezet.”
(Atyámhoz megyek… 1912)
Máskor apja fotóit nézegetve
jutottak eszébe a következő sorok:
„A korai halál párkái
várják
És én vagyok, sötét
költő, fia,
Kin nem segít se
asszony, se imádság,
Az élete neuraszténia.”
(Fotográfiák, 1918)
Hitt az eleve elrendeltetésben, baja örökletességében:
„Apámmal együtt ültem a
padon.
------------------------------------------------------
Szemébe néztem, a
szemembe nézett,
------------------------------------------------------
És hirtelen egy delejes
igézet
Fogott el s könnybe
vesztek szemeim.
Mi volt ez? Sejtés,
árnyék? Nem tudom már,
De megéreztem, hogy fia
vagyok
És éreztem, bennem mint
támadoznak
Az örökölt, a szunnyadt
bánatok.
(Fátum, 1907)
Apján kívül azonban családjában
más nem szenvedett szélsőséges kedélyállapotban vagy betegségben. Sőt, öccsét,
Endrét életvidám embernek mondták, és húga, Margit is jó lelki egészségnek
örvendett.
Depressziójának
elhatalmasodásától kezdve Juhász Gyula nyíltan vágyódott az „áldott semmi” után, „hol nem fáj az agy már”, és
„veszteg alszanak a homokórák” (Önarckép, 1918), ahogy megértéssel emlékezett
az életüket önkezükkel kioltókra már korábban is:
„De azokat siratni nem
szabad,
Akik emelt homlokkal
halni mennek,
Merész hajósai a
végtelennek,
Kik látva a tolongást
itt alant:
Közönnyel félreállnak, s
mosolyogva
Elindulnak szebb fényű
csillagokba.”
(Öngyilkosok, 1906)
Egyre gyakrabban gondolt ezért
az öngyilkosságra, ami persze a költőknél nem ritka, különösen a nyugatosoknál.
Először első tanári állomáshelyéről, Máramarosszigetről szökött el („futott” –
mint írta az Új szonettekben, 1907. február 9-én), és állítólag már akkor is az
önpusztításra készült. A következő munkahelye Léván volt, itt nagyon rövid
ideig bírta:
„A
magány úgy borult rám, mint az őrültre a kényszerzubbony”
– panaszkodott később Rozsnyai
Kálmánnak. Pestre utazott, és 1907 októberében a Lánchídról akarta magát a
Dunába vetni, de egy ismerősével való találkozása ezt megakadályozta. A
nagyváradi jobb időszaka után (1908 februárja és 1911 eleje között) Szakolcára
került, ahol
„a magány és sóvárgás
belengte
Mint enyhe tömjén mindig
a szobámat,”
(Szakolca, 1929)
majd innen 1913 nyarán Makóra.
Az utóbbi már közel volt vágyott szülővárosához, Szegedhez. Mégis, az év végén
betegszabadságra ment, és ezután felkereste a nagy hírű Moravcsik professzort
Budapesten, de ő egészségesnek találta. 1914-ben azonban félig öntudatlan
állapotban ment fel újra a fővárosba, és március 6-án a Nemzeti Szállóban
mellkason lőtte magát. Egyhónapi ápolással mentették meg az életét a
Rókus-kórházban, de
„…Egy golyó megmaradt
Két borda közt…”
(Én költő vagyok, 1925)
benne. (Öngyilkossága után a
kórházban látogatta meg Eőrsi Júlia, és vette kezdetét plátói kapcsolatuk, amit
aztán később az írónő regényes történetté fantáziált.)
Depressziós kedélye súlyos
étvágytalansággal, testsúlycsökkenéssel, székrekedéssel járt együtt, és éjszaka
furcsa álmok kísértették, de elhatalmasodó depressziója ellenére az élethez
való ragaszkodás ösztönét is képes volt versbe foglalni (Vallomás az életnek,
1914).
Makóra visszakerülvén ő – a
hadiszolgálat alól felmentett tanár – próbált helytállni fronton harcoló társai
helyett is. Mindez nagyon kimerítette, és a háború borzalmai is megviselték.
1917 januárjában idegileg összeroppant, s 1917. március 10-én Budapesten
bekerült a Balassa utcai idegklinikára, „az élő halottak házába”.
indafotó
Kórházi kezelése – kisebb megszakításokkal – 1917. november
17-ig tartott (ennek során volt együtt Gulácsy Lajossal, akihez később
csodaszép versét írta), és ekkor vetette papírra ún. Patológika című
jegyzeteit. Nem gyógyult meg:
„Míg
csak neuraszténiásnak tudtam magamat, addig reggel volt a legnyomottabb
hangulatom. Igaz, ez most is megvan, de estére valósággal fizikai fájdalmat
érzek az agyamban és a szemeim mögött mintha valami nyomás volna.”
1917. április 17-én ezért
orvosilag elmebetegnek nyilvánították. Egy majdnem sikeres újabb öngyilkossági
kísérlete után Széchenyi képében fogalmazta meg tettét:
„…És néha, kora fagyok
ködös éjén,
A pisztolyával babrált
eltűnődve
S mint kandi gyermek,
úgy bámult a csőbe…”
(Széchenyi, 1918)
A társadalmi események azonban
felrázták, ezért 1918-ban javult állapota:
„Nem bántanak már engem
e bánatok,
Nem az voltam én, aki ma
már vagyok,”
(Régi verseim elé, 1918)
de ez csak átmeneti enyhülésnek
bizonyult. 1919-ben már újra érzékeli a vészt:
„Alszol, de élsz! Az éji
csendben
Fölébredsz és megállsz
felettem,
Szívemre szorítod kezed.
Rád ismerek, mester,
követlek
S a csöndes és bús
őrületnek
Pallóján indulok veled!”
(A démonhoz, 1919)
Sőt, várta a kivédhetetlent:
„Hátat fordítva a
világnak
Fekszem s elnézem a
falat…
Valami örvény nyílik
lassan…
Nézzük bízvást
mélységeit…
A por hadd hulljon porba
vissza…”
(Betegen, 1919)
1921-ben kényszernyugdíjazták,
meglepő módon ez jótékonyan hatott lelkiállapotára. Kiszabadulhatott az iskolai
robotból (noha 1921-től tíz évig nyugdíját nem folyósították), és újságíróként
tevékenykedhetett Szegeden. A húszas évek ezért élete legtermékenyebb
időszakának bizonyultak, ekkor vívta meg hősies harcát a hivatalos értékrenddel
és kultúrpolitikával szemben. Eközben sem feledhette azonban a veszélyt:
„Menekülünk a
láthatatlan
És ismeretlen rém elől,
Ki ránk les százezer
alakban
És egyszer mégis csak
megöl…
----------------------------------------
Megengedi, hogy
meneküljünk
Mámorba, ködbe, bús
vakon,
Hogy végre lássuk: itt a
vesztünk
S érezzük: nincsen
irgalom!”
(Haladék, 1926)
S nem tévedett, a tízéves
heroikus és magányos küzdelme minden meglévő energiáját felemésztette. 1929
februárjától újra kezelésre szorult, mégpedig a budapesti Schwarz-féle
idegszanatóriumban, ahol novemberig kezelték, sikertelenül:
„Jőjj tompa kín, kopár bú,
lomha kétség,
Világokat felhőző
unalom!
Magányos szenvedésem
odújába,
Mint sebzett medve,
behúzom magam
S tavaszig ott maradok
hangtalan…”
(A szépség betege, 1929)
Hazatérte
után
„Csonttá soványodva,
állandó remegő szorongásban, gyötrő agynyomással ágyban fekszik, nem tud aludni
és nem tud enni”
– írta Kilényi Irma e szomorú
jelentést Babits Mihálynak 1929. november 17-én. Ilyen előzmények után került a
szegedi idegklinikára, pedig ekkor sorsa éppen rendeződni látszott. 1929-ben
megkapta a Baumgarten-díjat, amit a következő két évben is folyósítottak neki.
Korábban megszüntetett nyugdíját is újra átutalták. A szegedi értelmiségi
fiatalok pedig egyre nagyobb tisztelettel övezték.
A
végkifejlet
A negyvenhat éves Juhász Gyulát
1929. november 22-től kezdve 1937-ben bekövetkező haláláig kilenc alkalommal
kezelték a szegedi Ideg- és Elmegyógyászati Klinikán, ottani kórtörténetét
ismertette Miskolczy Dezső. Először azért vették fel, mivel
„szegény öreg édes Anyja
éjjel-nappal ápolja, mellette van, mert öngyilkos akar lenni, ezt véli egyedüli
megoldásnak irtózatos helyzetében.”
(E sorok is Kilényi Irmának Babits Mihályhoz írt leveléből
valók.)
A kórházi felvételekor
elmondta: súlyos depressziója arra a szorongató érzésére vezethető vissza, hogy
„én”-jét elveszítette, és ezáltal „szellemi felépítmény” nélküli, vegetatív
életre kényszerült. Mély depressziója az akkor szokásos ópiumkezelés hatására
javult, ezért 1930. március 8-án hazaengedték. A „rém” azonban nem engedte:
„Bennem jár, hallom,
mint kopog
Álomtalan, vak éjeken,
Kopog, dobog, indul,
megáll
És jár tovább hűségesen.
Figyeli néha, alszom-e?
Figyelem néha: alszik ő?
Fölöttünk ápolónk
virraszt,
A végtelen és bús idő…”
(A rém, 1930)
1930. július 16-án újból fel
kellett venni a szegedi „élő halottak házába”, mivel depressziója annyira
súlyosbodott, hogy az ágyból sem kelt ki sok napon át, mozdulatlanul feküdt, és
beszélni sem igen lehetett vele. Ekkor lázkúrában is részesült 1931. július
3-ig, amikor kérésére hozzátartozói hazavitték.
1931. július 15-én már
eszméletlen állapotban szállították be a klinikára, amit a Veronal túladagolása
okozott. Világossá vált, hogy a kezelések ellenére súlyos depressziója időről
időre visszatért, és testi-lelki gátoltsága oly fokot ért el, hogy képtelenné
vált elhatározásra, cselekvésre, szellemi tevékenységre. Értelmi képességeit
ugyanakkor – ismeretkincsének és ítéletalkotásának épsége alapján –
érintetlennek találták. Betegségéért önmagát okolta, kezdetben korábbi
iszákosságával, később vérbajával magyarázva „gyógyíthatatlannak” tartott kóros
állapotát, ezért a halált megváltásnak tartotta volna. Ráadásul ekkor is
igaznak bizonyult 1917-ben leírt önmegfigyelése:
„Folyton diagnózisokat
állapítok meg magamról és valami határtalan vágy él bennem, hogy elolvassam a
kórrajzomat.”
Meg volt győződve vérbajos agyi
szövődményéről, ezért
„A legfájóbb mégis
öntudatosan látni, milyen imbecillisnek [értelmileg leépültnek] mutatkozom,
holott tudom, hogy mit kellene tennem, de valami, ami már erősebb, mint én, nem
engedi,”
emiatt
„Csak vergődöm napról
napra, egyetlen örömöm (?) az a néhány óra, amelyet alva, öntudatlanul
tölthetek.”
(Patológika, 1917)
Kórházi kezelései alatt
állandóan erős fejfájásra, gyomorfájásra és székrekedésre panaszkodott. Az
utóbbi jellemző a depressziósokra, de a morfium is okozhatta. Érdekes módon
fejfájása placebo jellegű „gyógyszer”-kezelésre is enyhült. 1931. július 26-án
csekély javulás mellett engedték ideiglenesen haza.
1932. augusztus 1-jén megint
fel kellett venni az idegklinikára fejfájása, szorongása, gondolatnélkülisége
és öngyilkossági gondolatai miatt. Október 12-én, próbaidőre, hazaengedték, és
mivel állapota kedvezően alakult, otthon maradhatott.
1933. február 5-én került
ötödször a klinikára, mivel csak véletlenen múlt önakasztásának megakadályozása.
Felvétele után hosszú ideig feküdt mozdulatlanul („minden mozgás fájdalmas” –
mondta), táplálkozni és felkelni sem akart, gondolkodása is meglassúbbodott a
betegsége előidézte általános gátoltság miatt. Állapota aztán lassan javult, és
kórházi tartózkodásai során először dolgozni is kezdett, ekkor írta versét a
főnővérnek, aki rendszeresen vigasztalta:
„Szépen süt a nap,
mondják. Ó igen,
A sírokra is szépen süt
a nap,
Apám sírjára is, ki
itthagyott,
Fiatalon, egy nagy
szomorúsággal,
Amely egyetlen
örökségem…”
(Egy kedves vígasztalónak, 1933)
Versében egyben magyarázatot is
adott bús kedélyének hátterére. Sőt, április 8-án meg is mutatta magát:
„…engem
Elhibázott az Ismeretlen
Mester
És most egy kertben,
amelyet talán
A paradicsom
ellentéteként
Teremtett, bűnhődöm nagy
vétkemért,
Mert egyszerűen
gazdagítani vágytam
A világot és embert s
úgy szerettem
Az életet, ahogy a
gyermekek.
Mindig is nagy gyermek
maradtam én…”
(Önarckép, 1933)
1933. április 9-én
hazaengedték.
De már július 5-én hatodszor
kellett visszavinni a klinikára súlyos depressziója miatt. Ekkori viselkedése
már agresszív és ingerült: „összeférhetetlen”, de a kezelés hatására állapota
megint lassan javult. Sőt, szeptember 2-án már verset is írt:
„Dísztelen ének ez, mint
kopár halom,
Hol névtelen halott
virrasztja a telet,
-----------------------------------------------------
Dísztelen ének ez, mint
a hamuszínű
Alkonyi fellegek
november elején
-----------------------------------------------------
Dísztelen ének ez,
halottas, elhaló,
Magát siratja itt
magában valaki
-----------------------------------------------------
Dísztelen ének ez, a
semmiségbe megy,
Mint a füst. Néma vád,
vigasztalan panasz
--------------------------------------------------------
A költő mondja e
dísztelen éneket,
Költő, elátkozott,
költő, elkárhozott,
Már régen daltalan,
régen reménytelen,
Beteg madár, aki álmában
felzokog.”
(Panasz, 1933)
Október 30-án bizakodó
hangulatban hazabocsáthatták, és ekkor csaknem egy évig elmaradt az újabb
kórházi kezelés, de sajnos költői énje ez idő alatt hallgatott.
1934. július 25-én vették fel
hetedszer a klinikára, először a zárt osztályra, teljes apátiája miatt: nem
evett, nem aludt, nem beszélt senkivel. A kezelés hatására állapota javult,
noha elmondása szerint az agyában ürességet érzett a – nem igazolható – „áz
folyamatos rombolása miatt”. Orvosai javaslatára vonakodva, de verseket is írni
kezdett, így az 1934. év kórházban eltöltött ősze volt 1929 óta a
legtermékenyebb időszaka.
„Egy hangszer voltam az
Isten kezében,
Ki játszott rajtam
néhány dallamot,
Ábrándjait a boldog
szenvedésnek,
Azután összetört és
elhagyott.
Most az enyészet kezében
vagyok.
De fölöttem égnek a
csillagok.”
(Egy hangszer voltam… 1934. szeptember 3.)
Egy másik költeményében Nietzsche
képében vallott önmagáról:
„Mindig magányosabb lett
-----------------------------------------------
És hallgatott az éjben,
Mely körülvette őt,
Míg mosolyogva állt meg
Az elmúlás előtt.”
(Nietzsche, 1934. szeptember 24.)
Nem disszimulált:
„E nagy, mély csönd
szent közönyében érzi,
Mily idegen már tőle a
világ
És a halálra gondol,
mely kitépi
Lelkéből vérző gondjai
nyilát.”
(Béke, 1934)
Talán orvosait nyugtatta e
sorokkal:
„Eljön mindenkinek a
pillanat,
Mikor egészen egyedül
marad,
Mikor mellette senki,
semmi más
És nem segít se átok, se
sírás…”
(Venit summa dies… 1934)
(E cím Vergiliustól vett
idézet: „Eljött a végső nap…”)
De nem érezte tragikusnak az
elmúlást:
„Lehullt levél én,
elenyészek.
Avar leszek majd az
avarban,
Míg fölöttem a fiatal
fák
A lombjaikat diadallal
Az örök égnek felmutatják.”
(Fák, 1934)
1934. december 22-én
karácsonyra hazavitte az édesanyja.
Másfél év múlva azonban megint,
most már nyolcadszor, mentők szállították a kórházba, mivel 1936. május 14-én
gyógyszerekkel öngyilkosságot követett el. Ekkor látogatta meg Szabó Lőrinc:
„Napok
óta ágyban feküdt, olyan volt, mint egy múmia. Szorosan a falnak fordult,
egészen odalapult, a dunyhát és két öklét az arcára nyomta, hogy ne lásson, és
akkor se lássák, ha meg találnák fordítani.”
A kezelés – váltakozó állapotok
után – újra javulást hozott, ezért kérésére 1936. július 23-án hazaengedték.
De hamarosan eljött a végső
nap. Az idegklinikáról való utolsó (1936. július 23-i) távozása után rokonai
állandó lehangoltságáról számoltak be, senkivel sem érintkezett, még
édesanyjával sem beszélt. Csak erős altató hatására tudott aludni, étvágya
azonban kielégítő volt, de az újságolvasáson kívül mást nem csinált. 1937.
április 5-én nem kelt fel a szokásos időben, sőt édesanyja tíz óra tájban sem
tudott lelket verni belé. Ekkor vette észre, hogy az általa őrzött
veronálosdoboz, amelyben a költőtől távol, elrejtve tartotta a napi adagokra
elkülönített gyógyszert, üres. Eszerint a gyógyszeres önmérgezésre április
4-én, születésnapjának estéjén kerülhetett sor. Édesanyja azonnal értesítette
húgát, Margitot, ő pedig az akkor még Szegeden dolgozó orvos unokatestvérüket.
Dr. Kálló Antal mentőt hívott, de a klinikán minden orvosi erőfeszítés
hiábavalónak bizonyult, mély öntudatlanságából már nem tudták visszahozni.
Szívműködése a folyamatosan adott nagy dózisú gyógyszerek ellenére egyre
gyengült, és a légzőközpontját is hiába ingerelték az akkor legkorszerűbbnek
tartott gyógyszerekkel. Így 1937. április 6-án, délután 6 óra 45 perckor halt
meg az ötvennégy éves Juhász Gyula.
A
kórtörténet értelmezése
Juhász Gyula lelki betegsége
megmagyarázható. Édesapjától olyan „családi” géneket örökölt, melyek erősen
hajlamosítottak a szélsőséges kedélyállapotra. E genetikai adottságát azután
előnytelennek vélt külleme, túlérzékeny személyisége, anyjához fűződő túlzott kötődése,
részben megalapozatlan, részben érthető és egyre súlyosbodó kisebbrendűségi
komplexusa (hiszen az egyetemen a Négyesy-szemináriumnak még ő volt a vezető
személyisége, aztán társai – Babits Mihály, akit ő fedezett fel, és Kosztolányi
Dezső – túlszárnyalták őt) mindinkább felszínre hozta. De érdemes megemlíteni
személyiségének szinte kivételesnek mondható, pozitív tulajdonságait: ő tudott
örülni kortársai sikereinek is, önzetlenül segítette a fiatal költőket, mint
József Attilát, őszintén lelkesedett mások céljaiért, például Kassák Lajost
irodalmi Nobel-díjra javasolta. Lelkiállapotát ugyanakkor – érthetően – tovább
rontotta, hogy nem kapott képességeihez illő tanári kinevezést. Végül durva
megbántásai (1912-ben elnyerte a Petőfi Társaság névtelen pályázatának díját,
de utána megmondták neki, csak azért, mert azt hitték, a pályaművet Kozma Andor
írta), a nők részéről ért visszautasítások, szegénysége, sőt időnkénti
nélkülözései olyan mértékben provokálták depressziós személyiségét, hogy
szélsőséges kedélyállapota egyre súlyosbodó mértékben uralkodott el rajta, és
depressziója ellen élete végén már küzdeni sem volt hajlandó. Hangsúlyoznom
kell viszont, hogy Juhász Gyula nem volt őrült.
Az életében írt utolsó versek is kristálytiszta és valóságos képet adnak
lelkiállapotáról meg a világról, és talentumának egyértelmű bizonyítékai. Nem
voltak hallucinációi, és nem épült le szellemileg, viszont állandó önvizsgálata
a túlérzékeny és szélsőséges kedélyű művészt téveszmékbe kergette (utalok a
vérbaj vagy alkohol okozta szellemi leépülésével kapcsolatos félelmeire), és
depressziója ihletét meg életkedvét, sőt végül életét is kioltotta. Ámde
műveiből minden orvosi leírásnál mélyebben ismerhetjük meg a depressziós
személyiség, majd a szélsőséges kedélyállapot, végül a depressziós betegség
kínjait és mibenlétét, így a költő még szenvedéseiből is értéket csiholt
számunkra.
A szélsőséges kedélyállapotnak
és betegségnek két fő típusa ismeretes. Az egypólusúnak kétfajta
megnyilvánulása lehet: a ritka csak mániás és a gyakori csak depressziós
kedélyállapot, illetve betegség. A kétpólusúra a mániás és depressziós fázisok
váltakozó megjelenése a jellemző. Ezen belül is három altípust különítenek el,
a II. altípusban az enyhébb mániás
fázisokat a súlyosabb és hosszabb depressziós fázisok váltják fel. Az
érintettek állapota progrediálhat: a kezdeti depressziós vagy
mániás-depressziós (ún. cikloid) személyiség átmehet a már súlyos lelki terhet
jelentő szélsőséges kedélyállapotba, amely azonban az alkotást még nem gátolja,
sőt e pokoljárás kínjai akár segíthetik is a költőt a lélek rejtett bugyrainak
feltárásában. Végül – a legsúlyosabb esetekben – a szélsőséges kedélyállapot
már átlépheti a betegség küszöbét, amely általában egyben az „élő halottak
házába” való bebocsátást is jelenti, és ebből az élőhalottságból sokan önként a
valódi halottságba menekülnek. Mindezek kísértetiesen ráillenek Juhász Gyulára,
aki tehát a mániás-depressziós kedélyállapot II. típusában, majd depressziós
betegségben szenvedett, és önkezével vetett véget életének. E lelki bajért a 23
pár kromoszómának mintegy öt helyén lévő gének a felelősek, és hatásuk
elsősorban az agy homloklebenyében lévő központok csökkent
szerotonintermelődése révén érvényesül. Mindezek azonban csak a hajlamot
jelentik, amit ártó külső hatások provokálhatnak (és ebben bőven volt része
Juhász Gyulának), vagy esetleg védő tényezők (a pozitív családi hatásoktól az
életmódon át a gyógyszerekig) elnyomhatnak. Juhász Gyula kórképében az elsőfokú
rokonok 15%-ának érintettsége várható, valójában azonban 25% bizonyult
betegnek. A két szülő és a két felnőttkort megért testvér közül az édesapa volt
depressziós. Az ilyen számbeli eltérések az egyes családokban gyakoriak, mivel
a genetikai szabályszerűségek csak a nagy számokra (sok család összesített
adataira) érvényesek. A szélsőséges kedélyállapot és betegség orvosi
kezelésében az elmúlt években jelentős előrelépésnek lehettünk tanúi,
elsősorban az egyre hatékonyabb gyógyszereknek köszönhetően. Így ma Juhász
Gyula állapota bizonyosan javítható lenne, sőt valószínűleg ennek betegségbe
torkollását is meg lehetne akadályozni. A költő viszont ekkor nem mutathatná
meg „elkének örvényét” és „dermedt bánatát”.
Juhász Gyula életét szélsőséges
kedélye határozta meg. Emiatt nem nősült meg, és mondott le a gyermekáldásról,
amely például öccsének megadatott.
Lelki betegsége jelentősen
megrövidítette életét is. Édesapja negyvenkilenc éve, édesanyja kilencvenegy
éve alapján Juhász Gyula várható élettartama hetvenhárom év. Ebből tizennégy
évet rabolt el a betegség. A rendelkezésre álló kórházi adatok szerint testi
egészsége kifejezetten jónak volt mondható, az önként vállalt halál nélkül
tehát hosszú ideig élhetett volna. Húga (nyolcvannyolc év) és öccse
(hatvankilenc) élettartama meg is felelt e várakozásoknak, figyelembe véve a
nemek eltérő életesélyeit. Arra is érdemes utalni ugyanakkor, hogy édesapja is
hetvenhat évig élhetett volna, ha fiatalkori vérbajos fertőzése és súlyos
depressziója nem pecsételi meg sorsát. Az apai gének nélkül pedig a fiára is
sokkal szebb jövő várt volna. Viszont éppen lelki szenvedései hozták ki költői
adottságai maximumát, mindezek ismeretében ezért nem érthetek egyet
Testamentumával (1919):
„Ha emlékeztek, mit
daloltam én,
Ne kérdezzétek majd, ki
voltam én.
Nem a pacsirta fontos,
csak a dal,
Mely a nem múló, szent
összhangba hal.
Én botorkáltam s
botlottam sokat,
De nem szűntem dúdolni
dalomat.
Szomorú volt a versem,
jól tudom,
Csüggedten álltam
sokszor féluton.
Én vétkem, én nagy
vétkem, érezem,
Hogy nem láthata
könnyemtől szemem
Sokáig a fölpirkadó
napot…”
– mivel éppen kórtörténetének
megismerése teszi életművét megrázóan emberivé.
Köszönetnyilvánítás
Nagyon hálás vagyok dr. Péter
Lászlónak és dr. Csaplár Ferencnek a fontos információkért és a kézirat
elolvasása után közölt hasznos megjegyzéseikért. Különösen köszönöm dr. Thekás
István segítségét, aki a családi adatok és ismeretek közlésével segítette
tanulmányom megírását. Végül sokat köszönhetek Bodnár Máriának a nehezen
beszerezhető irodalmi források rendelkezésemre bocsátásáért.
Felhasznált
források
Ø Ady
Endre: Válogatott levelei. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1956.
Ø Belia
György (szerk.): Babits – Juhász – Kosztolányi levelezése. Új Magyar Múzeum. 3.
Akadémiai Kiadó. Budapest, 1959.
Ø Csaplár
Ferenc: Pesszimizmus, részvét és szeretet. Juhász Gyula indulása, 1883–1902.
Egyetemi szakdolgozat, 1961; egy fejezete publikálásra került: A váci
intermezzo. Fejezet Juhász Gyula életéből. Irodalomtörténeti Közlemények 1965.
2. szám. 204–210. p.
Ø Diószegi
Sámuel: Hic fuit…. Juhász Gyula, 1883–1937. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962.
429–431. p.
Ø Féja
Géza: Juhász Gyula rejtélye. Kortárs 1958. 2. szám. 250–256. p.
Ø Juhász
Endre: Megjegyzések Péter László dr. „Juhász Gyula szerelmei” tanulmányához.
Kézirat.
Ø Juhász
Gyula: Juhász Gyula összes versei. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest, 1959.
Ø Juhász
Gyula: Patológika. Juhász Gyula összes művei, V., Prózai írások, 1898–1922.
(Szerk. Péter László.) Akadémiai Kiadó, Budapest, 555–564; 692–695. p.
Ø Juhász
Gyula: Holmi. Genius Kiadó, Budapest, 1929.
Ø Juhász
Gyula: 1883–1937. (Szerkesztette: Paku Imre.) Magvető Könyvkiadó, Budapest,
1962.
Ø Kilenyi
Irma levele. Belia György (szerk.): i. m. 326–327. p.
Ø Kosztolányi
Dezső: Írók, festők, tudósok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1958.
Ø Lakatos
Attila–Péter László: A Kálló család gyulai eredete. Lakatos Attila–Péter László:
Juhász Gyula és Gyula. A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai, 10. Gyula,
1959.
Ø Magyar
László: Anna a betegágynál. Juhász Gyula, 1883–1937. Magvető Könyvkiadó,
Budapest, 1962. 526. p.
Ø Miskolczy
Dezső: Juhász Gyula betegsége és halála. Orvostörténeti Közlemények 27 (1963)
165–203. p.
Ø Móra
Ferenc: Juhász betegsége. Juhász Gyula, 1883–1937. Magvető Könyvkiadó,
Budapest, 1962. 245. p.
Ø Nagymihály
Sándor: Egyszer beszéltem vele. Halk beszélgetés Annával, Juhász Gyula legszebb
szerelmi verseinek múzsájával. Magyar Hírlap 1937. április 25. 93. szám és
Juhász Gyula, 1883–1937. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962. 172. p.
Ø Péter
László: Adatok Juhász Gyula életrajzához. Irodalomtörténet Közlemények 1959.
63. (2. szám) 307–328. p.
Ø Péter
László: Juhász Gyula betegségtudata. Orvosi Hetilap 1983. 124. 1205–1207. p.
Ø Rozsnyai
Kálmán: Pauvre Leian. Emlékek Juhász Gyuláról. Napkelet 1937. július 1.
439–444. p.
Ø Szabó
Lőrinc: Találkozások. Juhász Gyula, 1883–1937. Magvető Könyvkiadó, Budapest,
1962. 500–506. p.
Ø Vásárhelyi
Júlia: A fiatal Juhász Gyula. Délmagyarország 1940. 10. szám, 3–24. p.
(Különnyomat.)
*
Forrás:
Ponticulus Hungaricus XVI. évfolyam 7–8. szám · 2012.
július–augusztus
Kortárs 2002/5. 83-101. p.
