Szász Gerő (1831-1904): Ó- és Új-testamentum

Rég forgatlak, drága könyvem…
Nézlek, látlak, sejtlek, értlek; -
S véges elmém úgy megdöbben:
Ah, mert istent lát a lélek!
Küzdök, vágyom a tudásra;
Szemem áttört már a borún;
Im, előttem föl van tárva
Az ó- és új-testamentum,

Egy világ ez, bűvös, nagy, szent:
Midőn isten járt a földön;
Az igazság előtte ment;
S csipke-bokor mondta, hogy jön.
Manna szállott le a völgybe,
Hogy egy nagy nép el ne vesszen;
És hogy a szomj meg ne ölje.
Forrás támadt sziklán, hegyen.

Majd, galamb szállt le a földre:
Jelentvén az isten embert;
S miként meg volt jövendölve:
A rút halál porban hevert.
Föltámadtak a halottak;
Balzsamot nyert, a ki beteg;
És kik addig árvák voltak,
Az istenben atyát nyertek.

- Megállj… megállj! Ők nem tudták:
A nép kicsiny volt és törpe:
Gyűlölte az istent – urát -
S oltárait össeztörte.
J e r e m i á s  siralmai.
S  J ó b  keserve, bús panasza
Nem volt elég – kiáltani:
Júda, Júda, szállj magadba!

O t t  próféták jövendőltek:
Apostolok szólottak  i t t:
S martyrságra adta őket
A nép, a mely vakságban hitt;
Voltak bölcsek, költők éltek,
Kiknek szava méz és harmat:
Adtak minden jót a népnek,
De láncz kellett és nem a kard.

O t t  mert enni oly bűnt, vétket,
- elhagyván az igaz útat -:
Mit az isten el nem nézhet,
S a föld özönvizbe fulladt; -
I t t  botorul emelt vádat,
- S hivén, hogy jó ügynek szolgált -:
Isten ellen harczra lázadt,
S fölfeszité – megváltóját.

- Megállj… megállj! Hová rohansz?
Még egy lépés s el vagy veszve!
Mi ellen törsz – az észjog az;
S halálod lesz a szent eszme. -
… Hajoljon meg büszke térded:
E kereszt a világ bűne;
A  m ú l t a k é r t  istent kérjed,
Hogy váltságát hozzád küldje.

Ott  t a r t o z á s, itt meg a jog;
Ott rabszolga, itt szabad nép;
Ott korlátlan, bősz királyok;
Itt igazság, mely trónra lép;
Ott sötétség, itt a tudás;
Ott a törvény, itt a szellem:
Munkálj, fáradj, szenvedj, tudj, láss,
És érdemed akként legyen…

… Mint Józsué, im, kiáltok?
Megállj… megállj ragyogó nap!
S széttörik a régi átok;
A magyar  e g y   n a p p a l t  óhajt;
Csak egyest, mely  k e t t ő t  tegyen,
S küzdelme nem lesz elveszve:
Mert, mely meghalt a kereszten,
Ismét élni fog az eszme!

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 2. sz. 1884. jan. 6.

Szász Gerő (1831-1904): A piski eposz (Februarius 9-én 1849.)

„Ha a piski híd elvész, Erdély is elveszett”
„B e m  t á b o r n o k”

Sokszor hunyt le a nap vérbe,
Mig Erdélyt ily veszteség érte; -
Szamos, Maros sokszor áradt:
Több volt annál a köny s bánat!
Hogy a honvéd vas kezébe
Megcsorbult a kardnak éle;
S vizaknánál egy nap estve
Vértől volt a hó megfestve. -

Három nap és három éjjel
A szél csak „jajt” horda szélyel;
Ez az emlék itt és amott:
Csonka honvéd, avagy halott. -
Három nap és három éjjel
Védte az ősz B e m  testével
Azt a tábort, azt a serget,
A mely eddig győzni termett. -

Csak hátrálnak, csak vonulnak,
Nyomát vesztve ország-utnak.
… Piski-hidhoz hogy elértek
A kimerült vert honvédek,
A vezér parancsszavára,
Minden legény ott megálla;
S Bem ajkáról zúg a széllel:
„Ha a híd vész: Erdély vész el!”

S mint csepp méreg hordoz halált;
E nehány szó akkint talált; -
A gyalázat és a szégyen
Egyik arczról másra mégyen; -
A mult nagyság fényes szárnya
Szivök vérét általjárja;
Én keblüket a mi nyomja,
A dicsőség forró szomja…

… S ott a hóval fedett tájon,
Tábort üt a csöndes álom:
Mesgyéin a jeges utnak
Állva ülve elalusznak;
És a hold halvány világa,
A mint félve rájuk szálla,
Azt hinnéd mind – mind kisértet,
Sirba vinni jöttek érted! -

S mint ha távol vihar készül,
Megijedsz a csöndességtül:
Piski tábor néma, tompa,
E dermesztő nyugalomba. -
Könyitni a fájókeblen:
Egy „j a j” kevés, az se lebben; -
Minden zaj ha néha támad:
Lovak rágják a zablákat. -

Ám nyugta nincs a kebelnek; -
Szellem-árnyak jőnek, mennek:
Jő Rákóczy Rodostobúl,
amott robban táborostul; -
Kérge repedt meg a földnek:
Hunyad, Bethlen szárnyat öltnek,
Csattogásuk ezt kiáltja:
„Átkozott, ki bitang, gyáva!”

Tolva szállnak, ujak jőnek,
Kiket a harcz tegnap ölt meg:
Édes testvér, barát, rokon,
Mély sebhellyel homlokukon;
Elhullt hősök bérutitva,
Ah hasztalan várnak sirva!
A hull vér, meredt szemek:
Mind boszúért csengenek. -

Ám egy dörgés orjás-hangja,
Ez árnyakat elzavarja:
„- Itt az ellen, a fene had!!”
Minden honvéd fegyverre kap. - 
Megrázkodik s hallgatva áll:
Vagy győzelem vagy a halál!
… Inkább mennék gyehennára,
Mint e néppel most csatára. - 

Az ágyu már dörög, csattan,
S hogy vészes volt jel: hogy „jaj” van;
Ujabb dörgés, uj roppanás:
Ez elrepült, az hantot ás;
S mint viharban az ég rendül,
Hogy elveszesz, hiszed szentül,
S meg sem moczczansz egy álltodbúl:
Élő honvéd úgy nem mozdul. -

Soknak immár vége, vége,
Arczán ül az örök béke!
Védő fegyver, szurony, szablya
A gazdáját gyászolhatja. -
- Lesz még idő búra, könyre!
Hajh most zendül, most „előre!”
S mintha hivná égi zene,
Tüzbe ég a honvéd szeme.

Töltött fegyver immár czéloz,
Ám kevés jut el a czélhoz;
S mintha milio szunyog szisszen,
Csak hangja zúg füleikben. - 
- Mindig közelb-közelb mennek.
Mint két vésszel terhelt felleg,
Két hegy ha összeroppanna:
Perdül a dob, zúg: „rohamra!”

Hejh a hegyek havas orma,
Ménektül lett letarolva;
A völgynyilás halma-utja:
Vérvirággal lett befutva; -
Golyó zuzta szét a fákat;
Sztrigy-patakja vértől áradt;
S mire a nap alább szálla:
Soknak lett ma itt halála! -

Ki lett győző a küzdésbe?
A híd, a híd egyiké se!
Ki az első, ki utolsó?
Alig maradt egy hirmondó!
S száz ágyunak éhes torkán
Ismét zuhog az az orkán…
- A nép szól, keresztet vetve:
„- Uram ne vigy kisértetbe!”

Ám, ha pokol tüze égne:
Még jobban hat a honvédre;
S bár ördöggel: mégis vivnak;
Uj hadoszlop tart a hidnak. -
Társainak véres testén,
A „h a z á é r t” halnak, élnek…
- És meghaltak, egy se tért meg!

… Sokszor ujult s szünt meg a harcz
S győzni nem birt sem ez, sem az;
Csak a holtak, sebesültek
Mutaták, hogy hősök küzdtek. -
- Széttekint Bem körül – körül;
Szemébül egy könyet törül;
Serge előtt végig lépdel:
„- Ne félj magyar, ne félj székely!”

S gyorsan leszáll lovárul im…
„Elő-elő szép ágyuim!”
Zuhog-csattog lovak körme
S megfordulnak legott körbe. -
- Czéloz-czéloz… a láng lobban…
Most a másik… gyorsan-gyorsan…
Negyvenedik is lobbot vét…
„- Most, e l ő r e, fiam honvéd!”

És fáradtan, meg nem törve,
Egész vonal ront „e l ő r e!”
Ifju szivvel, örök-tűzzel;
Fejük felett Bem csak tüzel. -
Negyven ágyu tüzel, lobban:
Hull az ellen hosszu sorban;
De ki még él bátran léptet,
Elfogadni a honvédet. - 

Csak előre jó honvédek…
Ám haragja kél az égnek:
Forgó szél jön vad robajjal,
Havat szórva, szembe nyargal,
És a merre viszi mérge,
Rádűl a honvéd szemre:
S üvölt, sivit, örül rajta,
Ha ruháját leszaggatja. -

Hahó, hahó, te bősz elem,
Nem lesz tiéd a győzelem!
Ám a sereg vakon, fázva,
Rohan a halál torkába, -
Már már nincs több száz lépésnél;
Már-már össze ér a két fél;
Egy-egy ágyu alig dördült,
s a zaj mégis sokkal szörnyübb. -

Oh az a hang rémes szörnyen,
Mely a boszús szivből röppen:
Ha oroszlány és hiéna,
Egymásra tör martalékra. -
… E lövés volt az utolsó; -
Lábuk alatt porzik a hó;
Felvert hó és füst fellegben:
Egymásra dűl a két ellen. -

Vitéz az is, de ez bátor;
Sok leomlik vas karjától;
Ha másként nem, birokra megy,
S halálra van fojtva nem egy:
Fegyver ágya egyest koppan,
S összedül vad fájdalomban:
Szurony hasit át a sziven,
És elbukva egyet szisszen. -

- Körül a tért már vér tölté…
Nem lehet küzdeni többé. -
- Hátrább hátrább „f e h é r  s z i j j u!”
Messze jöttél el a hidtúl. -
S mint megindult hó gomolyok,
A két tábor együtt forog,
S vértül festve a hidra ér…
„- Ez itt a czél, itt a babér!”

Megritkulva oda érnek. -
- Szük az a híd a honvédnek,
S dühében a Sztrigynek rohan; -
De kiárad a vad folyam,
Sepri, sepri, míg gátot vet,
Ugy mennek át egymás felett:
Halál-hörgés s öröm-zajba…
A forgószél messze kapja. -

Hajh kacag a démon ajka,
E vakmerő diadalra:
Az ellennel susog, beszél,
S „f e h é r  z á s z l ó t” lenget a szél.
… Áll a honvéd meg se mozdul:
S halált vesz a „béke-j o b b t ú l”, -
És az élők hátra nyomva,
Küzdnek az áradt folyóba. – 

Meg van-é hát meg van irva,
Hogy Erdély itt leljen sirra?!
Elfordult-é a had-isten!?
Halál-madár, hess el innen!
- Csillag megállj! Ne hozz éjet,
Mig Ben „a t y á n k” ide érhet…
S megjelenik a küzdők közt
Az „ősz  h a t t y u” sasok között. -

Kardot se ránt, nincs beszéde;
Ott áll a harcz közepébe;
S mint villám üt sebet-sebre:
Ostorral csap az ellenre, -
Ostorával suhint, legyint:
Egész tábor éled megint,
Ki fél-lábbal, ki fél-kézzel:
Még egy rohamot merészel. - 

Rejtsd el, szép nap világodat;
Eljövél, hogy meggyászoljad
E vérontást, ezt az órát,
Minőt a föld nem sokszor lát!
Midőn barát s ellensége
Térdig járt egymás vérébe;
S ki egy perczig volt csak tétlen
Halál ült meredt szemében. -

Hurráh, hurráh, bömbölj orkán;
Halál omolj ágyu-torkán;
Sztrigy-folyamja áradj, ömölj,
Vértől, könytűl tengerré nőjj;
Ordits kapu, kiálts város…
Le nem győzöd Bemet már most;
Te forgó-szél, öntsd ki mérged:
Érd utól az ellenséget! -

- Elő, elő, vitéz huszár,
A csatatér a tiéd már:
Futó ellent utól érni;
Ágyugolyó be nem éri. -
… Leszáll a nap az ormon át;
Az éj átveszi birtokát;
A sok kis fény csillog-villog…
- Alusznak a – myrmidonok.

… Sok fölébredt ismét győzni; -
Soha nem kelt fel a többi;
Betakarta a halálba -
Örök éjnek setét fátyla. -
- Halmok állnak jeltelenül,
Felettök az idő repül; -
Ám, szól a hir arany könyve:
Hogy a hősök temetője…

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1869-dik évre közönséges évre, Kolozsvárt.

Szász Gerő (1831-1904): A pálma regéje

 
Ott távol, keleten,
Hol szebb a föld, mint itt az ég,
S örök a nyár a szerelem:
Egy pálma élt, szép, ifju még;
Örült a föld, hogy rajt’ terem.
Szerette őt a nap, a hold:
- Az én anyám e pálma volt!

S anyám nem szereté:
Tűz volt a nap s a hold hideg…
Egy könnyü felhő szállt felé.
A pálma keble úgy libeg:
A vágy, a szomj úgy égeté.
S a felhő ah, reá hajolt:
- Az én apám e felhő volt!

Esső-gyöngy hullt alá:
A pálma édes kéj között
Szomju keblébe fogadá;
És érze üdvöt és gyönyört,
A mely az égből hulla rá.
- Aztán, egy lombot hajta még:
… Ez ifju lomb hajh, én valék!

- - A felhő hűtelen!
Hogyan, mikint: eltünt, kihalt;
S anyám gyászolta szüntelen.
- Felhő jött még: hozott vihart;
S villám találta őt sziven.
Csak én valék, ki siratám.
-  Szegény anyám, szegény anyám!

Letépve kebliről,
Én elmaradva, élve még,
Mig más vihar repite föl.
- Árván, ekint kesergve rég:
Most érzem ah, szívem megöl.
- A törzs kihalt; - mi várna rám?
… Sorsunk mi egy, anyám, anyám!

(* E magában is egész, müvészien szerkesztett románc episodot képez Sász Gerőnek egy még sehol nem közölt értékes elbeszélésében, melynek cime „A szerelem tragédiája” – egy árva lány beszéli el édes anyja és saját történetét.        Szerk.)

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1867-dik évre. III-dik évfolyam. Kolozsvárt, 1867.

Szász Gerő (1831-1904): Örök törvény

 
Ha végzet, ha isten, de törvényül adá:
Ti hegyek, ti sziklák hajoljatok alá;
És ti völgyek, berkek, végetlen lapályok,
Emelkedjetek föl, ott fris lég vár rátok.

A hol most csapkodnak forgó zuhatagok,
S egeket ostromló orceán kavarog:
Virágok nyiljanak, rózsa, szekfű, jázmin,
S pillék röpködjenek égő nap sugárin.

Hol most éden virul, méz és tej szivárog,
Keljenek örvények, tűzhányó vulkánok;
Élet ne maradjon, se lét, se gondolat,
A halál mutasson vésztjelző nyomokat.

Fényes mennyboltozat te látható semmi,
Tenger-csillagoddal te is menj pihenni:
Egy-egy kihült napot csak dobj ki magadból,
S helyébe támadjon örök-éj valahol.

Csak te, büszke féreg, köd, árnyék,
Kinek neved  e m b e r: te maradj, te várj még;
És higyjed, és reméld, és csak bizzál abban,
Hogy változatlanul lényeg halhatatlan.

Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve IV. Kolozsvárt, 1892.

Szász Gerő (1831-1904): Örök szerelem

Csak árnyékok vagyunk, tünemények csupán.
Meghalunk, feloszlunk, egyik a más után;
Századok mulnak el új századok jőnek,
És nyoma se marad az ember-öltőknek.

Egyik hadvezér volt, nagy király a másik,
Milliók érezték szeme villanásit;
Azt hitték, fejükkel az egeket érik,
S most egy barom legel hült porukon végig.

Világ szép asszonya, könnyen hajló nádszál,
Ki életedben mindig mosolyra vadásztál,
Hol van szép arcodnak liliom-erdeje?
Halál és feledés ölelkeznek vele.

Csak árnyékok vagyunk, szálló tünemények,
Melyek öntüzökben lobognak elégnek,
És fény, és melegség, és minden csak semmi,
Hangzik az ítélet: temetni, temetni!

Csak mi, kik szeretünk, mi vagyunk feloldva:
Bezárhatnak majd egy hideg koporsóba;
Halott porunkon a férgek jóllakhatnak,
Mégis mi vagyunk a győzelmes hatalmak.

A szerető szivek mindörökké élnek,
Boldog részesei a végetlenségnek:
Mert midőn kedvesünk utolszor ránk hajol,
Egy uj csillag támad az égen valahol.

Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve IV. Kolozsvárt, 1892.

Szász Gerő (1831-1904): Örök bánat

Bölcselkedem, prédikálok,
Biztatgatom a világot:
Hogy milyen szép minden itt!
Mosolygásból van alkotva
A lét, a föld, a menny boltja;
Minden, mi él, melegít.

Szép a világ, a mindenség,
Gyönyörűen kifestették
Láthatatlan szent kezek.
A mi bűvöl, kéjbe ringat,
Édesíti napjainkat:
Itt sugárzik, itt lebeg.

A tündöklő mennyboltozat
Kirakja a csillagokat,
Ábránd-keltő est ha jön;
S fényük még csak alig bágyad,
Köszönti az alvó tájat
Kelő nap a bércztetőn.

Fülemilék dalra kelnek;
Ébrednek a völgyek, berkek:
A föld szive megdobog.
A sirok is mosolyognak,
S árnyában a virágoknak
A holtak is boldogok.

Hát azok a szent örömök,
Midőn a sziv csak könyörög,
Mert érzi a végtelent:
A szerelem titkos álma
Édes szendert borit rája,
S édent bir már idelent.

Szép a világ, óh, szép folyvást,
De ha látok csillag-hullást;
Könnyet gyermek szemiben;
Szivet, a mely ketté törött;
Hervadt lombot, bús temetőt:
Csak zokogok – csendesen.

Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve IV. Kolozsvárt, 1892.

Szász Gerő (1831-1904): A villám

 
Oh, látlak nyár-esti alkonyon
Lobbanni ott a láthatár felett,
S midőn az éj mindent homályba von,
Te általad föld, ég ölelkezett;
Titokzatos csend volt a völgye’ lenn,
Minden pihent egy forró nap után,
Csak fenn a bércz susogta csöndesen:
Az égiek játéka ez csupán!

És láttalak czikázni vész között,
Ostor gyanánt ütvén a felleget;
Kigyó valál, mely lángba öltözött,
s megreszketett a föld, az elemek. -
Miden futott; az ösztön élt csupán;
Vadállatot s embert egy nyíl sebez,
S csak egy  hang e rémitő tusán:
Romlás, halál, a végitélet ez!

Zúgott az ár, bömböl a zivatar,
Egy oczeán sepert a völgyeken,
S e zürben itt, mely mindent eltakar:
A szem valál, ragyogva fényesen.
Gyorsabban, mint a gondolat ha száll,
Szikrát dobál a bércz-tetőre le,
S égett legott a milljó fáklya-szál,
A százados fenyőknek erdeje.

Iromba hullt, repült le tüz-szavad,
S csókodba fullt a legmagasb torony:
Lámpást adál egy röpke percz alatt,
Fényt hintve szét a puszta romokon. - 
Parancsolál – s ellent ki mondna rá:
Menydörgve  jött az égi rendelet! -
S a jégeső enyhülve hull alá;
Nem látni már csak áldó cseppeket.

S te szállsz, repülsz, nyilalsz tovább-tovább,
Tüz-szárnyad ég, láng-nyelved kardja nyög;
S bár látom itt alant a vész nyomát,
A hol te jársz, fenn él a szent, örök.
Lépted nyomán megtisztul az, mi szenny,
Szétmorzsolod a fellegek hadáŧ;
Te általad kinyil a tiszta menny,
S mint ablakon, szemünk az égbe lát.

Fönn élni, fönn, a csillagok felett,
Hol légi fény, örök sugár ragyog,
Fájó szivünk minden panaszt feled,
S csak azt, mi szent, nyujtják az angyalok:
E szép világ követje vagy te itt,
Czikázó fény, tüzlángu villanás!
Oh, meg ne nyújtsd hosszabbra perczeid,
Hogy megvakult ember-parányt ne láss!

E föld setét; homálya elvakit,
S a gyönge szem megérzi azt nagyon:
Mint ki soká hordozza lánczait,
Semmit se lát a tiszta, szép napon…
- De néha jer: tanitsd, ki kétkedett,
Hogy szárnya van, repülni ég fele;
Látni tanits, követni tégedet,
Tökéletesb világok szelleme!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Szász Gerő (1831-1904): A gondolat

 
Oly mély, mikint a tenger-áradat;
Túlszárnyaló a legmagasb tetőt;
A mely sugárt bocsátsz, mikint a nap;
S termékenyítsz, hogy rá mosolyg a föld;
Gyöngéd, mikint a szellő-lebbenés,
A gyermek-arcz, szülői szeretet;
S zord, mint vihar, mely sebet sebre vés:
Taníts,taníts meg, lényed mi lehet?

Benépesitsz pusztult világokat;
Ha megjelensz: beszélni kezd a váz;
S a hol a múlt, a némaság fogad:
Ha szólsz, a rom mindent megmagyaráz -
Hol élet int: a bölcső téged áld,
Mert a reményt te szinezed ki itt;
S a sir felett feledjük a halált,
Mert benned él az örök-lét, a hit.

- Égből alá, oh gondolat!
Hogy képviseld az isten szellemét;
Hogy átteremtsd, a hol anyag fogad:
És így az embert emberré tevéd. -
És mert te vagy: levésed széttöré,
A mit e szó magába zár – jelen:
A meglevő formának szük körét,
S lelkünk előtt megnyilt a végtelen. -

 A végtelen világa lett miénk; -
Nem bánthat az, mi tér- s időben áll:
Nincsen mért irigyen nézni szét,
Szarvas ha fut, a fecske hogyha száll.-
Bejárhatunk egész világokat,
Mig fecske-szárnya egyet a légbe metsz,
Mert a miénk a tűnő gondolat…
- Oh, mérthogy üdv és átok  is lehetsz!

Az ifju arcz mi szép lesz, ha nevetsz!
Habár tövis között vonúl az út:
Megesküszünk, hogy ujra éden ez
És a sohaj s a hulló köny hazud. -
Örömre gyújt, vidám mosolyra int,
Virágot ád a puszta sivatag,
S feledni kész a sziv a bút, a kint:
Csak hangjaid az égbe hivjanak.

Ha megjelensz a férfi homlokán,
S szeméből egy sugárod fényt vetett:
Áldást teremt, ha későn, ha korán,
Miként a nap a láthatár felett. -
Egy uj világ mosolya int felénk,
Mely akkor is hevít, ha elborúlt;
S büszkék vagyunk, ha érte könnyezünk
S viselni kell a martyr-koszorút. -

- S mi vészes vagy, hahogy haragra kelsz:
Izekre törsz mindent, mi szép, mi jó: -
A földi üdv elpusztulása ez,
Sirassa bár – ha kell – egy millió. -
Békót faragsz annak, ki még szabad,
És a rabot kinpadra üldözöd;
A gyermek-arcz engesztelést nem ad,
S bántod a vént halálcsatája közt. -

Tombolsz, dühöngsz, mikint szilaj vihar,
s vessződ alatt ha tür a föld, e rög:
Hatalmad új, rémes boszút akar,
S ah, arra tör, mi szent, a mi örök.  -
Szétrombolod a templom csarnokát;
Dühöd a szent hitet gúnyolni űz,
S midőn az Ur törvényét hágod át,
E bűn alatt magad megsemmisülsz. -

- Melyre bünre törsz, merész, nagy gondolat!
Tán, a pokolnak is lakója vagy,
Megdöntni kész a kunyhót s trónokat;
Vagy, azzá tesz csupán a véges agy?
Vámpir vagy-e, mely vérre szomjazol;
Bitó, kereszt, a mely halált okoz;
Nyugtod van-é a földön valahol,
Vagy egyre üld a kétely, a gonosz?

Nem – nem! A vész, mit így kezed jegyez,
S mit hord utóbb a század s ezredek:
Csak nagy hatalmad gyászos képe ez,
De származásodat nem dönti meg. -
Nagy, szent az Ur; az Ur hatalma szent,
Mindenki nyert sugára fényiből,
S feledve mégis őt, a végtelent:
Nevét a nép hiában veszi föl.

Nevedből is, ah, gúnyt csinálnak itt;
Soksor a bűnt szolgálod, mint az eb;
Mig meghozád a jobblét magvait:
S a régi bün lesz szolgád és hived. -
… Két uj világ; világ enyészik el,
Te gondolat: valál, leszesz, te vagy;
S mosolygva jöjj, vagy a gyász könnyivel:
Nyomodba kél a szép, a jó, a nagy!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 22. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.