Walter Gyula (1892-1965): Téli vers

 

Mint egy pásztor a furullyát,
kósza szelek egyre fújják
bús danájuk, rossz nótájuk,
dudorásszák komoran,
hegyen, völgyön, síkon átal,
harsány, hangos hahotával,
mint valami csúf, fonák dal
üteme, a szél rohan,
sikoltva rohan.

Meggörbesztve karmos újját,
rázogatva vén battyúját,
bontja, bontja, bontogatja,
oldozgatja Télapó.
Bontogatja, meg-megrázza,
egyre jobban,szaporázza,
s hull a pelyhek ezre, száza,
hullton hull a hó,
sűrű, drága hó.

Hull a hó pazar esője,
hamvasan, puhán a földre,
lepi, lepi, fedegeti,
betakarja, ami szenny,
ami sár van, mind elűzi,
legyen minden újra szűzi,
hócsillagját szertetűzi,
mindenfelé idelenn,
szerte idelenn.

Rászitál a háztetőre,
fára, rétre, kertre, kőre,
ráhull, ráring, rászitál,
rápereg, rápereg.
Az útakat, mint ezüstfény,
beöntözi s azok tüstént
csillognak, fehéren, büszkén,
gőgösen, mint gyöngyszemek,
mint a gyöngyszemek.

Mennyből az angyalok ezre
Télapóra néz nevetve,
fürgén, frissen, amint szórja
a pelyheket szerteszét,
gyémántjait, millióval,
s mosolyognak. Lent a hóval
habfehéren csillogóval
tündöklik  kert, utca, rét,
a kert, utca, rét.

Én is gyönyörködve nézem
az ablakból, pici résen
kandikálgat ki a tájra
szomjas, vágyó, két szemem.
Kint egy messzi óra kongat,
pajzángyermekek sikongnak
szánok szállnak, csengők bongnak,
s hólepel van végtelen,
hó van végtelen.

És lelkemre száll a béke,
eltünt ó rák mély emléke;
a boldogság áriája
szivemben megint zenél.
Örömöm immár betellett,
s mint a ringó, drága pelyhek,
én is kell most énekeljek:
Ó, be gyönyörű e tél!
Ó, be szép e tél!

S mindez csak a szívedért!

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 47-48. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. dec. 25.