Pásztor Árpád (1877-1940): Tél a Délvidéken

Máskép süvölt a szél az én hazámban,
Máskép nyargal hóparipán a tél;
A merre száguld, elhal minden élet,
A fák között sikongva száll a szál.
Király a rónák végtelen hazáján,
Birodalma fehér szűztiszta hó…
Diadalútját semmi el nem állja,
Hatalma nagy, erős, mindenható.

Nem is tél ez itt lenn a délvidéken,
Nem is szél, mely oly lanyhán lengedez.
Az ég sötét… Halk eső hull a földre;
A természet bus temetése ez.
A fényes, zöld babérfák megfakulnak,
A ciprus búsan hajtja meg fejét…
Mintha soha már tavasz nem fakadna,
Oly hervadás terül el szerteszét.

Hol van a kályha élénk, tiszta lángja,
A kellemes, barátságos meleg?
Hol van a lámpa kedves, enyhe fénye,
És hol vannak a kedves emberek?
Magam vagyok az örökzöld honában,
A hol erőtlen, langyos, bús a tél,
Nem törődik senki a más bajával,
itt minden ember csak magának él.

El vágyom… El!… Az én hideg hazámba,
Hadd érjen hó, hadd járjon át a fagy,
Nem kell nekem a pálmafák világa,
Az én világom szép hazám te vagy.
Otthon elszunnyad télen a természet,
De itt csak lassan, búsan haldokol,
A merre járok mindenütt haldoklás;
Halál, vagy élet nincsen itt sehol.

Nem kell nekem délnek csodás hazája,
Nem kell nekem e szürke enyhe tél…
A hol a tél ily bágyadt, ily elernyedt,
Ott az én lelkem tavaszt sem remél.
Az eső hull… Minden oly árva, szürke:
Érzem, elhervaszt ez a hervadás…
Haza vágyom!… Lehet halál körülöttem,
Ha azt tudom, hogy van feltámadás!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 6. szám, 1898. febr. 6.

Mokry Ferenc (1878–1918): A tíz szobor

 
Ragyog a nap, a felhők szétoszoltak!
A hős magyar im újra ünnepel!
E nagy napon imára egyesüljön
Szabad hazánkban mindenik kebel.
Új korba léptünk és a kor határán
Szivünk egy hő imában összeforr.
Újjá születtünk és új életünknek
Határköveként áll a tíz szobor.

Imádkozzunk! És esdeklő imánkba
Foglaljuk jó uralkodónk nevét,
Ki egyetlen szavával lángra gyújtá
Minden magyarnak érező szivét.
Az összecsengő szivek dobbanása
Zsolozsmaképen száll az égre fel,
És nagy királyunk drága életére
Az ég urától áldást esdekel.

A tíz szobornál, melyek érczből lesznek,
Saját magának fényesbet emelt:
A szeretet és hála oltárképét,
A mely betölt most minden hű kebelt.
Az érczszobrot ledöntheti a szélvész,
Vagy az időnek őrölő foga,
De azt, a melyet sziveinkbe véstek
Nem mossa el a zord idő soha! -

Ó, hány vihar dúlá fel szép hazánkat!
Ó, hány villám dördült honunk felett!
Isten megőrzé mindig ezt a földet,
Mely most az áldás szép országa lett.
A vad pogány és belviszály sodorta
Oly gyakran vészbe, bajba nemzetünk’,
De romjain az új ország felépült:
„Isten velünk, ki akkor ellenünk!”

S a nagy viharban ott valának ők is;
Velünk együtt küzdött e tíz nagyunk.
Isten után, az ő dicsőségük, hogy
Kicsiny, de mégis egy nemzet vagyunk.
Karddal s a tollal harczolának mindig;
Éltek s ha kellett, haltak a honér’.
Oh, ennyi nagy erény jutalmaképen
Az érczszobor – csekélyke pályabér!

Imára gyűltünk s összetett kezekkel
Adunk hálát hatalmas Istenünk,
Hogy nem hagyál el ezredéven által,
Hogy vészbe’, bajba’ itt valál velünk!
S most is velünk vagy! Régen várt dicsőség
Ragyog fenn minden honfi-homlokon
És hő fohász buzog minden kebelből,
A melyben az érzés velünk rokon.

A tíz szobor, mely büszkén néz a múltba,
Jövő dicsőségünknek záloga.
Él még a nemzet! És az életéhez
megvan, miként volt eddig, a joga.
Tekintsünk vissza elmúlt életünkre,
Nézzünk reménnyel a jövő felé
És bizva lépjünk által a határon,
A merre Isten mennünk rendelé…

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 5. szám, 1898. jan. 30.

Patay (Fischel) Sándor (19. sz.): Fohász

 
Atyánk, kinek végtelen kegyelme
Szép magyar hazánkat alkotá,
És irántunk való nagy szerelme
Ezt a szép hont ép nekünk adá:
Halld a hála hő fohásza mellett.
Népemért, oh, halld meg az imát,
Kit nekünk adott dicső kegyelmed,
Isten áldd meg a magyar hazát.

Mig a nép a küzdelem hevében,
Vére árán nyert ezer sikert.
Megtörött a magyar hősiségen,
A ki vele szembe szállni mert.
Volt miért magunk megemberelnünk,
Nemzetünkért folytak a csaták,
Mi megóvtuk ősi honszerelmünk,
Isten óvta a magyar hazát.

Most a rozsda marja kardjainkat,
S ez a béke hozza a veszélyt.
Hogyha elfeledtük harczainkat,
Elfeledtük a haza becsét.
Áldás, ámde álom is a béke,
Veszedelmes nyugodalmat ád,
Éj borúl az álmodó szemére,
Isten óvja a magyar hazát.

Elsötétül a mi úgy világlott,
Hogy körülte mindent eltakart,
S megtanulták, - hej, be más világ volt,
Azt a szép szót: ne bántsd a magyart!
Most is mondanók, de majd panaszkép!
Sőt ma-holnap kérelem gyanánt,
A ki védje nem lesz már magyar nép,
Isten óvja szép magyar hazánk.

Isten óvja most a küzdelemben,
Melybe’ nincs is külső ellene.
Hanem azok állnak vele szemben,
Kiknek érte vivni kellene.
Rontja a magyart a léha szellem,
A közöny, a nyelv s a hon iránt -
Ez az ellen, melynek vésze ellen
Óvd meg Isten szép magyar hazánk!

Szégyen szemre nincs ki nemzetemre
Büszke volna úgy mint hajdanán,
Nem tekintünk, csak az idegenre,
Ez az átok a magyar hazán.
Isten áldd meg ős önérzetünket.
Ezt az áldást add reánk, Atyánk,
Honszeretni tanitsd nemzetünket,
Akkor áldva lesz magyar hazánk.

Forrás. Tanulók Lapja 5. évf. 4. szám, 1898- jan. 23.

Arany János, mint tanár

   A halhatatlan költő tudvalevőleg1852-1860. közt Nagykőrösön tanított, mégpedig a gimnázium négy felső osztályában magyar irodalmat, s az ötödik, hatodikban latint. Tanítványai nagyon szerették, igazságos és jólelkű embernek tartották. Egy volt tanítványa, egy református lelkész következőképpen  nyilatkozik Aranyról, mint tanárról: 
    „A katedrán legtöbbször komoly, ritkán mosolygó, tréfás volt. Nem pirongatott túlságosan, nem büntetett még fentmarasztással sem soha, annál kevésbé testi fenyítékkel. A hanyag tanulóknak alkalmas, szép példákkal szívére beszélt úgy, hogy ha csak egy paránya volt bennök a becsületérzésnek, szorgalmas, rendes tanulókká váltak. Nem tudok rá esetet négy év alatt, míg szerencsés voltam tanítványa lenni, hogy növendékei egyszernél többször csak egy percnyi kellemetlenséget is okoztak volna a mindnyájunk által oly kiválóan tisztelt s szeretett tanárnak.
    Ezen egy eset az 5. osztályban történt. Liviust magyarázta s annyira belehevült, hogy az óra már régen eltelt, sőt a negyed is végéhez közelgett, amikor egy, az osztály leghátulján ülő gyerek a lábával dobogni kezdett. Az öregúr – mert csak így hívtuk – végre észrevette s így szólott fájdalmas, rezgő hangon: „Mit döbörögnek önök, mint a lovak az istállóban!” Ez oly nagy büntetés volt s annyira fájt az egész osztálynak, hogy ez maga büntette meg a magáról elfeledkezett tanulót s annak már a másik iskolai évben el kellett távoznia. Azon túl mindig nagy csendesség volt előadása alatt, pedig 50-60-an voltunk az osztályban.
    Megtörtént, hogy még az óranegyedet is benn töltötte az őt áhítattal hallgató tanítványok között. Csak akkor vették néha mind ő, ind tanítványai észre, hogy eltelt az idő, mikor a következő tanár benyitotta az ajtót; ilyenkor aztán mosolyogva kért bocsánatot kollégájától.
    Szavalatainkra vagy írásbeli dolgozatainkra mindig eredetiek és találóak voltak megjegyzései. A többek közt emlékszem, hogy egyik tanulótársam az „Őrült”-et szavalta. Megjegyzése csak annyiból állott a mi bírálatunk után, hogy „nagyon józan őrült volt!” Ha Petőfiről magyarázott, vagy valamelyikünk Petőfitől szavalt, fejet jobb kezére hajtotta és mindig kicsordult a könnye. Petőfiről magyarázva, mint irodalomtanár elmondotta, hogy nem volt korhely, mulatni szeret s határozottan állította, hogy mikor legszebb bordalait írta, még csak bort sem látott. Így, mint nekünk elbeszélte nála történt, hogy PETŐFI pár napot töltvén házánál, kedvéért meghítta legjobb embereit ebédre s midőn legvidámabban mulattak, egyszer csak eltűnt. Ő ezt észrevévén, keresésére indult s a kertben egy terebélyes fa árnyékában találta meg, egyikét írva legszebb költeményeinek.
    Tanítványainak mint tanár legjobb, legőszintébb atyai barátja volt. Miután akkor is nagyon szigorúan folyt le a „Schulinspektor” elnöklete alatt tartott érettségi vizsgálat, s több tárgyból németül kellett felelni, Arany vitte ki, hogy a maturát alsóbb osztályosok is látogathatták oly célból hogy azt megszokván, mikor rájok kerül a sor, „ne szálljon inukba a bátorságuk”.
    Sokszor, midőn járkálni volt, mintha csak templomba mentünk volna, egész meghatottan léptünk be László fiával dolgozószobájába s láttuk, hogy költeményeinek mértékét a ritmus kedvéért lekótázta.
    Közöttünk a jobb költemény- vagy beszélyírókat mindig buzdította maguk tovább képzésére s arra, hogy a nyilvánosság elé ki ne lépjenek, bármint csiklandozná is őket nevöknek nyomtatásban való látása. Azt ajánlotta, hogy zárják be írásukat fiókjukba s koronklént elővéve olvasgassák és szorgalmasan javítgassák s ha majd évek múlva sok javítás után úgy gondolják, hogy versükön vagy novellájukon már semmi  igazítani valójuk nincs, akkor lépjenek vele a nyilvánosság elé.”

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 3. szám, 1898. jan. 16.

Váradi Antal (1854-1923): Garay János emlékezete

Ó zengjetek dalt, édes, lelkesítőt
A koszorúsnak szentelt ünnepen!
E nap, ez ünnep s égő lelkesülés
Garay János emléke legyen!
Te drága bölcső, Szegzárd, ősi város,
Ki dalnokod megáldva ringatád:
Lásd ünnepedre gyülni égő szivvel
Ez egész nemzetet s egész hazát!ű

Szent László dalnokáról zeng az ének,
Magyar történet hősét hirdető -
Ki dalt zeng a „magyarok Mózesének”,
Arról szóljon ma róna s bércztető!
És keljenek föl sziklasírjaikból
Árpád-királyok fényes sor szerint:
Az ő borostyán-ékes hegedősük
Az, kinek itt ez ünnep fénye int!

És lengjen itt Árpádnak, a dicsőnek
Honfoglaló magasztos szelleme!
Kit ő felkötött mohlepett sírjából,
Mert szent erő a dal s a lantzene!
Mikor a hivatottak lelke zengi,
Megnyílnak rá a sírok hantjai,
S élők és holtak gyűlnek könyes szemmel
Garay édes lantját hallani.

És jöjjön Mátyás, a ki fenn Gömörben
Tartott gőgöt alázó áldomást!
Szegzárd! Szülötted égő jóslatának
Beteljesült varázsát ime, lásd!
Ma egy a nép s az úr, s Mátyás királyunk
Fejedelmi arcza égből áldva int:
Testvériség, egyenlőség, szabadság
Van a hazában lélek s szív szerint!

S magyar hölgyek, ti nemzetem virága,
Jertek rózsákkal koszorúzni meg
Szegzárd szülöttét, a kinek szent hamván
Örök dicsőség súgara remeg!
Kinek nevére minden szív megdobban,
De legforróbban itt ez ég alatt
A nőké, mert „magyar nőnek születni
- Így zeng a költő – szép s nagy gondolat.”

Nyolczvanöt év! – még századéve sincsen,
Hogy csillaga egünkön megjelent,
S már szelleme a halhatatlanságé,
Túlszárnyaló a szükkörü jelent!
És érczbeöntve, ezredéves hosszú
Jövőbe néz a szép, fönséges arcz:
Mint lelki győzelem örök emléke,
Minek babért termett a földi harcz.

S hol egykoron királyt temettek gyásszal,
Ma költő üli a feltámadást,
Bélának hamván dalnokodnak szobrát,
Magyar hazám s népem, tisztelve lásd!
Nem ékesíté korona, csatákban
Nem vérezett, de győzedelme él,
Mert a költő babérja halhatatlan, 
És örökebb a trónok érczinél!

Ó zengjetek dalt, édest, lelkesítőt
A koszorúsnak szentelt ünnepen!
E nap, ez ünnep s égő lelkesülés
Garay János emléke legyen!
S te drága bölcső, Szegzárd, ősi város,
Ki dalnokod megáldva ringatád:
Öleld e napnak ünnepén szivedre
Bennünk az egész nemzetet s hazát!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 3. szám, 1898. jan. 16.

Berkes Imre (1878-1949): Az ideál

 
Mesés szerencsén jár eszed,
Ez nagy dolog, te azt hiszed…
S talán magad se gondolod,
Hogy álmodod.

De ha az álom elenyész’,
S szerencséd bősz viharba vész,
Vigasz a végső napsugár:
Az ideál…

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 2. szám, 1898. jan. 9.