Madách Imre: Petőfi

Te a szabadságot megüdvözölted

Még bölcsejében. Az viszont neked

Utolsó búcsuzásakép megirta

Ágyudörgésekkel – sírversedet.

*

Nem mondja kisded síri jel:

E zugban porlik tested el.

És jól van az, mert így a sír –

A melyen egy hon népe sir

S körűl ragyogja szellemed –

Egész e honnak keble lett.

Forrás: Petőfi-Album. A Petőfi-Társaság megbízásából szerkesztették Bartók Lajos, Endrődi Sándor és Szana Tamás. Budapest, Athenaeum Irod. és Nyomdai R. T. kiadása 1898.

Vértesy Jenő (1877-1916): Petőfi (1905)

Alámerült a tűznap már az égen,

Fönnt az ezüst sarlójú hold ragyog.

Petőfi költeményeit letészem,

Tűn’ a világ s már nem olvashatok.

… Csodás lánggal érzem lobogni vérem’,

Arczom tüzel, egész lázban vagyok.

De hogyne! hisz’ forgattam lapjait,

A napba néztem s fénye elvakit.

Előmbe képzelem csodás alakját:

Daczos volt, kit meg nem tört semmi vész,

Arany, mely még ki nem forrásalakját;

Szabadságszerető, lelkes, vitéz;

Szilaj, ha szenvedélyi elragadják

S ki útját szegné, eltiporni kész;

Mint szikra, lobbanó s mint király, büszke –

Költészete valója tiszta tükre.

Mi szív-lélekkel zeng a pusztaságról,

Hogy ír le téged első szerelem!

Tűz-borról dalol, midőn ragadja mámor.

Minden sorában annyi érzelem.

Bős-lelkesült dalt, a magyar hazáról,

Melynek ébredni kell, vagy elveszen,

Kinzó rém gyötri őt s húrjába kap:

Úgy bántja, tépi az „egy gondolat”.

Vihar előtt a szél kavarog sirva

És odafönnt megdördül a nagy ég,

Czikázó villám a leget hasítja,

Villámsújtott cser nagy robajjal ég.

És a vihar a levegőt tisztítja,

Vihar után százszor tisztább a lég.

Nagy kor volt akkor, vésznek fújt szele.

Petőfi szíve földobbant bele.

Hogy állt a síkra ki, hő vére forrván,

Feszült mell, izmoktól duzzad a kar,

Dal csendül ajkán, mint szélvészes orkán,

Eget-földet rázó: „Talpra magyar!”

Zsarnok vigyázz! elbődült az oroszlán,

Kivont aczél tüzes szelet kavar.

Szabadság napja kél, eltünt a rabság –

Egyenlőség, testvériség, szabadság!

És a magyar rozsdás lánczát letépte,

Letépte és darabokra tördelé,

Oda suhintá a zsarnok elébe,

Hogy arcza kékült és zöldült belé.

Kivont kardvas termett a láncz helyébe

És a magyar vas karral emelé.

Dörgött az ég, tűzben volt minden arcz.

Villám süvöltött és kitört a harcz.

Hadzaj tölté hazánk minden határát,

Zöld berkeink’ az omló vér mosá.

Megrenghetett belé hófödte Kárpát,

Duna vize vérrel folyott soká.

Száz ellenség hajtá ránk támadását:

Német, rácz, horvát és bitang oláh.

Harapni vágyott, mint tűzontó sárkány,

De győzött a magyar, mint szikla állván.

Ha egy magyar sereg ledőlt a sírba,

Uj támadt ismét – a földből talán.

„Szabadság” volt a zászlójukra irva,

Csatadal zengett mindnek ajakán

Minő csatadal! hisz Petőfi irta,

Ismerték, zengték széles e hazán.

Imádták a lángajkú dalnokot,

Ki jobb kezébe most kardot fogott.

… Aranysugáros nap lehull az éjbe..

Szegény magyar! leverve a hadad.

Órjási volt a zsarnok szolganépe

- Ott csaptak össze Segesvár alatt –

És nem jutott-e a költő eszébe,

Meredten nézvén a futó hadat,

Mit egykor Brutus tett Philippi sikján,

Bokros mellén piros sebet hasítván?

„Hejhó! hajhó!” a vad kozák kiáltja

S a költő érzi már, hogy napja múl,

Szikrát üt a szilaj lovak patája

És bátor harczol lankadatlanul.

Aczélja villog – ámde haj! hiába,

Égő szivébe lándzsavas nyomul.

Végső lehellet,mely mellébe’ tart!

„Isten, törj össze, de mentsd a magyart!”

Győzött az ellen. Árban folyt a vér szét.

Bitót ácsoltak… Kurta diadal!

Az eszme él, világlik a sötétség,

Forg az idő s a bús emlék kihal.

- Hová vérünk folyt, áldott a mezőség,

Mit ajkuk zengett, szentelt az a dal!...

S amig az égen csillagtüz lobog,

Neved, hazám költője, élni fog!

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása

Csizmadia Sándor (1871-1929): Petőfi (1903)

Most ünnepelnek, csak rólad beszélnek,

A legnagyobb, a legdicsőbb Te vagy.

Árad az óda, zengedez az ének,

Hozzád bocsátnak hő fohászokat.

Nagyrangú urak, czifra, kényes dámák

Meghódolnak, arczuk örömre gyúl;

Szentté avatnak, nevedet imádják,

Szobrodra koszorúk özöne hull.

Hej, volt idő, hogy másként szólt a óta:

A nagy költő szitok, gúny tárgya volt.

De sok víz folyt le a Tiszán azóta,

Az idő árja sok nagy rést behord…

Akkor vészt kértek a költő fejére,

Mert a népért dobogott, vert szive;

Ma dicsőség és koszorú a bére,

Mert hallgat most lenn a föld mélyibe!

Mi nem tömjénezünk senki fiának,

De meghajlunk ez óriás előtt,

Ki nem hajlott meg soha rút igának

S a föld porából az egekbe nőtt.

A nép erejét ünnepeljük benne:

A szalmakunyhónak szülötte ő…

Ha ily fiut nevel a népnek keble,

Ne féljünk, mert nem kétes a jövő.

Poczkos filiszterek hadd ünnepeljék,

Habár megtépték fényes zászlaját,

Nekünk a költő nemcsak czifra emlék,

De magasztos örökét vesszük át!

Szabadságért szállunk mi síkra bátran,

Uralkodjék majdan a béke, jog!

S nem lesz szünet, míg szerte a hazában

Egyenlőség fáklyája nem lobog…

Előre hát! a nagy előd példája

Mutasson az utódoknak utat;

Aki fölesküszik szent zászlajára,

A jövendő annak jutalmul ad –

Egy szebb világot, hol nem szolgaságra

Szüli az édes anya gyermekét:

A boldogságnak fényes napsugára,

Egyenlőn szórja enyhe melegét.

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása

Bárd Miklós (Kozma Ferenc 1857-1937): Petőfiről (1902)

Ott nyugszik ő távol rengetegbe,

Sírját a vihar ásta, betemette.

Szendert hozott rá sok hüvös édes álom

S ő boldogabb, mint volt e nagyvilágon.

Mélységes árnyak ringató ölébe,

Képét az erdő álmaiba szőtte,

S szavába csendül, álmodozva hallja:

Dala, szerelme, csattogó haragja.

Zord éjjel ha a csörtető vadállat,

A rőt avarba keresi az ágyat,

Neszére ébred: „ott a hivek járnak

Míg a jelöletlen sírra rátalálnak!”

Ha vadgalamb búg, kesereg az ágon,

Ő föl-fölérez: sírj csak édes párom;

Oh örökös gyász végtelen keserve!

Oh nem tud így más, nem tud így a gerle!

S ha jön az orkán, harsog a vihardal,

Ha birkózik az erdő a viharral:

Földindulás ez! népek diadalma!

Szavára ösmer a szent zivatarba.

Csak álmodj! Úgyis csak e fényes álom,

Mi megmaradt még néked e világon;

S oly szabad hely, mint álmodtad élve,

Csak egy van: sírod s a vadonnak mélye.

Csak álmodj, merengj, vadgalamb bugáson…

A tépett fátyol  nincsen a fejfádon.

Oh szebb az álom, jobb a vadon enyhe,

Oh igazabb a síró felhő könnye!

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása

Erdélyi Zoltán (1872-1915): Petőfi (1899)

Kunyhóban születtél, nem nagy palotában,

Délibábos rónán, nádfödeles házban,

Délibábos róna volt ringató dajkád,

Bölcsődben pacsirta zengő szavát hallád.

Az költött fel reggel röpke játszi dallal,

Mikor a szemedre leszállott a hajnal,

Annak repülését nézted sóvárogva,

A lelked is később csak ezt utánozta.

Nappal a mezőben virágok közt jártál,

Napsugárból szőve fényes álmot láttál:

Ezüstvizű tengert, tündérpalotákat,

Bólongatva hajló, sudár pálmafákat.

Képzelet se alkot soha olyan szépet,

Éjszakai álom sem fest olyan képet,

Mint aminőt néked mutatott a róna,

Életeden által álmodhattál róla.

Este felé aztán harang csendült lágyan,

Méla kolomp hangja megszólalt a nyájban:

S mikor elhallgattak, pásztor sípja zengett,

Búbánatos hangja hányszor meg nem ejtett.

Éjjeli fuvallat gyengén verő szárnya,

Erdő, rét illatát, hajtá be szobádba,

S mikor elaludtál szerető szív védett:

Édes anyád oltá el az éji mécset!

S amit összegyüjtél lassan a lelkedbe,

Érzést, amely felvitt csillagos egekbe,

Vágyat, amely éget, kéjes sebet osztva,

Lángot, amely azt is meggyujtja, ki oltja,

Álmot, amit olykor valóságra váltva

Nem pótolhat más, csak lelkünk másik álma,

Visszaadtad mind, mind, szóban gondolatban,

Szebben, érthetőbben, csengő magyar dalban!

Soha nem szólt még így magyar szó a lanton,

Soha nem daloltak még ily igaz hangon,

Dalaid szivedből sziveinkhez szálltak,

Gyönyörűségére az egész világnak!

Szárnyra vett a hír és vitte neved messze,

Glóriádból fény hullt árva nemzetedre,

A te lángod kellett, hogy lássanak minket,

A te hangod, amely igazságot hirdet.

hát még mikor eljött véres harczunk napja,

Kardhoz nyúlt az ország apraja és nagyja,

Elültettük vérbe a szabadság fáját

Várva, mikor hajtja ki piros virágát!?

Akkor kellettél csak harczi riadónak,

Sötét rengetegbe utat mutatónak:

Zengett is a kobzod, mint ég dübörgése,

Viharnál erősebb volt a húr verése!

S amint megálmodtad, úgy, ahogyan kérted,

Mint a villám fénye, úgy szakadt meg élted.

Hol estél el, mikor? Hol vagy eltemetve?

Kérdeztük be sokszor, várva feleletre!

Várva, de hiába! Ember ne is tudja,

Lehulló csillagnak hova vesz el utja!

Sirodat se bántsuk, hiszen hogyha volna,

Könnyünk árja csupán kis helyére folyna.

Míg így egész ország a temetőkerted,

Egész nemzet áll őrt mindig sirod mellett,

Emléked sem egy van, ahány szív csak érez,

Minden sajgó szívben egy-egy emlék vérez;

De csak pillanatra, aztán dobogása

Diadalmas himnusz, örömujjongása:

Te a mienk voltál, a mienk vagy most is,

Örökkön-örökké, élő, meg a holt is!

Ötven éve immár, hogy lehullt a csillag,

Ötven éve kérdjük, merre fekszel, hol vagy?

Ötven éve, s ime, azt hisszük, hogy egy se,

Nem hisszük, hogy el vagy föld alá temetve.

Nem hisszük, hogy rég volt, mikor lantod zengett,

Ötven éve néped perczig sem felejtett,

Akik sohse láttak, jól ismernek, látnak,

Ma is csengő szódra rabszolgáddá válnak.

Petőfi! Félisten! Költők között első!

Magyar Helikonnak berke nézd mily meddő!

Epigonok élnek, nyomodba se lépve,

Tied a babér, még nincs aki megtépje;

Tied a borostyán osztatlan egészen,

Ragyogó, fényes nap a nagy magyar égen!

Halhatatlan holtan emléked is áldva,

Koszorúval illet a kegyelet s hála!

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása