Várj reám s én megjövök
Hogyha vársz nagyon,
Várj reám, ha sárga köd
Őszi búja nyom,
Várj, ha havat hord a szél,
Várj, ha tűz a nap,
Várj, ha nem is jön levél
Soká néhanap.
Várj, ha nem vár senki ott,
Haza senki már
S ha nógat is bárki, hogy
Nem kell várni már.
Várj reám s én megjövök,
Fordulj daccal el,
Ha áltatják ösztönöd
Hogy: „feledni kell!”
Ha lemondtak rólam már
Apám s lányom is
S jó barát már egy sem vár…
Szinte látom is,
Amint néha – bor közt már -
Könnyet ejt szemük
Emlékezve rám… Te várj
S ne igyál velük.
Várj reám. Ó átkelek
Minden vészen én.
Ki nem várt, majd rám nevet:
„Szerencsés legény!”
Nem tudhatja senki sem,
Csak én meg te azt,
Hogy te voltál ott velem,
Hol halál maraszt.
Te mentettél meg. De hogy?
Egyszerű titok:
Várni tudtál rám, ahogy
Senki sem tudott.
Fordította: LÁNYI SAROLTA
Forrás: Új idők 53. évf. 1. sz. 1947. jan. 1.
2026. aug. 9.
Konsztantin Szimonov (1915-1979): Várj reám!
Mohari Margit (20. sz.): Miért
Miért dobtál a földre, Isten,
Ha nincs mit mondanom?
Miért neveltél bő reményen,
Ha meddőn álmodom?
Száraz vagyok, miként a vén fa:
Jaj, nincsen rajta húr!
Ha bánat-ág nyirettyűz rajta,
Hangja nyögésbe fúl.
Szívemen ég egy volt világnak
Húnyt napja. Egemen
Most is új fények nyiladoznak
És tettre-kész kezem.
Egy ó aranykor gyermekét mért
Dobtál romok közé?
Mért nyujtottál, kit senki sem kért,
Kart csüggedtek felé?
Miért fakad szívemben álom
S mért zengsz bennem Magad,
Ha váltó szó nem nyílhat számon
S minden álom marad.
Forrás: Új idők 53. évf. 1. sz. 1947. jan. 1.
Kuti László (20. sz. eleje): Levél egy barátomnak
Emlékszel-e, oly sok-sok év előtt,
öregapánk a térdén ringatott,
együtt bámultuk a nyíló mezőt,
a zöld mezőn a piros pipacsot.
A kiskocsmában üldögélve ketten,
ürítve egy-egy édes poharat,
Petőfi s Vajda égett a szivekben
a júliusi, vidám ég alatt.
A jó öreg Mikesről is beszélve,
Osvát Ernőt dicsértük, szidtuk és
biztosan tudtuk, ha nem ugrunk félre,
eljő az élet, a beérkezés.
Aztán elváltak útjaink, a holtak
békén pihennek, mi éltünk tovább,
barátaink is itt-ott már halottak,
az élők meg gonoszok, ostobák.
Mikes halott, kik ott ültek ölében,
elfelejtették a szent öreget,
fejfája mellett eliszkolnak szépen,
az élő él, a halott szendereg.
Te megmaradtál annak, aki voltál,
meg nem tagadtad gyáván elvedet,
meg nem hajoltál, bármi volt az oltár,
tudván, e korszak rothadt és beteg.
A költőtársak új utakra tértek,
Hol könnyebb siker, könnyebb pénz terem,
divatba jöttek, legfőbb cél az érdek,
mit ér a rím, a vers, az értelem?
Még egyet ütni, akin már ütöttek,
milyen nemes cél, mily könnyű siker,
aki a révbe másképp nem jutott el,
a révet így könnyebben éri el.
Mint a mocsárban brekegnek a békák,
vagy a vadonban üvölt a sakál,
úgy szól é had, árulva a portékát,
mely kosarunkból csak kikandikál.
Árulnak ők mindent, amit kívánnak,
forog a vásár, zúg a póri nép,
ha csizma kell, hát csizmát is csinálnak,
s ha ütni kell, ők ütnek legelébb.
Korunk költői, múló, röpke árnyak,
eltűnnek ők, ha fordul a világ,
akik örökké csak a tapsra várnak,
elhullanak, mint a tiszavirág.
Elhullanak a műveikkel együtt,
elhagyja őket a szálló idő,
nevüket majd csak akkor emlegetjük,
rút példaképp, ha őszül a mező.
Csak aki áll a szédítő viharban,
nem az erőshöz, a gyöngéhez áll,
nem forgolódik a széllel s ha baj van,
balsorsa is nyugodtan megtalál,
dalok fakadnak, száll az örök ének,
ahogy Petőfi, Berzsenyi dalolt,
a szabadságért mozdulnak a mélyek,
s új életet nyer általa a holt.
Dalolj, dalolj, amit az élet adhat,
kevés az élni, ám a fák között
zizeg a szél, te hallod a fuvalmat,
hallod a dalt, mely végtelen s örök.
A kiskocsmában együtt ittunk egyszer,
sok év előtt, kitárul a szoba,
most bimbózik a betlehemi ember,
hogy meg ne haljon többé már soha!
Forrás: Új idők 53. évf. 1. sz. 1947. jan. 1.
Heltai Jenő (1871-1957): Pápaszem
- A kis Cs. Kati emlékkönyvébe -
Van egy bűvös pápaszem,
az orromra ráteszem.
Tudod akkor mit látok?
Sose látott világot.
Tündérlányok birodalmát.
Ezüst-ágon aranyalmát,
(Mindig édes, üde friss,
ha befőzöd, akkor is.)
Feneketlen mézes-kutat,
Muzsikál szökő-kutat,
(Minden cseppje rózsaszín
A, B, C, D vitamin.)
Levegőben szekeret,
Macskaűző egeret,
Tigrist, aki béget,
Örök békességet,
Melyet senki meg nem bolygat,
Éjjel napot, délbe holdat.
Tengert, amely zajtalan,
Embert, aki bajtalan,
afrikai jegesmedvét,
Hőst, aki a légynek sem vét,
Pirosszoknyás, tudós bolhát.
(Dudaszóra táncol polkát.)
Titkot őrző szelencét,
Lagunátlan Velencét.
Jónást, ki egy perc alatt
Elnyeli a cethalat,
Földalatti kerteket,
Mennybe szálló verseket,
Kacsalábon palotát,
Minden áldott pillanatban
Ezermilljó új csodát.
Van egy bűvös pápaszem,
Orromra ha ráteszem
Tótágast áll az eszem.
Tudod, Kati, ezt a bűvös
Pápaszemet hol veszem?
Utóirat.
Aki ezt a verset sírta
Nem rigó és nem pacsirta,
Csak aféle vén bagoly,
Bús romok közt huhukol.
Forrás: Új idők 53. évf. 1. sz. 1947. jan. 1.
Devecseri Gábor (1917-1971): A nyár, a méz…
A nyár, a méz, a víz, a nap,
szívemben versenyt bomlanak,
egymás nyakába ugranak,
fülemnél jobban hallanak.
Szememnél jobban látnak úk,
az illanók, az eltűnők,
az újra visszalibbenők.
S ha én már régen hallgatok,
lelkem rétjére dallamot,
ők énekelnek harmatot.
Miként a régi metszeten
bordái közt a holttetem
fodrot piros rózsát terem.
Forrás: Új idők 52. évf. 23. sz. 1946. jún. 20.
Moha Gusztáv (20.sz.eleje): Nyaraláson
Az erdő viharvert fejéről
Lefoszlottak a sugarak,
Cser, bükk, platán pihenni készül,
Egymásnak hajlik hallgatag.
De míg a zöm lent zárt tömegben
Alszik, ott fent, kitett tetőn
Magányos gallyak hűs egekben
Virrasztva ringnak reszketőn.
Minden szellő őket sodorja,
Biztos haláluk kis vihar,
Mégis sóváran és rajongva
Nyúlnak, egannyi szomjú kar.
Az elsötétlő ég vizében
Halásznak maradéknyi fényt,
Mint életünknek éjjelében
Szívünk halászik csepp reményt.
Ó nyúló gallyak, égben úszók,
Hogy tapad rajtatok szemem,
Ti vágyaimmal együtt kúszók
Túl emberen és életen
Forrás: Új idők 52. évf. 23. sz. 1946. jún. 20.
Trencsényi-Waldapfel Imre (1908-1970): Goethe VII. római elégiája
Mily boldog vagyok itt Rómában! Visszaidézem
Azt az időt, míg fent északon éltem: a nap
Szürkén ködlött s ránehezült koponyámra az égbolt,
Ott fullaszt a világ, színtelenül gomolyog,
És örökös szomj űzi a szellemet énje homályos
Titka után s szótlan gondolatokba merül.
Immár homlokomat derűsebb éther koszorúzza,
Létre Apollo hív színeket és alakot.
Csillagfényes az éjszaka, lágy ének szava csendül,
Szebben fénylik a hold, mint az az északi nap.
Érthet-e embert ily boldogság? Álmodon én vagy
Illatozó palotád már befogad, Jupiter?
Színed előtt leborulva kegyes térdedbe fogózom,
Hallgass meg, Jupiter, vándorok istene, te!
Nem tudom én, ide hogy jöttem: megfogta a vándort
Hébé s ő vezetett csarnokodig. De talán
Egy félistent kellett hozzád hoznia? Nézd el,
Hogyha hibázott s én nyerjek e játszi cserén.
Hisz Fortuna, leányod az is, nem puszta szeszélyből
Osztja gyereklányként leggyönyörűbb javait?
Vendéget szerető isten vagy? Hát ne taszíts most
Vissza a földre ha már láttam Olympusodat.
„Költő, merre csapongsz?” – Haragod le nem sújtson: Olympus
Lett az Olympus után a Capitolium is.
Tűrj meg, Jupiter, itt s aztán halkan maga Hermés
Cestius emléklén túl vigyen Orcusig el.
Forrás: Új idők 52. évf. 23. sz. 1946. jún. 20.
Vidor Miklós (1923-2003): Madár
Olyan vagy nékem, messzetűnő kedves,
mint madár – sokáig, lankadatlan
nézek utána míg végképpen elvesz
s szép szárnyalással fénnyé lesz a napban -
s így, veszve lesz számomra újra teljes,
tiszta képpé formálva: láthatatlan -
nincs köze többé két földi szememhez
a napa zendül győztes, száz alakban -
tökéletessé bűvöli a távol,
elérhetetlen, maga a magasság;
tollain át a végtelen világol,
mert elszökött a rétek illatából,
hogy megvillantva fénybetűnt alakját,
szálló egek örökre elragadják.
Forrás: Új idők 52. évf. 22. sz. 1946. jún. 10.
Major Ottó (1924-1999): Maialis diaboli
Nem én akartam. – Mint a fának
hideg tavaszban lombja hull,
úgy állok itt hulló sudárral,
áttör rajtam a nap vadul.
Nem én akartam. Dermedt testtel
érzem emésztő tüzeit
valami ádáz hatalomnak,
s követem messzi jeleit.
Magad akartad, magad kezdted,
viseld hát te is kínjait,
e lealázó szerelemnek,
ismerd meg izzó poklait.
Szerelméért kit megfizettél,
szeretnék s vágyam hasztalan,
téged kívánván is magamba
ütközöm már vigasztalan.
Forrás: Új idők 52. évf. 22. sz. 1946. jún. 10.
Képes Géza (1909-1989): Epigrammák
RÁGALOM
Népszerűvé ez írót rossz hírneve tette, ha bármely
rágalom éri. Nevet, csak hiúsága hízik,
Őneki még a gonosz közíró, Gács is csak úgy árthat,
hogy nem rosszat mond róla, hanem csupa jót.
EGY VILÁGOS PILLANAT
Húsz esztendeje írok s csak most látom a tényt, hogy
semmi tehetségem nincs az írásra nekem;
csakhogy e felfedezés kissé túlkései: most már
hét ország olvas, mint híres és nagy írót.
EGY FIATAL KÖLTŐ SÍRJÁRA
Elszántan daloltál,
fáztál és nem ettél -
Élhetetlen voltál,
halhatatlan lettél.
EGY SZAVATARTÓ HÖLGYRE
„Őhozzá megyek feleségül” -
mondta a lány – „vagy senkihez!”
Ő nem vette el feleségül,
hát hozzáment – egy senkihez.
EGY ELEGÁNS HÖLGYRE
Költőnő vagy – egy újságcikkből tudtam e hírt meg
s még tetejébe finom tollúnak említ a cikk.
Szívfacsaróan rosszak a verseid – így a dicséret
nyilván szép kalapod tollait illeti csak.
TÖRTÉNELMI REGÉNY
Élted fő műve most készült el: tíz kilogrammnyi
történelmi regény – jó kiadós unalom.
Finn, török, ősi magyar szókkal tele nyelve: valóban
történelmi e mű: csak múzeumba való.
KULCSREGÉNY
Mohón sikerre törve durva kulcsregényt
írtál s hajánál fogva és más szőrinél
előcibáltad mindegyik barátodat
s az ismerősök és az ismeretlenek
hadát – ne félj: ők megveszik majd könyvedet
s mint csemegét úgy csemcsegik minden sorát.
Minden példánya elkel így, kétségtelen;
de ilyen kulccsal, bármiképp erőlködöl,
a halhatatlanság zárát ki nem nyitod.
Forrás: Új idők 52. évf. 22. sz. 1946. jún. 10.
Hollós Korvin Lajos (1905-1971): Sóhajok hídja
Te tiszta víz, Te illatos olaj,
Te szép kenyér, s Te szép kenyéren vaj,
Te puha párna, mindig hű Haza,
Te imáimra Isten válasza,
Te piciny asszony, nekem legnagyobb,
kinek halottan is fiad vagyok,
minek a szó, ha már nem hallgatod,
mivégre írok, ha nem olvasod?…
II. FIAM
Vadonban embernemjárta bozót,
ily szép vagy, amíg nem érted a szót.
Szűz, mint a Mount Everest s oly ködös,
Fényes és szabad, mint az üstökös.
III. NÉPEM
Ne csak a házak, de az emberek,
agy s lélek is újjáépüljenek.
Tanító! Költő! Ne csak a hidak, -
építsed újjá kortársaidat!
Forrás: Új idők 52. évf. 21. sz. 1946. jún. 1.
Lányi Sarolta (1891-1975): Tükörkép
Este szomorú fonatba
fonom szürkülő hajam
s a tükörhöz járulok.
Édesanyám látom ott.
Így találkozom anyámmal,
kitől eltépett a sors.
Így él ő, míg én élek.
Így muldoklik két élet.
Forrás: Új idők 52. évf. 21. sz. 1946. jún. 1.
Bóka László (1910-1964) két verse
NE MINT A RÓMAI
Készítsd elő szívedet mert megesik majd véled
a halál szégyene és ha nem orvul ér el
szembe kell nézned majd világtalan szemével.
Készítsd elő magad és mondd utolszor: élet.
Ne mint a római, nem hideg arcú lárva,
ember légy akkor is, ha hozzád érkezett
a rút halál, ó sírj majd és tördeld bús kezed,
üvöltve tiltakozz és úgy menj a halálba.
FEGYVERSZÜNET
Mily kellemes volt ülni ott az árnyban,
az egyetlen fa árnyéka alatt,
levált vállamról s tovaszállt a szárnyam
s a homokon árnyam tovahaladt.
Szép napsütés, a lombon átszűrt zöld fény,
szárny és árny nélkül, se angyal, se ember,
derekamat nem húzta pisztoly, töltény,
rád gondoltam. Eltelve szerelemmel.
Forrás: Új idők 52. évf. 21. sz. 1946. jún. 1.
Fodor József (1898-1973): Kiáltás el-nem-múlásért
Elnyelő vak örvénybe
Ne süllyessz el, Uramisten,
Minket.
Kívánkozom a Törvénybe,
Szoros rendbe, alkotásba,
Mindig, mindig bölcs csodásba,
Erős, súgó akaratoddal
Vidd kezünket.
Mert elhagytuk ügyünket,
De a lelkünk irgalmat kér,
És reszketve, íme, megtér,
Vérlik, mint a kifakadt vér,
S nagy bú renget.
Oly kicsi, kezünk, mit tettél,
S hiányzik, mi súgva-lobbant,
És vágyjuk a Mondhatatlant,
Mert vad az álom és roppant
S rónánk, mert voltunk jelet kér,
Bús jegyünket.
És az élet olyan mint a szél,
És ami van, semmit sem ér,
S kell az igazító tenyér;
Jók sugalma, mindennél jobb kenyér,
Láss bennünket.
Mert bennünk a félelem csenget,
És meddőséget hordozunk,
Mint furcsa vemhet.
Add nekünk a jó munka nyugalmát.
Szegény, szívünk már se hall, sem lát,
Érzi az üresség hatalmát,
Add hát a megváltás irgalmát:
Kész művünket.
Lásd, botladozunk és táncolunk
És hiú láncokért lángolunk,
S a szívünk már lassan kiégett,
Add nekünk az igaz igéket.
Váltsd meg halálunkat, jövőnket,
Im, valljuk már véges erőnket,
Méltasd hevünket.
Poklosság és bűn elszédítnek,
Romjait rakjuk még ép hitnek,
Mert jajok és jelek rémítnek,
Már nem bírjuk szívünket.
Tartsd, óh tartsd, lélekzetünket,
Hevünket jóra tüzünket,
Röppenő lángként futó bús
Nevünket!
Forrás: Új idők 52. évf. 21. sz. 1946. jún. 1.
Vas István (1910-1991): Május, l944
Rózsát, tulipánt, lila orgonát
küldök neked olykor:
rabtartó, pőre szobád
szabad tavaszokra gondol.
*
Utcákon gyáván, csöndesen
folyik orv hajtóvadászat.
Nem mozdulhatsz ki. Füvön, fövenyen
nem nyúlhatik el most gyönyörű hátad.
*
Barnára se sülsz ezidén. Vad gyermek nem te leszel az aszaló nyárnak.
Barnán, karcső-erős testeddel a gyenge gyepen,
a dombokon úgyse járhatsz.
Nem lesz idén szilajon lobogó villám a szemed sem,
sötétzöld, mint tavaly.
Többnyire most szelid és szomorú vagy. Én is öregszem,
de ez a fekete haj,
ez a halvány-rózsaszín arc, ez a puha-fehér
felhámja a testnek…
Nyárnál és ifjúságnál többet ér
ez a tudós, titokzatos este.
Forrás: Új idők 52. évf. 20. sz. 1946. máj. 18.
Falu Tamás (1881-1977): Fiatalságod…
Fiatalságod keresem a réten,
De hervadtak már szerte a mezők.
A madarak közt keresem a hangod,
De elköltöztek már messzire ők.
Sudárságodat keresem az erdőn,
De az útjelző én felém mutat:
A magamét kell előbb megtalálnom,
Hogy megtalálja ifjúságodat.
Forrás: Új idők 52. évf. 20. sz. 1946. máj. 18.
Aczél Tamás (1921-1994): Május
Óh könnyebb volna meghúzódni,
e tavasszal is árnyverte honban -
míg a sötétség légiói
kimerészkednek, alattomban
a mezőkre, a sűrű földre,
az ébredező hajlatokra -
s a küzdelemre nyelvetöltve
belehullni a vak habokba,
lágyan
elbújni a könnyű homályban.
De nézd a nép - forrong, morajlik
magasra tartja véres arcát
kíséri őket és lehajlik
testükre az éles igazság.
Micsoda kínban, iszonyatban
izzadtak és vergődtek máig,
hogy felleljék a száz alakban
rejlő szabadság tág csodáit!
Milyen vadúl forogva s szeliden!
Elbújni könnyebb? Szárnyaidra
ülök – röpíts – rejts el magadban,
nézek kitárt ablakaidra,
befúj a vihar – szabadabban
lélekzem és bilincseim leoldva
csatangolok tájaidon,
fellendülök a napba, holdba,
izzó valóság! Szörnyű szomj
hajszol:
inni sodró, friss folyamodból!
Kocsányán függ már a cseresznye,
még zöld – de benne rejtezik
a piros láng, hogy majd egy este
széjjelszikrázza színeit.
Forrj teremtő, zöld indulat
bennem, alakíts érettebbé
s mint a lecsapolt mocsarak
földjén a búza – teremts szebbé,
hogy veletek
lehessek, ti világosságért
küzdő, eleven tömegek!
Forrás: Új idők 52. évf. 19. sz. 1946. máj. 11.
Aradi Nóra (1924-2001): már cseppekké…
Már cseppekké lazul az égbolt,
Nekem még sűrű tömb,
Kőburkolatán meg sem érzem
A kéket, hogy különb.
Az enyhülést szeretném nyelni
És eltaszít a nap.
Kutya vagyok, mely csontra bámul
S a semmibe harap.
Forrás: Új idők 52. évf. 19. sz. 1946. máj. 11.
Raics István (1912-1986): Fogoly
Itt hajladozik tőlem hajításnyira
a csacska vadszőlő és a lila orgonavirág.
Mint a rácsok közé zárt fogoly,
hallgatok. Kamaszos kedvű szél dudol
és hajbókol a hószínű meggyfa-ág.
Bezárt a sors. Perelni nincs erőm,
csak irigykedem: a szemközti tetőn
kicsordult az arany napsugár
s a fák lombja mohón issza már
az édes napfényt.
Fogoly vagyok, kemény napoknak foglya,
ki láttam önkényt,
éjjé vált napot, világnak bánatát -
s életem megint feszes abronccsal fogja
körül konok rabtartóm: a világ.
Forrás: Új idők 52. évf. 19. sz. 1946. máj. 11.
Rozványi Vilmos (1892-1954): A magvető töprengése
Karom a vetés ívét szabja,
tavalyi termés gazdagabbja
rezeg kezemben dobjam-e,
a föld méhébe lopjam-e?
Tudom, hogy mit vetek.. Magam’!
Minden búzámon rajta van
hitem, válságom, gondom, harcom
s – életet hívő emberarcom.
De hogyan újulok a rögből?
A Végtelenből és Örökből
tudom-e én egy percbe mérni,
mit az Úr bennem akar élni?
Mert Ő akarta: legyek itten
ember, - egy pillanatnyi Isten,
s ideadta lelkemül arcát
élnem az anyagélet harcát.
Vessek-e hát? Merjek-e vetni?
Tudtam-e magam’ jól szeretni?
Nem tört-e hazugságok körme
sírásomba, vagy örömömbe?
Ám itt az öröm ne öröm még,
topog az élet kis körön még,
meddő kín aranyban és vérben;
hát inkább az én nevetésem!
Vagy a ti sírástokat halljam?
Keselyvijjogást zivatarban
magatok fölött és egymáson?
Akkor inkább az én sírásom!
Vetek!.. Az Ember fia lettem,
mert törvénye szerint szerettem
s mindig az Ő arcát vigyáztam
ha az örömben, ha sírásban.
Forrás: Új idők 52. évf. 18. sz. 1946. máj. 4.
Aczél Tamás (1921-1994): Tavasz este
Sáros, zöld pocsolyák, szürke nehéz egek.
Foszlik már a kemény bunda a tél nyakán.
Kéken villan a víg este a fák között.
Szökne – nem tud a tél: fogoly.
Zörgő ágakon és hajló bokrok alatt,
szikrázik a tavaszt-áhítozó mosoly -
szét-nem-nyílt nevetés, földszagú, gyors szelek
bimbót hívnak a rét fölé…
Így álltam nevető szívvel a táj felett,
láttam: bomlok a rügy, sorvad a tél, a nyers!
Ujjongtam – szerelem! És ma ablakon át
nézem: port visz a déli szél.
Forrás: Új idők 52. évf. 18. sz. 1946. máj. 4.
Berda József (1902-1966): Gyermek
Mily angyali ritmus van
a lábaidban te égből
szállott gyermeki csoda!
A mennybéli fényesség vagy te;
minden éjjel veled álmodozom
s reggel máris feléd száll képzeletem:
hol jársz, mely áldott tájon illatozol most
s gyujtod még vidámabbá az emberek
sovárgó szemét? A lelkendezés,
a legszentebb indulat képzelt el téged,
hogy ily tökéletessé lombosodtál te légies
teremtés! Legyen áldott érte az égi
akarat, mely apád és anyád öröméből
fogantatott nekünk ebben a gonoszoktól
megrontott csúnya században, melynek
gyógyító vigasza te vagy csupán, ha
szomorú szemem az olykori
ritka ünnepnapokon reád tekinthet.
Forrás: Új idők 52. évf. 17. sz. 1946. ápr. 27.
Nadányi Zoltán (1892-1955): Te vagy az
Te vagy az, aki mindig nemmel
válaszolsz és mindig rázod
a fejed és magyarázod,
nem tudsz nekem hinni.
Te vagy, aki minden szóra,
mozdulatra úgy vigyázol,
én tegezlek, te magázol,
soha el nem véted.
Te vagy, aki mindig eltűnsz,
hol hetekre, hol napokra,
nekem az a poklok pokla,
de te azt se bánod.
Irgalmatlan vagy te hozzám,
nem akarsz egy morzsát vetni,
nem tud engem úgy szeretni
senki, senki, mint te.
Forrás: Új idők 52. évf. 17. sz. 1946. ápr. 27.
Komjáth Aladár (1894-1963): Romvilág
Elmúltam ötven éves
s egy világ múlt velem,
egy óriás sírhalomra
hajtom le a fejem.
Beteg vagy Európa,
halottaktól dagad
új háborúra éhes,
telhetetlen hasad.
Az életek repülnek,
az öröm megszakad,
a látónak világot
világtalan vak ad.
Az együgyű a bölcsebb,
ösztöne mélyre ás,
a fertőzött mezőkön
rohan a pusztulás.
A városok romokban,
őrültek szabadon,
lakályos palotává
lett a rideg vadon.
Fölöttünk repülőgép,
bölcsőben kisgyerek,
bombák vad dörejétől
az élet megremeg.
(1944. december.)
Forrás: Új idők 52. évf. 17. sz. 1946. ápr. 27.
Darázs Endre (1926-1971): Románc
A híd karfáján ül a lány
És zokog és zokog:
Az ingó, ódon híd alatt
Futó hullámsorok.
A híd karfáján ül a lány
És néz, néz tétován;
A vízen látja életét
A szomorú leány.
Az alvó, ódon híd alatt
Mindig dörög a víz;
Rettentő, széles vállain
Sok mindent messze visz.
Elvisz sikoltó életet
És közömbös követ;
betakarja a holtakat,
Mint suhogó szövet.
Zúgás. Semmit se hajlani
A mély vizek alól;
Aki egyszer alábukott,
Többé sohase szól.
Mint szép kenyér, kerek a föld.
Pohár tej a vidék;
A víz rohan, fut morcosan,
Nem érzi meg ízét.
Lámpás az ég: fénylik, kihuny,
A mindenség forog;
A híd karfáján ül a lány,
Nem mozdul, csak zokog.
Forrás: Új idők 52. évf. 16. sz. 1946. ápr. 20.
Várkonyi Nagy Béla (1896-1980): Baráti köszöntés
- F. J.-nek -
Öregszünk, pajtás+ s mint a tölgyfa kérge
Keményedünk! A lélek egyre tisztább
Csapáson száll a lényeg bűvkörébe,
Hol kortyonként ízleljük s tárt kulisszák
Fölött emelkedőben már a Szépség
Szívünkre omlott roppant számvetését.
Dereng a mult: megannyi drága ékszer
Csillog telt asszony-testén: évek! Évek!
Bennünk az emlékek miként az éber,
Ugrásra-kész, mohó ebek henyélnek.
Nagy rang futott szívünkre, semmi kétség!
Osváth, Babits s Ady! – ez volt mérték.
S a többi halhatatlan: Dante, Goethe,
Petőfi, Shakespeare, Hölderlin, Balassa
És Phőbus minden dalnok Isten-őse!
Hány őrző fáklyát tartottunk magasra!
S hogy forgott bennünk, szüntelen keresvén,
A teljességre szomjas ember-eszmény!
A fényt kutattuk. Bátor, nagy kiáltók
Szavát: arányt a mérhetetlen ködben;
Tér és Idő között a biztos átlót,
A percet, mely örök egekbe szökken;
Csak azt, mit minden útja-vesztett áhít:
A vers-valóság mágikus csodáit.
S ez az, mi összeköt veled e korban,
Mely gyilkos bürköt olt belénk naponta:
Nem tántorogsz komisz helóta-sorban
S a könnyű prédát nem kötöd csokorba:
Tölgy-homlokú vadász! Keményen állod
A szörnyű próbát. Így épül világod.
Termékeny dac, mi éltet! Így találtam
Rád most egy éve újra, negyvenötben:
Az első kandi sétán fönn a Várban.
Budán, a rom-kísértet-verte ködben:
Az égen kínok, bűn-jelek doboltak
S lihegve törtek ránk a messzi holtak.
Rángott az arcod izma. Két szemedből
Vad rémület sikoltott. Ámde ajkad
Zárt kút maradt: mikéntha védelemből,
Hogy mondhatatlan kínod elharaptad;
S e zord-nyugalmú, szótalan komorság
Mögött már épült, teljesült az ország.
S ezt búgta lényed: élni! Ezt dalolta
Az ösztön sípja benned s egyre zengőbb
Szelek hímezték ránk a vész-sodorta,
Verembe-hajló, tetszhalott jövendőt -
Szerzett jogán az önigazolásnak
Rangját a költő így mutatja másnak!
S ez kell ma itt: a dalnok újra táltos
Legyen: kapocs, ki sorsa s népe közt áll:
Ne néptribün, ki férc-fetisnek áldoz,
De gáncstalan eszmék ormán erős vár:
Mérték s arány, kinek szavából önként
Szabják jövendő századok a törvényt!
Forrás: Új idők 52. évf. 16. sz. 1946. ápr. 20.
Zelk Zoltán (1906-1981): Mint a gyermek
Mikor járni rugaszkodik, elsőt lép a gyermek,
két csöpp keze mintha riadt madár úgy repesget -
kapaszkodna s székek, asztal játszin menekednek.
Így a költő. Mint a gyermek székeb, asztallábba,
kapaszkodna rögbe, fűbe, csillagokba, ágba -
járni tudjon, ne botoljon, az egész hazába.
S fut előle minden, szalad: - Hazát könnyen lelnél,
de csak az lehet a hazád, mit szívedben leltél,
szívvel, szóval és varázzsal mit magad teremtél.
Csak az a föld, csak az az ég, csak azok a tájak,
csak az a rét, csak az a hegy, s rajtuk mind a nyájak,
mik látatlan sorakozva, intésedre várnak.
S gyűlnek köréd! Millióból egyetlenné állva,
részből egészre, nemvoltból létezőre váltva -
indulhatsz már, nem botolsz el, ráleltél hazádra!
S míg e semmiből varázsolt tájon vernéd sátrad,
ráocsudsz, hogy mégis, mégis valaha már láttad,
sovány boglyáin hevertél, útait bejártad…
Parasztjait, kik hajnalban lovuk útra verték,
s miként éhen tarisznyából kenyerük kivették:
földjüket az éj mélyéből előteregették…
Gyárait is, hol napestig falva kormot, lángot,
fejszét, kapát kalapáltak tűzből a kovácsok,
nemcsak fejszét nemcsak kapát: az egész világot!
Tőlük hát a szép varázslat, mellyel hont teremtél,
földet alád, eget föléd mégis tőlük nyertél,
sorsuk lesve a teremtés titkaira lestél…
Így a költő. Mint a gyermek, ki anyja szivére
ejti fejét s ring az álma annak ütemére,
versed is, ha zeng, ha dadog, néped szívverése!
Forrás: Új idők 52. évf. 16. sz. 1946. ápr. 20.
Weöres Sándor (1913-1989): Patakmonda
Lágy föveny-bordákon, halványpirosan remeg
lenn az önfeledt patak; fölötte fény-árny-íveken
a magasság áttetsző falkái tolongnak fürtösen;
vad vonulás alján, álomban sző-fon, remeg
s hol legkeskenyebb, hol hajdan boglárka nyílt,
általlépi egy madár. -
Rejtett ér, Linár-szövevény… galamb-színű erdő
száz odvából szikra-fény,
ősanyák szigorú csöndje, dús, tapadós vörösföld,
zsarnoki, termő hallgatás;
meleg hajlásai közt a betelt férfi-vágy pihen,
mint iszapba tűnt acél,
melyre rozsda nem forr, s tán ha meglelik egykor,
újra kivillan, újra él.
Kristály hal, eleven zöld kard, gumó, lucskos szakáll:
egybe-ölti a kis patak;
part-fogsor, kék hegysor, csillagsor: vállas kamaszként
csügg valamennyi a csöpp anyán.
Jajszó, kacagás egyre-megy: mind áldott női jel,
búborék mely fölfele száll.
Élő fonadék álma. Áttetsző tábor a magasban!
Odafönn a szabad sereg!
Odafönn szivacsos felhőn kocsonyás csillag -
nedves vonulás mindenütt,
fenti, lenti
rengeteg…
mélyben a rejtett ér-szalag
hályoga, zöld csatak
remeg.
Lenn az önfeledt patak
puha nő-testként, álomban szövi tiszta sodrát;
de hajdan folyam volt! Tág-szemű s elfeledte,
gőzét nyitja-zárja csak,
alva, pihegve,
lankatag.
Hömpölygés volt, széles iram,
vándorolt dúsan, ezüst gyapja rengett a messzeségben,
partján ég-föld csordái hevertek, látták a csillagok,
zengtek: Ime a folyam!
Jött a fény és rá-terült. Jött a homály és rá-terült.
És szült fájdalomtalan.
Bukdosó hullám-halmok, siető nő táncos halmai,
telt meder ég és föld között,
villámlón átlátszó rengés, ragyogó dísz halmaza,
fönn-lenn csillagok és napok,
asszony, kiben teljes-egy a szem, ágyék, kebel,
gyönyör ég és föld között,
örökifjú ősanyák nézése, bőséges róna,
jámbor nőstény-farkasok,
part-fogsor, kék hegysor, csillag-sor, könyörgő férfi-zengés,
áradat ég és föld között,
határtalan tájon ömlő, hol nincs messze, nincs közel,
hol titokra nem találsz. -
Mondják, nem volt Hold még. – Tán a Hold
messziről ide-szomjazott…
Jámbor nőstény-farkasok idegen szagra figyeltek -
„Folyam-hölgy! Tenger legyél:
áradj! kerekülj! mint magam!”
Ekkor habja elhomályosult és mintha emelné sok vödör,
tépő görcs feszítette szét.
Partok dűltek, megdermedt a tenyészet illata,
gyűlt a fakó tajték, kavarogva fölfelé, vagy hengeregve;
és úszott a bölcső és habba borult a virág, a taraj
és hegyek törtek pattogva, csengve, mint a kelyhek,
nem volt többé föld, sem ég!
Forrt a színtelen áradat,
körbe-érve, önmagába ütközött s elájult.
Lett alvó, szelid patak.
És az istenek is futottak! Mert még mámorában is
győzhetetlen-tiszta volt!
Ki vadította? tán a Hold -
tán a homály – de nem a párnás, ölelő éjszaka -
a másik, lenti homály, mely a rögben kezdettől éhezett.
Nagy folyam volt, most patak.
Termő iszap-katlanain túl, meddő homokján,
most is gyors, üde, csillogó,
most is legtisztább ital,
mert sodrát sosem éri sár.
Rejtve szunnyad; tág folyam-tekintetét
föl nem nyitja már soha.
Forrás: Új idők 52. évf. 16. sz. 1946. ápr. 20.
Kassák Lajos (1887-1967): „A csöndes tó”
Lim-lomjaival únom már e világot
mi keresnivalóm kóros asszonyai
és kiteregetett, véres zászlói közt
a hős, kit szólítok, néma és vak szegény.
A kert, mi után annyira vágyakoztam
lassan kitárult s aztán megint becsukta
rácsos vaskapuját s a szűz rózsák is mind
becsukódtak kérdező szemeim előtt.
Sikátorok mélyén részegek topognak
kart karba öltve és majdnem már boldogok
de ott lent, még lejjebb néhány lépcsőfokkal
tépett hullák feküsznek a járdaszélen.
Ha föléjük hajlok a csillagos éjben
meglelem-e közöttük, akit szerettem
ölemben ült éppen, hogy harsant a vihar
s ő elszállt a fagyasztó téli szelekkel.
Akkor még semmit sem tudtam a halálról
most egy nyughatatlan folyó hullámain
ring velem a csónak s fent a kék azurban
a szerelem és a harc emléke kísér.
Még világít előttem az álmok holdja
még pengnek a húrok, amiket nem régen
oly vakmerően érintettem, mint a gyermek
ki a bűnbeesés gyönyörét élvezi.
Még hajszol a vágy, még verset írok rólad
de holnap megjönnek a derék favágók
fejszéjük csapkod mint a villám s a dús kert
hol néha láttalak, eltűnik örökre.
Forrás: Új idők 52. évf. 16. sz. 1946. ápr. 20.
Várnai Zseni (1890-1981): Bolygok körötted…
Olyan ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt volnál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja a vágy végtelen útjait.
Feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg
s olykor, mikor a közeledbe érek
már azt hiszem most, most elértelek!
Kinyúl, felém napszemed fénysugára
s megérint, mint egy csók a téren át
s e fény visszfénye tükröződik rajtam
mikor átúszom a nagy éj tavát.
Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem
s lehullanék, ha te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel
s úgy húzol, mint egy mágikus fonál.
S mikor egy világrobbanás viharja
égen és földön mindent szétlövelt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott s védőn átölelt,
egy pillanatra, aztán elszakadtunk,
pályánk sinére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek
s a hold újra a nap körül kereng.
Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körötted s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes
s örök vonzásod szárnyain röpül.
Forrás: Új idők 52. évf. 15. sz. 1946. ápr. 13.
Berda József (1902-1966): Ének az erdőről
Millió üstökű erdőrengeteg, te vagy
az én igazi hajlékom csupán! Benned
bolyonganék-aludnék s ébrednék mindig,
télen és nyáron egyaránt, csak bírná
a test, a szegény, a változó időt. -
Óh, ha Isten oly csodát mível volna,
hogy nem kéne soha többé négy fal
közé kényszerült hajlékba laknom!
Ma nem ember, hanem boldog állat
volnék, ki őzekkel, szarvasokkal
s énekes madarakkal barátkozna csak.
Velük aludnék, velük kelnék a nagy,
millió üstökű rengetegben s végül
oly boldogan halnék meg ottan, mint
ősszel a fák milliószámra lehulló
levele, mely mind új fogantatásnak
ad takarót, hogy ne legyen soha
megállás az isteni derű
szüntelen dicséretében.
Forrás: Új idők 52. évf. 15. sz. 1946. ápr. 13.
Gyarmathy Erzsébet (1919-1987): Három vers
1.
Sötét, könnyű, jávorfa-hegedűk
leány testét sohasem tapogattam,
húrok ideges, édes remegését,
finom bőrét nem érezhette ujjam,
nem ismeri ajkam a dallamot,
mitől rámnyílnak arcok és szemek,
rosszul tanított beszélni anyám,
és más szólja helyettem nyelvemet.
2.
Te csak aludj, aludd a medve álmot,
míg új erők nőnek a föld alatt,
piros kabátban járnak a királyok,
és jégtorlasz tolja el a hidat,
ne félj, kemény álmod szét nem repeszti,
és ostoba és hiú fejjel senki
nem fogja meleg szíved célbavenni.
Aludj, míg a hamu parazsad rejti,
kezed ismerte a simogatást,
mély pincékből tudott szenet cipelni,
s a tollat fogta, meg a ceruzát,
most hát szorítsd meleg öblét szemedre,
mint ki titkot tud, s csak sötétben lát,
takard magad testvéri melegedbe,
s tanuld ki végre, tanuld a halált.
3.
ó semmisem enyém,
csak e testvéri fény,
e pára és sugár,
mely élet és halál.
Vonulnak éjjelek
s napok, fejem felett,
csak állok mint akit
egy penge megvakít,
és könnye kipereg,
izzó acél felett
s övé, (nem látja más),
e végső ragyogás.
Forrás: Új idők 52. évf. 14. sz. 1946. ápr. 6.
Vas István (1910-1991): 1944 á p r i l i s
GYÜMÖLCSFÁK A BOLONDHÁZBAN
Az angyalföldi bolondház szürke falán belül
két gyümölcsfa virágzik mandula meg cseresznye.
Az április gyors virágzás így települ
bolond lelkemre, amely csupa szürke rögeszme.
A RÜGY A FÁN…
A rügy a fán, a kökörcsin a fűben -
jaj, most minden olyan valószerűtlen!
A Duna vize a Korzóig árad.
Véres színe az alkonyi sugárnak
baljós fényekben fürdeti Budát.
A tereken gonosz kis szél fut át.
Borzong az akác ifjú levele.
Ez a tavasz halállal van tele.
SZIROM
Te halovány ártatlan bujaság,
illenek hozzád most az orgonák.
Idegeidet cibálja.
Fantasztikus szirom hajad virága.
CSÓK
Az íróasztalon Arany
fényképe néz tanácstalan
ideges töprengéseimre.
Szabályosan kemény az inge.
„Biztos a nagypapája volt ő
az úrnak?” – ezt kérdezte rég
egy tudatlan takarítónő.
S ma, mikor elmerítenék
új lelkemet a régi vér
örök s öröklött ősokába,
megértem, ez a kép mit ér,
és ma tudom csak igazán,
ő volt valódi nagyapám
és én vagyok dekadens unokája.
Forrás: Új idők 52. évf. 14. sz. 1946. ápr. 6.
Weöres Sándor (1913-19899: Vándorkoszorús-nóta
A világnak nekivágok,
fán teremnek ott a lányok.
Négyet-ötöt földre-rázok,
szép csöndesen odébb-állok.
A világnak nekivágok,
tűzben nőnek ott a lányok.
Kettőt-hármat kipiszkálok.
Szép csöndesen odébb-állok.
A világnak nekivágok,
szélben úsznak ott a lányok.
Ha csak egyre rátalálok,
soha mást én nem kívánok.
Forrás: Új idők 52. évf. 14. sz. 1946. ápr. 6.
Devecseri Gábor (1917-1971): Méhek
Méhek, gyerekkoromba, szálltak
a hűvösvölgyi rét
párás szőnyegén, mézet szedegetni.
Ma érzem az izét.
Lepkék, a szárnyuk bársonyával,
nyáron, virágokat
takartak el; most e virágok árnya
sűrűn meglátogat.
Varjak, a hóról nem repülnek
messze: sötét lukat
vágnak belé. Fülem már rég halott.
Értem a dalukat.
Forrás: Új idők 52. évf. 13. sz. 1946. márc. 30.
Gellért Oszkár (1882-1967): Hűségre tanítani téged…
Amit buzgó imádba véstél
Jajongva egy éjen keresztül,
Reggelre megúnva, tagadva.
Feledve, kitépve tövestül.
Hűségre tanítani téged
Emberfia hol a segítség?
Hol a cirkusz, isteni dúvad,
Hogy a lelked megszelidítsék?
Akit reggel gyávának hívtál,
Estére abból lesz a bátor.
S ha este dicsőít az ajkad,
Reggelre az az ajk már vádol.
Hűségre tanítani téged
Emberfia, hol a segítség?
Az kellene tán, hogy – örök film -
A multad folyvást levetítsék?
Amire azt mondod ma: érdem -
Holnapra már az a gyalázat.
Nyakadba ma zsarnokot ültetsz,
Hogy holnapután lerázzad.
Hűségre tanítani téged
Emberfia, hol a segítség?
Hogy délben amit kiokádtál,
Vacsorára eléd terítsék?
Babért ama Caligulának,
Ki a vérgőzben kieszelte:
Egy híve maradt, paripája,
Hát consuli tisztre emelte.
Hűségre tanítani téged
Emberfia, hol a segítség?
Tiszteld nagyeszű lovaid, hogy
Butaságod ki ne nyerítsék!
Forrás: Új idők 52. évf. 13. sz. 1946. márc. 30.
Bóka László (1910-1964): Egyedül
Mindig csak az áldozatig,
az áldozatig juthatok,
a szeretetig sohasem.
Valami mindig visszafog, -
az az erő, mely a közös
jövőért sziklát döntöget,
nem tudja áttörni soha
az árnyvető ködtömböket,
melyek közöttem és közöttük
átlátszóan, de hidegen
falat húznak. Meghalok értük
gyedül, int egy idegen.
Forrás: Új idők 52. évf. 13. sz. 1946. márc. 30.
Falu Tamás (1881-1977): Semmi
Az est itt lépked már a halmokon.
A Semmit érzem, karomba fogom.
Óh. Semmi. Semmi, soha el ne hagyj,
Te az életnek legfőbb kincse vagy.
Benned elalszik minden lelki tűz,
Elszáll a jaj, mely éjszakába űz.
Lehull a gond, mely szíveket szorít,
A végtelenbe visz rajtad a híd.
Amíg az úton csöndben ballagok,
Óh. Semmi, érzem, hogy részed vagyok.
Óh, Semmi. Semmi, maradj így velem.
Mert ami nálad több, az gyötrelem.
Forrás: Új idők 52. évf. 12. sz. 1946. márc. 23.
Lukács Imre (1808-1981): Tépett tetők alatt
Tépett tetők alatt lábadozó házak,
ablakok ásítnak törött üvegekkel,
sebhelyeiket a falak mutogatják
s követelő hangon kiáltoznak: kezdd el!
Egy szomorú asztal lapul összetörten
a sebhedt üzemben – rozsdásak a gépek? -
s kibámul a gránátvágta hasadékon,
nézi a vidéket.
Lent a nyüzsgő utcán emberek loholnak,
szívükben a szerzés, harácsolás vágya,
zsebükben a vagyon: hatalom és rontás,
- de a dolgozók is sietnek: munkába.
Az utcakövezet friss hegekkel tűri
azt is, aki dolgos, azt is, aki kalmár,
milliós vagyonok születnek, de koplal,
aki épít, munkál.
Úgy szeretnék írni az összefogásról,
közös építésről magasztalót, szépet,
ami az egész nép dicséretét zengi,
de hiába, most még nem megy ez az ének.
Látom, hogy a munkás dolgozik keményen,
tíz deka kenyéren, üres löttyön épít,
addig a lokálok, kávéházak népe
zsebel, feketézik…
Tépett tetők táján, milyen verset írjak,
hazudjak-e néktek arról, ami nincs még,
amit még csak most kell éjet nappá téve
megteremteni, hogy ne győzzön az inség,
hogy e dermedt tájon pezsdüljön az élet…
A romokról szálló törmelék s a szétdúlt
üzemek, vasutak, parasztföldek hangja
harsogja: elég volt!
Elég volt a rontás, a tétlen henyélés,
tűrés, csodavárás, - vár reánk a munka,
építeni kell és kegyetlenül ütni
azt, aki hátráltat s azt, aki kibújna!
Tépett tetők alatt, félig rombadőlve
üzem, gyár, iroda egymás után éled,
a paraszt se rest már – ez a rendje-módja,
így épül az ország s így épül a lélek.
Forrás: Új idők 52. évf. 12. sz. 1946. márc. 23.
Hajnal Anna (1907-1977): A némaság
Engem a némaság ajkához vett
és kiivott, akár egy csobolyót,
oly száraz lett szívem és oly üres,
zuhanjatok belém, ti nagy folyók!
Ti téli felhők! Fagyos csillagok
szülői, ott fenn gubbasztók, sötétek,
ti üresedők és sötétedők,
üres szívemet ti megértenétek.
Kit hívjak én? Ki engem elvetett,
nagyúr csatlósa volt s elvágtatott.
Borítsatok be, téli nagy havak!
Szégyenkezik a napon a halott.
Forrás: Új idők 52. évf. 11. sz. 1946. márc. 16.
Jankovich Ferenc (1907-1971): Dohogás
Szívet-lelket didergető saláta,
zsírtalan és olajtalan telünk -
Éhesek vagyunk? Jól lakat a nátha,
zúzos hideggel telik meg belünk.
A nátha e cingár pincérlegény
sorsunkat hordja jégszemüvegén,
keszkenőjét a hóna alá vágva,
vagy épp vesénkhez, tetszése szerint.
Jaj, mennyit fázunk e mocsok telen!
Mint üres, rozsdás kályhák, dideregve,
melyekbe nem gyújt már be soha gazda,
kilöketve félszer mellé, a gazba,
És vicsorogva jövendő telekbe…
Midőn a szél belénk-belénk sivít,
öreg, repedt szánk sóhajt egy kicsit
s képzelt sziporkák szállnak a magasba.
Forrás: Új idők 52. évf. 11. sz. 1946. márc. 16.
Bóka László (1910-1964): Pontius Pilatus
Szép ezüst kanna.
Tiszta víz benne.
Kezét alig merítve meg
csak szétfuttatta rajta a vizet.
Tíz ujja míg egybefonódik
csak jelezte hogy így mosódik,
hogy ez a kézmosás csak jelkép
és közben súrolja a lelkét,
azt igazán, azt lúggal mossa!
Úgy emelte fejét magosra
mint tisztakezű tiszta lélek
és körülállták őt a vének
és nézték hogy a szép kezek
hajlatán a víz lepereg.
Szép ezüst kanna.
Tiszta víz benne.
Forrás: Új idők 52. évf. 11. sz. 1946. márc. 16.
Takáts Gyula (1911-2008): A temetődomról
Boldog, akit a fű fenő,
susog, zümmög a temető.
Itt szívom el ebédután
a holtak közt piros pipám.
A semfű-semfák és fenyők
körülülnek, akár a nők,
akik oly jók s kíváncsiak
a költőkre, mit mondanak.
Itt gyűl össze minden titok,
amit a falunk ringatott.
- Minek hát kocsma és kovács? -
Tisztább itt minden vallomás.
Ki érti ezt, az tudja jól,
a néma száj mily szebben szól,
s hogy szem lehúnyva messzebb lát…
Itt hallgatom hát a halált.
Mint vén csősz, akként guggol itt.
Lesi a világ dolgait:
a felhőket, a kis nyulat,
az erdőt és harangokat.
Szemében a földi jelek
igazabb arcot öltenek.
Levetve sallangos diszük,
tisztán mutatják lényegük.
Itt látom, milyen a világ:
gyökér-penész a fürtös ág,
s hogy fülledt sár a tó vize
és senkinek sincs semmije.
Mint hajlott, korhadó hidak,
a formák szertebomlanak,
s a kék űr lázas tégelyén
kő és ideg pernyéje ég.
Háromszáz horpadt sírhalom
dalával énekel dalom,
s mint szürke-hamvas esti köd
velük repül a fák fölött.
Forrás: Új idők 52. évf. 9. sz. 1946. márc. 2.
Weöres Sándor (1913-1989): Egy ifjú nő síremléke
Hagy békét nekem,
ne faggass engem…
Ládd, a rét
évről évre
rányitja az égre
szégyenét.
Rajtam virágból
egész város lángol,
mind neked!
S mi dobog idelenn,
csönd, vagy szelem,
kérdezed?
Gondold: a rét
rám-adja szinét
s nyughatok,
míg minden virág
- éhes tarkaság -
úgy lobog!
Vagy gondold: szívem
virul szüntelen
egy nagy Sziven -
ó micsoda láng
gyulladt imánk
kút-öbleiben!
Te bolond, te gyermek,
mindig szeretlek,
árny fia!
Csitt, ne érints,
ne kelljen itt is
fájnia.
Forrás: Új idők 52. évf. 9. sz. 1946. márc. 2.
Fodor József (1898-1973): Egy régi kávéházban
Óh, régi harcaim csöndes tanyája,
Amely itt buzgott, hol már a sereg?
Fejünkön izzadtság lövellt, patakzott,
Szívünk jövők hitével volt meleg.
Mint vérpezsdítő, dicső indulásban
Forrott, feszengett új, dús mozgalom,
S mint zengő izmú bajnokot a pálya,
Várt, hívott, sarkallt az irodalom.
Délutánjaink lámpás éjbe folytak,
Főttünk és forrongtunk új s új vitán,
Majd írtuk a lapot, a „mi lapunkat”,
Zsibbadt az ujj a toll víg iramán,
Por-testünk majd szétmállt a hő nyomástól,
Fojtott, rázott a lélek vihara,
Rögzítni-vágyott izzó éber-álom -
Édes-iszonyúbb nem lesz már soha.
Itt az asztal, a sok szék, még a régi,
Be hűs csend dermed soraik felett!
De mint nézem, visszavisz az időbe,
Elmúlt napot lebbent a bűvölet.
A társakat látom, a régi estét,
Mint villám üt száz drága indulat,
Ifjúság zsong a zúg dús rejtekéből -
S egy régi asszony, ki a föld alatt.
Hol vannak a társak, hol az a lélek,
A hajnalos láz, hol van az a hit,
Óh, elmerülve, hadd érezzem újra
A húszéves fojtó izgalmait.
Előttem rózsás fényben bérc derengett,
S a lét lent – szent, vérforraló homály -
Száz igézet nyúlt a jövőből értem,
Álmok, mikre visszagondolni fáj.
Óh, bűvös mult, hogy zeng e vén zugokban
Hogy kortyolja fülem, issza szemem,
Milyen közel, csak kinyulok kezemmel,
S a volt társakat sorra ölelem.
„Gyorsan a cikkel! Most siker. Sietni!
Minden vár, az alkalom elrobog…”
Ne várjatok rám, zárjátok a számot:
Késő már, társak. Negyvennyolc vagyok.
Forrás: Új idők 52. évf. 9. sz. 1946. márc. 2.
Várkonyi Nagy Béla (1896-1980): Egy német lírikushoz
- Kurt Heynickének -
A színház, melynek dramaturgja voltál
Áll-e még Düsseldorfban? S áll-e még
A dóm, amelynek karcsú tornyain
Istenre, végtelenre szomjazón
Magasbaszökkent vágyak ritmusa
Tört statius erővel fölfelé?
Emlékszem: máskor csendes és szerény
Szabad önérzet-fűtve pattogott,
Ahogy a gótikának szellemét
Kóstolgattad velem: a dóm! A dóm!
A kőbe dermedt s mégis eleven
Expresszió! Ez a csodálatos
Örökké nyughatatlan áhítat
Volt kedvenc témád… Ebben láttad a
Művészet értelmét, ebben a telt
Egekbenyúló harsány szomjúságban…
A dómra nézzek, mondtad; néped arcát
Vetíti rám; a germán lélek tisztult
Jobb lét reményén szőtt erényeit! -
S egy másik kép dereng emlékeimben;
Egyszer a Café Westend terraszán
Ültem veled; Petőfi és Adyt
idéztük s én, az ifjú jövevény
Lobogva lestem hallgatag beszéded;
Ott voltak mind az akkori nagyok:
Brecht, Werfel, Däubler, Hasenclever és
A többiek, lelkes barátaid.
Új korszellemről folyt parázs vita:
A z e m b e r j ó! Mondtátok, győzni kell
A békítő igének!… Új Athén,
Új Hellász kél a Hável partjain!…
Ó, lírikus barátom! Hova tüntek
A húszas évek lenge álmai!
Csalódtatok! Nem láttátok meg a
Szépség pillérei mögött sunyin
Vigyorgó démon arcát!… Hova tűnt
Az ember, aki jó?… Ki lopta el
A német lélek tisztult s építő
Erényeit? S a dómok ritmusából
Az Isten-álmok jobb ígéretét?
Felelj, felelj, költőm! Tetemre hívlak:
Beszélj! Mi volt e tömegőrület?
Új hősi kor? Új spártai erény?
Erény, mert orgyilkosokat nevelt?
És hősi, mert egy bomlott bumeráng
Magára visszacsattant vad dühét
Lövelte öt világrész homlokának?…
Hiszed-e még a jóság győzedelmét?
S hiszed, hogy jó az ember?… Sose volt!
Csak ember: démon s angyal egyaránt!
Nem változik a lélek képlete;
Kani és Ábel, Spárta és Athén:
E végzetes kettősség láncain
Vergődünk: lét-előtti ösztönök
Esett szülöttei: az elemek
Érző s eszmélkedő vetülete!
Örökké lesznek vérzők s elnyomók,
Mártírok s önként fölkent zsarnokok,
De jaj, barátom! Ez a féktelen
Zöld asztal mellett bambán kiagyalt
Kegyetlen emberhajsza, ez a bősz
Más népek eszményébe gázoló
Ámokfutó wotáni gőg, amely
Fajtád szívéből életünkre tört:
Ez több volt, vétkesen több, mint amit
A jó s a rossz egymást kibékítő
Törvénye elbír!… Ötven millió
Halottat számol a statisztika!
Terítsd ki őket hosszában a föld
Hátán! S elhül merész fantáziád:
Holt tetemekből font merev füzér
Kőszik feléd! Egy új, egy rémítő
Szaturnusz-öv – az ekvátor hasán!…
Mefisztó részeg víziója kél!
A fausti lélek másik arca ez:
A rombolás megrögzött fintora!
A végletek, az egymást taszító
Pólusok rabja néped! Szertelen!
Egyik kezében dómokat mutat,
Jobb énünk égi mását kergeti,
Kigyújtja a sötét világ fölött
az alkotás szivárvány-hídjait,
Téglát téglára illeszt a nemes
Vetélkedésnek mezején… de ó!
Mit ér a jobbkéz építő heve,
Ha arcot vált a lélek s bal felől
Kirajzanak a rontás árnyai?
Méregpohár, kanóc és ekrazit
Váltják a színt! Kezdődhet a tusa!…
Van fém elég a földben s nyersolaj!…
S Beethoven emberséget lihegő
Örök zenéje hasztalan zokog
A rombagázolt városok fölött:
Coventry, Rotterdam, Belgrád, Buda,
S önnön hazád leomlott díszei,
A lékelt test szentegyházak, a
Játszóerekre hantolt temetők:
E kép, e vesztőhelyre tóduló
Önkívület! E nép-tragédia!
Megrettent s szinte elfeledteti
A boldogító, mély humánumot,
Mely benned őrzött oltárként pihen
S miként egy új teremtés szózata
Mosolygott Goethe márvány homlokán.
(1945)
Forrás: Új idők 52. évf. 8. sz. 1946. febr. 23.
Vidor Miklós (1923-2003): Napfordulás
Hogy száll a kék hegyek felett
az alkonyló homály
s a szélsodorta fellegek!
A világ hogy röpül veled -
indul a szemhatár kerek
mesgyéjén túl a táj.
S te benne szállasz, elhagyod
a tisztás lágy körét,
a fák sorát, a rádrogyott
árnyékok csápjait, konok
mögédsettengő lábnyomok,
emlékek börtönét -
Mögötted sárbafúlt utak,
meg széthulló betűk -
a szív megáll, már nem kutat -
példád: a húzó vadludak,
szép, rezzenetlen szárnyukat
nézvén röpülsz velük.
(1944.)
Forrás: Új idők 52. évf. 8. sz. 1946. febr. 23.
Josep Carner (1884-1970): Jónás éneke a cethalban
Nem riaszt már se szél, se tenger roppant űrje,
A homályban ismét vág az eszem.
Sötétebb és zártabb üreg fog itt körül be:
Egy hal gyomrából Hozzád esedezem.
Most kiteljesedett egy falásra benyelve
Porszemvoltom s iszonyatom.
Kétség, remény nem hív, nincs, mit elmém figyelne,
Csak Istenben nyujtózhatom.
Hol egy ütés taszít mély sziklák gyökerének,
Hol meg dühös lökés ragad
A víz színére fel, hol csillagtüzek égnek
S fényük pikkelyekhez tapad.
Isten játszik. Sosem dob el, bár messze lendít.
Egyhangu éneklem nevét.
Kuporgón, görbedőn, int sírom titkán, lenn itt
Uj születésre vár e lét.
Lépteim eltereltem az Úr rendelt útjáról.
„Vedd le rólam – mondtam – szemed!
Ezért vagyok most itt és vélem hullám táncol,
Feldob meg újra eltemet.
Minden csirák mélyén, Ő ad hajót e testnek
S az innen száll újlétre bátran,
Hogy mint a bárkán Noé: itt oly bizton lehessek
S mint Mózes volt a kosárban.
Oh gyönge lábaim s tévedt járás–kelésem
Rám csak gyötrelmet hoztatok,
Itt el nem ér a nap gondja s más szenvedés sem,
Mint óvott magzatot.
S ha a sok csalfa jel kihúny érzékeimben,
Vakmerőn élek, mint csoda
S a hyperboreus bölcsek hirdetik hitlen:
Ilyen hal nem is volt soha!
KÁLLAY MIKLÓS fordítása
Forrás: Új idők 52. évf. 8. sz. 1946. febr. 23.
Somlyó György (1920-2006) két verse
ARCKÉPEM ALÁ
- Berény Róbertnek -
Hogy felrémlő szemem rámnéz e rajzon,
úgy serken sejtjeimben elveszett
mozgalmad, élet! Rajzó szervezet, -
magamnak mind új látványára ajzón.
A nemlét mindig-egynek tervezett,
merő maszkjából bontja szét e rajz-ón
pergő jövők száz játékára arcom,
amelyre már az örökét lesett.
Ó ámulat, múlás csudája: élet!
Hogy minden perc újat vajúva ring
ágyán ezere törvénynek és szeszélynek,
s a változás kínjuk-csiszolta, részeg
tükréből ránk megujra visszanéznek
új rajzaink, mindig-új arcaink.
AJÁNDÉK
Tűzd fel e percet: szikrázzon fölötted!
S amint nagy csókba égtünk rajta mi,
tarthatatlan tüzében tartani
az ünneplő időbe költözöttet,
eget, partot, folyót, az alkonyi
világ zsongó tündökletét körötted -:
oldd szét magadba, óvd mély vérköröknek
homályán, rejtsék sejtek álmai;
őrző feledésben zárd el magadba.
Hogy egykor majd, álmatlanul kutatva
tűnt élted alján, mit borzongva tépsz fel,
vénhedt testedből – villogó csudát –,
mint foszló tokból régi-régi ékszert,
elővehesd: ez volt az ifjuság.
Forrás: Új idők 52. évf. 8. sz. 1946. febr. 23.
Aczél Tamás (1921-1994): Kínáld helyettem…
Kínáld helyettem nyár gyümölcseiddel,
adj jószagodból őneki,
a széna illatát ne vidd el -
hadd érjenek meg magjai.
Adj néki szamócás nyugalmat,
őrizd benne az ifjúság
könnyű szikráját, a harmat
friss cseppjeinek illatát -
hogy szeme körül szarkalábak
ne dőljenek és ráncai
közt ne húzódjék meg a bánat,
mely kis békéjét elveszi.
Forrás: Új idők 52. évf. 7. sz. 1946. febr. 16.
Berda József (1902-1966): Utószó egy műtéthez
- S. M. dr.-nak. -
Mikor e sötétbeborult világ
Elaléltan fetreng önmaga gyilkos
tőreitől; te áradó fényben gyógyító
sebet vágtál esendő testemen s mindezt
oly néma alázattal mívelted e lélekölő
korban, hogy felderengtem a fájdalomban is:
íme, mily tiszta Ember végzi a szertartást itt a
műtőasztalon, a szellem bölcs műhelyében,
melyet szegény a szó dicsérni, - csak hömpölygő
áradását érzed a lélek kimondhatatlan mélyén!
… Ó, barátom, hidd el, ez az igazabb hősiesség;
az, amely menti, mit menteni méltó! Ez a tisztes
emberi forrongás csupán! Ahogy a nemesebb
gyümölcsfát ápolja a jó gazda, úgy bántál
te is betegeddel, ki gyarló örömök boldog
énekesének vallja magát.
Ó, élni! Élni! Tisztán élni csak azért,
mi örökebb! Ezt láttam-éreztem én, mikor
a kezed láttam, a csillogó, gyógyító késsel,
melyet Isten keze vezetett egyedül s melyért
egy méltó jutalom van csak: a kicsorduló
szeretet, mely áldja hivatásod, - a többi
már hiú erőlködés, mit eltemet
a süket sötétség.
Forrás: Új idők 52. évf. 7. sz. 1946. febr. 16.
Weöres Sándor (1913-1989): Öreg szekeres (Mordvin dal)
Magas nyárfa-sor ködben erőlködik,
négy vásott kerék sárban forgolódik.
Meddig megyünk, meddig: apám se tudta.
Majd elfogy egyszer az ország útja.
Volt nekem párom, foszlós kalácsom,
két katona-fiam, mindig őket bánom.
Maradt egy lányom, odaadnám ingyen,
senkise kéri, mert semmije sincsen.
Forrás: Új idők 52. évf. 7. sz. 1946. febr. 16.
Kassák Lajos (1887-1967): Építő lélek
Nem álmodni szeretném a jövőt
hanem építeni fokról-fokra
derék kőműves szeretnék lenni
mérőónnal és acélkanállal
a kezemben, ott a magasban fent
ahová én magam segítettem
önmagam virágzó ifjúságom
tüzében lenge ég és föld között
boldog szerelemmel a szívemben.
De lám, mennyi árok és határkő
a súlyos rög kegyetlen marasztal
merre hát a tűz, ami vezérel
s hol a szárny, mi könnyedén emelne?
Sírjak tán, mint a gyöngék sírnak mind
feledve a zengő nyári hajnalt
amiben mezítelen fürödtem
és feledve a mosolygó kedvest
aki tárt karokkal intett búcsút.
Panaszló dal ne hagyja el ajkam
szememből ne csurranjon ki a könny
ami ma zárva marad előttem
holnap kitárul, mint a ringó kert
kapuja, amin szőke fürtökkel
szökkentem át víg gyermekkoromban
keresve Őt, mivel úgy képzeltem
ott lelem az elhagyott tó partján
és éppen kék rózsáit öntözi.
Aki így táncolta át a multat
mennyi, mennyi aranyfényt remélhet
a jövőtől. Nem menekülök én
szűz vágyaim ragadnak el innen
feléd tekintek s bilincsem lehull
hogy elérjem azt, amit még ember
el nem ért a térben és időben.
A láng kitör majd a hamu alól
s mély álmából felébred a lélek.
Így építelek drága jövendő
álomból és tömör valóságból
angyal vigyáz rám a létra fokán
s a nap szív magához mind közelebb.
Himnuszod énekelem, nagy élet
a falvak és városok énekét
ahol társaim milliói élnek
száraz kenyéren és langyon vízen
s az egek visszfényével szemükben.
Dalom és mosolyom bokrétáját
nyujtom felétek testvéri kézzel
s hogy állok a valóság talaján
elkötöm hű szerelmünk csónakát
mely a jégtáblák között vesztegelt
íme csak lobbanó fény a sorsunk
a beláthatatlan vad prériken
egy téveteg szó, egy asszony talán
amint vállunkra hajtja szép fejét.
Forrás: Új idők 52. évf. 7. sz. 1946. febr. 16.
Fodor József (1898-1973): Vezeklő mondja
Ha senkinek se vétenék
És senkise szenvedne tőlem!
Rossz lángom megkárhozom itt
S megszenvedem a temetőben.
Isten, adj nekem nyugovást,
Add, hogy önvád ne érjen engem.
És lökj a helyes útra ott,
Hol már nem futja erőimben.
Te látod jóakaratom, -
Bűnömtől lelkem mélye sebzett -
S hogy nincs jobb e világon itt
S bolondabb módon útja-vesztett.
Ha kifordíthatnám magam,
Itt a belsőm, nézz belém Isten,
Gyökeremig kimosdanék,
Beburkolva új, drága hitben.
Hisz nekem nem kell semmisem,
Boldogság innen, vagy a mennyből,
Csak földi, szegény, gyenge test
Ne szenvedjen bolond kezemtől.
Ha úgy élhetnék, hangtalan,
Anyag nélkül, tisztán magamban,
Mert bárhogy forgok. Bántok én.
Fáj voltom e földi futamban.
Tisztaság-vizek hulljatok,
Roggyanjon földre árva lelkem,
tépjetek nagy vád-csapatok,
Vezeklés, dúlj, fojts megteperten.
Mert nincsen, amit akarok,
Csak megtisztulni szent hevemben,
Ha elvérezőn is: vigan,
Mint kinek minden dolga rendben.
Már nem kell nekem az öröm,
Mit vágyom: csak az egyenesség,
S hogy bennem-bújt Magad előtt
Szegény dolgaim útja tessék.
Mi van, nem ahhoz lettem én.
Nem ideszabták ezt a lelket:
Fáj az eredendő bűn is,
S több a föld, mint mit elviselhet.
Zsibongó rém még a jó is,
S törvény-engedte testi ünnep:
Csak bús, alkuvó engedés
Az el nem hárítható bűnnek.
Vér, düh és láz – és könny csorog.
Sajog, homályosul a lélek.
Öröm s kín, ami itt forog,
Csak szegény, vert szívünkre méreg.
Láz a világ, nincs irgalom,
Szólsz: nincs fül, sírsz: és nem marad nyom, -
Csak hívd a lélek mély szavát,
Igaz irgalma el ne hagyjon.
Forrás: Új idők 52. évf. 7. sz. 1946. febr. 16.