Vályi Nagy Géza (1891-1968): Ivó magyarok

 
Öszös szittyák pincébe járnak
Üritgetni öreg kupákat, -
Meredek pincegádorok
Lépcsőjén döng léptük a mélybe
S egy-egy vén volt harcos kezébe’
Pókhálós gyertyaszál lobog.

Öszös szittyák pincébe járnak,
Tilalmat, törvényt átalhágnak
És mégis isznak valahol,
Mint az üldözött keresztények, -
Pince zugába, ha betérnek, -
Krisztus vérévé lesz a bor.

Öszös szittyák pincébe járnak,
A megbomlott, véres világnak
Romján – keserü az ital,
Méreg a bor, a mámorokba
Petur békétlen lelke zokog ma,
S a jókedv sajgó kínba hal.

Öszös szittyák pincébe járnak,
Némán tünődve iddogálnak…
S elfogyhat akár egy akó,
Lassan indul szó erről-arról,
de ha megindul, csak a magyarról,
Csak a hazáról foly a szó.

Öszös szittyák pincébe járnak,
Pipafüstben hosszan vitáznak,
- Már amíg a gyertyában tart, -
S mindig ugyanaz vitájuk vége:
Összecivódva, szent lázban égve
Átkozzák s áldják a magyart!

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. III évf. 8. sz. 1941.

Vályi Nagy Géza (1891-1968): Debrecen

 
A róna szivén: nagy házrengeteg, -
Ölel Nagyerdőd s magyar Szaharád,
Ahol nyargaló ménes rohan át,
S tündéri, csábos délibáb lebeg.

Nagytemplomodnak tornya kék egeknek
Tör büszkén s izzik gombja aranya, -
Itt zengett Kossuth lángoló szava,
S a császár bíbor trónja belerengett.

A régi, ódon, nagy Kollégiomnak
Lépcsőin ősök árnyai susognak,
Tudós Hatvani uram itt bolyongott, -
S az árnyas fák közt láthattok egy szobrot, -
A civisekre figyel és vigyáz:
Csokonai a garabonciás.

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. IV. évf. 2. sz. 1942. 

Vályi Nagy Géza (1891-1968): A Mindenség belőled árad

 
A Mindenség belőled árad,
S parányidban is ott tél – Uram!
Teremtő titkos örök varázsa
A porszemben is benne van!
A fénylő, rezgő vízcseppen keresztül
Nagy tengerek hullámzanak Feléd -
virágsziromban mosolyog az ég,
S egy röpke neszben – levélzizzenésben
A végtelenség muzsikája rezdül…

A kis bogár, ha fű hegyére mászik:
Az örök mozgás lázas ritmusába
Kis csápjait kinyujtja nesztelen,
S ha megpihen – a nyári verőfényben:
Téged talál meg Istenem!

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 1. sz. 1936. január

Vályi Nagy Géza: Visszajöttetek!

KASSA.

Hernádvölgyi ősi város

Ideláncolt a mult és szived,

hogy is tudnál hütlen lenni hozzánk,

Hisz’ Rákcózi hamvát őrized.

Észak kulcsa, Szent István gyémántja,

Mennyi könny hullt itt, és mennyi vér…

Míg megkondul dómod ércharangja

S magyar lett a bor és a kenyér.

Míg meghallhattad, hogy sirok fölött

Dicső honvédek lépte dübörög.

RIMASZOMBAT

Rima-menti nyájas fészek,

Téged millió sziv ölelése várt,

Hollós Mátyás itt tiporta porba

A cseh rabló garázda hadát.

Megedzőttél szenvedés poklában,

Sok volt sarcod, könny- és véradód,

Tompa és a „Nemzet csalogánya”

Halhatatlan bus dalt itt dalolt.

Oltáraidon örök tüz lobog:

Hősök születnek benned, s dalnokok.

IPOLYSÁG

Itt vagy te is, kis palóc főváros,

édesanyád áldott kebelén.

Némán türted kinzó rabigádat,

lelked szirt volt, dacos és kemény.

Rád borult a kisértések éje,

üldözték a három szint, a dalt,

Oltárodnál mégis Madách nyelvén kérted

Isten, áldd meg a magyart!

Drága testrész, te legelső voltál

Ki a vérző törzzsel összeforrtál.

ROZSNYÓ

Visszajöttél te is, Sajó-parti,

Szelid bányaváros, tiszta, szent.

Ki bájoló, gazdag szépségeddel

Elvarázsolsz minden edegent.

Fényes krajcár vagy koldus kalapban,

Őrtornyod a Kárpátokra néz,

Imádkoztál és dolgoztál hiven,

Kohóidban izzott a vasérc.

Porba verhettek ámitó gazok,

tüzlelked mégis sas-szárnyat kapott.

KOMÁROM

Visszajöttél ősi fellegvárunk,

Ronthatatlan a te védfalad,

Szembenéztél százszor a viharral

és földsáncod ép, erős maradt.

Ostromolt tűz, víz, ádáz tatárhad,

Kőbástyád nem rendült soha,

Szent Szűz őrzött, Mátyás ősi vértje,

Jókai és Klapka városa.

Hidad pillére vén folyam felett,

Összefűzi a testvérsziveket.

KRASZNAHORKA

Andrássyak ősi, büszke vára

Bástyáidon töröksip zokog,

Kuruc harcok dicső, szép emléke

Lelkesiti ódon homlokod.

Itt álmodik a jóságos urnő,

Még holtában is tán hevül, eped,

A földöntuli szerelem varázsa

Lengi körül a bezárt szemet.

Itt minden holt tárgy, kő, zászló, selyem

Komoly beszédes jel, történelem.

Forrás: Gyakorlati pedagógia 6-7. sz.1939.

Vályi Nagy Géza: Három könny

Három könny van szempillámon,

Nehéz, forró mind a három!

Lelkem legmélyéről jöttek

Szemembe a drága könnyek.

Az első könny, mely ugy éget,

Siratja a Felvidéket.

A második, a legdrágább,

Téged gyászol, Bácska, Bánát.

A harmadik – legnehezebb,

Erdélyország, érted pereg!

Érted pereg vagy tán máért:

Egész Nagy-Magyarországért!

Forrás: Gyakorlati pedagógia 4-5. sz.1939.

Vályi Nagy Géza: Magyar ember ilyenkor…

Magyar ember ilyenkor kint jár a határba’,

Verejték, könnybe hull… suhint a kaszája…

elnézi a dus kalászt késő napnyugtáig,

Az arcáról boldogság, szent öröm sugárzik.

Magyar ember ilyenkor fohászt küld az Égbe,

Megfürdeti lelkét a nyári verőfénybe…

Elszenderül s a szivét halk zene himbálja:

Kalász-zsongás a világ legszebb muzsikája!

Forrás: Gyakorlati pedagógia 4-5. sz.1939.

Vályi Nagy Géza: Sajnálom a szegény fákat

Sajnálom a szegény fákat,

Mikor zúgó vihar támad,

S orkán támad sebesen,

Gyors boszorkányszekeren!

Óh! hogy tépi szegényeket

A pusztitó, bősz fergeteg!

Hogy tépázza durva, vad

Kezével – az ágakat.

Hogy vagdossa tűzbaltával

Őket – villámostorával,

S a vén törzsek – a hegyen,

Felnyögnek keservesen…

Sajnálom a szegény fákat, -

Egy hit ad vigaszt csupán csak:

Hogy Isten jó s megbocsát,

Haragja nem tart soká!

Oszladozó fellegekből,

Mint a könnyező szemekből

A mosoly – ugy tör elő:

Szép szivárványlegyező…

Villámütött fa ágára

Napsugár süt nemsokára –

Kis madárka csicsereg,

S begyógyulnak a sebek.

Forrás: Gyakorlati pedagógia 3. sz.1939.