Cseres Tibor (1915-1993) versei II.

 
HALÁSZAT

Hallottátok-é hírét a vízmenti halászoknak
s igéit hálócsobbantó életüknek?
Úgy ismerjétek kezük járását: karjukra rároskad
a part s koponyába fordul szemük tükre.

Míg a háló támadott engem s oltalmazott a víz,
elátkoztam a fonalgyártó és kötélverő
ipart s mind a lánckészítő kovácsokat, mert merész
tüdőknek és időnek csinálnak temetőt.

Ahányszor kimerítettek, tereltek s fogtak bé
a gazdagok távolabbi erős tartályaiba,
már az első rántásnál száraz medencének tudtam én
a világot s nem is kapaszkodtam párkányaiba.

S amint kopaszodott rólam a harmat, úgy szólt őrült
zengéssel mellemben a víz emléke – Csürhéstől
nyájastól, gulyáról megromlottak mezői s tőből
száradt a gazda fattya – tőlem, a szemveréstől.

Sok pimasz ebfog marta, fosztotta rólam a húst.
Nem rugtam, ütöttem, de élt bennem az ököl.
S lám a fogoly mosolyában a tenger dallama zúg,
s szelíden fordulok ki a habfodrok mögül:

Kenyérrel se dobom vissza azt, aki bánt, hálóba
merít, edényébe tipor, asztalára hivat.
Nem szólok hozzá. De mondjátok neki ha a kora
halált nem kívánja, vese a vízbe csontjaimat.

ELÉGIA – KÉT KÍSÉRLETTEL

1.
Lármát ver nappalunk nyilt szájában is,
váltott fogakkal széjjeltép, megesz.
Hány percre akad nyelvén a tövis:
gyümölcsük – s az egy-két holdcsípte gerezd.

Ő mér meg minket és nem mi mérjük őt
s lehúnyt pillája mögül ha ránktekint,
mi nem látjuk meg a morzsáló időt
s ő végez velünk a fűrészpor szerint.

Emeljük feleim arcunkhoz a korsót
s számlálatlan a kortyokkal beszéljünk.
Amint láttunk az asztalnál, már túlsok,
hogy varázs nélkül kevéssel beérjük.

Mulatságból került sisak fejünkre,
de csontunkból lassan kifogy a tréfa.
S ki tudja: minden hetedik nap ünnep?
S ki emlékszik rá, mikor sujtja névnap?

Köpenyzsebünkben a kenyér összefagy.
Zseblámpák fénye minduntalan kiég.
Ha felmelegszik – víz borít be, vagy
eltorlaszolja medreinket a jég.

2.
A kíváncsiságtól mámorosan, egykor
kipirulva s félszegen,
szigorú eszközök fogantyúi között
botorkáltunk részegen
s még a tél sem szűnt meg jártatni kezünket
a zord alkatrészeken.

S most erődök mélyén s túl, táborok éjén
él, ki mindezt feledi.
Orcája pikkelyes a széltől, a sebes
gondolattól s multheti
szakállát borzolja – halovány mosolya
szálkáit tűzbe veti.

Társak, kik mint gyermek, ravaszul, kegyelmet
nem ismerve játszottunk,
csapdát téve vadnak s lelkes madaraknak
lépet s hurkot rántottunk,
ami régen eltünt, hogy s miképp feledjük,
ha ennyire rászoktunk?

Hó szikkaszt meg, ének olvaszt fel, víz éled
oldalunkban, az erdő
minden riadalma szól értünk hadarva,
lángot éget a fertő
érdekünkben s mégse elég, hogy megértse
szánkat az égi fürdő.

Számkivetve kéreg nő arra, kit évek
rétegei lepnek el.
S micsoda szerelmek halódnak és kelnek
szöges lépéseinkkel,
s nyomunkban, mit takar friss erdei avar,
levél, por-, sár-, dér-lepel.

3. ELÉGIA

Az este, amint kinéztem a tapasztott ablakon át,
láttam, zord gyümölcsökkel és tüskékkel mennek a cimborák
ismét kifelé. Volt, ki hátravillantotta szembogarát
egy percre s látszott, úgy jött el, az asztalon hagyta borát.

Így nézek, az alkonyodó szájból így nézek vissza én,
(vettem nyomban észre) – szorongva a csapkodó nyelv tövén.
Borom kiöntik s ki bennem érik, szomjas marad a vén,
s pikkelyes arccal elnyel az idő vagy széttör a tiszta fény.

Gyűjts össze kedvesem, csontjaim hírét te védd.
Ha térdem varázsba fut, mondd helyettem az ellenség nevét.
Szoktass le a ravasz borzalmakról és hangosan beszéld
az eltűnt madarakat, kiket én rebbentettem szét.

Így dünnyögtem s kiléptem a csillagok elé csüggeteg.
Szél jött szembe és fáradt ének-darabokat görgetett.
És álldogálva úgy eltűnődtem, akárki leüthetett
volna, hogy meg ne érjem az ismeretlen ünnepet,

amelyről éppen dúdolni kezdtem – lassan lépve tovább
az esti hóban, csak egyre odább, hová régen vágyom, át
a sötét túlsó felére s ha az út széttép, összerág,
ott nem fáj, hogy a szálló hó belepi lépeim nyomát.

ÍGÉRET

Visszatéved aklába a juh, fészkére a fecske,
s vajon hová tér szeme nélkül a lélek?
Nem mondja s ne is árulja el, merre szövegezte
útját valami parancs vagy írott ígéret.

Én sem tudom hová tartok s nem is árulom el.
De már annak ruháját súrolja karom
körözve és kerengve, akivel nem tévedek el,
Juhot és fecskét igazít ily hatalom.

Lépteiben járok és hallom a szöllő fürtjeiben
haját s fürtökért nyúló ujja hegyét.
Az Írás nem tanít meg erre, okos intelmei nem
mutatják meg a szájnak, mit igyék, mit egyék,
. 
Ígérem, én elmondom, mit értem, ha éltet a zord
szél s nem hágy télen takaratlan a havon,
ha varason is, egy darabban őriz meg és nem hord
szét a juhot és fecskét őriző hatalom.

FIGYEL, LENÉZ…

Figyel, lenéz s hanyagul subáját dobja énrám.
Nem szárad el levele miatt a pára a számon.
Tudom, egykor tenyeremtől úgy kéri számon
az elmorzsált időt – lejön felém az égi létrán.

Erősebb a képzelet növényél ősz atyja
értelmemnek. Fia és adósa vagyok s fürtös
kérdéseimre nyelvén a válasz. S hiába üldöz
idegenül, mit igért, ha rámismer, majd megadja.

Mert mondjátok, ki választotta e lombsötét
világot nékem lakóhelyül? Derékig s térdig
dudvában gázolni meríthet-é más? Csak az, ki érti
a szúrós eget s bátran szorítja a borzalom kezét.

Fürkészve lép le majd s elmondja, mi történt odafent,
mióta itt vagyok – hallgatom s szájához tartom
kíváncsian fülem, ha szól évekig, kitartón.
S aztán én is lassan elmondom, mi történt idelent.

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1944. 1. szám

Cseres Tibor (1915-1993) versei

 
ROHAM

Mire gondoltam? Úgy hiszem semmire.
Kire gondoltam? Magamra? Senkire.
Csak a part falához tapadtam testileg
s cseppekben gyöngyözött rajtam a jéghideg.

Az aknáikkal kerestek. Egy közibénk talált.
Néhányunk visszacsúszott a lankás part alá.
Minden lövés fölöttünk csak karhossznyira járt.
S egész közel hallottuk a géppisztolyok szavát.

S vagy száz ember szeme most énfelém figyelt.
Énbennem biztak s tőlem várták a jelt.
Ahol kapaszkodtam, lassan omlott a hely.
S nem szólhattam: cimbora, most másfelé ügyelj.

S amíg ezt gondolom, már nyugtalan a part.
Szinte rossz mögötte, de mégis visszatart
az a kis védelem, amit körmöm kapart
oldalába és most oltalmában tart.

Kiugorjak? Nem. – Mégis kipillantok én…
Mozdulok. – Lövések zizzennek a sisakom helyén.
Kiugorjak? Már látom, hogy szökken a vér
nyakamon s hogy szivárog zubbonyom szövetén.

Vagy húsz lépést futok – addig bírja a test.
Az erő futja addig s ott lehet újra rest.
Ott átlyukasztják úgyis, most nem lehet ügyes.
Ezt gondolom: felugrom s futok egyenest.

Gránátjaim fogom, s intek, aki figyel.
Még egy lélegzet. Már mindegy, menni kell.
S már kint vagyok. Futok. És süket a fülem,
úgy üvöltök vissza na most! Előre! Fel!

GYERGYÓ

Ahogy az alagutak közül kikanyarodik
a medencébe ér szuszogva a vonat.
Egy ökrösszekér áll társul befelé
s szembe jő a Maros és visszacsalogat.

A Mezőhavas most hessenti el homlokáról
a párákat s a többi is fellélegzik belé.
Lassít a mozdony, a partok tisztán látszanak
s itt lenn is tisztán hallatszik, a Maros mit beszél.

Valami mennykő, égi gránát csapódott be ide,
hol elébb hegyek szorongtak. Vagy kisebbfajta nap.
Szerte fröccsent a föld és maga az égi szikla
kiolvadt gödréből, mint a tavaszi patak.

Hogy futkoshattak megalvadt rémülettel egykor
az emberek. S hogy bujhatott, aki még most is itt van.
Nem mond semmit a szekeres, csak ökreivel lép,
visszapillantás nélkül ereszkedik a síkra.

Nem mond semmit a félelem, amely a harc után
átváltozott, büszke és olyan más lett mint elébb.
Reggel még termett a magas föld s még aznap délután
zuhant az órjás szikla és szétfreccsent a nép.

BEKERÍTVE

Előre ment a század. Este lett. Bekerítettek.
Csak egy domb, egy völgy, egy töltés volt mienk. Mint
hegyek tűk
villogtak a lövések körös-körül. Forrót, hideget,
és megint forrót éreztünk. Lapultunk s ásni kezdtünk.

Éjféltől ágyúk, aknák, páncéltornyok nyiladoztak.
Számolgattuk magunkban: a föld örökre megőrzi
testünket, ha most megőrzi. Térdünk és karjaink vacogtak.
Győzni kell – ezt reszkettük. S ha megélünk, tovább győzni.

AKÁR A GYERMEK

Pirulva hajtaná földre szemét a szelidfejű
gyermek, ki magányában kicsinyek s állatok szárnyát
tépdesi – ha látnák. S így is álmában hideg leli
amit nappal tett, attól, Pedig jól tudja, nem látták.

LEVÁGOTT ÚT

Úgy roppan meg az ág, mint aki nem érzett
az előbb még semmit s elrugódik félszeg
hajlással tövétől. Apránkint akarta
tagjait hullatni s nem mind az egészet.

FOGLYOK

Egy orosz katona énekelte: „mint tóba dobott kő,
elsüllyed az ifjúság.” És folytatta a többi:
„míg fenékre ér, megfordul a tóba dobott kő,
csak az élet megy el s nem fordul vissza többé.”

ÉBREDÉS

Legboldogabb, ki ébred. De ha gránáthang kelti,
hát nem az. Összehúzódik, mordul, vak lesz és süket.
Emlékeit tolja magától. S az érzékek jelzik
apró fényeikkel értelmüket és eltünésüket.

Forrás: Termés. Tél. Kolozsvár 1943. 1. szám