Ungvár-Németi Tóth László: Az agriai felesküvés

Borzadok most is, ha eszembe jutnak

Tiszteim, mellyekre hitet fogadtam,

’S a’ jelek, mellyek hitet esküvésem

Képzik előmbe!

Görbe volt a’ hold’ halavány világa,

’S fél kerék hajlást teve görbesége,

Mint az Ápisznak hitetett ünöcske

Két sima szarva.

Reszkető fénye szemeket varáslott,

’S gyenge volt, úgy hogy csak alig lehetne

Tőle Agrának falait ki látni,

’S rendre nevezni.

Csendesen siklott az Illissusz árja,

’S bájoló szinben mutogatta tükre

A’ görög lantot, ’s az erős Heraclesz

párducza’ szélét.

Látni volt Hespert, az agyas Qvirinuszt,

Róma több apró tüze közt ragyogni;

Látni volt Phosphort, Juliuszt, ki bukni

A’ Horizonra, -

Láttam a’ ködből ki leső Des Cartest,

Láttam a’ Neuton ki csapó Világát,

’S láttam a’ nagy Kántot, az új időnek

Északi fényét.

Majd pedig, hogy tiszta vizet hozának,

És kezem’ szennyét le mosám belőle,

„Jersze most, így szól vezető Papocskám,

Jersze utánam,

’S nézzed, igy kezdé, amaz a’ fövényre

Pislogó Bölcset. Dugonics nagy ember,

Nagy tudós, - most is köge’ mennyiségét

Hányja az úján.

„Hű Magyar! ’s őt illeti a’ dicsőség,

Hogy tudákossá teszi szép Hazáját,

Dolgozott, ’s már most ajakára illik

A’ Ki-találtam,

„Nézd tovább Görcsöt, ki az égi Thémiszt,

A’ latán Thémiszt, hogy akármi pór is

Tudja, mit kelljen cselekedni, honni

Nyelvre tanitá.

„Nézd Fejért, Vargát, Budayt, Kovácsot,

Nézd Benét, Ráczot, Fazekast, Gvadányt,

Nézd Pethét, Földyt, Katonát, ’s Csodáljad:

Mennyi nagy ember!

Végre, hogy mind el mutatá vezérem

Titkait: Már most te is egy vagy, úgy mond,

Hiveink rendökben, - eredj tanulgass,

Míg az Eleusisz

Titkait kérnéd. Ha talám az első

Papnak, a’ nagy Révainak kegyébe,

’S tiszta hü polgár-kebelébe volna

Jutni szerencséd:

Bátran indúlhatsz, mivel ő Kazinczyt,

Fáklya-tartóját; valamint Virágot,

Hermeszét; és Kist az előtte járót

Rád melegiti. –

Forrás: Ungvár-Németi Tóth László versei – Pest 1816.

Ungvár-Németi Tóth László: A’ szerencse

Siket, ’s vak a’ Szerencse,

Nem hallja a’ Könyörgést;

’S nem látja a’ Könyörgöt;

Mellyért is állhatatlan,

’S bizonytalan Kegyelme,

A’ mit csinált, le rontja;

A’ mit kötött, el oldja;

A’ mit rakott, le dönti;

’S a’ mit viszen, le ejti.

Némellyt kezén emelget,

’S magán felül magasztal:

Ugyan azt, ha kedve hozza,

A’ Styx alá taszítja.

Másiknak annyi terhet,

’S málhát kötöz nyakába,

Hogy a’ szegény Szarándok

Csak tétováz alatta.

Ki kérem a’ Szerencsét,

Hogy igy velem ne bánjék:

Mivel, ha kedve tartja,

Hogy bútyorát emeljék,

Tartson tevét magának;

Ha pedig tekézni kiván,

Tartson tekét magának.

(Forrás: Ungvár-Németi Tóth László versei – Pest, 1816.)

Ungvárnémeti Tóth László: A’ barátsághoz

Kész hát az Oltár, ’s készen az Áldozat,

Mellyet fogadtam. Tartsd meg amazt, dicsö

Nagy Isten Aszszony, szent Barátság;

Ezt pedig égi tüzed szikrája

Emészsze füstté! Helytelen a’ panasz,

Hogy a barátság Aszszonya el hagyá

Földünket, itt jár ő közöttünk,

Itt vagyon ő, de csak az találja,

(Mivel csak annak nyitja fel a’ gyönyör’

Forrása méhét) a’ ki nem a’ világ

Lármái közt, hanem tulajdon

Szíve körül tapogatja ötet.

Ne is vegyen rá semmi sem, óh kegyes!

Hogy meg tagadván Isteni rangodat,

Vagy a’ kegyetlent lelkesítsed,

Vagy czudarokra pazárld segéded’.

(Forrás: Ungvárnémeti Tóth László versei – Pest, 1816.)