Szász Károly (1865-1950): Öreg vagyok…

 

A virág másra mosolyog már,
A madár nem nekem dalol,
Napos mezőn más boldogan jár,
Én meghuzódom valahol.
Kicsiny szobám, meghitt öledben
- Hol nem zavarnak emberek -
Elüldögélek néma csöndben…
- Öreg vagyok, nagyon öreg.

Mért is törekszem ócska lantom’
Ernyedt húrját fölajzani?
Úgysem tudok újmódi hangon
Fáradt szívemmel dallani.
Eredj csak vissza, lant, a sutba,
Már hozzád nyúlni sem merek -
Olyan sötét arcom borúja…
- Öreg vagyok, nagyon öreg.

Nem az enyém ez a világ már,
S én nem vagyok való bele,
Rideg közöny, mi itt reám vár,
Hideg s bús életem tele.
Nekem már nincsen vágyam egy se,
Remény előttem nem ragyog -
De nem panaszlom,  hisz’ szerencse,
Hogy már ilyen öreg vagyok...

Forrás: Budapesti Szemle 263. kötet. 1942.

Szász Károly (1865-1950): Életútam

Életútam vége felé,
Múltam képe tűnik elé,
Hogyha nézem:
Megrezdül a szívem belé!

Sok nehéz harcot megértem,
szeretet s hit volt a vértem,
Győzve ebben
Nem az enyém volt az érdem.

De csalódtam sok barátba’,
Támadtak gyakorta hátba,
Ám nyugalmát
Szívem mindig megtalálta.

Lelki sok vihart megérve,
Hálákat kell adnom érte:
Hogy az Isten
Bevitt egy szép boldog révbe.

Mint ha földön menny kitárul:
Adta nékem életárul
Azt, akiről
Tudtam, soha el nem árul.

Holtaiglan hű volt hozzám,
S bánat üli sáppadt orcám
Amióta
Ő érette gyász borult rám.

De bármily sötét a gyászom,
S bár naponta könnyben ázom,
Égre nézve
A vigaszt ott megtalálom.

Ne panaszkodjék az ember!
A jó Isten tartja szemmel,
És jobb pásztort 
Ő nálánál sohasem kell.

Forrás: Budapesti Szemle 263. kötet. 1942.

Szász Károly (1865-1950): Bús dalok a kis Károlykáról

I.
Korán nyílt sírod szélin állok,
Lelkembe’ kínzó gyötrelem -
Oh, nézni e sok gyászvirágot,
Szörnyű nekem, szörnyű nekem…

Ereszkedik a kis koporsó,
S az omló föld mindent befed -
Megjött hát álmod, az utolsó -
De jó neked, de jó neked…

II.
Kicsiny halott, fehér ruhában,
Fehér virág között,
Mit porba sujtott bús sziveknek
Könny-árja öntözött.

A Szent Lélek fehér galambja
Szállt csöndesen alá,
S a koporsó fölött repesve,
Szárnyát suhogtatá.

S magához véve a kis Lelket,
Az égbe szállt vele,
S lágyan tevé a fényözönben
Jézus ölébe le.

III.
Szörnyű vihar dúl – villámok cikáznak,
Dördül az ég, a föld remeg,
Derékba törnek százai a fáknak,
Riadnak mind az emberek.

Az én kis kertem e viharba’ távol,
de mégis nagy bú jár velem:
Egy szép mosolygó bimbó rózsafámról
Lehullt az éjjel nesztelen...

Forrás: Budapesti Szemle 264. kötet. 1943.

Szász Károly (1865-1950): A virágot sohse törd le…

  

A virágot sohse törd le,

Ne pompázzék máshol,

Szirma hadd hulljon a földre

Őszi hervadáskor.

 

Szívünk is, ha nyara késő,

Sohse vágyjék másra,

Csak a boldogító, végső

Csöndes elmulásra…

 

Forrás: Budapesti Szemle 1940. 259. kötet

Szász Károly (1865-1950): Őszi dalok

 

I.

Oly kedves, szép az enyhe ősz –

Kicsi erdőcske, benne őz.

A lombokon szín annyi van:

Sokféle zöld, piros, arany.

 

Alig hogy elröppent a nyár,

A szív még napsugárra vár –

De hűvös szellő bolyg ma itt,

És tépi a fa lombjait.

 

S lassan, ha nézem, nincs a fán

Hervadt levélke egy se tán.

Míg lenn a földön csakhamar

Bokáig érő dús avar.

 

A szél viharrá nő, dagad,

Tördelve már az ágakat,

És nem sokára – úgy lehet –

Hajt szárnyival hófelleget.

 

A zordon tél így megelőz,

És elmaradsz te drága ősz –

S a világ olyan puszta már,

Mintha sohse lett volna nyár.

 

II.

Pedig hát volt nyár: víg, dalos,

A sok virág oly illatos.

Fényben, magossan járt a nap –

Egykor, nyár, várva-vártalak.

 

Nyilt is számomra sok virág:

Mosolygó rózsák, dáliák.

S harsány volt ajkamon a dal:

Csupa boldogság, diadal!

 

De merre tűnt el mind e fény.

A sok szép álom, vágy, remény?

Lombbal, virággal mind lehullt,

S édes-bús emlék már a mult.

 

Panaszt zokogjak? Oh miért?

Hálás legyen, ki szépen élt.

Elaggott szívnek vigasza:

Hogy néki is volt víg nyara.

 

Forrás: Budapesti Szemle 1940. 259. kötet

Szász Károly (1865-1950): Fenyő a Hargitán

 

- Sudár fenyő a bérctetőn,

Te büszkén állasz itt,

Pedig vad orkán vakmerőn

Megtépte ágaid’.

Tört már reád sokszor halál,

Vész járt fejet felett,

S az ellenséges fejsze már

Tövedre vettetett.

Felelt a fa:

„Ne félts te! Hogyha jőne még

Újabb s nagyobb vihar,

S izzóvá lenne itt a lég,

Szörnyű villámival:

Ezen az áldott földön én,

Nyugodtan élek itt,

Amelynek biztos, hű ölén

Pihennek őseid.

E porló csontokból kapom

Bő táplálékomat,

S világ végéig sem hagyom

E földhöz jussomat!”

 

Forrás: Budapesti Szemle 1940. 259. kötet

Szász Károly: Cziprus. – Versek. (könyvismertetés)

 

- Franklin-Társulat kiadása –

         Természete az emberi szívnek, hogy kedveseinek sírját virággal ültesse be és emlékkel jelölje. Az is természetes, hogy aki ahhoz ért, maga kezével kívánjon emléket emelni, akár kőben, akár írásban. Így tesz Szász Károly, mikor feleségének friss sírját behinti sötét cyprus-ággal -, sirató versekkel.

         Egyetlen érzésről egész kötetet írni, ismétlés4ek nélkül, egyhangúság nélkül szinte lehetetlennek látszik. Szász Károlyt az érzés őszintesége, mélysége, nyíltsága megóvják az egyhangúságtól. Nem egy sirató éneket ismételget. Verseiben ott van gyászának egész története: a betegéért való rettegés, a megrendülés a csapás alatt, az elárvulás szívszaggató kínja, a magányosság gyötrelme, a mindennapi élet folytonos emlékeztetői; azután az emlékek felújulása, régi levelek forgatása, a boldog múlt szomorú vigasza, a maga elmúlásának óhajtása, a hit sugara, a fájdalom megadó enyhülése, - egészben egy nagy szenvedés lélektani mozzanatai és tisztulása. Az érzések ez összetartozása, folyamatossága, fejlése: külön értéke a gyűjteménynek; lélektanilag igazzá, élethűvé, művészi tekintetben változatossá teszi.

         Sok szép van az egyes költeményekben is. Amint arcképekkel veszi körül magát; beszél a képzeletében megelevenült alakkal; fél a tavasztól, mert a kerti virágok ültetése idején már csak a sírt virágozhatja be; szinte elátkozza kertjüket, ha most is képes lombot, virágot hajtani, - s ezeket is gyászolni hívja; a Balatont nézve, az elmerült kincsekre gondol, melyekből csak egy tört deszkaszálat vet ki a partra a vihar. Minden veszteségét idézi elébe, bánata újra fájdul minden benyomástól. Érzésnek, gondolatnak ez az állandón egy pontra szegeződése igaz, mély és megindító. Nem csupán vers, hanem valódi líra. Mint egyik verse mondja, valóban, tépett lelkének darabjait hinti a sírra’ virágképpen.

         A külső benyomásnak ily szubjektív átváltozására, átértelmezésére jó példa a Fut az idő… kezdetű szép kis vers:

Fut az idő… Mindhiába!

Búval gondolok rád –

Nem viszi le patak árja

Partja tüskebokrát.

 

Idő elfut, el a patak.

Csak a gyötrő kín nem –

Mert a tüskék ott maradnak

Parton és a szívben.

Így egy irányba fordítja gondolatait is. Felszakad szívéből az „önző kiáltás”, mért nem őt vitte el a halál, - mégis inkább őt sújtsa az elválás fájdalma. Máskor Dante mondását magyarázza, hogy fájdalmas a visszaemlékezés boldogabb napokra; ő már emlékezni sem mer. Később mégis ragaszkodik emlékeihez. Egész elméletet állít a fájdalomba s az emlékezésbe elmerülés vigaszáról e gyönyörű sorokban:

A bú a szívnek drága kincse,

De idegen kéz ne érintse,

Mert mint szirom, lehull.

A tengervész ha zúgva habzik,

A gyöngy a mélyben úgy fogamzik

Titkon, bántatlanul.

 

Zárjuk búnkat szivünkbe mélyen.

Szemünkben a könny akkor égjen,

Titkos kamránk ha rejt,

Mert drágább kincsünk nincsen annál –

S nagyobb csapás a fájdalomnál,

Ha már a szív felejt.

(Szívünk ha fáj…)

         Méltó külön kiemelni A galamb című költeményt, Poe Holló-jának paraphrasisát, mely mozzanatról-mozzanatra párhuzamosan követi az angol költeményt, hangulatban, hangban, alakban, - mégis szembefordul vele, mert itt galamb a látogató, vigaszt hoz, s a kérdésekre „Sohasem” helyett „Mindörökre” szóval válaszol.

         E kis kötet az igaz fájdalom könyve, megható emlék egy síron; -  hisszük, sokak fájdalmát fogja majd feloldani.

v. g.

 

Forrás: Budapesti Szemle 1937. 245. kötet

legifj. Szász Károly (1865-1950): Versek

Valami csodálatos zűrzavar uralkodik a legújabb magyar költészetben. A legújabb nemzedék letért arról az útról, melyet Arany, Petőfi, Tompa jelöltek ki halhatatlan műveikkel. A nem-gondolkozó, csak újságra vágyó nagyközönséget a maguk híveivé akarják tenni. Modernek, haladók ők. Pedig ha figyelmesen olvassuk alkotásaikat, egyáltalában nem kárpótolnak bennünket azokért a régi tárgyakért, melyeket ők a költészetből ki akarnak közösíteni. Valami újat mégis teremtettek.  Végtelen rajongással hirdetik az új gondolatok hajnalát. De hogy mi az az új, amire vágyakoznak, költeményeikből nem tűnik ki. Különben ők már túl vannak azon, hogy értelmesen egybefűzött mondatokkal keltsenek föl bennünk érzéseket avagy gondolatokat; náluk a sokszor teljesen értelem nélkül egymás mellé rakott szavak csupán arra valók, hogy velük fessenek, hogy idegeinkre hassanak. Ha természetesnek hirdetett, de voltaképpen nagyon is mesterséges versszakaikat, ismétléseiket, értelmetlen frázisaikat olvasom, az a megnyugtató gondolatom támad, hogy költészetük nyomtalanul fog eltűnni, mert ezeknek a verseknek csak idegbeteg olvasóközönségre lehet hatásuk. A szavak arra valók, amire a színek. Tagadhatatlan, hogy úgy a szavaknak, mint a színeknek külön-külön is van valami tartalmuk, valami hangulatuk, de ha keletkezhetik is értelmetlen összerakásukból bizonyos hangulat, maradandó hatásuk csak úgy lehet, ha az író vagy festő nem téveszt szem elől néhány olyan ősi kifejezésformát, melyre az emberiségnek szüksége van, hogy érzései vagy gondolatai föltámadhassanak.

Mindezt legifj. Szász Károly verseivel kapcsolatban jól esett elmondanunk. Nem azért, mintha Szász Károly közéjük tartozna, hanem hogy érthetővé tegyük, miért gyönyörködtünk annyira a modern és ultramodern költemények olvasása után az ő verseiben. Nagy költőink tehetséges tanítványára ismertünk Szász Károlyban. Verseinek felköltő ereje nagy. Talán ez a legnagyobb dicséret, amit költőre mondhatunk. És ebben van a hatás igazi titka is. Érezzük, hogy Szász Károly érzései a miéink is; költeményei meglebbentik a múltunkra borult fátyolt; feltünedeznek előttünk gyermekkori emlékeink, látjuk első szerelmünket, rég elfelejtett képek támadnak új életre, hogy jóleső fájdalommal töltsék el szívünket. Megjelenik képzeletünkben a csöndes falu, a virágoskert, hogy szemrehányást tegyenek, vagy visszacsalogassák a város falai közé temetkezett hűtlen gyermeküket.

Az egész kötetből egy harmonikus, nyugodt lélek sugárzik ki. Szomorúságot ébreszt, de ez a szomorúság nem fáj. Szinte kívánjuk e versek folytatását, s mikor elvégződnek, fölsóhajtunk, hogy bár folytatta volna még a költő, bár föltámasztotta volna a lelkünk mélyén még ott lappangó emlékeket és vágyakat is.

Szász Károly költeményeinek nyelve egyszerű; néhol a legtökéletesebb népdalt közelíti meg. Szeretnénk költeményei közül néhányat bemutatni, de terünk nem engedi. Mutatóba mégis közlünk valamit. „Olga” című kis versével fölébreszti bennünk a mulandóságnak gondolatát és első szerelmünket.

Nem szenvedély fűzött szívéhez,

Csak múló ábránd, semmi más,

Nem volt egyéb egész szerelmem,

Mint egy rövid szívdobbanás.

S ez érzés olyan gyorsan eltűnt,

Mint tavaszi nap mosolya,

S nincs róla már egyéb emlékem:

Csak egy elszáradt ibolya…

A szerelmes férfiléleknek mily tökéletes kifejezője az „Ágnes zokog” című költemény. Igazán méltó arra, hogy olvasóinknak bemutassuk.

Szép ajkán elhalt a beszéd,

Vállamra hajtá kis fejét,

S szíve hevesen dobogott –

Úgy zokogott.

Karommal átölelém,

Szép ajkát csókkal illetém,

Szívem kín és gyönyör alatt

Majd megszakadt.

Hogy szenved, kín volt látnom azt

S éreznem a szótlan panaszt:

Hogy mert szép ajkán nincs mosoly,

Egem okol.

De, hogy egy ilyen drága szent

Értem s miattam könnyet ejt,

Mégis – bocsássa meg az ég –

Boldog valék!

A szerelem, a szülei szeretet, a gyermekek sorsán aló aggodalom, régi emlékek kiapadhatatlan forrásai Szász Károly költészetének. Hogy kötetét változatosabbá tegye, néhány románc-szerű költeményt és Heine-fordítást is kiadott benne. Most, mikor még egyszer fölkeltjük magunkban azt a hangulatot, amely kötetének olvasgatása közben támadt, azt gondoljuk, hogy költeményeinek hangulata a Tompa lírai műveinek hangulatát ébreszti föl bennünk. A legmodernebb költők verseinek áradatában talán eltűnik ez az ízlésesen kiállított könyvecske, de olvasói között sokan lesznek, kik azt fogják mondani, hogy legifj. Szász Károly nem tévedt el a költészet mai zűrzavaros világában.

(-s.)

(Megjelent Hornyánszky Viktor könyvnyomdájában. Ára 3 korona.)

Forrás: Néptanítók Lapja 42. évf. 2. sz. 1909. jan. 14.