Pap Kálmán (1853-1934): Zandirham

 
Csakugyan ti vagytok, szittya hősök sarja,
Kiknek küzdelemben ki nem fárad karja
S a kiket kisérnek büszke diadalmak?
Igen, arczotokból látom én a lelket; -
A szikrázó szemek és a deli termet
Az ősökre vallnak.

Habzó paripákról,  nosza, lépjetek le,
Hadd ölellek ifjan dobogó szivemre,
Harczi vágyban égő, deli, szép vitézek.
Ez a puzdrát, ijjat, a kelevézt félre!
Testvérek borulnak testvérek szivére,
Édes, jó testvérek.

Mily régóta vártunké s milyen epedve!
Ha eljött az éjjel szürke bérczeinkre,
Őrtüzek körül csak rólatok beszéltünk.
Elvezet-e erre turul madár szárnya?…
Rólatok – ha vándor tévedett a tájra -
Hirt hiába kértünk.

S a kiket úgy vártunk, im itt vagytok nálunk!
Derüs valóra vált a mi lázas álmunk:
Fenevadak törtek ránk a sötét éjben,
Fenevadaknál is tajtékozóbb népek…
De már fölébredtünk. Oh, Hadur, dicsérlek,
Hogy én ezt megértem!

Oh, Hadur, erős, nagy, őseink vezére,
Te a kiben szivünk megnyugodt, remélve,
Akkor leghivebb, ha legmélyebb az éjjel,
Ki valaha téged hitlen megtagadna,
Szórja ki csontját a Nemere haragja,
Lelkét tépje széjjel!

Gyujtsatok tüzeket amott a szent bérczen;
Háladásunk lángja az egekbe érjen
A hadintézőnek tetszésére várva.
Megnyilt sziveinkkel mennyei gyönyörbe’
Szent diófák árnyán gyülekezzünk körbe
A nagy áldomásra.

Székelyek szüzei, virágokat tépve
Piros rózsaesőt hintsenek elénkbe,
Piros rózsaesőt, a milyen reményem.
Hallom, hogy a síkon tárogató szólal;
A sereg jő, ajkán győzelmi dalszóval
Ifjui hevében.

Látom, hogy kigyultán a bősz harczi tüznek
Meggyalázott gőgös ellenséget üznek
Hős apáknak harczban edzett unokái;
Vérük árját a por nem hiába issza:
Az apáknak földét azon szerzik vissza
Gyermekek csatái…

Mily tüz ereimben? Mily fékvesztett lélek!
Ősz fejem gunyjára a harczvágytól égek:
Tán az élet végső dobbanása bennem?
Meghalhatok most már megnyugoszom benne;
De ha majd meghaltam, na e sziklás helyre
Temessetek engem.

Oda vigyetek el, hol az a folyó van,
Hol Etele nyugszik hármas koporsóban,
s virágoktól tarkán mosolyog a róna;
Valahányszor büszkén indultok csatára,
Melynek partján nyugszom, szőke folyam árja
Beszélni fog róla.

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Pap Kálmán: 1853-1934): Ninive veszte (ballada)

 
„Szemed ragyogó szép csillag,
Arcod piros rózsa,
Én meg a méh-; csókjaimmal
Szedek mézet róla. -
Hadd ölellek kedvesem, -
Ez a világ mit nekem?!”

Szólt a király palotája
Ragyogó termében,
És a leány mosolyga rá -
Oly igéző szépen.
Piros ajka csókra vár;
Csókra csókja visszajár. -

Hirnök jő be a terembe,
Oly komor az arca, -
„Jó királyom, jó lenne tán
Készülni a harcra.”
„Készülni még van idő -
Jer idébb csak drága nő;”

Derült napra sötét éj jött,
Csend van Ninivében;
De ott messze mi fény villog
A homály ködében?
Ott benn nincsen semmi zaj,
De odakinn halk moraj. -

„Harczra király, itt az ellen!
Vért szomjazik kardja:
Küzdelemre! – ne száradjon
Honfivérünk rajta?
„Gyáva nép, én védjelek!?
Engem kell, hogy védjetek!”

Künn a harc dúl s vidám dal zeng
Benn a palotában,
Nyugszik a király kedvese
Ölelő karjában. -
Olyan szépek álmai -
Mosolyognak ajkai. -

Szegény király, boldog álmot!
Nem sokáig álmod?
Szét vágja az ellen kardja
Azt a boldog álmot.
Itt az ellen serge már,
És a halál véle jár. -

„Drága kincsem, szép leányka,
Elvesszelek téged?!
Szabad leszek,s te enyém lész,
Küzdök, vivok érted.
Az ellenség vak dühén
Diadalmat vivok én!”

Késő van már kardot vonni,
Hasztalan küzdésed!
Ár az ellen, - gyenge sajka,
Elsöpör az téged,
Vissza, vissza, - hasztalan!
Utad bárhol zárva van. -

„Vesszem el hát koronámat,
Vesszen bibor ékem,
Vesszen egész birodalmam:
Csak te maradj nékem!…
Szeretsz-e még angyalom?”
’Most jobban, mint egykoron!’

„Nem fog téged átkarolni
Idegennek karja;
Veszted miatt kinzó bánat
Keblemet nem marja.
Értem éltél, érted én:
Értem halj meg, érted én!”

Láng boritja a királynak
Fényes palotáját,
Véres fénnyel tépi széjjel
Az éjjel homályát.
Benn a király mindene,
Ő maga s hű kedvese…

Fényes házak helyein most
Sötét romok állnak,
Emlékjelül a hű leány
S a szegény királynak.
És a csendes esti szél
Gyászos estekről beszél.-

Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 24. sz. Pápa, 1874. okt. 10.

Pap Kálmán: (1853-1934): Nem, nem érdemlem meg szerelmed…

 
Nem, nem érdemlem meg szerelmed,
Tiszta szived hő érzetét!
Mely hozzám fűz, a rózsaláncot
Ne tűrd tovább, tépd szerte-szét.
Vesd el emlékemet magadtól, -
Érdemesebbel fogj kezet.
Megnyugszom már, nem zugolódom,
Útam akárhová vezet.

A csendes szentély küszöbén át
A bűnös megdöbbenve lép;
Habár felé üdvöt sugároz,
Kegyelmet int egy égi kép.
Szentély tiszta szived szerelme,
S én bünös vagyok, érzem;
Mért ne tilthatnád ki a bünöst?
Tilts ki engem szerelmesem.

És még én mertem szót emelni
A végzet ellen egykoron,
Miként ha érdem koszorúja
Körözte volna homlokom.
Méltatlan volt e vádolásom, -
Bűnös vagyok – elismerem;
Hisz értemet én nem szereztem
Egyetlen mosolyodra sem.

Mégis, ne hagyj, ne hagyj el engem,
Légy énnekem őrangyalom!
Ki a botlástól visszatartson
És bátoritson útamon.
Nem veszett az még el egészen,
A ki tisztán tud érzeni, -
Nem, nem érdemlem meg szerelmed;
De meg fogom érdemelni!

Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 20. sz. Pápa, 1874. szept. 12.

Pap Kálmán: (1853-1934): Csokonai emlékezete

 
(Szül. 1773. nov. 11.)

Szunnyadt a nemzet, - szive dobbanása
Mutatta már csupán, hogy mégis él;
Nem volt többé a multnak öriása,
Ki ellenivel győztes harcra kél.
És megzendült a költő néma lantja,
Zengvén a multat s szive érzetét, -
Hogy fölgyuladjon népe szive rajta
S életre rázza alvó nemzetét.

Ébredt a nemzet – és a tespedésnek
Széttépte láncát, új  életre kelt;
Úgy vélte, hangzik még a bűvös ének,
A mely adott életre néki jelt.
Elindult kedves dalnokát keresni,
Vivén jutalmul zöldelő babért;
De, ki tanitott szép honát szeretni,
Az már pihenni rég a sirba tért.

És a beomlott sirhalom babérral
Lett elboritva a költő felett,
Emlékének szent könnyel áldozának,
Ki éltében oly sokszor könyezett.
A veszteségnek fájó érzetében
Tekintetünk a multra vissza szállt;
És elmerülve lelkünk képzetében,
A fájdalom édes gyönyörré vált.

Ott láttunk bűvös hangú dalnok,
Midőn anyád karjában ringatott, -
S hivén, hogy védnek az égi hatalmak,
Neked dicső jövőt jósolgatott.
Ott láttunk téged  habzó szenvedéllyel,
Az ifjú évek tengere felett,
Bár a féket szilajon tépve széjjel -
Nem szennyezé folt tiszta lelkedet.

Miként, ha újból hangzott voln’ az ének,
Szivből fakadva, kedves édesen,
Dicsérve báját Lilla szép szemének,
Mint még el nem dalolta senki sem.
Felnyilt előttünk egy világ határa,
Miről dalod oly lelkesülve szólt;
Szemet vakitott annak fénysugára, -
És az szerelmed új világa volt.

A képzeletnek tündér délibábja,
Csalóka kép – szétfoszlott hirtelen,
S rideg sirhalmod, a való világa
Könyes szemünk előtt im megjelent.
Csak most éreztük még a veszteséget,
A mit te benned vesztett szép hazánk,
És érezzük, midőn miénk az élet,
Kik egykor tespedésben szunnyadánk.

Én nagy szavakban téged nem dicsérlek,
Méltó szavakra ajkam nem talál;
Hiszen tetteid fennhangon dicsérnek,
Midőn elmondják: hiv és nagy valál.”
Örök éltet nem igérek nevednek, -
Minek is volna azt mg mondanom;
Mit a nemzetek sziveikbe vesznek,
Feledség fátyla arra soh’ se von.

Egykor hatalmasan a félvilágot
Megrengeté harcban edzett karunk;
Dicső napok, felhőt vonának reátok,
De még élünk, magyar nemzet vagyunk.
Még pezsg a régi honfivér erünkben,
Él a nemzet sok késő századig;
S a költő élni fog hű érzetében,
A míg majd szive végsőt dobbanik.

Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 17. sz. Pápa, 1874. augusztus 23.

Pap Kálmán: 1853-1934): Petőfi emlékezete

 
- Óda -

A dalnok hő szerelme tenger ár-volt,
Habjai gyöngyöket termettenek,
Dalolt az ifju még nem  hallott hangon,
Megbámulták a törpe emberek.
S az égi dalok megérdemlett ára
Lőn borostyán az ifju homlokára.

Szép csendesen folyó évek nyomában
Jöttek zavargós küzdelmes napok,
Az ifju költő lágy szerelmi lantján
Szilaj viharrá váltak a dalok.
Honáért küzde lantja, kardja éle, -
Elhullt hona – és ő is hulla véle.

Ha volna hangom, bűv hatalmú hangom,
Megrengetném a messze bérceket;
Mik száz viharban büszkefővel álltak,
Lehullanának, hallva nagy neved.
S át kiáltanám az elnémult világon:
Nincs, ki osztozzék veled s cser ágon!

Még a setét föld is csak hoz virágot,
Még van, miként volt egykor ifjuság,
Most is dobog a sziv a hő kebelben,
Szeretünk most is, mint az ó világ.
De a ki tudna mint te, úgy szeretni,
A messze földön nincsen senki, senki.

Még áll a hon az ősök szép hazája,
Él, még sokáig fenn kell állnia, -
Hisz érte száll az égbe annyi sóhaj,
Hisz érte fárad annyi hű fia;
De azt bevallja minden honfi szája,
Honszerelmednek nincs sehol se párja.

Zarándokolnék a gyász sirhalomhoz,
Kisirni rajta fájó könyemet, -
Hiába kérdem, azt nem tudja senki,
A drága dalnok sirja hol lehet.
A csillag, a mely tündöklött az égen,
Ki tudja, hullva, mely hazába mégyen?

Mely nem nehézkedik kihült porodra,
Az óriás emlék szivemben áll;
Nem omlik ez le, még csak meg se rendül,
Bár rá ezer viharnak mérge száll.
Hogy is lehetne téged elfeledni?!
Előbb e szivnek kellne megrepedni.

Még áll a hon, az ősök szép hazája,
És még sokáig fenn kell állnia,
Hisz érte száll az égbe annyi sóhaj,
Hisz érte fárad annyi hű fia:
S míg lesz egy hű fia a szép hazának,
Emléke élni fog hű dalnokának.

Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 14. sz. Pápa, 1874. augusztus 2.

Pap Kálmán (1853-1934): Ne adta volna hát a végzet…

 
Ne adta volna hát a végzet,
Hogy téged feltaláljalak,
A kit még nem is ismerélek,
A midőn már imádtalak;
Ne adta volna megismernem
Szép lelked s tiszta szivedet:
Avagy engedne üdvözülni
Karjaid között engemet.

A napok végetlen sorából
Az a nap esett volna el,
A melyen elmondtam te néked,
Hogy csak érted ég e kebel;
S könyező szemed elbeszélte,
Mit el nem mondnak a szavak:
Vagy volna arra is hatalmam,
Hogy téged boldogítsalak.

De mért a sors ellen kikelnem,
Mely küzdenem erőt adott?
Vagy érdemel-e pályabért az,
Ki küzdve még nem izzadott?
És nincs-e arra is hatalmam,
Hogy boldogitsalak, leány?
Hiszen a tiszta sziv szerelme
Viszontszerelmet vár csupán.

Oh légyen áldva hát a végzet,
Hogy téged feltaláltalak,
A kit még nem is ismerélek
A midőn már imádtalak.
Mig végre dobogni megszün,
Szivem csupán érted dobog,
S bár elborulna láthatára,
Erős leend – s remélni fog!

forrás: Pápai Lapok 1. évf. 11. sz. Pápa, 1874. julius 12.

Pap Kálmán (1853-1934): Tettre föl!

Erőt, mely a veszéllyel szembe nézhet, -
Értelmet – hivatását ismerőt,
Azért nem osztogathatott a végzet,
Hogy tespedésbe hagyjuk fúlni őt,
Azért van az anyagban égi szikra,
Hogy ég felé törjön minden kebel;
Tegyünk előbb, s úgy térjünk álmainkra:
A cél felé tehát, a tette fel!

Vajjon mi lenne tetteinknek gátja,
Mely a küzdéstől elriasztana?
Tán, hogy midőn a fényes multat látja,
Arra száll vissza a szív óhaja?
Tépd szét varázsfátylát a képzeletnek,
Ha lelked tespedésnek adja át; -
Őseid küzdtek, harc után pihennek,
S neked hagyák folytatnod a csatát.

A multra büszke lenned nem elég még,
Rád is büszke lehessen a jövő;
Hogy majd ha tested szerte porladott rég,
Könyet ejtsen, sirodhoz a ki jő.
Ha megtartod, mit őseid hagyának,
Neked még akkor nincsen érdemed;
Rád nem a múlt, rád újabb tettek várnak, -
A cél felé tovább kell küzdened.

Ne bántson az, hogy célját el nem érte
Egy sziv se még, - megtört a harc alatt;
Hisz a kebelnek törhetetlen vérte
Csapás ellen, az édes öntudat.
Eljő a nagy nap, eljő egykoron még,
Megleli nyugtát mindegyik kebel;
Meg lesz az, a miért folyt küzdelem rég:
A cél felé tehát, a tettre fel!

Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 5. sz. Pápa, 1874. május 31. 

Pap Kálmán: (1853-1934): Oh mondj le rólam!

 
Mit adnék én, ki semmiségem
Kétségbeesve érzem?
A jövő kétes tengerére
Miért biznád magad velem?
Ha kitörne a sors viharja,
Hadd érjen engemet csupán, -
Oh mondj le rólam, hagyj el engem,
Ha jobb sors int feléd leány!

Beszélnék tiszta szerelemről,
Mely szívem mélyén érted ég;
De hisz’ mit adnék néked azzal?
A világ kinevetne még.
Gazdagság teremt boldogságot -
Rég meg van fejtve e talány…
Oh mondj le rólam, hagyj el engem,
Ha jobb sors int feléd, leány!

Vajjon jogot a boldogságra
Ki adott volna én nekem,
Hogy fáradalmim egykoron majd
Kebleden kipihenhetem?
A sors, mostoha gyermeknek
Kedvezne valaha talán?…
Oh mondj le rólam, hagyj el engem,
Ha jobb sors int feléd leány!

Majd évek mulva, hogyha útam
Esetleg összehoz veled;
Élőhalott leszek, ki megvet
Embert, világot, életet,
Ne félj, nem vádol bánat téged
Az élőhalott homlokán, -
Csak mondj le rólam, hagy el engem,
Ha jobb sors int feléd, leány.

Hisz nem tart bánatom örökké;
Annak is csak vége szakad,
Ha megtört szívvel nyugszom majd,
Egy jeltelen sirhant alatt,
S ha egy levél lehull a fáról,
Nem tűnik fel azon hiány…
Oh mondj le rólam, hagyj el engem,
Ha jobb sors int feléd, leány!

Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 1. sz. Pápa, 1874. május 3.