Némán sötét falak, kicsiny rideg szoba.
A hol családöröm fel nem hangzik soha,
A melybe sugár is csak ugy képes jutni.
Ha a nap köd nélkül szállhatott nyugodni.
Ide lőn számüzve, itt nőtt fel a gyermek
Szomorun mint a kit falak közt nevelnek:
Figyelemmel, gonddal, számitón s hidegen,
Mindannyi ismerős és mégis idegen.
Sötét öltönyökben komor nőket látott
S elvégezvén vélök munkát s imádságot,
Az éjben nyugalmat keresni nem késett:
Boldog volt, ha a hold czellájába nézett!
Ilyenkor emléke szárnyaira vette,
S egy régen elhagyott vidékre vezette,
Hol gyermektársai szaladtak elébe,
S virágokat szórtak: fejére s ölébe.
Álmában folytatta a csalóka képet,
Társaival ő is virágokat tépett.
Ragyogtak szemei, mosolygtak az ajkak.
Oh mért hogy szülei oly korán elhaltak.
Álom volt, de ez is jól esett lelkének,
Ott vig volt, itt mindig szomoru az ének.
Ott fénylő s derült ég tekintett le rája –
Itt hosszu folyosók ijesztős homálya.
Ifju, a ki zárdát választott menhelyül,
Talán büntetésül, vagy talán üdveül,
Ünnepen a mikor szolgálatot végze,
Ihletten nézett fel a lányra s az égre.
Ajkaik hallgattak, szemeik beszéltek,
S bár földi örömet nem vártak s reméltek,
Lelkökben érezték, hogy egymást megértik,
S azért mert szeretnek, esküjök nem sértik.
Szabad-é a lombnak a lombra borulni?
Csillogó harmatnak a virágra hullni?
A föld helyett az ég mosolyog felétek, -
A tiszta szerelem sohsem lehet vétek!
Igy éltek sokáig két külön zárdában,
Mindenik egy kicsiny és rideg czellában,
A világi zajtól s örömtől elzárva,
A lelköknek kedves ünnepekre várva.
Jött azután egy árny, közepén az éjnek,
A mikor az élők, kisértettől félnek,
Felkereste a hű s igaz szeretőket,
S a hideg halálban összeadta őket.
Most már együtt vannak, most már együtt élnek,
Örök világában a fény s dicsőségnek,
Ott hol a szeretet a sziv üdvössége.
Ennek az ünnepnek nem lesz soha vége!
Forrás: Ország-Világ 1. évf. 3. sz. 1880.
