Tomor Ferenc (1827-1902): Elveszett nap

 
- 1894. febr. -

Hajdan egy jó császár elveszettnek tartott
Minden olyan napot,
Amelyen valamely emberséges tettet
Nem gyakorolhatott.

Én gazdag nem vagyok, sok jót nem tehetek,
De az olyan napom
Elveszett, amelyen gyermekem elhunytát
Meg nem sirathatom.

Ha nevét említik, feltünik elmémben
Arcának hű mása,
És elszorul szívem, amíg föl nem fakad
Könyeim forrása.

Ha nem szólnak róla, ágyára tekintek,
Ahol kiszenvedett
S ahonnan zokogó szüleire végső
Szempillantást vetett.

Mily pillantás volt az! Oh ha rá gondolok
Fejem szédül bele!
Lehetséges-e az hogy ilyet elbirhat
A szülő kebele?

Ott álltam a gyászos ágynál, mint a szobor,
Megdermedve, némán,
Föl nem birván fogni a szörnyü rejtelmet,
Szemeimmel látván.

Lehetséges-e az, hogy a két szende szem
Örökre lezárul?
Hogy az „édes apa, édes anya” többé
Nem hangzik ajkárul?

Ha szép fehér nyakán azt a finom nyilást
Nem látom vérezni,
El nem hiszem, hogy oly testben a sziv megszűnt
Örökre érezni.

Lehet-e az, hogy oly duzzadozó erő
Egy pillanat alatt
Megzsibbad, kialszik, int egy gyenge kis láng
Melyre vihar szakadt?

Ama nyilással tett a földi tudomány
Végső kisérletet;
De a lélekhagyta tetembe új éltet
Azon nem önthetett.

Majd kisded holmiján akad meg a szemem;
Minden oly rendében
Mint mikor itthon volt, nem a sötét sirban,
A Sashegy tövében.

Itt annak ruhái, ah, nem látom bennök
Szép sugár termetét!
Ott vannak könyvei, - nem szegzi már rájok
Komoly tekintetét.

Itt gondos rajzai, ott csinos irása,
Jellemének tükre,
Amelyben lelkének szikráit nyomta rá
A finom betükre.

Ott derék hangszere, melynek zengelmével
A kisded családot
Fel-felvillanyozta s ünneppé tette a
Mindennapiságot.

Bárhová fordulok, bárhová tekintek,
Mindenütt ott látom,
És elszorul szívem a megfoghatatlan
Elhagyatottságon.

Hát már nem tér vissza, soha-soha többé
Szülei ölébe,
Mint máskor, ha elszállt uj világot látni
Rokonok körébe?

Oh e soha! Soha! Mázsányi teherként
Nyomja a szívemet,
Míg zokogás közben könyeim patakja
Ujra meg nem ered.

S hálásan emelem könyező szememet
Az egek egére,
Hogy könyeket adott gyógyító ír gyanánt
A szívek sebére.

Forrás: Tomor Ferenc: Fájdalom könyve. Emlék szeretteim sirjára. Nyomatott a Hunyady Mátyás-Intézetben Budapest, 1898. 

Tomor Ferenc (1827-1902): Erzsébet Mária főhercegnőnek

 
- 1894. jan. 28. -

Nagy király kis unokája,
Szép anyának jó leánya
Verset kiván, magyar verset;
Irok, de, hajh, keserveset.

Szomoru a szívem nagyon
Kalapomon gyászjel vagyon,
Sötét árnyat vet éltemre,
Könyüket csal két szememre.

Volt nekem még egy jó lányom,
Aki ma már csak szép álom;
El-elhozza képzeletem,
Hajh, de meg nem ölelhetem!

Képe itt az emlékkönyvben,
Teste lenn az anyaföldben,
Lelke fönn a magas mennyben,
Örök gyásza a lelkemben!

N sirjunk a kedves után,
- Mondja a kis királyi lány:
„Ő már angyal, ég angyala,
Ott nincs neki semmi baja.”

Isten áldd meg a kis angyalt,
Aki engem így vigasztalt,
Adj neki sok boldog napot,
Soh’se lásson búbánatot.

Forrás: Tomor Ferenc: Fájdalom könyve. Emlék szeretteim sirjára. Nyomatott a Hunyady Mátyás-Intézetben Budapest, 1898. 

Tomor Ferenc (1827-1902): Vigasztalóimhoz

 - 1894. jan. 23. - 

Ne vigasztaljatok, jószivü emberek,
Látván bő könyemet;
Eme könyek nélkül a forró fájdalom
Szétvetné szívemet.

Oh e fájdalommal tartozom én annak
A kedves gyermeknek,
Ki megaranyozta alkonyatra hajló
Napjait éltemnek.

Ő volt a vén törzsnek utolsó hajtása,
Legtelibb bimbója,
Akit oly hirtelen elválasztott tőle
A halál sarlója.

Büszke voltam reá, midőn oldalamon
Ifju kellemében
Szerény komolysággal haladt az uri nép
Cifra tömegében.

Büszke voltam reá, hogy három idősebb 
Testvére nyomában
Nemes versenyt futott isteni erényben,
Földi tudományban.

Megifjodtam, midőn mellettem iramlott
A csillogó jegen,
S kellemmel lebegve nagy köröket szegett
Mint sas a kék egen.

Balaton habjait mint a sebes delfin,
Úgy szelte mellettem.
Ki mondhatta rólam, hogy, magas kort érvén,
Meg is öregedtem.

Most már vége! Vége! Megalázott az Úr
- Elismerem – méltán;
Boldogabb embernek nem tartottam senkit,
Senkit a föld hátán.

Oh nem a kérkedés, hanem a legbensőbb
Hála szólt belőlem.
Hogy nagyobb szerencse nem boldog embere
Tanuljon éntőlem.

De minek is kérdem, mivel érdemeltem
Az Úr keze súlyát?
Ki fürkészheti ki a mennyei biró
Titkainak utját?

Hisz a kegyes biró, ki a szörnyü csapást
Vállaimra mérte,
Enyhítő balzsamát sem vonta meg tőlem,
Áldott legyen érte!

Drága gyermekemet megkimélte a zord
Halál látásától,
Ereje teljében oly fájdalom néklül
Vált meg a világtól.

S mikor az én szívem elszorul megnyitja
Könyeim forrását,
Hogy eltürhetőbbé tegye a drága lény
Távol maradását.

Ne vigasztaljatok hát, jó barátaim,
Látván bő könyemet,
Eme könyek nélkül az égő fájdalom
Szétvetné szivemet.

Forrás: Tomor Ferenc: Fájdalom könyve. Emlék szeretteim sirjára. Nyomatott a Hunyady Mátyás-Intézetben Budapest, 1898. 

Tomor Ferenc (1827-1902): Virágok

 
M a r i s k a  l e á n y o m  s i r j á r a.
1876. jun. 6. – 1803. dec. 17.
„Itt nyugszik az én világi vigságom.”


Mariska leányom halála
- 1893 dec. 17. -

Sötét, borongós volt egész hét,
Nappal nem láttuk a napot;
Éjjel köd és felhő takarta
A milliárdnyi csillagot.

Heted nap éjféltájban a köd
A mélységekbe üllepék,
Kék, csillagos palástot öltve
Várá az Úr napját az ég.

A csillagokbul egy kiválva
Nyilként a föld felé repül,
Ezüst sugárin fényes angyal,
Az Úr serény követje ül.

S megáll Budának ősi vára
Fölött, ott, - ott, hol én lakom;
Nem gátolhatta senki semmi,
Benn termett a zárt ablakon.

Ott ültem a drága gyermek
Kórágyán átölelve őt,
Erős karomból kölcsönözve
A lankadónak új erőt.

És ő bizott az én erőmben,
Mely ifjusága éveit
Hiven megóvta a bukástól,
Mint egykor zsenge lépteit.

Ketten küzdöttünk érte: én, a
Kétségb’esett szegény atya,
S az a váratlan szellem-ifjú,
Az égnek ékes angyala.

S mily küzdelem volt az! Halandó
És halhatatlan lény között,
A gyarló föld az éggel, a test,
A szellemekkel ütközött!

De hajh nem tarthatott sokáig.
Az egyenlőtlen küzdelem!
Mig én a drága gyermeket hőn
Verő szivemhez ölelem:

A szellem-ifju tiszta lelkét
Szárnyára véve eltünék!
S levetvén csillagos ruháját,
Biborpalástot vőn az ég.

Ugy várta a tüzek tüzét, a
Már régen nem látott napot,
Mely égre, földre felhozá a
Mosolygó szép vasárnapot.

Ilyent kívánt a drága gyermek,
Midőn Isten házába ment,
Hogy tiszta mezben tiszta szivvel
Imádja ott a végtelent.

Ily szép vasárnap szállt az égbe
Az angyal tünde szárnyain
Lebegve fel – fel, végtelen fel
Napunk aranysugárain!

S én meg-megállva ablakomban
Föl-föltekintek, ha talán
Megláthatnám a drága lelket
A kedves angyal oldalán.

Forrás: Tomor Ferenc: Fájdalom könyve. Emlék szeretteim sirjára. Nyomatott a Hunyady Mátyás-Intézetben Budapest, 1898. 

Bán Aladár (1871-1960): Carmen Saeculare

Kevélykedünk, hajh, szörnyü módon
E századév vivmányiban
S megvetve mindent, a mi ódon,
Ujabbra vágyunk untalan;
Fitymálva multak alkotásit,
A régi óriásokat,
Tévedt eszünk kis dombnak állit
Egekbe nyuló ormokat.
Mint hangyaboly kicsiny lakója,
Világnak nézzük tömlöczünk’
S ha szárnyaink kissé megoldva,
Azt véljük: égbe röpködünk.
Még milliók rabságban élnek:
Szolgái mások érdekének
S azt hisszük: szabadok vagyunk -
S testvériség a jelszavunk…

Szabadságnak, testvériségnek
Ragyogva fénylő csillaga,
Lakója fenn a boldog égnek,
Látunk-e téged valaha?
Vagy így bolyongunk mindörökre
E nagy, nyomasztó árnyba födve,
Utálat, félelem között,
Mint látomástul üldözött?
A koldusoknak bús fohásza,
Rabszolga-lelkek jajgatása
Nyög mindenütt s halvány nyomor
Köztünk zokogva kóborol…
A tiszta szivnek és erénynek
Jutalma gúny és rágalom,
S kéjenczek és kufárok élnek,
Hódolva szomjas ajku kéjnek
A legszebb rózsaszálakon!…

Mit ér a kincs, a fény, a pompa,
Mit a dübörgő gépkerék,
Ha százak élnek mély gyomorba’
S lázas szemükben lobbadozva
A bú emésztő tüze ég!
Ha a szegények légiói
Helóta-módra tengenek
S nincs biztató hit, nincs reménység
Kétségbe’séstől, büntől óni
Ez elnyomott rab-lelkeket.
S mi óriási gigászoknak
Tartjuk magunkat gőgösen,
Kiknek az ég s föld meghajolnak
S nem áll utunkba semmisem.
Törvényt szabunk a gyors vizeknek,
Legyőzve minden bősz elem
S mélyén a zúgó tengereknek
Számunkra drága-gyöngy terem.
Tudunk hatalmas városokba’,
Hol ezrek élnek nyomorogva,
Büszkén ragyogni, fényleni,
De nem tudunk, egy könyet ejtvén,
Busulni milliók keservén
És emberileg érzeni!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Tomor Ferenc (1827-1902): Ima

- A fájdalom könyvéből. -

Uram! Megfoghatatlan
Hatalmad és utad,
Ki nem fürkészi elménk,
Bármily mélyen kutat.

Világokat teremtesz,
S egy pillantás alatt
Porrá törsz nagy kezeddel
Korhadt világokat.

És a mérhetlen ürbe
Veted, mint uj magot,
A melyből uj világ és
Uj élet támad ott.

Talán ez  uj, e szebb, jobb
Világba tetted át
Szerelmem rózsafája
Utolsó bimbaját.

Hogy e korhadt világot
Ne kelljen látnia,
Ha majd reája zudul
Karod boszu-nyila.

Oh, majd ha én bevégzem
E földi életet:
Engedd ott feltalálnom
A drága gyermeket!

Hogy egyesülve zengjük
Dicsőséged dalát,
És egyesülve zengjünk
Nevednek glóriát!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Somló Sándor (1859-1916): Fra Girolamo

 
……. Figyeljetek!
Czellám kövén álmatlanul heverve
A lázadt sátánnal viaskodám.
„Miért e küzdés, test sanyargatása?
Mért henteregsz a durva kőpadon?
U r a d  nem látja hulló véredet,
Panaszló jajgatásod meg se hallja,
Mint pára pusztulsz árván, nyomtalan.”
- Sebzett oroszlánként futék alá s fel,
Szilaj dühvel szakgatva öltönyöm;
Éles szegekből vert övet csatoltam
Testemre, felragadtam ostorom’
S őrült erővel mértem a csapást
Önnönmagamra, míg fogyott erőm
S élettelen’, vérezve földre hulltam…

… Elbűvölő láng ébresztett valóra!
Csodás, vakitó fénysugár-özönben
Tárult ki czellám keskeny ablaka
S a szerteömlő nappárázaton
Lebegve szállt tündöklő glóriával
Magasztos homlokán elém, a menny
Bűbájos drágagyöngye: M á r i a !
Lelkembe hullt szelid tekintetére
Mondhatlan üdv dobogtatá szívem,
Kéjes gyönyörrel csókolám palástját,
Szentelt saruin nyugtatám fejem’,
Mig ő – liljomkarát terjesztve – lágyan
A föld porából hő keblére vont…
Lefoszlott rólam durva föld salakja,
Eltűnni érzém embervoltomat,
Csodás fönség uralta gyönge lelkem’
Az Ur malasztja reszketett szivemben.
A Szüzanya mint gyermekét ölelt,
Csókjával itta forró könyemet,
És szerteömlő holló hajzatával
Kiserkedt véremet törölgeté…
Nyitott szemekkel, mégis félig alva
Bámultam arcza tündöklő havát -
Midőn sápadni kezde glóriája,
Sugáros lénye egyre halaványult,
S átlátszó ködbe válva tünt, szürődött
Sietve át meg át az ablakon -
Miközben bávös hangja zeng felém:
„Bizz  M á r i á b a n, bizz az ég  U r á b a n,
Hallják szavad és látják tetteid!”
A boldogságtól ittasulva – buzgó
Fohász rebbent ajkamról. „Szánj meg, Ég
Csodája, vigy magaddal!”
„Nem! .. Maradj!”
Hangzott – mintegy az égnek ormiról
Az Ur hatalmas, megrázó szava.
- „És teljesitsd mit rád bizok ezennel!
Hirdesd a bűnök sulyos büntetését,
Alázott szentegyházamat emeld föl,
Nevemmel szállj a sátánnal, csatára,
Boldog s szabaddá tedd Itáliát!”…
… Halotti csend!… Az égen sürü felleg,
Fönn a toronyban lágy harang szava,
S én térdre hullva reszketőn susogtam:
„Üdvözlégy!… Ave! Ave Maria!”...

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Dr. Dengi János (1853-1903): Fenyvesben

Ime én is, sorstól annyit üldözött,
Itt bolygok sürü fenyvesek között.
Mélységes csönd. Parányi szél se lendül,
Madár, ha van, az is fészkébe’ benn ül.
Lombzizzenés sincs, nincsen égi bolt,
Miként a sirban, minden oly kiholt…
Megborzadok. Hiába, mindhiába!
Nincs nyugalom, se itt, se a világba’!
Sőt itt a bú és fájdalom nagyobb, -
Most érzem csak, mily egyedül vagyok!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Sziklay János (1857-1945): A vendéghez

Isten hozott, soká nem látott,
Mindig óhajtott hü barát!
Nem leled itt a régi sürgést,
A mulatók harsány zaját,
Oh csöndes most az ősi fészek,
Régtől nem ér vig napokat,
De tégedet a régi lánggal
A régi szeretet fogad.

Ülj ide, öreg asztalunkhoz,
Ne kérdezd: merre tünt
A fürge nép, mely itt tanyázott,
Velünk vigadt és lelkesült?

Beh jól esik megosztani véled
Mindent, a mit még adhatunk.
Együtt ujongtunk egykor; együtt
Most tomboljuk ki bánatunk.

Azt hittük akkor: ősapáink
Öröke, e hon a mienk.
Nem gátol semmi, hogy kivíjjuk
Czélunk, mi dicső és mi szent,
Azóta olyak keritettek
Falánk hatalmat idebenn.

Rosszabbak ők, mint itt dulongott
Tatár, török, német hadak,
Kik azt vitték csak, a mi termett,
A föld számunkra megmaradt.
De ők, bár itt nőttek nagyokká,
Furfangosan incselgenek,
Hogy bitangok kezére játsszák
A féltett ősi telkeket.

Oh védjük meg minden göröngyük!
Ha szüntelen résen leszünk,
Ha erőnk ellenük szegezzük:
Ármánykodás nem bir velünk.
Ha köztünk senkit meg nem ejtnek
Ez árulók fogásai:
Hatalmuk tüstént semmivé lesz
És nem fognak kifosztani.

Dicsőségük hadd harsonázzák
Káprázat és mámor között!
Ők nem vezérek, de kufárok
Kezében bérelt eszközök.
Kerüld pompájuk, a mi hódit,
Ne érintsd fertőző kezük,
Lökd vissza, a mit ők kinálnak:
Rakott táluk, telt serlegük.

De ez a nyájas ősi fészek
Maradjon bántatlan nekünk.
Megóv azoktól, kik gyülölnek
És kiket mi is megvetünk.
Itt a szabadság! Itt a béke!
Mi itt találunk pihenőt.
E levegő megedz, felüdit,
Uj kedvet ád és uj erőt!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Szemlér Ferenc (1906-1978): A folyondár

Biborszinü kuszó folyondár
Azt mondanám, szép vagy nagyon.
De jól tudom, hogy ez a szín a
Halálnak pírja arczodon.

S ha majd egy-két napnak lemultán
Biborszined sárgára vál
S levéldiszed lehull a földre -
Tudom, hogy itt van a halál.

Tudom… S hogy így lefosztva látlak
S midőn az ég kis könyezik,
Szememben érzem én is, én is
Borus szivemnek könyeit.

Az őszi szél is mintha sirna…
Egy szép leánykát ismerék,
Akácztakarta puszta sirját
A buja gaz befödte rég…

Oly szép volt, mint egy égi angyal,
Oly tisztaságos, oly szelid.
A hangja bűbájos zenéje
Magasba fel, egekbe vitt.

Fekete volt, miként az ében
Vállán leomló dús haja,
A két szeme nevetve-sírva
A tiszta tükrü ég maga…

És egyszer… egyszer… Nem felejtém…
Az évidő már őszre járt,
Hullott a fák aranyesője,
Köd szállta bé a szemhatárt…

Ott ültem ép az oldalánál.
Bohó dologról folyt a szó:
Hű szerelem vagy kincs temérdek,
Kettő közül mi volna jó?…

És akkor… akkor… Halld folyondár!
Szeme alá kiült a pir.
Mit a halál titkos pecsétül
Az áldozat arczára ir.

Szelid szemének tiszta tükrén
A láng is hirtelen kigyult,
Mit a halál törött szemekben
Bucsuszövétnekül kigyujt.

S mikéntha a tünő piros nap
Biborba márt hegyet, mezőt -
E lángban égő rózsa arczczal
Most szebbnek láttam sokkal őt…

S ő csak beszélt tovább vidáman.
Bohóskodott. Végül dalolt
Egy dalt a búcsuzó madárról -
Pedig az ő bucsuja volt…

Aztán?… Miként te most előttem.
Szegényke ő is hervadott.
Szelid türéssel várta, leste
A békeosztó végnapot…

A rózsapír is lassan-lassan,
A hogy neked sárgára vált,
S ő lázban égve, sárga arczczal
Mosolygva hivta a halált…

S mikor kívül a kerti fáknak
Utolsó lombja is lehullt, -
Itt benn az ő szelid szemére
Szintén sötétlő árny borult…

Mondjam-e még?… Kuszó folyondár
Szemem sirva tekint feléd.
Miért is juttatád eszembe
Te szivtelen e bús regét.

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Szomory Károly (sz. Trautsc 1865-1899): Haro

I.
Abu Jusszuf, a barna merenid
Véres csatára gyüjté sergeit;
Vitézei a szaraczénusok
Mind vakmerő és bátor harczosok.

Ő maga is harczedzett, hős vezér,
Sok spanyol grandnál bizony többet ér,
Kik kedvüket perpatvarban lelki
És hősiségük szájjal hirdetik.

Félhold sarlóját merre ő vivé,
Ott mindenütt győzelmét hirdeté;
Félt, reszketett volt hire messze-távol,
Hirét követni jött át Afrikából.

És jó, hogy jött; már rég reája vár
Granadában a mór király, Nazár.
Kinek serege félig elfogyott,
Hogy Cruznál megverék a spanyolok.

A két rokontörzs menten egyesül
S a Szierrákon gyorsan átkerül;
Torló csatára most e két sereg
Megindul, mint a bőszült förgeteg.

Nincs irgalom irtó vasuk előtt,
Boszút lihegnek vért szomjanaznak ők;
Pusztitva, ölve, merre elvonulnak
Egyenesen nyugot felé nyomulnak.

És Szevillában nagy lett a avar;
Grandok tanácsa összeül hamar;
Kik eddig vetekedtek, czivakodtak,
Most békén egy fedél alá futottak:

Castro, Padilla, Hinestroza, Lara,
D’Estaro, Luna és az ősz Cabrara
És még sok más, elsők közül való,
Megannyi jő hős s mindnek kardja jó.

De közülök hiányzik egy kiváló,
Castiliának büszkesége, Haro.
Haro, ki sok csatában győze már,
Kinek hős hire szájról-szájra jár.

Haro, kiért a népnek szive dobban
S a kit sok irigy grand gyülöl titokban.
Mért épen ő nem jött el a dicső,
Mikor gyors tettre szólit az idő.”

„Mért épen ő nem jött el, a kevély,
Mikor a honban oly nagy a veszély.”
Morognak, zúgnak egymás közt a grandok
És megkondulnak künn a vészharangok.

„Mért épen ő nem jött el, a daczos?”
Mond a király és szava haragos.
S Padilla szól, Haro mord gyülölője:
„Hát hogyha ő a mórok vezetője?”

Egy szikra kell még és a pernye ég:
Egy szó s kimondva, mi gondolva rég.
Padilla szája kelt szörnyü morajt;
Oh, hogyha Haro hallaná e zajt!…

S tán hallá… Im, az ajtó most kitárul;
Halotti csend lőn és mind odabámul;
Ott álla Haro, a szidott, a gáncsolt.
Poros arczáról a veriték alácsorg.

Oly gyors vágtába jött, mint még soha,
Alóla majd kidült nemes lova;
És hogy most minddel szemtül-szembe áll,
Nem zúg egy hang se, nem szól a király.

De szól Spanyolhon legjobbik fia
S szeme villámlik, mennydörög szava:
„Urak! Jobb volna kardot fogni tán!
Nem szó, de tett segit a hon baján!

Az óra harczra s nem szóharczra int,
Gyorsan seregjét szedje össze mind;
Honáruló, ki percze is haboz, -
A mór már Marchénánál táboroz!”

Egy percz s emúlik s üres a terem
És utolsónak Haro elmegyen.
„Meglátjuk – mond – ki futva a tanácsba
Első volt, első lesz-e a csatába’?”

II.
Marchéna mellett volt az ütközet;
Kevés harcz volt ennél kegyetlenebb,
Oh szörnyü nap, oh gyászos csatatér!
Kevés nap folyt a földre ennyi vér.

Két részre oszlott az arabok serge,
Amazt Nazár és ezt Jusszuf vezette;
Keletről támadt az s ez dél felől
A spanyolok jobb oldalába dől.

De épen ott áll Haro és csapatja
S a nyilzáport nyilzáporral fogadja;
Maréknyi harczos, ámde lelkesült
S vezérük Haro mindenütt elül.

A merre megy, ott a szerencse jár
S merre sujt, ott vér van és halál;
Kardjával öl, szavával lelkesit,
Mikéntha benne ujra élne Cid.

A balszárny is jól állja a helyét,
Bár egy vezér ott most esett el ép:
Lara, a büszke, a sötét vitéz -
Halála könnyü, élte volt nehéz.

Lara helyébe Hinestroza áll,
Derék vitéz és kardja jól talál.
D’Estaro, Castro a spanyol sereg
Más részein vitézül küzdenek.

Mint buzakalász a sarló alatt
Spanyol fegyvertől úgy hull az arab.
De mintha minden holt ujra fölélne:
Ujabb ezer áll vert ezer helyébe.

Igy foly a harcz; egyik se nyer se veszt;
Még áll a féhold és áll a kereszt;
Ez hősiséggel győz az erővel,
Nem tudni még: a koczka merre dől el.

Egyszerre, im, oh rémes pillanat!
Rést tör magának egy pogány csapat
A spanyol sergen, hol Padilla állt,
A ki meghátrál, futva a halált.

De Haro észrevette még korán
És ott terem Padilla oldalán.
„Előre ember, vagy leváglak én!”
Haro kiált, de azt ragadj’ a mén.

„Mellém, vitézek! Győzünk, vagy halunk!
Fusson a gyáva, de mi nem futunk!”
Kiált most Haro és meghalni kész,
Köréje gyül minden spanyol vitéz.

S mint a lavina, mely hegyről letör,
Irtó utjában mindent elsöpör:
Ugy zúdul a spanyol had a pogányra
S az futva fut, fegyverjét félrehányva.

De most Jusszuf sem álla tétlenül
S az üldözőkre hátulról kerül;
Nem tudni most:űz, vagy fut a spanyol?
Elől vért ont és hátul vére foly.

Ekkor megfordul Haro és seregje
És visszacsap az ujjongó tömegre.
„Allah! Al ilah!” ordít a nomád;
„Isten segits” – rá a spanyol kiált.

Mégegyszer győzni, vagy elveszni ma:
Minden keresztény harczos jelszava.
És mintha ép csak mostan kezdenék,
Oly lankadatlan küzd tovább e nép.

És Haro most is mindenütt elül,
Körüle a pogány vértóba dül;
Csodálatos hős, semmitől se retten,
Ezer sebet ejt s ő sebezhetetlen.

S mint két felhő, ha összetornyosul:
Birokra kél a két sereg vadul;
Bősz, fékeveszett embertömkeleg,
Minden csapás kiolt egy életet.

Egy sem kegyelmez s nem vár irgalomra
Haldoklók hörgve hullanak halomra;
Kard kardra csattan és pajzs pajzsra pattan
Száz jajszó hallik minden pillanatban…

De Jusszuf serge ingadozni kezd,
Megfordul, fut – im’ győzött a kereszt…
S nem látja senki – mind amarra száguld -
Hogy Haro most fordult le ép’ lovárul.

III.
Elmult a harcz, elmult a rút viszály;
Szabad Castilja, szabad a király;
De e szabadság, oh, mi drága volt,
Érette hány jó hősnek vére folyt!

Oh jaj, hogy ennek így kell lennie,
Békének harczból kell teremnie;
Oh jaj, hogy egy föld testvérfiai
Nem szünnek egymás vérét ontani!…

Hány asszony várja férjét a csatából;
Hány anya les hirt elmaradt fiáról;
De hir se jő és ő maga se jő,
Mig enyhet hoz tán búra az idő.

A deli hősök hova lettenek?
Az is elvérzett, ez is elesett;
Emlékük szentség, nevük imaszó,
Ihlett utódok ajkán hangozó.

S a sok közül, ki ottan sirba szállt,
Egy-két siratót mindegyik talált;
De mikor Haro veszte hirét hozták:
Mindenki sirt, gyászolt az egész ország.

Neve ezer ajkon jajjongva hallott,
Halála ezer sziven átnyilallott;
de legtöbb könyüt egy hullatja érte:
Lucilla, Haro ifju felesége.

Tetőtől-talpig gyászban, egyedül,
Vára termében szép Lucilla ül:
„Oh, hol van egy, csak egyetlen barátja
Ki vérét folnyi, éltét fogyni látta?!”

És Luna jő, a király hirnöke:
„Búdban vigaszt küld a király kegye!
Törüld le könyed, örömhirt hozok:
Félóra mulva maga jőni fog!”

Kétélü szója kelt hamis reményt:
Lucill’ szemébe visszatér a fény;
„Azt mondád: jő; Haro jő, láttd őt?!”
Bút tettet az: „Én láttam a dicsőt!…

Én láttam őt, úgy küzdött, mint oroszlán,
Vitéz vasával ezer sebet osztván,
Én láttam őt, oh jaj, hogy úgy esett,
Melléhez kapott, aztán elesett!”

„Meghalt! – kiált Lucilla – jaj nekem!
Özvegy vagyok hát ’s árva gyermekem;
Hagytál vón várni, türni véghetetlen,
Mért jöttél, hogyha szavad oly kegyetlen!”

És Luna nagy kenettel így felel:
„Egyik szavam sujt, másik fölemel!
Oh, boldog nő, kinek ily férje volt…
De béke légyen azzal, a ki holt.

Hiába sirunk; az fel úgy se kél…
De uj gyönyör vár arra, a ki él!
Oh boldogabb nő, ki vigaszt talál - 
Félóra mulva itt lesz a király!”

Lucilla büszkén fölemelkedik
És fölszáritja omló könyeit:
„Mondd a királynak: jobb ha nem jön el,
Itt nem örömre, itt csak búra lel.

Mondd a királynak: kripta lett e ház,
Minden faláról lerikít a gyász;
Mondd a királynak: templom lett e lak,
Hová nem jönnek, imádkozni csak.

Mondd a királynak:  köszönöm kegyét -
Ne vigasztalja Haro özvegyét!”
És Luna rája gúnyosan kaczag:
„Mondd a királynak: hogyha jő, magad!”

IV.
És napok mulnak, évek elvonulnak:
Sirok mellé uj sirok domborulnak…
Oh, gyászos törvén ezen a világon,
Hogy az embernek élete csak álom;

Hogy itt a földön minden percz halál;
Mindenki meghal: koldus és király,
Bünös, ártatlan, gyönge és hatalmas -
S emlékük: példa, sanyaru, siralmas…

Rohan a kor és száguld az idő,
Sötét a mult és kétes a jövő
S ki a jelennek máma még örül,
Talán már holnap koporsóba dül.

Nazárt is ilyen váratlanul érte
Végső órája; már-már száll az élte,
De mégse tud meghalni… Szörnyü nézni,
Hogy végtusáját mennyi kin tetézi.

Ott fekszik hörgve: már szederjül arcza,
Forró szeméből kirí lelki harcza;
Megilletődik mind, ki körülállja,
Hogy milyen kínos és nehéz  halála.

Egy perczre eszmél most; beszélni óhajt…
Ajka remeg és keble küzdve sohajt:
„Egy rab… a vár… legmélyebb tömlöczében…
Gyorsan… meghalok… hozzátok elébem!”

Rohan őrülten a rabszolga nép;
Egy percz elég volt; im a rab belép;
Belép s megáll s a mint körültekint,
Nem tudja: álom, vagy való-e mond?

Ki ottan sorvadt hosszu éveken
A börtön nyirkos sirboltjába lenn.
Nem tudja: honnan jő e fény, sugár?
Nem tudja: él-e, vagy meghalt-e már?

Hát hogyha őt itt látná állani
A Sierrákon tulról valaki?!
Bizony, azt hinné, hazajáró lélek,
Sirjából ébredt borzasztó kisértet.

Egy perczig néma, mint ki kétkedik,
Aztán megrázza rabbilincseit.
„Vegyétek le – szól – ha szabad vagyok,
Rabláncz gúnyolja a fényes napot!”

S leoldják róla a bilincseket.
„Adjátok vissza kardom, vértemet!
Hadd álljak itt, mint férfiu szokott,
Hadd érzem ujra, hogy Haro vagyok!”

E szóra összenéz a sok arab…
Valóban Haro, Haro ez a rab?!
Oh, hogy megtört! Ősz a haja, szakálla,
De büszkén hordja még fejét a válla.

Rozsdás kardját is od’adják neki,
Magához vonja, csókkal illeti;
Mint szép játékszert elbeczéz a gyermek
És örömében könyei peregnek.

És odalép a haldokló királyhoz:
„Haro megbocsát, Haro meg nem átkoz!
Bár bebörtönzél gyáva gyülöléssel -
E percz fölér ötévi szenvedéssel!

Le nem győztél, bár börtönödben ültem,
- Lovam elesett s én megsebesültem.
Harczban nem tudtál győzni énfelettem,
De most legyőztél, most legyőztél engem.

Te visszaadtad szabadságom, kardom:
Emlékedet én tiszteletbe’ tartom;
Az én napom fölkél – tied leáldoz,
Haro megbocsát, Haro meg nem átkoz.”

V.
Granadából nagy út van Sevilláig,
Haro lovával meg sem áll odáig;
Utközben ezer gondja, gondolatja
Mint gyermeket a bölcső, elringatja.

Mi lett honából, a mióta távol?
Mi lett nejéből, gyönge kis fiából?
Ijedni fognak és örülni fognak,
Hogy visszatér, kit halottnak gondoltak.

Nevetve sir majd drága felesége,
Felnőtt fia és sok öreg cselédje;
S ő szépen sorban megöleli őket
S majd elfelejtik mind a zord időket.

Nem is gondol most búra, bajra, gyászra,
Hiszen elég volt már a sors  csapása;
Ki türve tür s ki Istenéhe’ fordul:
Azzal az ég nem bán’ örökre zordul.

Már este lőn, hogy a kastélyhoz ére;
Hogy dobban szive, hogy pezsdül a vére!
De most megáll s a várra föltekint,
És mintha kétely szállná meg megint.

Gyorsan leszáll elfáradott lováról
S balsejtéssel az ablakokra bámul;
Mért nincs sehol egy biztató sugár?
’Sz korán van még, hogy mind aludna már!

Mért oly sötét a vár, mért oly mogorva,
Mint hogyha benne élő lény se volna?!
Még mit se tud, még mit se hall, se lát,
S már érzi szive szörnyü viharát.

S mikor a márvány-lépcsőn fölrohan,
Elébe riadt denevér suhan;
Csend mindenütt, csend s iszonyu sötétség,
Csak a folyosó visszhangozza léptét.

S ki annyiszor állt dúló harcz tüzébe’
S oly sokszor nézett a halál szemébe,
De nem tudott rettegni sohasem -
Most azt megszállja fojtó félelem.

S a mint a bántó nagy sötétbe néz.
Lázas képzelme képeket idéz…
Mint hogyha árnyak lengenék körül…
Lélekzete elakad, vére hül.

Borzasztó álom… Álom biztosan…
Hiszen Haro még Granadába’ van…
Sötét börtönnek padmalába’ lenn…
Kezén a rabláncz… oh, de nem, de nem!

Keze szabad s ő maga is szabad…
És mégis… jaj! Ha szive megszakad…
Feljajdul most: „Hát nincs itt senkisem?”
S tompán felel a visszhang: senkisem.

Haro megborzad és előre tör,
Mint a kiben az őrület kitör…
Aztán megint megálla… visszafordul…
Neszt hall… figyel… egy ajtószárny csikordul.

Egy ember ott mécsessel kezébe’ jön…
Ah, végre élet! Végre fényözön!…
Ugy véli, mintha fölismerte vón:
„Pedrő! – kiált – hű fegyverhordozóm!”

S felé siet… Az áll és megse mozdul,
Csak ajka mormol: „Ments meg a gonosztul…”
„Ember! – szól Haro – most felejt nekem:
Hol van Lucilla, hol van gyermekem?”

E szóra Pedró térdeire hull:
„Uram, uram! Ne nézz rám oly vadul!”…
„Kelj föl s beszélj!” – felel Haro sötéten
S a kín – úgy érzi -megkövült szivében.

„Kelj föl s beszélj, nyugodtan hallgatok:
Még mit se mondtál s már indent tudok…
Meghaltak?!…” tompán hangozik a szó;
„Meghaltak…” - nyög a fegyverhordozó.

És Haro arczán egy izom se rándul,
Meredten áll s a levegőbe bámul;
Ha most szemébe csak egy köny jöhetne,
Talán e könytől szive megrepedne.

„Alig hogy téged sirva elsirattunk,
Disz, pompa közt egy hirnököt fogadtunk:
Disz, pompa közt jött aztán a király
S disz, pompa közt jött véle a halál…

Aznap történt… OH, most is borzadok,
Ha arr’ a szörnyü napra gondolok!…
Nem t’om, mit mondott, mit tett a király,
De aznap óta sirbolt lett e vár…

Lucill’ megőrült… sírt és jajgatott…
Kérdők: mi baj?… ő némán hallgatott…
Aztán ölébe véve kis fiát,
Ott… a toronyból  leveté magát…”

És itt Pedró szava sirásba fult;
De Haro szeme lázasan kigyult:
„S a király?” – „Elment s nem jött vissza többé
Hiszen királyi vágyait betölté…”

VI.
Sancho királynak fényes udvarában
Foly a vigasság, mulatás javában;
Szállnak az órák pajzán kedvtelésben,
Duhaj grandok és szép donnák körében.

Kaczaj hangzik a ragyogó terembül,
Pohár, pohárhoz  váltakozva csendül:
Széles  jó kedve vagyon a királynak -
Mit is keresne ily helyen a bánat?!…

Égnek az arczok, a szemek ragyognak,
Bortól, mámortól a szivek dobognak,
Mintha örökké tartana a máma -
Ki is gondolna mostan a halálra?!

Egyszerre im’, a függöny szerte lebben
És síri csend lőn a zajos teremben…
Halványul, reszket a sok donna, báró,
És a király borzadva sugja: „Haro!”

Kivont karddal, dult arczczal, haloványon
Előbbre lép az s megszólal harsányon:
„Valóban: Haro, úgy van én vagyok…
Bámultok ugy-e?!… Rég nem láttatok…

Talán egy kissé rosszkor is jövék…
Vagy azt hivétek, régen meghalék?…
Sirnál borzasztóbb börtönsirba nyögtem,
De nem haltam meg – ime visszajöttem…

Oh, jobb lett volna a csatába veszni,
Mint kedvesim most hasztalan keresni…
De sirom álma sem lett volna hosszu,
Nem hagyott volna nyugvani a boszu.

Onnan is visszajöttem volna máma,
Ide, közétek, szörnyü számadásra;
Ide, közétek, ide a királyhoz,
Ahhoz a gyáva, gyilkos paráznához…

A ki, míg én a  honért szenvedék,
Földulta házam szüz becsületét;
Beszennyezé, bemocskolá nevem,
Megölte nőmet, drága gyermekem.

Tehozzád jöttem, hallod-é király!
Szivembe’ boszu, kardomon  halál…
Te koronás gaz, biboros lator,
Védjed magad, vagy Haro eltipor!”

Kiált s vadul támadja a királyt,
De az jókor fölfogja a csapást;
S mikor másodszor a királyra csap:
A grandok mind rá kardot rántanak.

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Szűry János (1862-1927): Fiam ágyánál

 
Ha dolgos aggyal, csüggeteg kebellel
Napom sivár pályáját megfutám,
Bár enyhe részvét vigaszára nem lel
Kifáradt lelkem, annyi harcz után:
Kis nyoszolyádnál engesztelten állok,
Alttva téged, drága gyermekem -
- Oh adj, oh adj szemére csendes álmot
S virrassz felette, édes Istenem!

„Nagy és nemes volt lelkem hivatása”
És törpe élet ejte rabjaul,
de kis szived ne sejtse meg, ne lássa
Könyem, mely megtört ábrándimra hull.
Az Ég a porba sujtva is megáldott,
Hogy czélul adta: érted küzdenem -
- Oh adj, oh adj szemére csöndes álmot
S virrassz felette édes Istenem!

Ez elkétségült szivre vajh’ mi várna?
Vigasztalan vég, őrület talán,
Ha ott nem égne egy remény sugára
Derült szemedben s arczid hajnalán:
Hogy e nehéz lét harczait megállod,
És látni foglak boldog-győztesen -
- Oh adj, oh adj szemére csendes álmot
S virrassz felette édes Istenem!

Árasszon fényt az élet utaidra,
S az Ur tekintsen áldóan feléd,
Mint én, midőn most tiszta homlokodra
Teszem áldóan a  k e r e s z t  jelét,
S mint te is egykor hű szivvel megáldod
Apád emlékét, - ugy-e, gyermekem?
- Oh adj, oh adj szemére csendes álmot
S virrassz felette édes Istenem!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Coppée Francois (1842-1908): Evangéliom

 
Az időben Jézus s Péter utrakeltek;
Gyalogszerrel jártak Genezareth mellett.
Delelőn volt a nap, égető sugára
Rátüzött egy szegény halász kunyhójára.
Szomoru özvegye ott ült ajtajában,
Gyászos fátyolánál sötétebb bujában.
Le se törölheti szeméről a könyet:
Egy keze fonogat, másik bölcsőt renget.
A Mestert s barátját fügebokor rejti,
Mindent látnak, őket nem láthatja senki.
S im egy öreg koldus – féllába már sirba -
Korsóval a fején, - szegény alig birja,
Közelg s az özvegyet ily szókkal illeti:
„Asszony, ezt a korsót, mely tejjel van teli,
Még ma a szomszédos faluba kell vinnem;
Pedig tudod, hogy az még egy mértföld innen,
S azt is látod megtört öreg ember vagyok,
Dolgomnak végére magam nem juthatok,
Pedig egy obulust fizetnek ott bérül.”

Az asszony szót se szólt; fölkelt a helyéről;
Tétovázás nélkül otthagyja az orsót
S a bölcsőben siró gyermeket; a korsót
Fogja s a koldussal együtt elindultak.

S Péter szólt: „Szánni kell minden nyomorultat,
Mester! De ez a nő rosszul cselekedék,
Hogy ekkép’ elhagyta házát és gyermekét
A legelső jött-ment kedvéért; mert bizony
Találkozik vala más is még az uton,
A ki nehéz terhét leemelte volna.

Jézus felel:
„Péter, mondom neked, hogyha
Egy szegény könyörül más nyomorultabbon,
Házát Atyám őrzi, hogy ott kárt ne valljon,
Jól tette ez asszony, hogy utrakelt nyomba’”.

Urunk és Mesterünk e szavakat mondva,
A kunyhó rozoga padján helyet foglal;
Isteni kezével, percz alatt, azonnal
Megfonja a kendert, a kicsit ringatja,
Fölkel, int Péternek és utját folytatja.

És mikor az özvegy visszatért a házba,
Kinek dolgát Isten végzé, ott találta,
- Ki volt a jó barát? Soh’se gyaníthatja -
Fölfonva kenderét, fiát elaltatva.

Ford.: Jánosi Gusztáv

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Erdélyi Zoltán (1872-1915): A kétkedők

Nem az a szegény, a kit tán bársony nem föd
S kopott ruhába járni kénytelen,
Földjén a pór száz-számra kévét nem köt
S szőllőhegyén bor bően nem terem.
Nem az a szegény, kinek hatalma – semmi,
Ki tán nem zsarnokúr sokak felett,
Ki nem tudott hirt, nagy nevet szerezni
S nem birt halomra gyüjtni kincseket!

Az a szegény, kinek keblében űr van,
Nem tölti azt be vágy, az eszme-harcz,
Kinek sohasem volt része diadalban,
De azt se’ tudja, hogy mi a kudarcz.
Az a szegény, kinek sohsem volt álma,
Ábránd a lelkét szárnyra nem vevé,
Nem boldogítá az – valóra válva -
De a csalódás bússá sem tevé!

Oh mert a míg szivünk rajongni tudhat,
A míg áltatni tudjuk önmagunk,
A míg a percz gyönyört szerezve futhat
S az ébrenlétben álmodók vagyunk; -
Mig egy lehullott hervadó levéllel
Meghatva, búsan elbeszélgetünk,
S együtt sohajtozunk az esti széllel…
Szegények addig nem, sohsem leszünk!

A míg a jót, mert jó, azért becsüljük
S szivünk szorul, ha rosszat lát szemünk,
A szürke bús bölcselmet elkerüljük,
Szeretni, bizni s hinni is merünk; -
És nem riaszt a zord, rideg tél akkor,
Midőn még csak kezdődött szép nyarunk
S nem gondolunk az őszre már tavaszkor...
Ki mondja, hogy nem gazdagok vagyunk?

… de ám, ha mit csak sejtesz, tudni véled
S imádni kezded gőggel önmagad’,
Elvetsz magadtól álmot, istenséget
S csupán a kétkedés, mi megragad; -
Mikor a fölvilágosultság átka
Lerombol, pusztit minden látszatot, 
Sötéten állsz, sötétebb, bús magányba’
S fogantatásod perczét átkozod!

Daczczal kiáltasz így: - Nincs, nincsen Isten
Mert még sohsem láthatta két szemem,
Az van, mit láthatok, a többi nincsen,
Gyermek-mesét hiába mondsz nekem!
Tudom: a nap ragyog s a holdnak fénye
Ettől kölcsönzött fény és semmi más, -
Hogy csillagok között, ott fönn az égbe’
Isten lakik, - csupán csak áltatás!

- Tudom: hogy élek és mégis halok majd,
Midőn a végső óra is lefut,
Tudom: hogy a hajó, mit röpke szél hajt
Egyszer nyugalmas, csöndes révbe jut.
De hogy a lelkem élni fog tovább még
Egy másik, jobb vagy rosszabb életet, -
Hogy büntetést, jutalmat adhatsz, óh Ég!
Hiába mondod, - nem hiszem neked!…

… S míg így beszélsz, eltünnek sok, sok évek,
A sir zordon fuvalma meglegyint,
Remegsz… Erőt nem ád most kétkedésed,
Szemed a sirra csüggedőn tekint.
Hogyan?! Azért volt annyi szenvedésed
S azért örültél annyi vig napon,
Hogy most, midőn betelni látod véged,
Elfödjön mindent egy kis – sirhalom!

S nem is tudod hogyan? – Csak egyszer aztán
Templom elé irányzod léptedet,
Megtörve térdre hullsz az oltár alján
És szánod-bánod tévedésedet!
… S világosság dereng a szürkeségben,
Sötét lelkedbe hull az égi fény!
… Legyen akármi dús e földi létben,
Ki Istent nem hisz, az nagyon szegény!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Latkóczy Mihály (1857-1906): Madách Imre (1823-1864) kastélyában

 

Madách Imre  -  Madách Aladár

I.

    A művelt német elzarándokol a frankfurti Goethe-házba, az olasz költő új lelkesedést merít Petrarca hajdani lakásának szemléletéből. Titkos, ellenállhatatlan vágy vonzza a kultúrembert arra a helyre, a hol valami nagy ember lakott, a hol vajúdó eszméivel küzdött és műveit papírra vetette. Ugyanezen vágy ragadott meg engem is, midőn ismeretlen létemre arra kértem engedelmet Madách Imre utódaitól, illetőleg fiától Aladártól, hogy a nagy költő otthonát megtekinthessem. Egyébként is érdekelt az összefüggés, mely az „Ember tragédiájának” történeti világnézete és a költő családjának múltja között kell, hogy fennálljon és érthetetlen volt előttem mindazoknak eljárása, a kik Madách Imrét és művét jellemezték, a nélkül, hogy otthonát megtekintették volna.
    Feszült figyelmem, nyugtalan várakozásom jóformán azt sem engedte, hogy a változatos táj- és néprajzi képeket élvezzem,melyek a Losoncról Sztregovára utazónak szemét gyönyörködtetik. Pedig oly szépek, hogy megérdemelnék a figyelmet. Hol magasan halad az országút és kétoldalt mély völgyekbe tekinthetünk, melyeknek túlsó oldalán a Karancs hármas bérce emelkedik, hol a völgybe ereszkedünk alá és úgy élvezzük a palócföld májusi flóráját. Falvak (Panyi-Darócz, Vilke) is röppennek el mellettünk, szép fehér oszlopos tornácú házakkal, magasan épült templomokkal. Mindenütt jólét és munka, tavaszi illat és szombat esti hangulat, mindent aranyos sugarakkal rajzol körül az alkonyra hajló napnak verőfénye.
    Sziklás talajú erdőben fölváltva emelkedik és ereszkedik az országút, még egy jókora hágó és alant feltűnik az a klasszikus hely, ahol az Ember tragédiája született.
    A helység hegyoldalban épült, de már távolról kiválik a kisebb házak és közbeeső fáknak tömkelegéből egy hatalmas épület, amolyan várszerű kastély, aminőket a Szepességen nem éppen ritkán láthatni. Két hatalmas saroktornya a kluknói Csáky-kastélyt juttatja eszünkbe, csakhogy annak tornyai gömbölyűek, németesek; emezek szögletesek, a huszita-várak saroktornyaihoz hasonlók.
    A kastély egész fekvésében van valami fejedelmi, valami parancsoló; már külseje is mutatja, hogy ura volt minden épületnek, amely körülte emelkedett, szakasztott úgy, mint az ó-egyiptomi reliefeken, hol az alaknak nagysága árulja el a nagyobb és legnagyobb urakat. Annyira beleéljük magunkat abba az illúzióba, hogy az Ember tragédiáját ebben az ódon kastélyban írták, hogy szinte sajnálkozás vesz rajtunk erőt, mikor hirtelen fordulattal egy újabb kastélynak udvarára robog a kocsi és a helyzetből megértjük, miképp ez a tulajdonképpeni lakás, amaz pedig csak tisztes régiség, melyet az utódok kegyelete őriz, amíg lehet.
    Különben a régi kastély ma sem vált egészen feleslegessé. Ma is szolgálja még régi urainak utódait. Gazdasági emberek laknak benne, százados boltívei alatt piros-pozsgás parasztgyermekek kergetőznek és az emelet árkádjai alatt esténkint sír a tilinkó, s aki fújja, nem sejti, hogy azt a helyet választotta magának pihenőül, ahol egykor azok pihentek, akik Hollós Mátyás legvitézebb harcosai valának és elfogták Viktorint, a hatalmas Podjebrád György király fiát…
    Ez jutott eszünkbe, midőn a régi, hajdani kastély árkádjai alól kitekintettünk a vidékre, melyen jó Hunyadi János páncélos lovagjai is végigrobogtak, mégpedig akkor, mikor a husziták Losonc mellett kifogtak rajtuk. Akkor sem Hunyadi volt az oka a verségnek, hanem a pártos gömöri és nógrádi főurak, akiknek jobban tetszett a kétkelyhes Giszkra, mint a maguk királya, kivel csak egy kehelyből lehetett inni. Madách Imre ősei akkor is kivételt képeztek, a huszita áramlatnak nem sikerült őket magával ragadnia és szilárd kézzel tartották féken az egész környéket, ameddig a szem elláthatott.
    Sokat beszélhetnénk a régi kastély lakóiról, de hagyjuk ezt más alkalomra és szóljunk inkább az új kastélyról, melynek legnevezetesb lakója Madách Imre volt. Nem ismerünk hazánkban második helyet, ahol valamikor neves költő élt és ahol minden oly szépen és kegyeletesen beszélne hajdani lakójáról, mint éppen Sztregován. Fő érdeme van ebben a költő fiának, aki valóban az, amit az angol „literary gentleman’-nek nevez. Minden tárgy, mely a költőre emlékeztet, annyi pietással van megőrizve és emellett annyi szerénységgel elhelyezve, hogy a szemlélőben okvetetlen fölébreszti az elismerés adóját. Mintha ez a szeretet az ifjúkor napjainak szívbeli másodvirága lenne, gyöngéd figyelem az elhunyt iránt, ki elbúcsúzott, midőn fiának még csak a tizenhatodik tavasz termett virágait.
    Nincs is költőház, melynek egész belseje ily megható emléke lenne a síron túl való szeretetnek, hol a gyermek féltett ereklyéi a nemzet és a művelt gondolkodók ereklyéi egyszersmind. Egyébként e házban minden ereklye, kezdve a kijárt lépcsőkön, melyeken által a templom magasságú ebédlőbe jutunk. Hiszen itt ugrált, itt tanult az élénk gyermek, kiből később nemcsak Magyarországnak, de az egész művelt világnak egyik legnagyobb költője lett. Egy ifjúkori rajzon, melyet Madách Imre tollal vetett papírra, meglátszik, hogy a berendezés a régi magyar köznemes-világ puritán szokásainak megfelelő volt: kevés bútor, de szolid és régi. Ma is meg van még azon idők egyik-másik bútora, még a kályha is ugyanott áll az ebédlőben, ahol a tollrajzon látható.
    Egy ajtó választ el a szalontól, ahol a költő őseinek emléktárgyai ragadják meg figyelmünket. Tudvalevő, hogy anyja Majthényi leány volt, a kesseleőkeői Majthényiak családjából. Ettől a családtól és a vele rokon Marczibányiaktól műtárgyak maradtak, melyek nagy ízlésről tanúskodnak: kelengyéje dísze. Az egyik sarokasztalkán kőmozaikos díszszekrény, a falakon repoussé-ezüstképek a reneszánsz-modorában. Értékes emlékek és a mellettük látható pasztell-képek mutatják, hogy a menyasszony alighanem maga kívánta, hogy brüsszeli csipkéken kívül ilyesmi is legyen a kelengyében. Ezeket a pasztell-képeket Madách nagy műveltségű anyja festette és a meleg színek, a pajzán és mégis finom felfogás egyaránt rávallanak nem közönséges ízlésére. Különösen kiemelendőnek tartom azt a tizenkét képecskéből álló ciklust, mely az évnek tizenkét hónapját ábrázolja, mégpedig mitológikus felfogással és egészen a rokokó-világ szellemében. A nimfák és szatírok megannyi bájos marquise és szellemes marquis, arcukon és tartásukban azzal a graciőz pajzánsággal, melynek a francia Parnasszuson Parny a képviselője.
    A fent említett képek a szalonnak azon részén függnek, mely az egyik toronyban lévő kedves sarkocskához vezet. A fülkeszerű helyiség csevegésre van teremtve és a kis pasztellek csak emelik azt a hangulatot, mely lelkünket ennek a sarkocskának láttára elfogja. Velük szemben egy másik nem kevésbé érdekes ciklus kezdődik: Hogarth világhírű ciklusa a „Tékozló fiúról”. Az illuminált rézmetszetek nemcsak azért ragadják meg figyelmünket, mert oly kitűnően vannak konzerválva, hanem azért is, mert a gyermek-Madách lelkére kétség kívül nagy hatással voltak.
    Egy pár lépéssel odébb egy pohárszék, jobban mondva egy ezüst-készlet megőrzésére szolgáló üveges szekrény előtt állunk meg, mely ezüst-tárgyakon és értékes családi porcelánon kívül a költőnek ereklyéit foglalja magában. Madách Aladár kinyitja a szekrény üvegajtaját, és egymás után szedi elé az érdekesebbnél érdekesebb emlékeket. Ott van mindenekelőtt a tintatartó, melyet maga a költő egykor tréfásan „fekete-tengernek” nevezett volt; ott annak a három lúdtollnak egyike, amellyel Madách az Ember tragédiáját írta. A többi kettő közül az egyik Temérdeknek (Jeszenszky Danó), a másik Reményi Edének van birtokában.
    A tintatartó alatt, mely lapos, kerek, jókora öblű szerszám, egy dobozban ott vannak a költő rokonainak, barátainak és ismerőseinek egykorú arcképei. Szép leányok és asszonyok, daliás férfiak és tisztes aggok csaknem kivétel nélkül a negyvenes évek magyar szabású ruhájában. Köztük van Fráter Erzsébetnek két arcképe is, az egyik kimenő ruhában, prémes bundával és muff-fal, egész valójában csöndes, nyugodt kifejezéssel, úgy, hogy szinte kételkedünk mindabban, ami a kortársak tanúsága szerint mégiscsak megtörtént. A képviselők lajstromos ülőhely-jegyzéke is mutatja, hol ült Madách Imre a képviselőházban, a számos névjegy pedig, melyek mind gondosak el vannak téve, a parlament tagjainak kedélyes érintkezéséről tanúskodnak.
    Mire a tokos becses tartalmával visszatesszük, szemünkbe ötlik egy paprikatartó, a palócföld tipikus formájában. Ezt Madách Imre esztergályozta, fiatal korban, de elég gyakorlott kézzel. A kisded paprika tartó a költőnek kedves csészéjébe van beletéve.
    A csésze mellett apróságok, csecsebecsék a költő íróasztaláról. Sókristály Vieliczkából, apró üvegmérleg, kis mozaik gyufatartó s végezetül egy nagyon durva, nagyon egyszerű fabicska, attól a porkolábtól való, kire Madách Imre börtönében bízva volt. Szomorú emlék, melynek láttára szívünk elszorul és fájdalmas érzéssel válnánk meg az ereklyés szekrénytől, ha nem tévedne az Újépület porkolábjának képe mellé egy derültebb emlék: egy kis faházikó, melyet gyermekkezek róttak össze vékony deszkácskákból s melynek Madách Aladár következő magyarázatát adja: midőn a költő 1861-ben a park mellett vonuló szöllő egyik szélső magaslatán borházat emelt, Aladár kicsiben utánozta a tervet s így apa és fiú versenyre keltek, vajon ki lesz elébb készen a „maga házával”. 
    Az ereklyékben elmélyedve csak utólag jut eszünkbe, hogy nem láttuk a költő legbecsesebb hagyatékát: a kéziratokat. Nem is láthattuk, mert azok a kastély másik részén, Madách Imre tulajdon szobáiban vannak; ott, ahol a költő lakott,mikor válóperével egyidejűleg Csetvéről Sztregovára költözött.

II.

    Régi kedves álmaim egyike valósult meg, midőn az ódon vasrácsos ajtóhoz jutottam, mely a költő hajdani lakosztályát a sztregovai kastély többi helyiségeitől elválasztja.
    Ez a vasajtó, melynek stílszerűen kovácsolt pántjai önkéntelenül egy síremlék bejáratát juttatják eszünkbe; ez volt a határ, amelyen túl a költő saját külön világában élt. Ezen az ajtón innen még anyja uralkodott, az ajtón túl Madách Imre szabadon átengedhette magát emlékeinek, emésztő fájdalmának, amelyet egész nagyságában talán még saját édesanyjának sem akart megvallani.
    A vasajtón áthaladva egy nagyobb helyiségben találjuk magunkat, melynek egyetlen ablaka a kastély udvarára nyílik, ajtaja pedig az igazi udvarról a gazdasági udvarra szóló kapu alá vezet. Ez a nagyobb helyiség, melyet egy bolthajtás kétfelé oszt, ak öltőnek tulajdonképpeni dolgozó szobája. Az ablakhoz közelebb eső részében áll az íróasztal, szép régi bútordarab, rajta a költő kedves könyveivel. Egy Biblia, Shakespeare-nek egyetlen kötetbe szorított német fordítása, melynek lapjairól lerínak annak nyomai, hogy szorgalmasan forgatták és Timonnak a francia szónokokról írott könyve, melyben a Dantonra vonatkozó lap be van hajtva. Mindössze ennyit tartogatott a költő íróasztalán, a családnak régi gazdag könyvtárát, amelynek tartalma javarészben Madách Sándor nógrádi alispán korából való, meghagyta régi helyén: a családi kastély egyik saroktornyában. De hogy azt is nem egyszer igénybe vette, hogy az alkimistákra és rózsarendűekre vonatkozó műveket tanulmányozta, vagy legalább átlapozta, arról az „Ember tragédiájá”-nak lapjai tanúskodnak.
    Az íróasztal fiókjában tartják a költő utódai Madách Imre hátrahagyott kéziratait, melyek sztregovai látogatásunk idején mind ott voltak, ez idő szerint azonban részben Palágyi Menyhértnél vannak, aki Madách kimerítő életrajzán dolgozik. Érthető izgalommal nyitjuk fel az íróasztal fiókját. Különféle színű bőrtokokban ott pihennek a kéziratok, elsősorban a lírai költemények és az Ember tragédiájának 1861. évi kiadása, mely utóbbiba a költő saját kezűleg írt egy lajstromot a személyekről, a szövegben pedig sokat javított ceruzával. Egyáltalán úgy ezen, mint kéziratain is feltűnő a folytonos törlés, javítás, nemcsak a pedáns gondnak jele, hanem annak is, hogy küzd az eszme a formával. Tekintélyes kéziratcsomót töltenek be a drámai művek, közöttük egy bevagdosott szélű füzet, amelyre címnek a „Színpad” szó van írva. A füzet lapjai nagyrészt tiszták, de érdekessé teszik őket a kiegészítésképpen odarakott jegyzetek és lapok, melyeken drámai töredékek egyes felvonásai vannak. Madách-búvárokra nézve mindez megbecsülhetetlen értékű.
    Nem kevésbé érdekesek azok az elbeszélések és jegyzetrk, melyeknek kézirata egy zöld tokban van elhelyezve. Többnyire töredékek, ifjúkori kísérletek, de éppen ebbeli természetük, sokoldalú tartalmuk adja meg értéköket. Nincs az emberi művelődésnek olyan ága, melynek itt nyomára nem akadnánk. Az ifjúkori jegyzések közt leginkább az életrajzokban sokat emlegetett „Literaturai keverés” kelti fel érdeklődésünket. Sztregovai látogatásunk előtt azt hittük: újság, pedig csak amolyan írott gyermeklap, aminőt más családoknál is nem egyszer állítottak össze az úri házak gyermekei. Úgy tudom, hogy politikusaink közül gyermekkorában Berzeviczy Albert is írt ilyet.
    Ugyanezen zöld tok még egy „Életírás”-t is tartalmaz, továbbá történeti anekdotákat, melyek a költő történeti tanulmányaira és olvasmányaira vetnek világosságot.
    Egy hímzett sárga selyemtokban értekezések, beszédek és újságcikkelyek vannak összegyűjtve; valamennyi a politikust jellemzi, s a politikust érdekli. De még a művész és műkedvelő sem pillant hasztalan annak az íróasztalnak fiókjába, melyen az „Ember tragédiája” megszületett. Hiszen ott vannak a költő ifjúkori rajzai, ceruza- és tollrajzok; megannyi emlék egy szűk körben járó, de boldogan eltöltött ifjúság verőfényes napjairól. Az egyiken ott látjuk a házi tanítás és táncóra rajzát, magával a költővel, Károly és Pali nevű fivéreivel, a hopmesterrel stb. Ezek a rajzokat kiegészítik Madách Imrének festményei, közöttük a sztregovai kastélynak egyik képe, mely a költő otthonát ugyanazon magaslatról mutatja be, amelyikről azt Kosztolányi Miklós barátom ezen album részére lefényképezte.
    Midőn  kéziratokat ismét visszatesszük a különböző hímzett tokokba, önkéntelenül az a kérdés merül fel bennünk; vajon mikor fogják ezeket az érdekesebb kincseket érdemök szerint felhasználni, mint ahogy az más nemzeteknél irodalmi nagyjaik hagyatékával történik? Lesz-e kor, mely el fog zarándokolni, hogy mindezt tanulmányozza vagy legalább színről-színre lássa és lesz-e még sok Madách, aki ezek asztalfiók kincsei felett kegyelettel őrködjék? A jótékony Gondviselés fátyola fedi a jövőt, elégedjünk meg vele, hogy most még van. Helyökön a régi bútorok, a hajlított aspántokon ringó hintaszék, a régi pipatórium, a falakon az ősök arcképei. Hejh, ha azok megszólalhatnának és elmondanák, kit és mikor láttak itten, vajmi vonzó társaságot hallanánk emlegetni. Mert itt nemcsak a gondok és kínos tépelődések ütöttek tanyát, a baráti szeretet és tisztelet is benyitott a vasajtón és az önkéntes remeteségben élő költőnek megédesítette napjait.
    A költő dolgozószobájából kicsiny szárnyas ajtó vezet szűk hálóhelyiségébe, mely nem sokkal nagyobb a tengeri gőzösök hálókabinjainál. Puritán egyszerűség jellemez itt is mindent, a régi bútorok mutatják csak, hogy ez egyszerű ágyban „úri ember” aludt, az ágy fölé függesztett Múzsa képe pedig elárulja, hogy alatta költő pihent…
    Az egész lakosztály már fekvésénél fogva is bizonyos elvonultság bélyegét hordja magán. Itt évekig ellakhatott az ember, anélkül, hogy a külvilággal érintkezzék. Ha pedig sétálni akart, csak a kapu alá vezető ajtót kell vala kinyitnia és hamarosan benn volt a parkban, a természetnek felderítő körében, a sztregovai pataknak regényes völgyében, melynek magaslatai reá nézve ősi földet képeztek. Mi is követtük elénkbe képzelt régi sétáján a költőt, végig a  parkon, vízmosásos hegyoldalak hosszában egészen a borházig, melyet 1861-en emeltetett, s melynek aljában ma is ott vannak a hajdani szőlőtőkék maradványai.
    A borház emeletének balkonjáról egy Mészöly vagy Mednyánszky ecsetjére méltó tájkép tárul elénk. Bizonyára ennek kedvéért is építette ezt a kis házat a költő, kinek a borivás épp úgy nem volt célja, mint barátainak, akiket itten fogadott vendégül és kiknek sorában ott találjuk az egész környék, sőt az egész ország szellemi kiválóságait. Itt üldögéltek és beszélgettek, szemben látva a kanyargó patakot és egy kopár domboldalt a rajta legelésző juhokkal, jobbfelől pedig a völgynek egyre táguló panorámáját, hogy hátán hegyet, melyet el-eltakar az esti köd vagy megaranyoz a nap, ugyanaz a nap, melynek legrajongóbb bálványozója, Komjáthy Jenő újabb időben szintén a sztregovai borházból bámulta az égen járó szerelmesét. S az a másik költő is, aki most Sztregova klasszikus földjét magáénak mondhatja, innen nézte velünk, mint aranyozza meg a napfény őseinek földjét, akár csak Madách Imre költészete az emberiségnek nehéz, de fenséges problémáját. 

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Gyürky Ödön (1863-1938): A Margitszigeten

E romba dűlt, omló falak közt,
Rejtelmes, édes, bús magányban,
Lemondva fényről, szerelemről,
Élt egy királylány hajdanában,
Margitnak hívták őt is, édesem!

E fák alatt, itt járt merenge,
Zsolozsmát itt zengte ajka,
A szél susog… Oh! Hallga édes,
Talán ma is csak azt dalolja…
Margitnak hívták őt is, édesem!

Szerette Istent lángolóan
És tiszta volt, miként az álom,
Aztán az égbe szállt föl lelke
Egy röppenő, fényes sugáron…
Margitnak hívták őt is, édesem!

S most téged őriz a magasból,
Szent ajka érted mond imákat,
Maradj mindig ily szűzi tiszta,
Kebled ne tépje semmi bánat…
Margitnak hívták őt is, édesem!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Dalmady Győző (1836-1916): Szabad haza

Magyarország Isten akarata,
Ő vezérlé ide a nemzetet.
A szabadság itt várat alkota,
Melyet erő, csel be nem vehetett.
Hazám, mindig szabad valál,
Szabad maradj, míg a világ csak áll.

Büszke Tátra méltán büszkélkedik!
A századok nem árthattak neki;
Büszkébb a nép, mely uralkodik itt!
Ezeréves multját emlegeti.
Hazám, mindig szabad valál,
Szabad maradj, míg a világ csak áll.

Folyóvizek, erdők és ligetek
Himnuszt zengnek; áldás a szép hazán!
Égbe törnek a honfi-érdemek,
Feláldozó szivekben nincs hiány.
Hazám,m indig szabad valál,
Szabad maradj, míg a világ csak áll.

Hir, dicsőség itt örömest mulat,
A borostyán ága dúsan virul,
Nem hal meg, ki igaz és hű maradt,
Neve zeng a lantos hurjairul.
Hazám, mindig szabad valál,
Szabad maradj, míg a világ csak áll.

Hit és eszmény oltárán ég a tűz,
Szépnek, jónak érzése eleven,
Erényitől kap szépséget a szűz,
Férfiasság az ősi jellemen.
Hazám, midig szabad valál,
Szabad maradj, míg a világ csak áll.

Bűbáj leng a gazdag róna felett,
A szabadság üli diadalát!
Pusztaságból varázsol ligetet,
Megszépíti az arató dalát.
Hazám, mindig szabad valál,
Szabad maradj, míg a világ csak áll.

Lobogó láng millió tűzhelyen,
Nem bír vele az éjjeli homály,
Ott lakik a független érzelem,
A mely minden viharral szembe száll.
Hazám, mindig szabad valál,
Szabad maradj, míg a világ csak áll.

Dicső haza! Hősök hazája te!
Meg nem törhet a balsors vihara!
Uj hősöket szül a harcz ereje,
S te állsz, virulsz. Szebb vagy, mint valaha!
Hazám, midig szabad valál,
Szabad maradj, míg a világ csak áll.

Nincs a földön ilyen honszeretet!
Az elesett hősök nem alszanak.
Emlékkő áll a szent hamvak felett,
És hirdeti: fölkelnek ujólag!
Hazám, mindig szabad valál,
Szabad maradj, míg a világ csak áll.

Mesés ország! – kiált a jövevény,
Fiává lesz, a ki földjére lép,
Mint a zászló, bátran megáll helyén,
Örökéltű, mert lelke igaz, ép.
Hazám, mindig szabad valál,
Szabad maradj, míg a világ csak áll.

Mesés ország! S örökéltű, igen,
Míg vezeti szabadságszeretet!
De ha egyszer megfogy erényiben,
Minden idők számára elveszett.
Hazám,mindig szabad valál,
Szabad maradj, míg a világ csak áll.

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Endrődi Sándor (1850-1920): Stella Maris

- A kurucznótákból -

Gyászbaborult egek,
Háborgó tengerek
Csillaga, Mária!
Hozzád fohászkodunk,
Feléd sóhajtozunk,
Szeplőtlen Szűzanya.

Süvöltő felhők közt 
Nyugodtan tündökölsz,
Tiszta, szép csillagunk, -
Míg hazánk hajóját
Viharok csapkodják
S segélyért jajgatunk.

Boldogasszony anyánk,
Mennyei pátrónánk,
Légy velünk, légy velünk!
Sok kiáltásunkra
Siess oltalmunkra!
Ha nem jössz: elveszünk!

Nagy szived fényével,
Lelked békéjével
Hajolj a viharra!
Égi trónusodból
Csillagos lakodból
Tekints a magyarra!

Viharon, vészen át
Ime, fölsír hozzád
Nyomorunk jajszava:
Segítsd meg nemzeted,
Háborgó tengerek
Csillaga, Mária!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Dömötör Pál (1844-1920): Az álmok elröpültek

 
Az álmok elröpültek,
A valóság maradt.
- Puha fészkükbe ültek
A zengő madarak.

Röpködtek ágról-ágra
Egymás után, híven…
- Mint énekes madárka,
Úgy repdesett szívem.

Dalolta, hogy szeretlek,
- Madár-párját a hím -
Ajkad-, szemed-, szivednek
De csattogott a rím!

Megértők, viszonoztuk
A hűség-eskü szót,
És szépen összehoztuk
A fészekhez valót.

Az álmok elröpültek,
A valóság maradt;
Puha fészkükbe ültek
A zengő madarak.

S már nőnek, tollasodnak
Az édes új lakók -
Jaj Istenem, maholnap
El, tova szárnyalók…

- De mily csodás igézet
Az ott az ág bogán:
Ha már a nyár belépett,
Nem zeng a csalogány.

S ilyen csodás igézet
Ez itt kis fészkemen:
Zeng, zeng dalom tenéked
Örökké – szerelem!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Lévay Mihály (1862-1948): Hivatásom

Az ég akarta, sorsom az nekem
S míg élek az leszen,
Hogy fölsegítve, ki leroskadott,
Vezesse két kezem;
Hogy járjak ólmos, szürke ég alatt,
Hol vár a szenvedés
S bizalmat gyujtsak én a szíveken,
Reményük hogyha vész.

A nap felém is küldöz fénysugárt,
Derűért reszketek;
Örömben uszva vágyom élni úgy,
Miként az emberek;
Tavasz költészetét, színét, hevét
Sovárgja lelkem is.
Ösvényt keresgetek, mely biztatóan
Dalos ligetbe visz.

De szívem délibábos álmai
Repülve tűnnek el,
Eszményi czélom tiszta szárnyain
Egek felé emel:
Óh szép,magasztos élni, küzdeni
Lemondva, másokért
S keresni nem a földi, hervadó -
De az örök babért!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Lampérth Géza (1873-1934): Pacsirtaszó

 

Fakadó, zöld mező felett,
Fellegtelen kék ég alatt
Pacsirta száll, pacsirta szól…
Hallgatom a kis madarat;
- Én nem tudom, de a dala
Olyan édes, lelkigható…
Csengj, oh csengj csak a szivembe
Pacsirtaszó, pacsirtaszó!

Nem oly régen – kis pacsirta
Emlékszel is még rá talán? -
Itt egy halvány, csöndes gyermek
Mélázott egy madár dalán…
Szive gazdag tündérkert volt,
A ruhája kopott, fakó…
Csengj, oh csengj csak a szivemben
Pacsirtaszó, pacsirtaszó!

Itt látta a kora reggel,
Itt lelke a késő este:
Mikor száll fel pacsirtája,
Mikor dalol, - csak azt leste;
Sokszor borult itt szemére
Édes álom, búaltató…
Csengj, oh csengj csak a szivembe
Pacsirtaszó, pacsirtaszó!

Te voltál a dalos madár,
Én voltam a méla gyermek:
Én tégedet megismerlek,
De te, ugy-e, nem ismersz meg?
Nem csoda: most a ruhám szép
S a szívem hejh, sivár, fakó…
Csengj, oh csengj csak a szivembe
Pacsirtaszó, pacsirtaszó!

Úgy álmodtam: édes dalod’
Eltanulom. Eltanultam.
Szárnyam nő majd s felröpülök.
Felröpültem – s porbahulltam…
Csúf, sivár világba estem,
Elnémult ott a nótaszó…
Csengj, oh csengj csak a szivembe
Pacsirtaszó, pacsirtaszó!

… Mintha íim ez áldott perczben
Lelkem szárnya meglendülne
S szivemben a régi dalok
Szép dallama felcsendülne!
Utamra egy sugár ragyog
Olyan fényes, oly biztató…
Csengj, oh csengj csak a szivembe
Pacsirtaszó, pacsirtaszó!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Gáspár Imre (1854-1910): Alkony

Sötét hulláma már közelg a végnek
S hogy elboritsa muló éltemet, -
Már nemsokára béözönli partod
Szelid aggság, te nyugalmas sziget!
De addig-addig a parton bolyongok,
Fölöttem a tünő nap bibora,
Zúgó hullám felejtett dalt dudolgat…
Oly szép, oly szép az élet alkonya!

Magam vagyok – szép égi bolt – alattad!
Nincs szó körül, nem hallik semmi nesz.
De a magánynak szeme  l á t  s köröttem
Holt kedvesimnek árnya lengedez…
Lelkem velök száll, néki megmutatják,
Hol lelkeink találkozó hona…
Karom kitárom és az elhagyottnak
Oly szép, oly szép az élet alkonya!

Az ár közelg, itt-ott letört virágok,
Elmámorita mindnek illata;
Ott fénysugár rezg a torló habokban,
Mely egykor büszke fénysugár vala!
Mosolygva nézem:  m o s t  ég,  m o s t  kialszik,
És nemsokára nincs sehol nyoma…
Virágos, édes hajnalkor! Miként te,
Oly szép, oly szép az élet alkonya!

S ki tölgy valál, harczolni száz viharral,
Ma szívesen vagy hervatag levél;
Hirért epedtél, jól esik szivednek
Ha gyermekajkkal az emlék beszél…
Anyádról, a kit oly forrón szerettél,
Kinek egyetlen kincsed még pora…
Mégegyszer álmodsz róla gyermekálmot
S oly szép, oly szép az élet alkonya!

Jóságos a vég és én megbocsátom,
Ha sebze boszu és gúny támadott…
De sokszor a korbácsolt indulattól
Szivem letépte lánczát s lázadott:
Oh hogyha még derengne kedves arczon
Talán bocsánat szende mosolya,
Tölt irgalommal, telve szeretettel!

Nincs senki, semmi, a mi még remegtet,
Nincs semmi, a mit vágynál, féltenél,
Dúsabb kincset vár az nagy messzeségből,
Ki a vénség csöndes honában él!
Oly bölcs a vénség, bár minden tudása
Mindentudó Istenhez az ima…
Kicsiny sugár övé a tulvilágból…
Oly szép, oly szép az élet alkonya!

Békés sziget, körülvesz nemsokára
Az elmulásnak néma éjjele,
Hulláma fölvesz és én ringatózva
Elérem a tulsó partot vele!
A tulpart vár és a mi pisla mécses,
Titokzatok, sejtelmek lángja ma,
Az nemsokára összeforr valómmal…
Oly szép, oly szép az élet alkonya!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Kemenes (Csecsinovics Ferenc 1829-1905): Hallám a szót…

 
Hallám a szót, fennen kiáltott:
Gyujtson a dal a szívbe lángot,
Hogy a mi élet, a mi eszme -
Azért lángoljon a szerelme.

S lánglelkű dallosok jövének:
Zengett a dal és sírt az ének…
Mint nap sugara, csillag fénye,
Bele csendült a napba, éjbe.

Mi szent, mi égi a világon:
Szűzi szemérem, angyal-álom, -
Mi itt a földön szép és nagy van,
Mind ott csengett, zsongott a dalban.

Mi gyújt, mint a menny ihlő lángja,
Mi felemel egy szebb világba…
S oly fáj is volt a dalokba, 
Hogy rá a kérub is zokogna.

S a fájó gyújtó dal igéz-e?
Oh ébred-e már az Ur népe?
Hasad-e lelkében a hajnal
Eszmék tüzével, sugarakkal?

Ha a daltól nem fáj a lélek,
S nem gyúlnak benne égi képek:
Azért oh dallos! Te rajongj csak,
Dalolj, rivallj a századoknak.

Csak rémlik néha, hogy nem hallja,
Midőn zeng édes, bűvös hangja:
Azért, mi a virág a méhnek,
Embernek az a dal, az ének.

A dal örökszép égi álom,
Szükség van rája a világon,
Hogy egy fényes, csodás jövőbe
Az emberek reményit szőjje.

Jön az idő, nincs messze az már,
hogy a dal lángja gyújt, a dal fáj.
S támad egy szebb, hívőbb új élet
Melyben szeretnek és remélnek.

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.