Szécsey László: Egyedül

Antarktisz jegén
Egy vérben izzó lávacsepp vagyok,
Nem hűtenek le
A sarki szél, s a dermesztő fagyok.

Úgy olvasztgatnám
Magam körül a szürke, tar jeget,
Hiába, újra átfagyasztják
A sarki éjjelek.

Úgy osztogatnám
A meleget szívemből, s nincs kinek,
Kik körülállnak
Nem emberek csak bohó pingvinek.

(A verset a Költő leánya bocsátotta rendelkezésemre)

Falu Tamás: Percmutató

A nagy lapon percmutató lettem,
Az életet végig elsiettem.

Vágytam néha kismutató lenni,
Órák között boldogan pihenni.

Vágytam néha nagymutató lenni,
Idő útján andalogva menni.

De az órán percmutató lettem,
Mindent, mindent, mindent elsiettem.

Egy perc volt az életem, halálom,
S egy másodperc volt a boldogságom.

(Forrás: Napkelet 4. évf., 1926. 9. sz.)

Nagy Emma: A lázadó

(A kép forrása: www.amerika24.blogol.hu)

Hiába cikázik ég felé a dalnak

szemet-odarántó fényes madara –

hiába gyötörnek gyönyörű hatalmak

s hiába húz férfi szeme-sugara!

Bős megkötöttségem nagy fekete láncán

tört-tükrű szememből szivárog a könny!...

Egy igazi férfi megőrülne láttán –

s ajkamra csak a dac fémverete jön.

Munka zúgásában, rút kopott ruhámban,

nappalom a küzdés, mely fáradtan néz.

A józanság erős, tiszta szója számban,

s csak hajszolt embertárs keze minden kéz.

Elrohant férfiak tekintete rámhull –

talán a sajnálat suhan arcukon.

Vagy szólanak a hű, derék fegyvertársul,

ki mellettük harcol minden harcukon.

Felsötétlő ruha, súlyos-göröngy gondok,

Cerberusként őrzik árvaságomat.

Néha sírok – néha keményeket mondok,

néha vérig-vágom éles láncomat.

Múlt szélmalom-harcok balga kitűzése:

a független nő is groteszk árnyat vet...

Sziklába fejemet nem verhetem mégse –

s birokra a korral nem kelhet az egy!...

Vércsatakos földön, száz dübörgő szennyben,

fájdalmas lelkemet égre emelem!

Ősfények Forrása, ki adtad a kedvem,

óh nézd az emberek mit tettek velem!...

Tiszta hitem helyén kormos üszök támadt:

az csalt meg csúnyául, akit szerettem!...

S az élet ríkatja drága jó Anyámat –

és ezer gondvarjú károg felettem!

És az emberek is idegenek hozzám –

én hiába mondom: Óh testvéreim!...

S magyar fajtámért a csillagot lehoznám –

mégis csak lökdösnek hazám térein!

Így-sírva zokogtam esti imádságul

s a jóságos álom elsimogatott.

És a zúgolódás elszállott a számrul –

s reggel halk békével néztem a Napot:

A világegyetem öröklánca fogta –

determinált helyén ontotta magát...

Senkivel, semmivel törődve ontotta,

nem-bánta a Földnek méltatlan sorát!...

Nagy meleg küllőit el nem rútíthatta

sem időleges köd, sem földi salak...

Csak néztem – csak néztem és álltam alatta

s példája ereje szívemben maradt...

Így üzent az Isten!... Fejem fölemeltem

és nemes tartással mentem utamra!

Azóta oly biztos és nyugodt a lelkem –

fénye az égi fény tiszta nyugalma.

(Forrás: Napkelet 10. évf., 1932. 1. sz.)

Lakatos Zsuzsa: Bennem él a tavasz

Sebesen futnak a fürgelábú évek,
Látod? Hajamba fehér hálót szőtt a pók.
Vágyak elsüllyedt hajói közt élek,
Ajkamon megült és elfáradt a szó.

De míg szemed kékjének emléke integet,
Virulsz bennem, mint őszben a tavasz,
Fülemben egy régmúlt dallam megrekedt,
S vele szívemben örökre itt maradsz.

A múlt kísér, nem lehet elvenni tőlem,
Olyan jó álmodozva felidézni,
De visszahozni senki nem tud nekem,

Hisz a halálból nem lehet visszatérni.
Hiszem, hogy találkozunk – nem tűnhetsz tova,
A remény bennem él - nem hal meg soha.