Kissné Tóth Lenke (1909-1982): Anyák napján

Mai napon az emlékfátylak

Úgy szétolvadnak mint a hó,

S kacagva gyermekmúlt kődéből

Elém aranylik nagyanyó.

Ezüst fején kendőt viselt ő,

Kezében csörgött: olvasó,

Ő maga volt: a tiszta lélek,

Hűség, - önmaga volt: a Jó.

Ő tanított meg az imára

S olvasásra a biblián;

Kulcsot adott a mesevárhoz

S hajót az Óperencián.

Ő volt a Hold a mi egünkön.

Őrizte sok, sok éjszakán...

S a drága Nap, mely nappalunkat.

Ragyogta be: - az volt anyám!

És ma kedves jó Nagyanyónak

Viszek virágot, harmatost;

A sírjánál mondok köszöntőt,

Hogy az égben is hallja most:

- Köszönöm néked, nagyanyókám

A sok mesét, a száz csudát!

Köszönöm a sok szép emléket, -

S köszönöm néked: Anyukát!       

Temesváry Kriszta (1905-1988): Ketten az aranyhóban

Adolf Echtler festménye

I.

Az én nagyanyám hófehér galamb volt,

Ezüst a haja, szeme csodakék.

Az én nagyanyám szépséges tündér volt,

Édes ajkáról, ha jöttek a mesék.

És jöttek... jöttek ...úgy szálltak reám,

Mint csillagfényű aranyos pihék.

Az aranyhóban kézen fogva jártunk,

Ha csalogattak mesetündérkék.

Az aranyhavat kacagva tapostuk:

Két boldog gyermek, nagymama meg én;

Egyformák voltunk. Kék volt a szemünk,

Haja ezüst volt... arany az enyém..

Tábori Pál: Régi képeskönyv

Tornyai József festménye

Már elmult tán rég hetvenéves,

De ajkán mosoly, szeme fényes:

A nagyanyám.

A két keze most se pihenne,

Munkát még most is bőven lelne:

A nagyanyám.

Esténként sokszor könyvet forgat,

És eltűnődik, mi lesz holnap

A nagyanyám.

Kártyázgat néha elmerülten,

S mosolyog, ha melléjé ültem

A nagyanyám.

Már nem égetik tüzek, vágyak,

És sokszor kívánja az ágyat

A nagyanyám.

De mosolya még mindig régi,

Csak félig földi, félig égi...

Ó, nagyanyám.

Zórád Eta: Nagyanyám

Levelet olvasó lány - Ottó Scholderer festménye

"Kicsi unokám!" Ez áll a lapon

S amint úgy lassan olvasom...

..Mikor jössz haza?... Úgy vártam ma rád!...

Könnyezve hívom drága nagyanyát.

Hogy dédelgetett, hogy mesélt nekem,

Míg ott ültem a drága térdeken,

S míg bóbiskoltam a mese alatt,

Simogatta borzas hajamat.

Görnyedő háttal varrt reám sokat,

Hogy ne irígyeljek másokat

A legjobb falatját nekem adta,

Hogy szereti, azt eltagadta.

Az életét feláldozta értem,

Kincseit letette elébem,

Hogy higgyem, fenékig méz az élet,

S beteljesednek a remények.

Balgán hittem, örökké fog élni,

Sok szépet, csodásat mesélni.

S vesz még aranyhajú babát nekem,

S megvigasztal, hogyha könnyezem.

Most hull a könnyem, és nincsen babám,

S mégsem jön az én jó nagyanyám!...

Baba, mese, minden ott maradt.

Künn Rákoson, egy sírhant alatt.

Csörgey Éva: Nagymamácska

Haja fehér volt. Hófehér,
és mindig sima, mindig rendes,
arca kerek volt, szava csendes,
ajka piros volt, mint a vér.

Sötét ruháján csipke díszlett
És nem volt nála szebb anyóka.
Üres az asztal már azóta,
Ó, míg velem volt, minden ízlett.

Én tíz voltam - ö hetvenöt.
És könnyes szemmel ma is látom,
hogy soha nem volt jobb barátom,
sem azután... sem azelőtt.

Pedig csapás rá sok szakadt;
dolgozott, s közben temetett
férjet, rokont és gyereket,
de lágy mosolya megmaradt.

S bár átélt nyolcvannégy nyarat,
mosolya még nem változott;
az mindig enyhülést hozott,
az idő bárhogy is szaladt.

De egyszer mégis itt hagyott...
Nem bírta már az életet.
Neki küldöm ez éneket,
s a szempillámon könny ragyog.

Kis finom, fehér porcelán
volt ő nekünk... s jaj eltörött!
Csak lelke él még... mely örök,
s vigyáz távolból ránk talán...