Tömörkény István: Kifárasztás

Békebeli Múzeum

Tömörkény István 1866-ban született és 1917-ben halt meg. Szegeden élt, abban a városban, ahol legszínesebben, legízesebben beszélnek a magyarok, amelynek környékén a legtisztább magyar típusok élnek, ahol a föld még emlékszik a pogány magyarok lovainak patkóira. Jól ismerte a népét. Nem típusokat rajzolt, hanem élő embereket, akik melegek a szenvedéstől, a munkától és az örömtől. Pásztorok, szőlőmunkások, futóbetyárok, vásárosok életét írta az ő garasos gondjaikkal, apró bűneikkel és nagy bánataikkal. Mélységben, kifejező erőben, tehetségben semmivel sem maradt Knut Hamsun, Gorkij vagy Jack London mögött. Sajnos, az írásait nem fordították le, őt magát is hamar elfelejtették. Ma, amikor már hatalmas irodalmas van a magyar paraszti életnek, nem csak tisztelettel kell gondolni az „úttörő” Tömörkény Istvánra, hanem olvasni is kell az írásait. Érdemes. Nagy író volt.

Tömörkény István: Kifárasztás

Már olyan idő van, hogy az őszi hideg ráfekszik a határra. A nap borongósan, vérbeborultan kel föl, a feje tetejére felhőkből kék kendő van kötve, mintha beverték volna a halántékát valahol az éjjeli mulatozásban. Dér fekszik az elhervadt füvön és a száraz tarlón reggelenkint, nyirkos a levegő, még a fölszántott földek fekete tekintete is szomorú, szóval az az állapot, amidőn megereszkedik a só és csepegni kezd a maga bánatában az eresz alatt a szalonna. Hó még nincsen, a határ kietlen, éjszaka erős szelek járnak, úgy is nevezik az ilyent: hogy betyáros idő.

Ennélfogva egy nap délutánján Hadadi Mihály arra a határozatra jut, hogy átmegy a szomszédba Frantzia Ferenchez. Mehet, mert elsősorban a dolgától nagyon is ráér, ilyen időben úgysincs mit csinálni. Másodsorban szokásos is a szomszédolás, mert régi igazmondás, hogy a gyakori látogatások által erősbödik a barátság. Továbbá… továbbá pedig – ej, mit lehet azt tudni, mit forgat Hadadi Mihály a fejében, ebben a féloldalra nőtt nagy fejben (bár ugyan másrészt azt mondják, hogy az nem az okosságtól van, vagyis hogy nem attól, mintha a rettentő sok ész törte volna ennyire kifelé a koponyacsontot, hanem hogy az anyja mindig egyoldalára fektette kicsi korában). Nem messze van Frantzia Ferenc tanyája, csak egy kicsit kell menni itt a közön s Mihály hamarosan oda is ér. Az asszony az ereszet alatt foglalatoskodik, valamit kever egy nagy tálban, annak szól oda:

- Adjon Isten jónapot, Vera.

- Adjon Isten kendnek is.

- Hát az urad ide elő van-e?

Ide elő azt jelenti, hogy a tanyában van-e? Az itthon szó nem szokásos, az otthon meg, az a várost jelenti.

- Hát – mondja az asszony -, ide elő van, hogyne volna. Ott bajoskodik az istállóban a lovakkal… hisz tudja kend - - -

Az asszony nevet, Hadadi és mosolyog egy kicsit, mert ez olyan dolog. Frantzia Ferenc bolondja a lónak, bár ugyan másnak semminek sem. Nem korcsmás, nem kártyás, nem szokott elmaradozni, csendes, istenfélő, csak éppen a ló, abban különös gyönyörűsége telik. Csere-berél, ha valahol egy szépet meglát, eladja, hogy egy újat, még szebbet vehessen, ha azután az istállójába bekötötte, nézegeti, becézi, beszél hozzá s végtelen öröme van abban, ha a ló olykor rányihant. Abrakot is sűrűbben ad neki, mint éppen kellene, mert amikor a zabot rostálják, a csemegére éhes ló röhögni szokott s nagy kedvtelés az, az ilyesmit hallgatni. Ha ilyen kedves ló van a többi mellett, azt úgy tartja, mint a gyereket, dologra nem engedi, néha befogja a könnyebb kocsiba s kerül vele egyet a határban, parádézás okából. Szóval Ferencnek ilyen dolgai vannak a szép lóval gyönyörködés szempontjából, másfelől pedig mindig ott rágja a lelkét a sötét aggodalom, hogy hátha elviszik a lókötők. Mert annyi bizonyos, hogy az kitudhatatlan népség. Már hogy az igazik.

- Igazi lókötő ma már ritkán akad – vélik az emberek -, kivesz a fajtája. Csak emezek vannak, ezek a lólopók, csavargók. Akik abbul élnek… Nyomorúságos kenyér, az igaz…

Mert ez furcsa dolog, ha jól keressük. Valójában ugyanis csakugyan úgy van, mintha kétféle lókötő volna. Az egyik: az a bizonyos közönséges tolvajember, akinek mindegy, ha lovat lop, vagy birkát, egy kocsi dinnyét rak-e kocsira a más földjéről éjszaka, vagy ha kiássa a szomszédját s másnap egykedvűen pipázva nézi, hogy amaz mint búsul elveszett kis vagyonkája után, mint siránkozik az asszony, hogy a tiszta szobából a párnái, pelyhei, tollai, amiket esztendőkön gyűjtögetett az eladólánya részére, mint váltak semmivé, tolvajok keze nyomán, egy éjszaka alatt… Az ilyen a közönséges tolvaj, a lacibetyár, a futóbetyár. Ellenben a másik fajta lókötő csakugyan lókötő. Minden közönséges igáslóra szemet sem vet, girhes, apró paraszti macskalovak akkor sem kellenének neki, ha önként kívánkoznának, mondván:

- Ne, itt vagyok, lopj el.

Nem, ezt nem tenné. Az efféle lókötő valami virtustolvaj. Olykor szüksége sincs arra, hogy éjszakai kalandokba merészkedjen: mert megélhetne anélkül is. Inkább a vére hajtja s csak szép ló kell neki, amelyen aztán röpül a mezők éjszakai titokzatos avarján. Az ilyen ember, ha társa van hozzá, megteszi, hogy amikor már rajta ül a lovon, előbb ráhajt az elaludt pásztorra, s a karikás ostorral húz egynéhányat rá, csak aztán tűnik el a lovon a sötét éjbe, visszakiáltván:

- Visszük a lovat, de te vagy az oka, minek alszol! Aki pásztor, ne aludjon!

Tömörkény István: Két gyerek

I.

A széles, hosszú pusztai ház elöljáró ajtaja be van csukva. Szép ajtó, nagy külső závárral, amelynek egy vasból kovácsolt liliom a kilincse. Régen meghalt már az unokája is annak,aki csinálta. Ezt onnan lehet tudni, hogy a külső sarokvasaira rá van verve, miként az egész eszközt Frantzia Mihály eszközölte, annak pedig az unokáját éppen most egy éve ütötte agyon a Jézus olyképp, hogy rászakadt az útszéli kereszt, mikor alatta imádkozott. A keresztet azóta helyre állították, sőt meg is pántoltatta vassal a pusztai kapitány, ellenben Frantzia Péter fejét hiába pántolták e találkozás után a tanyai orvosok, biz az ahogy szétvált, úgy szétmaradt. Két kicsiny árvája meg a felesége siratá, ha volna okuk siratni, de nincsen. Az asszony bement a városba szolgálni és ott is szolgál valami vén úrforma magának való embernél (ő az egész háznak keze-lába), az egyik gyereket megfogadta itt a külső gazdaság a juh mellé, míg a kisebbik, a Péterke, ebbe a házba jutott.

Ez olyképp történt, hogy midőn ment volna be szolgálni az anyja a városba, előbb bizonyítványt kért és mikor ezt kiállította a Sátán tanyai kapitány, elfakadt sírva. (Már hogy az asszony.)

Sátán írta a papírost és gyakran mártogatá a kalamust azon edényhez, amely minden dolgok eredendő rosszaságát, a tintát rejti magában és csak írta, írta a levelet, mígnem egyszer kérdezé:

- Miért írsz, asszony?

- Hogyne sírnék – felelte az asszony.

- Nem tudom pedig, mely ok alapján sírnál. Íme, a fiad föl van fogadva a juh mellé, már mellette is koncsorog és úgy elbánik vele, hogy gyönyörűség azt nézni. Az urad pedig már, akárhogy siratod, föl nem támad, mert hiszen akit a Szélpál Gergely megvág ólmos bottal, az is agyon van ütve, hát hogyne volna agyonütve az olyan, akit maga a tulajdon réz Jézus üt agyon?

- Dicsértessék a szent neve – rebegé az asszony.

- Valóban dicsértessék – mondta Sátán -, mert mi mindnyájan általa és őbenne vagyunk. Azonban íme, férjed elhalván, elhalt, ellenben gyermeked élvén, él. És mi őt mindenféle gondozásban tartjuk, mint gazdaság.

Az asszony egy zsebbe való kendővel törölgette a szemeit.

- Mint gazdaság… - ismétlé. A szavak értelme idegen volt előtte, bár  magyarosan hangzott. – Mint gazdaság! – fakadt ki most és teljesen erőt vett rajta megint a sírás.

- Igen – felelte Sátán tanyai kapitány -, bár voltaképp nem tudom, mi sírni-ríni valót találsz ezen.

Zokogott egy darabig a nőcseléd, Sátán pedig nézte. A nő fel volt öltözködve rendesen, bár hiszen ha a padlásról dobták volna reá a ruhát, az akkor is rendesem megállott volna rajta. Mezítláb volt, de hiszen éppen ez a tetszetős. A háta megett rakta le a fehér eberlaszting cipőit a halovány-kék harisnyákkal, mivelhogy az ilyesmit csak akkor lehet hordani, ha kemény talajon jár az ember. Ezen a könnyebb földű vidéken ugyanis az asszonycipőbe belefut a homok, mert a kicsi lábak igen könnyen elmerülnek benne. Sátán nézte a cipőket, melyek tanyai tökéletlenséggel voltak varrva, de nézd el csak, nézd, szépek, formásak és tetszetősek mégis. Nézte továbbá a harisnyákat, a lábak felső részeit szintén hozzájuk gondolván. Ugyanis egyik harisnya a véletlen esélye folytán a maga teljes mivoltában terült el a földön. A lába fejétől egészen a sarkáig kicsiny, a sarkán kissé megdudorodott és ha a szem innen följebb követte, láthatta,mint válik apródonkint vékonyra. Oh, be kedves. utána meg ismét szélesül, de ismét csak úgy porcikánkint, szelíd és módfelett bájos vonalakban… Akár illetlenség, akár nem, de így van, Sátán nézte sokáig a harisnyát s mérte hozzá a belevalót. A teljes látnivaló nem oly szép, mint ami a fejdítéssel van összekötve, Sátán szeme végigszaladt az asszony meztelen bokáin s aztán feljebb kereskedett. Biz az szomorúság, lelkeim, hogy a harisnyába való dolgokat eltakarta a szoknya. A szoknyáig érvén, Sátán szeme megállapodott, s eszébe jutott a hivatal.

Tömörkény István: A csempész

Forrás: mek.oszk

Nem sok idő már a húsvét. Jegenye Jánossal az a mindennapi eset történt, hogy elfogyott a tanyában a pénz. (Biz az máson is megesik, nemcsak azon, aki a pusztai világot lakja.)

Ámde más baj is van.

Mert, ha csak a pénz fogyott volna el, a tanyában azért még meg lehetne lenni anélkül, mert étel és ital csak akad, mag is van a tavaszi vetéshez - ellenben a húsvét húsvét, s ekkora ünnepet pénztelenségben elszenvedni nem lehet. Ilyformán, bár János úgy gondolkozott, hogy jobb utak idejéig nem mozdul eladni való holmival sehova (különösen, hogy még az adóért sem hajkurásszák ilyen tavaszidő-tájban az embert), most mégis gondolt valamit.

Bárány van már, elég szép, elég rendes. A bizon', egyet be lehetne vinni a városba eladni. Mivelhogy a dohány is nagyon rossz mostanában, s annyi rágyújtást igényel egy pipára való tömet, hogy tisztára kifogyott a masina a házból.

Miután a városba eszerint mindenképp be kell menni, János nagyhamar belegyőződik a dologba, s a kamrába megy, ahonnan zsákot hoz elő. Most a zsákkal a juhok közé vonul, s a leghitványabbat ki is választja azok közül. (Bolond ember az, aki a jószága szebbjeit adja el.) A bárány a zsákba kerül, János mindkettőt a vállára veti, s megindul a tanyából csak úgy gyalogosan. Nem lakik a várostól messze, másfél óra alatt odaér, s ekkora útért nem érdemes a lovakat befogni.

Ámbátor, hogy ehhez az aktushoz nem ló kell, hanem kutya.

Mondja is János a kuvasznak, mikor az asszonytól elköszön, s halad ki a tanyából.

- Gyere no, Puli.

Ez annak fölöttébb hízeleg. Ugrik azonnal, s megy vidáman előre az úton. Így haladnak. János néha egy vállról a más vállra teszi a zsákot. A bárány ilyenkor azt mondja: - Bé...

- Ne bégess, szamár - mondja neki nyugodtam János -, hiszen a gazdád visz.

Evvel a város széleig érnek, ahol a vámvonal kezdődik, s János most már letér az út közepéről a szélre, hogy szemlélődjön. A vámvonalon kívül van a töltés, s a töltés előtt a kubikgödrök. Azok közül kinéz egy igen alkalmatosat.