Bán Aladár (1871-1960): Carmen Saeculare

Kevélykedünk, hajh, szörnyü módon
E századév vivmányiban
S megvetve mindent, a mi ódon,
Ujabbra vágyunk untalan;
Fitymálva multak alkotásit,
A régi óriásokat,
Tévedt eszünk kis dombnak állit
Egekbe nyuló ormokat.
Mint hangyaboly kicsiny lakója,
Világnak nézzük tömlöczünk’
S ha szárnyaink kissé megoldva,
Azt véljük: égbe röpködünk.
Még milliók rabságban élnek:
Szolgái mások érdekének
S azt hisszük: szabadok vagyunk -
S testvériség a jelszavunk…

Szabadságnak, testvériségnek
Ragyogva fénylő csillaga,
Lakója fenn a boldog égnek,
Látunk-e téged valaha?
Vagy így bolyongunk mindörökre
E nagy, nyomasztó árnyba födve,
Utálat, félelem között,
Mint látomástul üldözött?
A koldusoknak bús fohásza,
Rabszolga-lelkek jajgatása
Nyög mindenütt s halvány nyomor
Köztünk zokogva kóborol…
A tiszta szivnek és erénynek
Jutalma gúny és rágalom,
S kéjenczek és kufárok élnek,
Hódolva szomjas ajku kéjnek
A legszebb rózsaszálakon!…

Mit ér a kincs, a fény, a pompa,
Mit a dübörgő gépkerék,
Ha százak élnek mély gyomorba’
S lázas szemükben lobbadozva
A bú emésztő tüze ég!
Ha a szegények légiói
Helóta-módra tengenek
S nincs biztató hit, nincs reménység
Kétségbe’séstől, büntől óni
Ez elnyomott rab-lelkeket.
S mi óriási gigászoknak
Tartjuk magunkat gőgösen,
Kiknek az ég s föld meghajolnak
S nem áll utunkba semmisem.
Törvényt szabunk a gyors vizeknek,
Legyőzve minden bősz elem
S mélyén a zúgó tengereknek
Számunkra drága-gyöngy terem.
Tudunk hatalmas városokba’,
Hol ezrek élnek nyomorogva,
Büszkén ragyogni, fényleni,
De nem tudunk, egy könyet ejtvén,
Busulni milliók keservén
És emberileg érzeni!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.