Az irodalmi köztudat úgy
érzi őt Goethe párjaként, ahogy a weimari szobortalapzaton állnak: kéz a
kézben. A német irodalom fénykorának a megalapozói voltak ; életük és
munkásságuk egy fontos évtizedre kapcsolódott össze. Ám Schiller tíz évvel
fiatalabb volt, és a halál huszonhét évvel előbb elragadta, mint zseniális
barátját. Életútja is küzdelmesebb volt. Apja felcser; ő ugyancsak medicinát,
majd jogot tanult, s ezredorvosként indult pályáján, de kaszárnyafogságot
szenvedett, mert Mannheimben megnézte saját s első drámai művének a Haramiák-nak (1781) hatalmas sikerű
előadását. Ez a mű a német romantika első szakaszának, a viharos Sturm und Drang-nak a zászlóbontása
lett, s a szerző ezután megpróbált mint színműíró egzisztenciát teremteni
magának. Hiába volt azonban a kiváló polgári szomorújáték, az Ármány és szerelem (1784), majd a nemes
verető történelmi dráma, a Don Carlos
(1787) lelkes fogadtatása, hiába lett ő maga 1789-ben a jénai egyetemen a
történelem professzora, az anyagi gondok még sokáig elkísérték. Pedig
hihetetlen munkabírással dolgozott. Kiváló reflexív költemények és balladák,
fontos esztétikai és történelmi írások kerültek ki tolla alól; megalapította a Hórák c. folyóiratot, amely a német
romantika legfontosabb orgánuma lett, s ekkortól mélyült el baráti és művészi
kapcsolata Goethével. 1799-ben Weimarba költözött, s az ottani színház kínálta
lehetőségek új, nagy lendületet adtak drámaírói munkásságának. Egymás után írta
és vitte színre történelmi drámáit, amelyekben váltogatva a klasszicizmus, a
romantika és a realizmus jegyei érvényesültek; ezek a Wallenstein-trilógia (1800), a Stuart
Mária (1801), Az orléans-i szűz
(1801), A messinai menyasszony s
utolsó nagy népi drámája, a Tell Vilmos
(1804).
A sokoldalú Schiller
legfőképpen mégis drámaíró volt, mégpedig az első a német irodalomban, aki nem
könyvdrámákat, hanem ízig-vérig színpadra termett darabokat írt, színre való
jellemeket formált, és kiváló érzéke volt a színi hatáshoz. Ifjúkori zseniális remeke,
az Ármány és szerelem a maga nyers
realitásával és érzelmi izzásával maradéktalanul frissen hat mai előadásban is.
A később írt verses történelmi tragédiákban Schiller fontos esztétikai elve, az
idealizmus lépett előtérbe; ez és a fennkölt retorika meg a terjengősség már
távolabb esik a mai ízlésünktől.
A Don Carlos-on öt évig dolgozott írója; Shakespeare metrumát, az
ötös-hatodfeles jambust (blank verse) használta hozzá. A majd ötezer sornyi
terjedelmet az első előadás számára jócskán le kellett rövidítenie. A
történelmi anyagot szuverén módon formálta céljaihoz és a drámai hatáshoz. A
valódi Fülöp királyból, a trón fantáziatlan és érzéketlen bürokratájából, aki
az események idején negyven éves volt, megtört aggastyánt alkotott, a trón
rideg magányában reménytelenül szeretetre szomjazó, rossz lelkiismeretű
zsarnokot. Az ő ideális lelkületű, nagy tehetségű Carlosa a valóságban zavaros
fejű, egzaltált ifjú volt, s biztosan nem fűzte szerelmi szenvedély a
királynéhoz, akit tizenöt éves korában, az esküvőjén látott meg először. A mű
igazi hőse az író leleménye: Rodrigo Posa márki, a szabadságeszme egyik
legkiválóbb bajnoka a világirodalomban.
A mű 1970-ben került
először magyar színpadra, Vas István fordításában. A dráma nyomán készült opera
Verdi egyik legnépszerűbb alkotása lett.
*
DON
CARLOS
Főbb
szereplők:
II. FÜLÖP, spanyol király ; VALOIS ERZSÉBET, a felesége;
DON CARLOS, trónörökös; EBOLI HERCEGNŐ, udvarhölgy; RODRIGO POSA MÁRKI, máltai
lovag; ALBA HERCEG, hadvezér; LERMA GRÓF, a testőrség parancsnoka; DOMINGO, a
király gyóntatóatyja; FŐINKVIZÍTOR
I.
FELVONÁS
Aranjuezben, a király nyári
lakának kertjében Don Carlos infáns, a király huszonhárom éves fia, aki nemrég
tért haza az alcalái egyetemről, Posa márkival, gyerekkori játszópajtásával
találkozik. Posa bejárta Európát, s Flandriában is időzött, ahol a polgárság
egy ideje új hitet követ, és fegyvert fogott, hogy lerázza a spanyol igát. A
csüggedt herceg Posa szeretetéért esd; emlékezteti rá, hogyan vállalta egyszer
az ő csínyéért helyette a súlyos büntetést. Elárulja, hogy apját, Fülöpöt, aki
oly ridegen nevelte, képtelen szeretni, és még kevésbé azóta, hogy feleségül
vette az ő imádott menyasszonyát, Erzsébetet. Megvallja, hogy kétségbeesetten
imádja mostohaanyját, de a szigorú etikett miatt még szót sem tud váltani vele.
Posa megígéri, hogy felkeresi a királynét, és kimódolja, hogy barátja
négyszemközt beszélhessen vele.
A királynét látjuk
udvarhölgyei között; szavaiból kitűnik, hogy vágyik vissza hazájába, francia
földre, hogy szenved az udvari rendtartás bilincseitől, hogy még gyermekét is
csak az előírt órában láthatja. Posa márki jelentkezik kihallgatásra; még a
párizsi udvarból ismeri a királynét, s leveleket hoz neki anyjától s
fivéreitől. Erzsébet különféle ürügyekkel eltávolítja az őrizetét ellátó
udvarhölgyeket, s Posa kérésére engedélyezi, hogy Carlos látogatást tegyen
nála.
Az infáns lángoló szavai,
viharzó szenvedélye meghökkenti, s csillapítani igyekszik az ifjút. Beismeri,
hogy férje mellett a kötelesség és becsület tartja, arra is céloz, hogy valaha
szerette Carlost, de józan logikával rávezeti, hogy az ifjú már sem
szépszerével, sem erőszakkal nem szerezheti meg őt. Jobb hát, ha érzelmeit,
energiáit országa javára fordítja, ha majd a korona az övé lesz.
A király jön grandjai kíséretében
– Carlos és Posa még idejében távoztak, s a király egyedül s erős
felindultságban találja feleségét. Haragjában száműzi az ügyeletes első
udvarhölgyet, s kifejezi rosszallását, hogy a királyfi nincs jelen a
ceremónián.
A királyné iménti szavai
erőt öntöttek a csüggedt hercegbe. Most már hajlandó a flandriai felkelők
ügyére is gondolni, amire az imént még hiába buzdította barátja, s úgy dönt,
hogy másnap kihallgatást kér a királytól.
II.
FELVONÁS
Másnap a madridi palotában
Carlos megjelenik Fülöp előtt, de csak nyomatékos kérésével éri el, hogy Alba
herceg távozzék, s ő négyszemközt szólhasson apjával. Keserűen felpanaszolja
háttérbe szorítottságát, az apjától tapasztalt, alig leplezett gyűlöletet, s
forró szavakkal ajánlja fel neki szeretetét. A király már-már meghatódik, de
amikor fia arra kéri, hogy a kegyetlen Alba herceg helyett, aki csak hóhéraira
számít, ő küldje a lázongó Németalföld megbékítésére induló sereg élén, a
kérést ismételten elutasítja.
A távozó Carlost a királyné
lakosztálya előtt egy apród megállítja, és titokzatoskodva levelet nyújt át,
amely E. szignóval szerelmi légyottra hívja az infást. Egy kulcsit is átnyújt,
elmagyarázva, merre van a szoba, ahol várják. Carlos eszeveszett boldogságában
még az épp arra térő Alba herceget is összecsókolja, s rohan a megjelölt
szobába – ahol Eboli hercegnőt találja. Nem képes leplezni zavarát és
csalódottságát. Mivel az apródtól a hercegnő már hallotta, milyen kitörő
örömmel fogadta imént az infáns a levelet, látnia kell, hogy az mást szeret. A
helyzet megalázó, bár Carlos igyekszik ezen gyengédségével enyhíteni. Megtudja
közben, hogy a király ismételten ajánlatokat tett a szép ifjú lánynak. Eboli
csalódva, szégyenben és kétségbeesetten marad magára. A korábban már megfigyelt
jeleket s iménti tapasztalatait összevetve kikövetkezteti, hogy az infáns a
királynét szereti, s nem viszonzatlanul, sőt azt is bizonyítja látja, hogy
bűnös viszonyt folytatnak. Akkor hát a királyné tündöklő erénye szörnyű
képmutatás! Bosszúvágy ébred benne, s úgy dönt, hogy mégis enged a király
unszolásának.
Domingo, a király
gyóntatója és Alba herceg is összevetik észrevételeiket, s felismerik, hogy a
királyné és Carlos szerelmesek. Ennek megörülnek, mert az infánst mindketten
veszélyesnek tartják, különösen a dominikánus, mert sejti, hogy az majd az
egyház támasza nélkül akarna kormányozni. Jön Eboli, aki találkát kért a
pátertől, ő volt ugyanis a király szerelmi ajánlatainak szégyentelen
közvetítője, sőt támogatója. A hercegnő közli, hogy enged. A pap arra is
ráveszi, hogy mint a királyné bizalmasa próbáljon tőle terhelő bizonyítékokat
elorozni.
Don Carlos titokban
találkozik Posával a karthauzi klastromban. Újra beszélni akar Erzsébettel,
mert nála van egy levél, amely bizonyítja, hogy Fülöp király Ebolit környékezi.
Reményét Posa lehűti, a levelet összetépi, s meggyőzi barátját, hogy a
boldogsághoz nem ilyen út vezet. Ismét ígéretet vesz tőle, hogy minden erejével
nagy hivatása betöltésére törekszi, s ennek fejében megígéri, hogy újabb
találkozót eszközöl ki a királynénál.
III.
FELVONÁS
A király emésztő gondok
közt, álmatlanul töltötte az éjszakát. Előtte a „bizonyítékok”, amiket Eboli
szerzett Erzsébet ládikájának felfeszítésével: rajongó levelek, amelyeket
Carlos írt Erzsébetnek. Hívatja Domingót meg Albát, őszinte szót követel tőlük.
Azok sajnálkozást mímelve, készséggel tálalják elébe az alantas rágalmakat a
királynéról, amelyekben már korábban megegyeztek. A király sértett haraggal
küldi el őket, hiszi is meg nem is, amit hallott. Kétségek közt hányódva
embert, barátot áhít, akit nem önző érdek mozgat. Feljegyzései közt megtalálja
Posa nevét. Grandjai, akiket megkérdez felőle, egybehangzó dicsérettel említik
hőstetteit, szelleme és jelleme kiválóságát. A király maga elé rendeli.
Az ifjú máltai lovag
fellépése lenyűgözi a királyt. Büszke, bátor és szabad szellemet ismer meg
benne, aki nem kér kegyest, és nem fél semmitől. Merészen szól róla, mivé
változtatta Fülöpöt, a nagy Károly császár fiát a zsarnoki hatalom, amely
társadalom magának a királynak is visszaadná ember voltát. Mert aki magát
istenné tette, nem számíthat emberek együttérzésére, csak hízelgésre, hódolatra
és gyűlöletre. Szavai szíven találják a királyt, aki érzi ugyan, hogy veszélyes
eszméknek szegődik cinkosául, mégis felszólítja Posát, hogy legyen híve és
barátja. Teljhatalmat ad neki, s felkéri, fürkéssze ki az infáns és a királyné
szívét, nyújtson bizonyosságot neki kínzó kétségei között.
IV.
FELVONÁS
Posa újra kihallgatást kér
a királynétól. Elmondja neki, hogy a király bizalmába fogadta; kihallgatást kér
Carlos számára, s Erzsébetre bízza, hogy elébe tárja a nagy tervet: az infáns
titkon Brüsszelbe megy, ott a felkelők vezetői lelkesen fogadják, ő élükre áll
és a spanyol hadak ellen fordul. Erre apja kénytelen lesz megadni neki, amit
eddig megtagadott: Németalföld alkirályi tisztét.
Lerma gróf, a testőrség
parancsnoka inti Carlost, hogy Posa feltűnő kegynek örvend a királynál,
annyira, hogy Fülöp még Albát is menesztette, jó lesz tehát óvakodni. Az infáns
tiltakozik a gyanúsítás ellen, de amikor Posával találkozik, kissé
bizalmatlanul fogadja. Barátja átadja neki a királyné írásos üzenetét, amitől
Carlos lelki egyensúlya helyreáll. Posa elkéri barátja levéltárcáját összes
bizalmi iratával, mert mint mondja, nála nagyobb biztonságban vannak.
Erzsébet felháborodottan
kér kihallgatást a királytól: ládikáját felfeszítették, értékes írásait
ellopták. A király viszontvádol, de felesége oly méltósággal s oly
támadhatatlan érvekkel utasítja vissza az alantas gyanúsítgatást, hogy a király
már-már meginog bizonyosságában. Ekkor Erzsébet észreveszi a királynál a
medaliont, amely Carlost ábrázolja, s amely ugyancsak feltört dobozában volt.
Méltatlankodása újra felszítja az ingatag király haragját, aki kis híján
tettleg bántalmazza. Erzsébet elájul, arcát felsérti; távozása körülményei az
udvar szájára kerülnek.
A zavart és bűntudatos
király előtt megjelenik Posa. Figyelmezteti, hogy a királyné és Carlos
összeesküvést szőnek ellene, és megmutatja neki az infáns levéltárcáját a
titkos iratokkal. A király bizalma iránta immár határtalan: kérésére elfogatási
parancsot is ad neki fia ellen az ígéret fejében, hogy Posa csak végső esetben
fordul e megoldáshoz.
E beszélgetésnek véletlen
tanúja lesz Lerma gróf, s most már komolyan inti Carlost a veszélyre. Az infáns
kétségbeesik, úgy érzi, csak egy barátja maradt, Eboli hercegnő. Neki akarja
feltárni szívét – s ebben a helyzetben lepi meg őt Posa. Hogy a veszélyes
vallomásnak elejét vegye, nem lát más módot: letartóztatja az infánst.
Eboli úgy érzi, az ő tettei
sodorták halálos veszélybe a herceget; összetörten a királyné elé omlik, s
bevall neki mindent. A féltékenységet a nemes lelkű Erzsébet megbocsátaná, de
amikor meghallja, hogy a hercegnő a király szeretője lett, száműzi
udvarhölgyét.
Posa jelenik meg a
királynénál. Halálra szántan búcsúzik tőle. Elárulja, hogy a nagy ügy sikere
érdekében merész és roppant bonyolult cselszövénybe kezdett, de egy apró
véletlen keresztezte a számításait. Nem maradt más módja megmenteni az infánst
és az ügyet, mint hogy magát áldozza fel; neki talán csak percei vannak hátra.
Kéri a királynét, bátran szentelje életét igaz szerelmének, és álljon Carlos
mellé, hogy nagy feladatát végbevihesse.
A grandok Fülöp szobája
előtt állnak, de a király senkit sem bocsát be, Posát várja. A márkit nem
találják. Jön Taxis, a postaminiszter, levelet hoz, amelyet Posa bízott rá nagy
titokzatosan, hogy Brüsszelbe továbbítsa. Bebocsátják, majd másokat is. Mint
hírlik, a király sírva fakadt a levél olvastán, Alba pedig diadalmasan lép elő
a fogadószobából: minden újra a régi!
V.
FELVONÁS
A börtönben Posa felkeresi
a trónörököst, s feltárja előtte cselszövényét: miközben mindent előkészített,
hogy Carlos még az éjjel elindulhasson Flandriába, feltűnő módon bízott Taxisra
egy levelet, amelyben minden gyanút magára terelt, Carlost pedig tisztára
mosta. E levél szerint ő törekedett a
királyné kegyeire, s ő akart a
flandriai lázadók élére állni. Biztos
benne, hogy Taxis azonnal rohant a királyhoz a levéllel, a király pedig elhitt
mindent, s őt eltéteti láb alól. S valóban, orgyilkos golyótól találva rogy
össze a márki.
A király grandjai élén jön,
hogy ünnepélyesen visszaadja fia szabadságát. A gyászába roskadt fiú azonban a
keserűség és harag önkívületében veti apja szemére, hogy meggyilkolta a
legnagyobb embert, akit a történelem formálhatott; szárnyaló gyászódája nemcsak
Fülöpöt, de még a grandokat is megrendíti. Odakintről vad hangzavar hallatszik:
Madrid népe fellázadt a hírre, hogy a népszerű trónörököst vérpad fenyegeti.
Alba herceg indul, hogy katonáival rendet teremtsen; a királyt aléltan viszik
el főemberei.
Carlost orvosa útján
értesíti a királyné: éjfélkor várja lakosztályában búcsúlátogatásra. Öltsön
barátcsuhát, s mint a néhai császár kíséretét (az a hírek szerint gyakran
látogat a palotába) bántatlanul fogják továbbengedni.
A király magánkívül
viaskodik mardosó bánatával, embereire nem is hederít, csak Posa elvesztét
siratja. Ekkor Alba és Domingo elébe tárják az iratokat, amelyeket a karthauzi
klastrom egyik barátjánál találtak: Posa hagyatéka mind, s részletesen leírják
a nagy spanyolellenes nemzetközi hadműveletet, amelynek élére Carlost várják
Flandriában. A király a főinkvizítort hívatja.
A kilencvenéves vak bíboros
szemrehányást tesz a királynak, akit hajdan ő nevelt, hogy a veszélyes eretnek,
Posa befolyásának adta át magát, s nem kérte ki ez ügyben az egyház
jóváhagyását. Fülöp a fiáról akar beszélni: felléphet-e ellene a törvény teljes
szigorával, mivel felségárulónak bizonyult. A főpap Isten példájára hivatkozik,
aki fiát adta a világért; az egyház áldását adja lépésére.
Híre érkezik, hogy gyanús
alak lopózott a királyné lakosztálya felé.
Carlos a királyné előtt
áll. Búcsúzni jött. El van tökélve, hogy végbeviszi, amivel a nagy halott
szellemének tartozik. Erzsébet céloz rá, mit kötött a lelkére Posa, s hogy most
már kész megvetni a világ ítéletét, és csak a szívére hallgatni, de Carlos a
szavába vág. Halandó vágy nem köti többé szívét, leküzdötte magában, csak a
nagy feladat áll előtte. Egy szűzies csókkal búcsúzik – s ekkor belép a király,
grandjai és a főinkvizítor kíséretében. „Bíboros,
a magamét / én megtettem. Most ön következik” – mondja a király.
Tótfalusi István
(Forrás:
77 híres dráma 129-136. old. – Móra Ferenc Könyvkiadó 2. kiadás 1994.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése