Leopold Lajos (1879-1948): Petőfi és Byron

A világirodalomban alig találunk specifikusabb nemzeti költőt Petőfinél. És csodálatos: mégis éppen hozzá nagyon sok tekintetben hasonló, számos nagysága van a külföldi irodalmainak. Hisz Petőfiről méltán mondhatjuk, hogy ő a magyar Béranger, a magyar Burns, a magyar Heine, a magyar Ugo Foscolo. Ha az angol irodalomban keresünk Petőfihez hasonló, nagy költői talentumot, kutató szemünk természetszerűleg akad meg először Burns-ön, a szegény skót bérlő nagyszellemű, szerencsétlen fián, akit a természet szeretete emelt magasra és a saját természetével való meghasonlása döntött mélységbe. Valóban, Petőfi és Burns élete és a népiest, a természetest imádó költészete nem egy rokonvonást mutat. Az ő életük, valamint Apolló legtöbb vérző szívű, földi vándoráé, emlékeztet a régi, római rabszolgák sorsára. Amíg a rabszolgák éltek, a legnehezebb, legmegalázóbb, legnyomorúságosabb munkákat végezték, uraik lenézték, gúnyolták őket és hátukat sűrűn érte az ostorcsapás. De amikor földi szenvedéseiknek vége szakadt, sírhelyik „locus separatus”, szent hely volt, amelyről távol maradt a profán világ zaja. Így hurcolják a költők is vérző homlokukon a töviskoszorút, de amikor meghalnak, sírjaik felett ott áll a „hálás” utódok kegyeletes márvány emléke. Adtatok volna nekik inkább enni, míg éltek!
    Egy fontos vonás, egy nagyon fontos hiányzik Burnsból és megvan Petőfiben: a határtalan szilajság, a féktelen szenvedély. Talán kezdődő viharhoz hasonlíthatjuk a Petőfi líráját és lecsendesült zivatarhoz a Burnsét. És e kezdődő és lecsendesült zivatar közt ott van a tetőpont: a zúgó, tomboló, tovarobogó és megrázó vihar: lord Byron költészete és hozzátehetjük: lord Byron élete.
    Talán kissé merész dolog összehasonlítani Petőfit, a lírikust és lord Byront, az epikai és drámai költőt. De ne feledjük, hogy Byron műveiben az ő szenvedélyes, izgékony, lírikus lelke minduntalan megnyilatkozik. Ahogy ő beszél a természetről, a kék Adriáról, a gondolás daláról, úgy csak egy lírikus ajkáról szállhat a szó.
    Másrészt Petőfi Sándor viharszántotta életében van egy korszak, amely határozottan Byron hatása alatt áll. Ez a korszak 1845 szeptemberével kezdődik. Ekkor történt az a fájdalmas emlékezetű visszautasítás, amely Petőfit a szépséges Mednyánszky-lány részéről érte. Csalódott a szerelmes. Ekkor támad keserű összeütközése és hosszas viszálykodása barátaival. Immár csalódott a szerelmes és csalódott az EMBER. De hátra volt még a legkeserűbb pohár. A magyar kritika egy, el kell ismerni: jeles műveltségű része, a legkíméletlenebb támadásokkal illette a fiatal töltőt. E támadásokat az előkelő összeköttetésekkel rendelkező P. Horváth Lázár (Byron első, gyönge magyar fordítója) és Zerffy Gusztáv vezették a „honderűben” és a „Bp. Híradóban”. Gúnyosan emlegetik „Petőfi úr” hiányos általános műveltségét. Megróják benne költőiségének éppen legnemesebb zománcát: a népiességet. Azt mondják, parasztos, nyers.
    Bizonyára a kemény kritika minden ambiciózus léleknek fáj, de különösen fájt az annyira önérzetes Petőfinek. Hogy mennyi harag volt akkor az ő büszke, dacos szívében, azt a „Honderűhöz” intézett kíméletlen s hozzá nem is méltó hangú verséből láthatjuk. Íme: a megcsalódott szerelmes, a megcsalódott ember mellé odatelepszik egy harmadik elbúsult, szomorú, vergődő lélek: az önérzetében megsértett költő.
    Ez időben kezdi olvasni Byront. Valami delejes áram van az emberi szívben, amely változó hangulatainkkal hol erre hol arra irányul. Ha boldog, tiszta és verőfényes a lelkünk, akkor a napot keressük, a ragyogó, a meleg, a tüzes napot. De ha beköszönt hozzánk sápadtan és roskatagon egy szomorú vándor: a búbánat, akkor az éjszakát keressük sötét lelkünk e hűséges, sötét társát s még az éjszakában is a leghalványabb, a legszomorúbb csillagot!

*

Ilyen hangulatban ismerkedik meg Petőfi Byron műveinek java részével. Fájó visszhang kél a szívében, amikor a nagy brit költő keserűségből át meg áthatott, borongó, majd gúnyosan felkacagó dalait olvassa. Megismerkedik a sánta lord életével, amelyről Moore Tamás oly jellemzően mondja, hogy „képzelhető-e szomorúbb könyv, mint Byron élete?” Byron példájára Petőfi is az utazásban keresett enyhülést, vigasztalást, ekkor írja nagyobb terjedelműnek tervezett úti rajzait.
    Szeretett volna, miként a nagy, hazátlan angol, messze-messze szállni keserűsége bölcsőjétől. „Ah, szeretném az Alpeseket látni és a tengert, távol az emberektől és megvetésre méltó üzelmeiktől!”
    Úgy, mint egykor lord Byron a „Don Juan”-ban, a fenséges és triviális elemek e bizarr egyesítésében, keserű gúnnyal ostorozza Petőfi is kritikusait.
    Valóban Byron szomorúságának sok tekintetben ugyanaz a kútforrása, mint a Petőfiének. Egy előkelő skót lap, majd több más, gúnyosan kritizálják első alkotásait. Majd úgy látszik, „Herold”-jával csak azért arat tapsokat, hogy a tetszés viharos zaját rögtön felváltsa „a gyalázat ordítása”, hogy Macaulay szavait idézzem. Szerencsétlen házassága folytán kénytelen távozni Angolországból. A nagy botrányt követő vihar elől, mint valami modern Ovidius messzire távozik, messzire, örökre. Ilyen hangulatban írogatja csodás remekeit a Genfi-tó partján, ama ridegségében oly szép világban, ahol egykor Rousseau álmodozott a természet örök igazságairól. Onnan Olasz-, majd Görögországba bujdosik.
    Íme, itt rekedtem kiemelni, hogy Petőfi pesszimizmusának oka körülbelül azonos a Byronéval. De nagyságában, pusztító hatásában nem is fogható a Byron keserűségéhez. Mindazáltal Petőfi Byron modorában kezd írni életének legszomorúbb órájában. Csak egynéhány jellemző költeményét említem fel: a Három szív történetét, a Tündérálmot, a Szerelem átkát (amelyben, mint Petőfi egyik életírója megjegyzi, főképp a byroniasan kigondolt bosszúállás érdekes), az Ismerjetek meg! c. dalt és az első sorban az Utósó embert, mint a mely Petőfi összes művei közt leginkább tükrözteti Byron hatását. A „Utósó ember” tárgyra, alapeszmére, hangulatra tökéletesen megegyezik az angol költő „Sötétség” c. remek rapszódiájával. Mind a kettő a földi tenyészet, az emberiség életének utolsó, megrázó stádiumát festi komor színekkel. Az „Utósó ember” az emberi nem, ez egykor büszke, nemes faj végső, elkorcsosult, nyomorult hajtásának kínos  panasza. A „Sötétség” leírja az utolsó emberlakta város kihalását; egy percnyi csönd a borzalmas pusztulás felett, aztán kitör a vihar az éjszakában és végigszáguld a romokon.
    Nem kevésbé Byron élénk hatása alatt született meg az „Őrült”, a magyar költészet egyik legfényesebb dicsősége. Ez a rapszódia kétség kívül a „Manfréd” és „Kain” eszméit szólaltatja meg, van benne valami az emberiség Géniuszának zokogó szavából, van benne valami az örök tagadásból. Lőport vesz – úgymond – s a világot a levegőbe röpíti. Ez az utolsó sor, a lángeszű, de tébolyodott agynak ez a büszke, zavaros megnyilatkozása vajon nincs-e meg Manfréd és Kain lelkében is? Ez a felhőkbe tör Lucifer karján, az kikacagja utolsó percében is a halált és meghal, semmivé lesz. A Prometheus örök tragédiája, amelyről Byron olyan könnyfakasztó dalt írt, újra meg újra feltámad az életben épp úgy, mint a lant húrjain.
    Ugyancsak a Byron-hatás korszakába esnek a Felhők egyes darabjai. Általán mondhatjuk, hogy a pesszimizmus nem nyilatkozik Petőfinél mindig szerencsésen. Gyulai Pál találóan jegyzi meg erre vonatkozólag: „Az embergyűlölet és világfájdalom nála némi vad nyerseséggel párosult, nem volt meg költészete alaphangjában”. Csakugyan pesszimista filozofikus versei rendesen 4-8 sorosak, nem mindig sikerültek, ámbár valamennyien úgy tűnnek fel, mintha valami homályosan sejtett, byronias drámai költemény töredezett akkordjai volnának. Még kevésbé sikerült két nagyobb byronias hangulatú műve; A hóhér kötele és a Tigris és hiéna. Lírius volt testestől-lelkestől és így nem csodálhatjuk, hogy mint az igazi költőknél gyakran előfordul, más térre is átvitte legsajátosabb költői ágának jellemvonásait. Byron is így volt. Ő sem tudott jó drámát alkotni, a Marino Falieri a Két Foscari telis-tele van drámai hibával. És érdekes mégis, hogy mind a két író éppen azon műveit becsülte legtöbbre, amelyeknek költői értéke a legkisebb. Petőfinek Byron befolyása alatt megszületett költeményei közül most már a „Salgón” kívül csak az „Apostol”-ról akarok emlékezni. E költemény értéke vitás lehet költői és esztétikai szempontból, de hogy a benne megnyilatkozó, a belőle viharosan kitörő érzelmek és eszmék fönsége minden túlzottságuk mellett is fölemelő hatással van az emberi szívre, az kétségtelen. Számba sem véve a Sylvester fogságát rajzoló jelenetet, amelyben a „Chilloni fogoly” egy részletét úgyszólva átültette Petőfi az „Apostol”-ba, érdekes a két költő politikai meggyőződésére vonatkozólag is ez a költemény. Petőfi szélső republikánus elveket hirdet itt. Byronról ugyancsak kétségtelen, hogy nem rokonszenvezett a monarchikus államformával, amint ki is tűnik a kormányzóhercegre írt gúnyverséből és különösen számos későbbi nyilatkozatából. E részben nem tagadható, hogy mind a két költő a pillanat hatása alatt áll, talán nem profanizálom emléküket azzal a divatos, modern szóval, hogy „impresszionisták”. Például Petőfi egyszer meghatottan énekli: „Nézz a szemembe, jó öreg királyom4” máskor pedig keserű haraggal kiáltja: „Akasszátok fel a királyokat!”
    A szabadságról mind a ketten gyönyörű dalokat írtak, mind a kettő a szabadság költője, de csak Petőfi a haza dalnoka. A földönfutó Byronnak hazája széles e világ, küzd az olasz, küzd a görög szabadságért és küzdelmeiben megvalósítani törekszik azt, amiről lázas álmaiban egyszer, egyetlenegyszer Petőfi is dalolt: a világszabadságot. Valóban Byron kozmopolitizmusa nem mételyezte meg a Petőfi magyar szívét!
    Petőfi általában tisztább és dicsőbb fényben ragyog előttünk, mint az erkölcstelen, kicsapongó, züllésnek indult Byron. Lángeszű lord életéről méltán mondja egy szellemes angol történetíró, hogy „fényes és nyomorult pálya”. De azért sok közös vonás is van a két költő jellemében. Szenvedélyesek, hevesek, érzékenyek, rendkívül önérzetesek mind a ketten. Az ifjúság virágzik szívükben, az ifjúság szilajsága, élénk, üde szelleme és izgatottsága. Petőfinek csak egy kis összeütközése van Klapkával, rögtön tollat ragad és megírja keserűségbe mártott tollal „Egy goromba tábornokhoz” intézett ódáját. Ám képzeljük el, mily pesszimista, mily világmegvető, mily embergyűlölő lett volna Petőfi Sándor, ha sánta lábbal születik e szomorú világra és ha a magyar társadalom bármi okból is úgy bánik vele, mint ahogy az angol Byron-nal. Akkor bizonyára teljes  rászolgált volna a „magyar Byron” névre. De van valami az ő természetükben, valami megfoghatatlanul különös eltérés, amely elsősorban faji, nemzeti karakterükből ered. A Byron szíve olyan, mint elvesztett hazája. Szürke köd ül a vad, szakadékos hegyek ormán és az ólomszínű, komor égen ősi felhők robognak át viharos zúgással. Közben-közben villámok csapkodnak és a szél búsan fütyörészi évezredes nótáig. Madarak szállnak át sikongva, tépett, kuszált szárnnyal és ereszt keresnek, ahol pihenjenek, de nem találnak… Íme, a Byron lelke, sötét, viharos, mint ama bérces ország, amelytől egykor könnyes szemmel vett búcsút legnagyobb fia.
    És e képpel szemben milyen a Petőfi lelke? Olyan, mint az Alföld, amikor rátűz a forró napsugár az „arany kalásszal ékes rónaságra”. Ingó, rengő, csalfa délibáb remeg a szemhatáron. De egyszerre csak szélvész kerekedik, sötét, koromsötét fellegek borítják a még nemrég kék eget, valami borzalmas vihar száguld át a táj felett, hogy aztán újra elszálljanak a felhők és kiragyogjon a tiszta mennybolt az édes magyar földre.
    Ilyen a Petőfi lelke…
    Külsejükben még nagyobb az eltérés. Petőfinek nem volt kellemes arca, ezzel szemben Byron arcát – mondja Macaulay – örömest mintázták a szobrászok - de teszi hozzá –, sánta lábát csúfolkodva utánozták a koldusok. De a két költő szemének, szépséges lelkük e szépséges tükrének gyújtótüze egyforma volt. E tűzben ott ragyogott a szabadság nemes sóvárgása, a lelkes vágyódás a nagy tettek után. Az isteni gondviselés ezt a jellemvonást egyenlő mértékben oltotta be a fényes nevű lordba és a kiskőrösi mészáros éhező fiába!
    Ami öltözködésüket illeti, mindkettő szerette az excentrikus, különös ruhát, gallérját mind a kettő erősen kihajtva hordta, nyakkendőt egyikük sem viselt. Szerencsétlen költőutánzóik, a byronisták és petőfisták egyaránt utánozták, majmolták őket a külsőségekben is, ők is mélyen kihajtott gallért viseltek nyakkendő nélkül, mintha bizony a sutba dobott kravátli pótolhatná Apolló csókját.
    Mind a két költő ifjan halt meg Pedig boldogan, sokáig élhettek volna, mint közönséges, egyszerű emberek. Most eszembe jut hogy egyszer a velencei Palazzo Ducale földalatti cellái közt bolyongva könnyes szemmel álltam abban az ólomzárkában, amelyben a nagy lord önként töltött egy éjszakát. Így vállaltak ők mind a ketten önkéntes rabságot, önkéntes vértanúságot, önkéntes szenvedést! A vihar túlharsogta életük jajkiáltását, de mondhatjuk, nem szenvedtek hiába!
    Íme, Byron, midőn olasz földön nem talál elég teret, Görögországba megy, hogy meghaljon az emberiség legszentebb ügyéért. A szerető otthagyta kedvesét, a férfiú barátait, a költő Múzsáját és elmegy meghalni a szabadságért, mondja Castelár Byronról, de mennyire ráillenek e szép szavak a fehéregyházi temetőben porladó, dicső szívre is. Mindkét költőnek utolsó óhajtása, hogy karddal kezében halhasson meg, de csak a Petőfi prófétajóslata teljesült, míg Byront a csata viharában forró láz pusztította el „ágyban, párnák közt”. Sorsuk még e földi lét után is eggyé fonódik: Petőfi ifjú holtteste, Byronnak ereklyetartóba zárt szíve elveszett. Amidőn most lelki szemem előtt megjelenik büszke tekintetük, önkéntelenül is a költőknek, a földi rög e mostoha gyermekeinek boldogtalanságára kell gondolnom. Mert mártíromság és keserű küzdés volt az ő életük és még a babér sem gyógyít meg minden sebet. Valóban, a legtöbb költőt nem lehet boldognak tekintetnünk, hiszen természetes űr tátong a földi világ és az ő szívük mennyországa között. Ritkán akad közöttük, akiről el lehet mondani azt, amit Lévay József írt egyszer Arany Jánosról, hogy a „Költő és az ember egy szép összhangban olvadt össze benne”. Azért a Petőfi csekély hibáit és még a Byron szomorú bűneit se mérjük közönséges emberi mértékkel, mert hiszen igaza van annak a nagy írónak, aki azt mondja, hogy a régi rómaiak méltán nevezték a költőket „vates”-nek, jósoknak. Már kora hajnalban – még mindenki szunnyadozik – ők, miként a régi Róma augurjai, felmennek egy halom tetejére, onnan kijelölnek az égen egy nagy, hatalmas, fényes kört, mondván: íme e körben fognak megjelenni az égi jelek, a század uralkodó eszméi, e büszkén szárnyaló madarak.
    Aztán lehanyatlik az augurok karja és lassan, méltósággal megindulnak lefelé a domb tetejéről, amíg aztán leérnek a halom tövébe… Fent, a megjelölt körben pedig csak szállnak-szállnak az égi madarak…
    Hogy is mondja csak Goethe?

„Alles geben die Götter, di unendlichen
Ihren Lieblingen ganz,
Alle Freuden, die unendlichen,
Alle Leiden, die unendlichen ganz….”

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 27., 28.  szám, 1898. júl. 3., 10.

Tompa, Petőfi és Arany

 

    Talán nem is egészen a véletlen játéka, hogy irodalmunk e három nagy alakja egy triászban egyesül. Ugyanazon iránynak képviselői, egy eszmének diadalát jelenti költészetük: kiválóan népies költők, a nemzeti elemnek nyitnak utat a magyar műköltészetbe. Összetartozásuk és szellemi rokonságuk magyarázata a körülmények okszerűségében, a korszellem örök törvényében kereshető. Az, ami milliókban mint sejtés, mint kialakuláshoz meg nem jutott vágy él, rendszerint nem egy egyénben, de többekben jut kifejezésre; azokban, akikben a közhangulat a leghatározottabb vonásaiban nyilatkozik.
    Pályájuk, munkásságuk kezdete és kifejlése jóformán egybeesik. Mind a hárman az átalakulás forrongásai közé kerülnek, s az idők demokratikus irányától vesz ihletést költészetük. Az a törekvés, mely a 40-es években a régi Magyarországot politikailag, társadalmilag a szabadelvűség szellemében átalakítani van hivatva, átterjed az életmás viszonyaira is, jelesen a nép azon köreire, hol érzése, gondolkozása, lelkének nemesebb világa tárul fel, közvetlenül, eredeti vonásaiban – költészetére. A népköltészet inkább, mint valaha, érdeklődés és tanulmány tárgya lesz. Napvilágot látnak Erdélyi, Kriza, a Kisfaludy-Társaság gyűjtései s az ország különböző vidékeiről összehordott népköltési gyűjtemények. A mieink is kezdik érteni és méltányolni, amit a németeknél már korábban hangoztatott Goethe, s talán mindenek előtt erős meggyőződésképpen hirdetett Herder a „Stimmen der Völker”-ben, hogy „a népköltés az igazi költészet”, hogy ide kell visszatérnie – mind üdítő forráshoz – minden nép irodalmának, ha elernyedt és elerőtlenedett. Ki tagadhatta volna pedig, hogy irodalmunk a jelen század első felében ez állapotba jutott; hogy költészetünkre a megújhodás és felfrissülés szüksége bekövetkezett. Mert kétségtelen, hogy a klasszicizmus és romanticizmus egymást felváltó hatásai nagy befolyással voltak költői irodalmunk külső és belső fejlésére, de az is bizonyos, hogy az az egyik szigorú formatökélyének béklyóiban megmerevült, a romanticizmusban pedig a műformák és tárgyak változatossága dacára sem találta meg a költői szellem azt az elemet, mely a szó nemes értelmében vett nemzeti költészet kialakulásához elengedhetetlenül szükséges volt.
    Pedig nem mondhatnók, hogy a népiességnek ne lettek volna előzményei irodalmunkban, hogy ne lett volna meg annak története. A népiesség, mint költői motívum, tárgyban, felfogásban, eszmében, nyelvben és külső formában nem volt ismeretlen irodalmunkban már a XVI. századtól fogva. Kezdve a virágénekektől a kuruc-kor költői termékeiben, Csokonai, Czuczor dalaiban és életképeiben. Sőt, nemcsak, hogy fogadott el hatást költészetünk a népköltészettől s azzal mintegy a kölcsönösség viszonyába jutott, de abban egyszersmind a fejlésnek határozott jeleivel is találkozunk. Balassit csak sejtelme vezette arra az irány felé – az idegen költők dalainak a magyar népdalok mintájára és népies formákká alakítására –, amelyen utóbb az 500 parasztdal gyűjtője s többnek maga is szerzője, a „Csikóbőrös kulacs”, a „Parasztdal” írója, a „Falusi kis leány Pesten” népies múzsája már költői öntudata és műösztöne által vezetve haladt. És valóban, költészetünknek, s egyetemes irodalmunknak a 40-es években bekövetkezett irányváltozását, átmenetét ez előzmények nélkül helyesen alig ítélhetnők meg. Nem szakadt el a mi költészetünk teljesen soha a néptől, a népszellemtől, csak el- és kitévedett, s akkor, midőn az elv a politikában s közvetve az irodalomban is mindinkább követelődző lett, könnyen érthető, hogy a népiesség voltaképpeni képviselőinek felléptét előzőleg azon íróink sem zárkózhatnak el az új idők költői irányától, aki neveltetésök körülményeinél fogva legtávolabb állottak attól.  A romantikus Kisfaludy Károly néhány dalában már a népiessel érintkezik, ide hajol be Antaeusként, hogy ereje fokozódjék. A klasszikus szellemű Virág, ki a puritán Cato módjára líránk elszerelmesedése és ellágyulása miatt kesereg, öregkorában meghozza az új iránynak köteles adóját. Abban a kedves, pár sorában: „Ha én rózsa volnék, hamar elhervadnék. Ne mondj hát rózsának, engem violának!” a nemes enyelgés játsziságával a nép keresetlenül természetes hangjához már egészen közel jut. A világos fejű Bajza, ha költészetében nem, elméletben annál sikeresebben kezdi fejtegetni a dal kellékeit. Költői nyelvünk megteremtője, Vörösmarty, a romanticizmus tetőpontján genreiben, néhány dalában oly hangot hallat, olyan tájékon jár képzelme, hogy utána csak egy Czuczornak kell jönnie, hogy költészetben a népies tárgyat és hangot egyszerűségében, az érzés mesterkéletlenségében teljesen eltalálja. Mert igazában, Czuczor Gergely az, ki első és erőteljesebb akkordjait megüti annak a nagy epochának, melyet Tompa, Petőfi és Arany vezetnek be és visznek diadalra költészetünkben.
    Az Athenaeum c. folyóirat 1841-42. évfolyamában két, egymást követő évben két költőnk lépett fel. Az egyik még magán viseli a romanticizmus eszelősségét, mesterkéltségét, a másik már első megnyilatkozásában is elárulja azon eredeti vonásokat, melyek költészetét állandóan jellemzik. Tompát „Alkonyatkor”, Petőfi „Borozó”-ja után ismeri  meg a közönség. A Népregék és Mondák 1846-ban, rövid 20 nap alatt már második kiadást értek, midőn még ismeretlen Toldi nagy költője. 1847-ben azonban a Kisfaludy-Társaság pályázatán Szuhay Mátyás elől a szalontai jegyző viszi el a babért, ez időtől kezdve az új iránynak, a népies költészetnek, a nép-nemzeti alapon megújhodott műköltészetnek három nagy képviselőjét és egymás mellett említi az irodalom és közönség.
    A közös felfogás, rokon származás az azonos cél munkáján kívül a barátság gyöngéd kötelékeivel fűzi egymáshoz e három költőt. Mindhárman a népköltészetből indulunk ki, mindhárman a néptől veszik származásukat. A rimaszombati egyszerű iparos, a kiskőrösi mészáros és a nagyszalontai földmíves fia a nép gyermekei. Íme, alapja annak a belső ragaszkodásnak, mellyel fajuk, a nép iránt, annak sorsa, viszonyai és nyelve iránt viseltetnek.
    Csokonai is a nép fia volt, egy Toldi, Fazekas, Czuczor pályája csak igazolja, hogy a nép igaz barátai mindig azok, pedig a népet megszeretni sokszor nehéz – akik csontjából való csont, véréből való vér. Megszeretni azonban még nem elég. A népköltőre még más feladat is vár: a szeretet által felemelni, nemes vonásaiban megkedveltetni és megbecsültetni. És valóban ezt tették ami költőink.
    A hivatását öntudatosan értő és valló Arany a fajsajátságoknak oly nemes képviselőjét alkotta meg, mint az ismeretlenség képviselőjét alkotta meg, mint az ismeretlenség homályából erős akarata által feltörekvő pórsuhanc Toldi. Tompa a pipás kántor vámos-újfalusi jegyzőt, Petőfi János vitézének rokonszenves hősét, kit ártatlanul hazudóvá, tréfásan nagyzolóvá tehetnek a körülmények, de szívjósága, egyszerű, természetes érzése mindig tiszta és ép marad.    
    A néppel való közvetlen érintkezés – hisz Tompa lelkipásztor volt, Arany előbb tanító, utóbb községének jegyzője, Petőfi szintén hasonló körökbe forgott,- kölcsönözte költészetüknek azt a reális színezetet, mely az erényeket úgy, mint a fogyatkozásokat nem elvontságukban, hanem hússal és vérrel bíró alakokban tünteti fel. Képzelmük oly vidékekről szedi fel képeit, melynek utait a nép szelleme szokta járni: (V. ö. Tompa: János vitéz. A helység kalapácsa. – Arany Toldi. Jóka ördöge. Bolond Istók, stb.) oly indítékokból szövődnek meséik, aminők vezetik a népet öntudatlan művészkedésében, gyermeteg alkotásaiban.
    A nép szeretetében nyilvánuló demokratizmus jellemző sajátja mindhármuknak, csak a megnyilatkozási forma más. Tompa és Arany demokratizmusa igaz és mély, de elfogulatlan.
    Petőfi szereti népét, de szeretetében egyoldalú és igaztalan, Tompa mindig a fényesség szempontjából ítél, a nagyokat a nemeseket bűneik mellett erényeikért is becsülni tudja. Aranyt concillans természetes mindig a kölcsönös türelem, engesztelékenység s az ellentétek kibékítése felé vonja.
    Petőfi népszeretetében pillanatra sem szabad kételkednünk, de midőn a nép iránti rokonszenv felébresztésére egy másik végletet keres – a nemesség elleni gyűlölséget hirdeti – aligha a szerencsés módot választja, s e nemű kifakadásaiban már alig nemes. A fajszeretettel együtt jár költőinknél az anyaföldnek, a szülőföldnek szeretete.
    Az Alföld rónái, végtelen síkságai igazi otthonuk. Ha Petőfi nemes elragadtatással az Alföldet gulyáival, méneseivel, csikósaival, arany kalászaival, dűlt kéményű csárdáival s lakóval, a szomjas betyárokkal, nyárfaerdőivel s a visító vércsékkel, a bús árvalányhajjal igézőbbnek találja a vadregényes fenyvesek homályánál: Tompa bár búval válnék meg a dombos vidéktől, mégis szívesen vallja második otthonának a síkságot, mert szebbek, szabadabbak az árnyéktalan puszták, a tavak vidéke, az azok felett krúgató darvak, sások liljoma, a zúgó nádas a vadmadárral, a szétszórt karámok a délibáb, a nyargaló csikós stb. Aranyt is az alföld vonzza. Még akkor is, midőn már fényes palotában élhet, valami folyton megújuló vágy kelet felé viszi, oda a szülőföldre, a szalontai otthonba,  hol mindenkit ismer, s mindenki ismerőse, hol független nyugalmat, öld lomb árnyán csendes fészket talál. És ha Petőfinek kedves madara a gólya,mely a bogárhátú kunyhó nádtetején kelepelget, Tompa szintoly szeretettel fordul az Alföld madárvilágához, a fecskéhez, fülemiléhez, a pacsirtához, a gólyához, melytől derült napjaiban, a kétségbeesés maró fájdalmai között megküldi lemondó üzenetét.
    Az anyaföld szeretete már magában foglalja a természet szeretetét. Tompában a természet vonzalma a legerősebb és legbensőbb. „A természet az én szerelmem” – mondja egy helyt maga. Ő a természetet benső barátjává avatja, szenvedéseinek, fájdalmának bizalmas tolmácsává teszi. Kedélyvilágának, hangulatának leginkább megfelelő a borongó, sötét ősz, s ha lelkében még megcsillan olykor egy-egy sugár, az is csak a hervatag őszre emlékeztet, melynek másodvirágaival űzi pajzán játékát a csalóka fény.
    A természet képeibe mélyedés szüli egyszersmind szimbolizmusát, a jelképes iránti előszeretetét, mely a gondokat, érzéseket a virágok, élettelen tárgyak képeibe öltözteti. Más a Petőfi természet szeretete. „A természet vad virágja vagyok én” – vallja önmagáról. Ő a természetet inkább merész képei, szertelenül csapongó képelmének megvilágosítására, külső megérzékítésére használja. Szépségiért a enne megtestesülő fenségért, a természeti titokzatosért hevül. Arany a természet ölén az enyhülést, a hallgatag, csendes öregség vigasztalóját keresi, mely életet és elmúlást, reményt és lemondást, az élet tarka összevisszaságát juttatja eszünkbe. A természet szeretetével csak a mély vallásosság áll egyensúlyban Tompánál és Aranynál. Amaz a „lant és biblia, e két jó barát, karjain boldogan ringatta el magát”. Az isten akaratában való megnyugvás, a sors csapásainak keresztyéni türelemmel elviselése s a hit remény és szeretet megóvnak a kétségbeeséstől. Ilyennek rajzolja legszeretettebb alakját, Toldit, ilyen maga is az életben. – Petőfit a vallás bensőbb ihlet már nem járja át. Szenvedélyes, végletes természete a sors csapásai közt jót-rosszat közönyös egykedvűséggel visel el, a megpróbáltatások idején is, midőn a hullámok feje felett már-már összecsapnak, inkább dacos, ki mint a játékos, utolsó tételét teszi kockára.

*

    A közös vonások körén kívül költészetük az egyéni természet és hajlamok jellegét viseli magán. Tompa korántsem oly szabású epikus, mint Arany, kinek mély megfigyelése, boncoló szelleme egyszersmind azzal a nyugodtsággal jár karöltve, ami epikai tárgyalásra első alapkellék. Tompa is a nemzeti mondákból, néphagyományokból veszi tárgyait, de inkább részeiben, mint a kompozíció szerves összefűzésében ad művészit. Ilyenek népregéi, mondái és víg elbeszélései. Arany éppen a szerkesztésnek nagy mestere; még ott is, hol a hagyomány gyér szálai vezetik, alkotó keze, művészi feltalálása kitölti a hézagokat, megtalálja az összekötő fonalat. (Toldi-trilógia. – Buda halála.)
    Petőfi kiválóan lírikus temperamentuma ellentétben áll az epikus nyugalmával és tárgyilagosságával. És e nemű alkotásaiban (János vitéz. A helység kalapácsa. Széchy Mária. Apostol.) nem is a szerkezet kerekdedsége, nem az alakok hű, következetes és plasztikus rajza, hanem a népies hang és naivság sikerül neki.
    Lírájuk is inkább eltérést mutat s alig érintkezést. Tompa érzékeny, melankóliára hajló. Az ilyen természetek könnyen feléreznek, a behatásokat hosszan megőrzik s át- meg átolvasztják reflexióik műhelyében. Innen, Tompa lírai költeményei a csendes elmerengésnek és elmélkedésnek gyöngéd, szenvedély nélküli, sokszor szerény hangján szólalnak meg és mintegy elégikus fájdalomba olvadnak,m ég az elevenebb  lüktetésű népdalaiban is (Alant megyen. – Kidőlt az erőd fája. – Bujdosom a kerek földön stb.), ellentétben a szenvedélyes Petőfivel, kinek változatos érzése és képzelmének szárnyalása a jelen eleven benyomásaiból táplálkozik, vagy ellentétben Arany megillető komolyságával s a lírában is inkább az epikusra valló tárgyilagossággal.
    Az irodalomtörténet az írói egyéniségek méltatásában más-más szempontból indulhat ki. Abszolút mértéket azonban aligha szabad alkalmaznia, mely esetben közel juthat ahhoz, hogy igazságtalan legyen Mindenesetre keresnie, vizsgálnia kell azt, hogy az író minő viszonyba van előzőivel, mint testesül meg benne saját kora s minő a kapcsolat közte s utódai között. Nép-nemzeti költészetünk megalapítóinak megítélésében ily nézőpontokból kell kiindulnunk abból a szempontból, amit Eötvös Petőfire alkalmazott. A költő nagyságának, kiválóságának ismerve nem az elsősorban és kizárólag, hogy miként tud általános egyetemes eszmékre, a világköltők magaslatára emelkedni, hanem igenis az, hogy mennyiben eredeti és nemzeti költő. Shakespeare, Walter Scott, Byron, Molière, Goethe, Schiller a világirodalom nagyságai és mégis nagyságuknak alapja főképpen csak az, hogy elsősorban is angolok, franciák és németek, Tompa egyike azon költőinknek úgy előzőleg, mint utóbb legkevesebbet merített másból, legtöbbet, vagy talán mindent önmagából. Mindig arra törekedett – mondja önvallomásában – hogy a magyar szív és lélek teremtő erején kívül más érzés és szellemi erő irányt, ösztönt és tárgyat neki ne adjon. Ez a vallomás és ennek megnyilatkozása adja a kulcsot költői értékének megítéléséhez. Tompa kizáróan magyar költő s mit a nép-nemzeti elem kifejezője, fellépése egyszersmind első képviselője annak az iránynak, mely teljes diadalra emelkedett egy félszázad alatt. Nem széles körű tanulmány, művészeti ízlés képezte ki költészetét, de műösztöne és eredeti hajlamai. Ez a körülmény fejti meg aztán azt is másfelől, hogy benne az epikus sohasem emelkedett nagyobb koncepciójú alkotásokra, mint az iskola csúcspontján álló Arany,kiben a tehetség nagy tanulmánnyal, a zsenialitás nagy művészettel párosult.
    A szellem, érzés és gondolkozás minden formáiban egyenlő és egyenletes tehetségek nincsenek; az egyetemes zsenik elmélete tarthatatlan. Shakespeare vígjátékai mellett mégiscsak a legnagyobb tragédia-író, Molière minden fáradozása dacára is nem mint tragédia, hanem mint a világ legkiválóbb komikus írója lett halhatatlanná; Zrínyi idilljei mellett mesteri alkotásával, a Zrinyiász-szal, Csokonai lírájával, Kisfaludy Károly vígjátékaival emelkedett legnagyobb költőink sorába.
    Tompa nevét csupán epikumai mellett az idő egykor talán homályba boríthatna, de lírai allegóriái, melyek egy nemzet érzését fejeik ki, számot tarthatnak az örökkévalóságra. Petőfit másnemű alkotásai dacára, mint a legnagyobb lírikust fogja ismerni az irodalom, mint akinek dalaiban a magyar nép szívvilága, költészetének eredeti vonásai legtermészetesebben és mégis oly művészileg nyilatkoznak. Aranyunknak nagyságát pedig eposzai és  balladái teszik, azok az örök példányok, melyek halhatatlanok az alakítás művészeténél, a nemzeti elemeknél, tősgyökeres típusoknál, nyelvünk bájainál és művészi zenéjénél fogva.

Major Károly dr.

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 46-49. szám, 1896. nov., dec.

Schober Béla (1867–1946): Ködképek – Emlékezés Petőfi halálának évfordulóján, júl. 31-én

    Debrecentől Pestig. Könnyű kimondani. De milyen testet-lelket törő út gyalog, télvíz idejében, üres zsebbel, üres hassal egyedül. Még ennél is gyötrőbb volt annak a sápadt arcú, vézna gyermek-ifjúnak, aki alig épült fel súlyos betegségéből s kurta köpönyegét – az is úgy lerítt már róla – nyakába kerítve: éjnek idején nekiindult a mindenségnek. Agyában eszmék forrtak, szívét érzelmek lelkesítették, de a zsebében nem volt semmi.
    Rút locs-pocs idő járta. Olyan végtelenül siralmas alaknak tűnt fel ebben az isten-ítéletidőben az a szegény vándor, aki gyalog bandukolt a kátyús országúton, a feneketlen sártengerben. A süvöltő, kaján szél arcába szórta a jeges esőt az utasnak; kopottas, ócska köpönyegét meg egyre ráncigálta jobbra is, balra is, hogy attól a csekély melegtől is megfossza, amit a hasadozott ruhadarab féltékenyen tartogatott.
    Farkasordító hideg volt. Az eső meg esett, esett szakadatlanul folyvást kövérebb, fagyosabb cseppekben. „Az utas arcára fagytak a könnyek,melyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott.”
    Talán Magyarországot siratta az ég bőséges könnyűjével, hogy legnagyobb költőjének is ilyen a sorsa!? Vagy Magyarország legnagyobb költőjét siratta az ég, hogy ilyen sors jutott neki osztályrészül.
    Mert abban a kopottas gyermekifjúban Magyarország legkiválóbb költője küszködött a zimankós viharral, hogy Pestre érjen azzal a kötet verssel, amelyet a zsebében rejtegetett s amelytől a lét vagy nemlét kérdésének megoldása függött.

Élet vagy halál!
Ezrét tört előre oly lankadatlanul.

    Tavaszi nap volt. De a nap nem olyan fényesen tűzte sugarait a földre, mint más tavaszi napokon. Sötét, terhes fellegek sötétkékbe vonták az ég azúrját; egy bárányfelhő sem tarkította a komor színt. A rongyos, füstös felhők kavarogva üldözték egymást. Egyszer aztán megeredt az ég könnyűje.
    Ez ez nem akadályozta meg azt az ezrekre meg ezrekre rúgó tömeget, amely Pest utcáin hullámzott, hogy ne méregesse virágos kedvvel az utcákat, hogy ne csatangoljon fel s alá.
    Mintha csak egy követ fújna a vén föld Galileivel, kezdi igazolni a porhanyóvá vált tudós vértanú állítását: Eppur si mouve.
    Megindult a földdel az ország szíve is: Pest.
    A tavasz összezúzta a tél fagyos bilincseit, szabadságdalt zúgva hömpölyögnek a szabad hullámok. Az emberek mohón szítták a buja, délszaki tavasz ibolyaillatát: valami bizsergető vágy ébredt fel bennük a szabadság előtt.
    Ezért hullámzott azon a tavaszi napon az a tenger sokaság.
    Nem soká kellett vezetőre várakozniok.
    Néhány lelkes, népszerű ifjú kelt a menet élére s rendezett olyan ünnepet, amely méltó marad a nagy naphoz. Magyarország szabadságának hajnalhasadása volt az.
    Megálltak egy nagy téren. És odalépett a dobogóra egy szőke ifjú, a magyar nemzet legnagyobb regényírója; majd egy karcsú barna ifjú, a legnagyobb nemzeti költő. Kard verte az oldalát, tűzkéve lángolt a szeme párjában, lelkesedés sugárzott a homlokáról. Ünnepies, mennydörgő hangon kezdett rá egy szózatra. Oly hangon, melyet megrezegtetett a szabadság megszületésének láza. Oly szózatra, mely lángra gyújt és őrületbe hoz.
    A hallgató közönség tomboló közönséggé lőn. Minden arcon, minden szemben rettenetes volt a láng: átszármazott az ifjú arcáról, az ifjú szeméből ezrekére, ezrekébe. A gondolatok szárnyai szerte csattogtak. És amikor az ifjú elvégezte a dalt, a szózatot, az imát: egy kiáltás, egy mennydörgés volt az ezrek hangja. Őrjöngve követelték: még egyszer! Még egyszer!
    Háromszor ismételte meg a költő a Talpra magyart, a közönség vele énekelte a rögtönzött dallamon crescendo:

A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

    S testet öltött az ige, az eszme. Azaz egy nap szült lelkesedést, bátorságot, áldozatkészséget, testvér- és hazaszeretetet, szabadságot, egyenlőséget és testvériséget. Ezen a történelmi nevezetességű nagy napon az a kopott utas, a legnagyobb magyar költő volt a hős ifjúság vezére. Csupán egy ilyen nap vezérsége s díjazva van az élet.

*

    Az aléltságából felocsúdott nemzeti szellem elementáris erővel tört mindarra, ami csak legtávolabbról is veszélyeztette a feltétlen, aranyszabadságot.
    Önzetlen lelkesedés korszaka volt, mikor a hazaszeretet Vesta-tüze hatalmas lobbot vetett s magával sodort mindent.
    A szabadságapostol varázsszava és a költő dala riasztotta talpra a magyart. Aggastyánok rozsdamarta fegyvere ismét felvillant, gyermekifjak kardot öveztek, szerzetesek elhagyták békés kolostorukat, leányok nemzeti zászlókat hímeztek, asszonyok fülbevalóikat, kösöntyűiket hordták halomra azért az eszméért, amelynek ez a szent neve: haza!

Csatázott a magyar.
Ki maradt volna otthon?

Ebben a forrongó káoszban érezte magát elemében a költő. Buzdult és buzdított. Lángolt és gyújtott. Bántotta az Egy gondolat…
    Ő egy maga többet használt a magyar nemzet ügyének, mint összes költőtársai együtt.
    Győztek volna-e a csüggedő, már-már lemondó spártaiak a szabadság-lelkesítette messeneieken, ha Tyrtaens nem önt lelket beléjök.
    Hány párja akadhatott annak a jelenetnek, amely Vajkon játszódott le!
    Vajk 2-3 óra járásra fekszik Nagy-Szebentől. Mikor Bem apó ezen a tájékon tartózkodott, egy alkalommal kémszemlére küldte Jobbány tüzérkapitányt vagy tizenkét emberrel: vizsgálják meg, nem közelít-e ellenség s merre van jó vert út?
    Az a tizenkét ember egy szálig tősgyökeres magyar legény volt. Petőfinek, Bem szárnysegéde volt, kedves támadt: velük tartott. Rebus bene gestis betértek egy derék magyar gazda vendégszerető házához, aki jóléte aszúborral vendégelte meg őket. A legények váltig unszolták Petőfit:
- Halljunk egy harci dalt hevenyében! Petőfi merőn szegezte tekintetét egy pontra, néhány pillanatig, aztán kirúgta maga alól a széket, felkapta a poharát s kezdett szavalni: „Mi ne győznénk!? Hiszen Bem a vezérünk.”
    A legények megtapsolták. Másnap az egész tábor ajkára vette a dalt s lelkesedett rajta.
    És jött a halál, de a legszebb alakban: a hősi halál. Elnémult édes ajka, el örökre. Ki lelket adónk volt gyászos napokon, kinek varázsszava költi fel.

*

    Hadd nyugodjék békén. Háborgó szelleme még holta után is eljár hozzánk, a magyar hazába.
    Íme, minő ritka tünemény ez az ember! (Ha szabad-e így neveznem?) Élete boldogtalan is: hisz annyit szenvedett! Boldog is: hisz annyinak világított! Halála boldogtalan; sírját nem jelöli fejfa: boldog; a hazának áldozta fel szerelmét, életét, halála olyan volt, aminőnek álmodta. A szabadságért folyt ki az ifjúi vér szívéből. Holttestén átfutó paripák száguldtak a kivívott diadalra. Együtt esett el, együtt hantolták el bajtársaival jeltelen sírba Erdély bércei közt. Ha minden hős nevét babérlevélre írjuk s nem koszorú: erdő lesz a neve; akkor a költőfejedelem babérleveléből nő a legmagasabb fa abban az erdőben.
    Mikor jön más hasonló!

*

    Arról a nagy emberről vonultak el ismét lelkem előtt ködfátyolképek, mint annyi, annyi éjen, sok önfeledt pillanatban. Ködfátyolképek szenvedése korszakából, dicsősége tetőpontjáról és a megdicsőüléséről annak, ki a hajnalhasadás pacsirtája és szabadságharc oroszlánja volt.

„Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,
Gyakran érzem lobogni szellemét.

Szobámba leng az a nyilt ablakon,
Meg-megsimitja forró homlokom.

Hallom suhogni könnyü lépteit
És önfeledve ajkam szól: te itt?…”
(Arany)

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 31. szám, 1896. aug. 2.

A „Marseillaise” és a „Talpra magyar”

 

                                                          

  

    Két régi dal, mely mindig, örökkön örökké új marad, eleven megtestesítői gyanánt azon végleges igazságú elvnek, hogy megsemmisülhet az anyag, de az eszme halhatatlanul virágzik. Hol vannak a hellenek és hol a scythák? Hová tűntek a beláthatatlan messze korok nagy reménységű népei, melyek elbizakodott dölyfükben készek voltak színt, az eget megostromolni? Eltűntek ők, de fönnmaradtak a költői művei. Ajkára és szívébe vette a nép, apa hagyta fiára. Elmondták dalszóban a suttogó szellőnek, a csevegő pataknak. Ami pedig a lélekben gyökerezik, az nem illan el a semmiségbe, az kitör romlandó burkából és halhatatlan lesz!
    Tapasztalati tény, hogy nagy korok méhe termékeny. Midőn a levegő is mintegy teli óriási eszmékkel, midőn az idő alkotó eseményeket hord magában, akkor támadnak rendre a nagy emberek, akárcsak Jáson sárkányfogaiból a fegyveres vitézek. Akkor jönnek létre azon intézménynek, melyekre félő bámulattal tekint a  későbbi kor törpe gyermeke. Ilyen időkben indul lendületnek a költészet s származnak fölülmúlhatatlan remekei.
    „Marseillaise” és „Talpra magyar!” E két fogalom tűzbe hoz, ha csak egy csöpp lelkesedés él, egy szikra idealizmus világít a szívben. Említésükre nem csap-e meg bennünket a szabadság bűvös fuvallata, mely akkoriban viharként tombolt, de manapságig szerény, szellővé lanyhult? Mennyi öröm, mennyi dicsőség, mennyi gyász fűződik e két névhez!
    Két nemzet szabadságdalai, két nemzeté, melyek különböző viszonyok  között tömörültek össze, melyek különböző ideálokat hajszoltak, különböző műveltségben éltek. Két korszak termékei,mely korszakokat félszázad választ el egymástól, melyek közt oly sok a hasonlóság, de oly sok az ellentét is.
    A szabadság fölújhodása szülte mindkettőt. Mindazon körülmények, melyet produkálták, mind keletkezésük,m ind terjedésük a rendkívüliség magvát rejti magában.
    Midőn hosszú idők folytában erőszakkal fojtanak el eszméket, melyeket a kor vaskövetkezetességgel haladó iránya hoz magával, midőn mesterségesen gátat vetnek a nép szellemi fejlődése elébe, midőn lassanként garmadába gyülemlik a sok robbanóanyag: éppen a világ folyásának logikai csalhatatlanságához képest kell jönnie időpontnak, melyben az fölrian és irtózatos erővel dönt porba minden intézményt, melyeket azelőtt szentesítettek és tolja fel a magáéit azok helyébe. Förgeteg módjára pusztít, de e pusztítások háttérbe szorulnak, ha fontolásra vesszük, azon sok áldásos, üdvös oldalt, melyekkel működésük jár.
    Ily dúló viharként lépet föl a francia forradalom, az egész világtörténet legnagyszerűbb mozzanata. Bámulatos események kapcsolódtak itt láncolatba? „Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak.” a korlátlan egyeduralom, a reakció fojtó légköre helyébe szédítő gyorsasággal szökkentek a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség dicsői elvei. Magasztos életbeléptetések és vérpatakok omlása: ily szertelen ellentétek találkoznak az időkben.
    A francia forradalom kábító zajában zendül meg a „Marseillaise”.
    Ki volt szerzője e fenséges dalnak? Sok ideig nem tudták. Beérték azon költő hittel, hogy a forradalom szelleme szólalt meg benne, egyenesen abból pattant ki, mint Minerva Jupiter fejéből. Midőn a forradalom már orgiáit tombolta, midőn lezajlott a június 20-ai féktelenség, melyet Carlyle gúnyosan a „fekete nadrág processió”-jának nevez, a marseillaise-i nemzetőrség vonult be Párisba Tagjai valamennyien a termésezt egyszerű, szilaj fiai kiket a fővárosiak érdeklődéssel szemléltek. Egyenletesen haladva, dobszóra lépkedtek és vadul, ihlettelt lelkesedéssel énekelték ezt a nótát:

Fel honfiak, polgárok talpra!
Itt a dicsőség reggele!
Ellenünk zsarnokink uralma
Véres lobogót emele!
Nem halljátok, mikép orditnak
Ott tulnan a bősz katonák,
Hogy törnek a határon át,
Megölni nőink- s lányainkat!
Fegyverre honfiak!
Szoros harczrendbe össze!
Előre! A barázdát
Rút ellenvér fürössze!

    A sokaság megilletődve és lángra gyúlva hallgatta. Mert e szövegből s még inkább a dallamból kiharsog a hazafias elkeseredés riadalma, a harc zsivaja, ágyúk dörgése, kardok csengése. S minthogy a marseilleiek hangoztatták először, elkeresztelték „Marseillaise”-nek.
    Ez ember azt szeretné hinni, hogy egy, a világrend ellen bosszulóan föllépett titán zajgó kebléből áradt ki. Pedig megalkotásának dicsősége csak egy egyszerű mérnökkari tiszt nevéhez fűződik. Rouget de Lisle ez a név. Ábrándokat szövögető, költői lelkű ifjú volt, ki szívvel-lélekkel merült a forradalom csudálatába. 1792 telén  járogatott Strassburgban a polgármester lakába, vonzva annak vendégszeretete és bájos leányainak kedvessége által
    Egy zord, fagyos nap a polgármester meghítta asztalához. Éhínség uralkodott akkoriban országszerte, tehát vajmi fogyatékos volt a lakoma. Fűszerezték hát hazafias beszélgetésekkel. Belemélyedve annak hevébe, egyszerre csak fölkiált a derék házigazda:
- Egy pókhálós üveg borom unatkozik még egymaga a pincében! Eredj leányom, hozd föl iziben, hogy Lisle uram ihletre buzduljon!
    Megtörténik és a fiatal katona mihamar megadja a tüzes rajnainak az utolsó kenetet. Azután távozik. Kisded hónapos szobájában már a tüzelő is fogytán van. De a honfiúi fölindulás feledteti vele a metsző hideget. Lázasan jár föl és alá, szívében költemény szakadozott sorai gerjednek életre, fülében lelkesedett hímnusz zengzetei motoszkálnak… Rohan a zongorához s szent őrülettel esik a billentyűknek… Ajka ritmikus verssorokat rebeg, ujjai átabotában futamokat csalnak ki… Kimerülten veti magát ágyába és ájulásszerű szendergésbe süllyed.
    Reggelre virradva költemény és dallam  oly összeforrottan domborodik ki előtte, mint test és lélek. Nyomban papírra veti, elviszi polgármesterékhez és egybegyűlt ismerősei előtt elénekli a szerzeményt. Leírhatatlan a tetszés, az emberek ámultan állanak ott, végezetül könnybeúszó szemekkel borulnak egymás nyakába, mintha egy családdá tömörítette volna őket a vészeknek ezen indulója.
    És a „Talpra magyar?”
    Mint még nem látott események jelző  harsonája, hallatszott föl vihar közepette. Midőn elhatoltak hozzánk a júliusi zendüléstől fölvert hullámgyűrűk, midőn a reakció már tűrhetetlenül dühöngött és a fölbújtott nemzetiségek fenték ellenünk a kést: a pohár csordultig telt s ki is csordult – március tizenötödikén. „Magyar történet múzsája, vésőd sokáig nyogodott; vedd föl azt s örök tábládra vésd föl ezt a nagy napot! Nagyapáink és apáink, míg egy század elhaladt, nem tevének annyit, mint mi huszonnégy óra alatt!” – énekli szinte ily igazsággal a magyar Rouget de Lisle, - Petőfi Sándor.
    Március 15-ke volt a mi Marseillaise-ünk születésnapja. Nálunk nem tajtékzott eszeveszett dühvel a mindent ölő, dúló, felforgató szabadság lángja, de igenis komolyan, mindenre kihatva és szentül lobogott a hazaszeretet a keblekben.
    Petőfi – saját kifejezésmódja szerint – úgy megérezte a forradalmat, „mint a kutya a földrengést”. Kossuth bécsi útja, Metternich bukása prófétai sejtelemmel, előre érzéssel töltötték el. Megbeszéli társaival, a márciusi ifjakkal a  holnapi nap teendőit. Ő maga hazaindul és éjjel megkölti a „Talpra magyar”-t. Mily módon?  Nem jutott oly részletességgel napfényre, mint a francia költemény eredete: a költő elrejtette vajúdását a nyilvánosság elől. De az tény, hogy fölmagasztosult ihlettségből fakadt; azon egy törlés, mely eredeti kéziratában mindössze található, tanúsítja, hogy úgy áradt ki Petőfi szívéből, mint a tisztán csordogáló forrás vize.
    Másnap „szakadt az eső, midőn az utcára léptünk – beszéli el Petőfi –, s az egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan,m int a görögtűz, a víz nem olthatja el.” E nagy nap kezdetét azon jelenet mutatja, midőn a költő az egyetem udvarán érces hangon elszavalja, hogy:

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most, vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés: válasszatok!

    A lelkesedés elemi erővel tört ki. De ez még jóformán csak előhang volt. Mert az ifjak, katonásan sorakozva megindultak Landerer nyomdája felé s mágnes gyanánt vonta magukkal a népet, ezrekre rúgó tömeg képében állapodtak meg a helyiség előtt. S most adták meg a haláldöfést a rideg cenzúrának. Belül zakatoltak a „Talpra magyar”-t nyomó gépek s e monoton hangvegyület most a sajtószabadság dicsőítő himnusza volt! Künn pedig Petőfi újból eldörögte költeményét s midőn a refrént elhangoztatta, a rengeteg sokaság csudás egyértelműséggel, titkos sugallattól sarkallva, utána zúgta:

A magyarok Istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

        Így születtek a „Marseillaise” és a „Talpra magyar”, a leggyújtóbb két szabadságdal, mit csak a nemzetek irodalma fölmutathat. Kis terjedelmű költemények s mégis hathatósabban visszatükröztetik koruk hangulatát, mint bármely más, hosszúra nyúló munka.
    A „Marseillaise” olyan, mint egy tűzhányóból kibontakozó lávaoszlop. A költ egyénisége tökéletesen elhalványodik benne, olybá tűnvén föl, hogy egyenesen a forradalom szelleme nyilvánította ki azt és szerzője, Rouget de Lisle merőben eszköz, szócső volt a célra. A forradalom hullámai tajtékozva torlódtak egymásra, s így a „Marseillaise” mint a mindenkit egyaránt elfogó, közös, nagy érzés tolmácsa jelenik meg.
    Ellenben a „Talpra magyar”-ból határozottan kibeszél azon egyéniség, mely teremtette. A szabadságharcnak buzdító, ösztönző, kényszerítő praeludiuma ez.
    Azon érzelmek, melyek sugallták a két darabot, szerfölött eltérnek egymástól. A „Marseillaise” a francia forradalom oly gyermeke, mely rávall szülőjére, azé a forradalomé, mely a legtündöklőbb erények mellett a legfeketébb bűnök melegágya volt. Hazafias lelkesedés, önzetlen felvilágosodás dühös vérszomjjal, felforgató viszketegséggel,  kapzsi nyerészkedéssel barátkozott. A „Marseillaise”-t harsogtatva rohantak a hiányosan fölszerelt újoncok a tapasztalt ellenség szilárd soraira és győztek, de ugyancsak e dal hangjainál gördült le az ártatlan XIV. Lajos feje is. A „Marseillaise”-hez a feddhetetlen honfiúi tűz lángja vegyül össze a bosszúállás kegyetlen áhításával. „A dicsőség és vétek, a győzelem és halál átfonódni látszanak versszakain”, mondja Lamartine.
    A „Talpra magyar” ezzel ellentétben a legszeplőtlenebb patritotizmus szüleménye. Csak oly nemzet köréből szólalhatott ez föl, mely jogos önvédelmi harcot kezd a galád önkény ellen. Bosszúról, ellenség letiprásáról szó sincs benne, csupán csak a bilincsek lerázását, a nemzeti becsületet és dicsőséget hangsúlyozza.
    A „Marseillaise” pusztán a dicsőség megragadásából indul ki: az ügy jogossága és méltányossága másodrendű kérdés előtte; a „Talpra magyar” igazságunk tudatában a lét vagy nem lét kérdésével áll a magyarság elé. Amaz az elkeseredéstől vakon, csak nagy-későre tér át arra, hogy

A szent haza s nemes barátság
Legyenek lelkünk vágyai,

de még a szabadságot is, mint „bosszuló karjaink vezérét” aposztrofálja. Mennyire más húrt penget a „Talpra magyar!” Nem feledkezik meg  sultus lyricusai dacára azon kapocsról sem, mely a népet ezen földhöz köti s a történeti  múltra, a mi büszkeségünkre való hivatkozással lelkesít:

Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak,

Majd meg:

A magyar nép ismét szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez.

Minderről a „Marseillaise” mélységesen hallgat, amennyiben a francia nemzet múltja éppenséggel nem ad támaszpontot a forradalom jelenségeinek igazolására.
    Míg a „Talpra magyar” fölkelési ösztöne egyedül a szabadság nemes, lelkes vágyából származik, addig a Marseillaise-nál azt látjuk, hogy a dac sugalmazza az ellenállást. Az emésztő, kielégítésre sóvárgó gyűlölet érzete, a megtorlás áhítása ott rezg minden sorában, ebből magyarázható meg, hogy fordulópont úgyszólván nincs is az egész költeményben. Könyörtelen makacssággal zúg egyre a fenekedő, agyarkodó refrén; „Fegyverre honfiak! Szoros harcrendben össze! Előre! A barázdát rút ellenvér fürössze!” Az egész azon sötét lelkesedéssel végződik, mellyel kezdődött, híjával mindennemű kiengesztelődésnek:

Gaz ellenink leomlanak!
Akkor fogunk megszünni csak
E bősz dalt zengni mindszünetlen!

A „Talpra magyar” végén leszáll a fellengő ódai szárnyalás és a költő magasztos nyugalommal tekint a jövőbe:

Hol sirjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.

    Olyan benyomást tesz ez ránk, mint egy megható istentisztelet a csatatéren, zordon tusa után.
    A „Marseillaise” tényegéből következik, hogy ideálja ama jelenet, midőn a vesztőhelyeken a szabadság ellenségeinek vére gőzölög, vagy az eylani temető, hol nyolcvanezer elesett vitéz fekszik, hazafi meg elnyomó vegyest. A „Talpra magyar” háttere nem ily gyászos, komor köd helyett verőfény mosolyog és a jövendő a hatalmas, békés, független Magyarországra enged kilátást.
    A „Marseillaise”-t féktelen rajongása, lángoló gyűlölete, elragadó lelkesedése s főleg azon sajátsága, hogy ment mindennemű nemzeti jellegtől, tették hallhatatlanná, s arra alkalmatossá, hogy ajkukra vegyék a legkülönbözőbb népek és a legvisszásabb törekvések. Az igazi köztársaság dala, mely romlást dörög minden ellen, ami köz hatalmán legcsekélyebb mértékben csorbát ejthet. Zengedezni fogják a szabadsághősök az egész földtekén, amint elnyomóik ellen zúdulnak, de a túlzók, a végletekre törők is az „Allons enfants de la patrie”-val kísérik szélsőségbe ütköző vállalataikat.
    A „Talpra magyar” kizárólagosan bennünket érdekel. Nem oly általános érvényű, mint társa, de  éppen azért, hogy specialiter magyar, lesz előttünk százszorosan becses. Eszmei és erkölcsi tisztasága által pedig fölébe emelkedik a Marseillaise-nek. A „Talpra magyar” a nemzeti önérzet, a szabadságvágy elévülhetetlen kifejezője.

*

… Elenyészik az anyag, fönnmarad az Igen, az Eszme!
    A „Talpra magyar” és „Marseillaise” elnyerték a halhatatlanságot, de porladnak azon emberek, kik szellemi erejük teljében költötték őket.
    Ki tudja, hogy Petőfi lelke ajkán nem az „Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” elrebegésével röppent-e ki, midőn oly titokszerűen elragadta a halál?
    Ez a vég megdicsőülés volt.
    Rouget de Lisle-nek azonban igazán tragikus sors jutott osztályrészül. Mily ádáz szatírája a végzetnek! Neki, a francia Tyrteusznak, az „Allons enfants” megteremtőjének menekülnie kellett a rémuralom elől!
    Igen, menekülnie azon vád következtében, hogy a királypártiakkal cimborál. Az égbeérő Alpesek hófödte gerincein át bujdosott Itáliában, csupán egy jámbor pór kíséretében. Egy hegytetőn elfáradva állapodik meg s révedező szemmel tekint át hazájára… S íme, a szellő dalhangokat hoz feléje… a száműzőt, figyel s összerázkódik. Talán éppen az a rémítő sor tévedt fülébe:

Reszkessetek honárulók ti!

Végigsimítja izzó homlokát és igyekszünk rendbe szedni kuszált gondolatait… Tán fölcsillant előtte a hajdani hírnév, dicsőség elmosódó képe… Azután félig öntudatlanul ezt kérdezte a kísérőjétől:
- Jó földi, hogy is híjják ezt az éneket?
- Marseillaise-nak – viszonzá a pór.

Krausz Aladár

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 29., 30. szám, 1896. júl. 19., 26.

Kun Béla (1886-1938): Petőfi fiúi szeretete

Petőfi szülei

    A korlátlan szabadság s a forrongó szerelem dalnokának szívét nemes fényben tünteti föl az az odaadó, mély szeretet, hálás ragaszkodás, melyet szülei iránt érzett. Petőfi nemcsak hű hazafi, szabadsághős volt, hanem hű fiú is. A lant, melyet a szabadságdalnok tüzes hévvel, határt nem ismerő lelkesültséggel penget, mindannyiszor szelíd, szívet-lelket megindító rezgésbe jön, valahányszor a fiúi szív nyilatkozik. A költő oltárt emelt a költészetben szüleinek, megörökíti emlékezetüket, ihletett lélekkel tanít bennünket, mint kell szeretnünk anyát és apát. Tanuljunk tőle fiúi szeretetet!
    Petőfi ifjúságának verőfényes tavaszát nem sokáig élvezhette, a nélkülözést, a nyomort korán meg kellett ismernie. A színészet csábítgatásainak ellenállani nem tudó ifjút az anyagi csapásoktól is keserített apa is kitagadta. Mélyen bántá ez a dacos fiút. Feledni látszék atyját egészen. De nem így anyját. Színészi és katonai pályája szenvedései közben vissza-visszatér képzeleti a szülői lakhoz, de a szülői lakkal csak anyjának képe újul föl lelkében. Nyomorában csak anyjáról emlékezik:

Mint ölelt át reszkető karával
Mint marasztott esdeklő szavával,
Oh ha akkor látok a világba,
Nem marasztott volna tán hijába.

    Tudja, hogy mennyire szereti őt anyja, eltitkolja tehát inkább nyomorát is, csakhogy jó anyját ne szomorítsa. Ínséggel, nyomorral küzd s mégis gyöngéd előrelátással ezt izeni anyjának:

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse.
Óh ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szive szegénynek.

    Lassanként azonban a szülei háztól való hosszú távollét s tetteinek igazságosabb megítélése megtörik makacsságát, szánja-bánja atyjával szemben elkövetett tiszteletlenséget. Lelkében most már fel-felújul úgy anyjának, mint atyjának képe, ellenállhatatlan vágy vonzza haza; de hazatértében lelke előtt ismét csak anyjának képe lebeg, egész úton csak anyjáról s arról gondolkodik,m int köszöntse, mint szólítsa őt. Gyermeki szívében repeső szeretettel előre elképzel, elgondol minden üdvözlő szót s mégis, midőn anyját meglátja, az anya iránt érzett végtelen szeretet, a viszontlátás túláradó boldogsága lezárja ajkait.

A kis szobába toppanék,
Repült felém anyám…
S én csüggtem ajkán szótlanul,
Mint a gyümölcs a fán.

    Atyja is jó szívvel fogadá hazatérő fiát, mi nagyon meglágyítá Petőfi szívét. Költészetében most már helyest foglal atyja is, csakhogy míg anyjához feltétlen tisztelettel, mintegy szent rajongással közeledik: addig atyjáról eleinte humorral, igaz, hogy nemes humorral beszél. Mosolyog atyja túlságos egyszerűségén, ki

Nem tartja nagyra
Hogy költő fia van,
Előtte minden ilyes
Dolog haszontalan.

    Bezzeg kérdezősködik tőle a jó anya, csak győzzön rá felelni. Minden kérdéses a tükör

A honnan láthatám
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám.

    Az elemi csapások s a mások rosszakarata folytán elszegényült szülők hazatért fiukat nem láthatták el valami bőven, csak ahogy szegény módjuktól telhetett. Ez azonban éppen nem tette elégületlenné Petőfit. Hozzá volt ő szokva nagyobb nyomorúságokhoz is, aztán meg nem azért ment ő haza, hogy testi kényelmet érezzen, hanem hogy szülei jóságát, szeretetét élvezhesse. Anyjának gyöngéd gondoskodása pótolt a hű fiúnak mindent, amiben hajdan, gyermekéveiben, az akkor még gazdag szülei háznál részesülhetett. Nem nagyon bánja, ha anyja csak barna kenyeret tehet elébe, nem búsul s szegénységen, ha csendes otthonában családi öröm, megelégedés boldogítja életét.

Miért aggódol,lelkem jó anyám,
hogy kenyeretek barna, e miatt?
Hisz meglehet, ha nincs idehaza,
Talán fehérebb kenyérrel él fiad.
De semmi az, csak add elő anyám,
Bármilyen barna is az a kenyér,
itthon sokkal jobb izü én nekem
A fekete, mint máshol a fehér.

    Petőfi egészen beletalálja magát a falusi életbe; a szűk kis házikó, a családi kör teljes boldogságot s megnyugvást tud nyújtani máskor oly nyughatatlan lelkének. Figyelme mindenre kiterjed a ház körül, anyja kis házi gazdaságát el-elszemléli. Minden gyönyörködteti a hű fiút, ami az anyának is kedves. Örömmel, boldog kedvteléssel nézegeti a szobában ide s tova szaladgáló tyúkanyót; feléled a múlt gazdagsága lelkében, de ezzel szemben a jelen szegénységének látása mégsem fakasztja zúgolódásra. Megnyugtatja lelkét a tudat, hogy anyja a kicsiben is jól gazdálkodik, szereti, dédelgeti hasznos állatait.
    Majd visszapillant múltjára, ifjúsága átküzdött napjaira. Most, midőn szeretet övezi körül úgy atyja, mint anyja részéről: eszébe jutnak a folytonos vándorlásban jó szüleitől távol töltött napjai. Anyjáról úgy emlékezik meg, mint aki rossz gyermekére is mindig könnyhullatások közt gondolt, atyjáról pedig, mint szigorú, kemény szívű atyjáról. Annál jobban esik most szívének az atyai szeretet élvezése, annál édesebb volt a viszontlátás öröme, mikor az atya rég nem látott gyermekének

Olyat örült, hogy a szive is fájt bele.
Sohasem volt szivvel ily teli kebele.

    A tisztelet, a szeretet az atya iránt mind jobban-jobban erősödik Petőfi szívében, elannyira, hogy később költeményeiben teljesen mellőzi a humort, melyet pedig atyjáról szóló korábbi költeményeiben mindig megszólaltatott. Az anya iránt mindig tanúsított gyöngédséggel, határtalan szeretettel fordul most már atyjához, a „jó öreg kocsmároshoz is2, ki szegénységében is tárt karokkal fogadja és szeretetével halmozza el gyermekét. Apa és fiú el-elbeszélget a régi jó időkről, mikor még az apának:

Háza, kertje, főldje, pénze, mindene volt,
Alig tudta számát ökrének, lovának.
Pénzét a hitetlen emberek csalása,
Házát a Dunának habjai vitték el.
Igy szegényült el a jó öreg kocsmáros,
Áldja meg az isten mind a két kezével.

    Megható nyilvánulása ez a fiúi szeretetnek, s az együttszenvedés nemes érzelmének. Szívéből-lelkéből sajnálja a költő a jó öreg kocsmárost, a fiú a szeret édesapát, kinek nincs éjjele, nincs nappala, nincs vasárnapja élete alkonyán. Hiába fiának minden biztatása, vigasztalása, az őszülő apa csak a sírtól várja már az enyhületet. A fiú nemes szíve elérzékenyedik, az atya sorsa keserves könnyeket facsar szemeiből:

Elszomorodva borulok nyakába,
Megfürösztöm arczát szemeim könyével,
-    -    -    -    -    -    -    -    -
Áldja meg az isten mind a két kezével.

    Nem tesz már különbséget Petőfi atyja és anyja között. Atyjának sok szenvedése, szünet nélkül való küzdése a megélhetésért nagy hatással vannak a tiszta szívű fiúra. A bajban, a nyomorúságban ismeri meg Petőfi atyjának törhetetlen kitartását, nemes jellemét, igazszívűségét. Mindez a tiszteletet fokozza, annak látása pedig, mint tesz a jó apa és férj éjet-napot eggyé, csakhogy családját, gyermekinek anyját fönntarthassa: lángoló szeretetet ébreszt a fiú szívében.
    Szülei iránt érzett végtelen szeretetét igyekszik a jó bátyja ráruházni öccsére is. Megtanítja öccsét, mint kell a szülőket tisztelni, szeretni, imádni. Öccsét tanítja, de azért saját szívének szeretetvilágát tárja elénk:

Mért nem szeret engem úgy istenem,
hogy volna mód sorsán enyhitenem,
Agg napjait a fáradástul én
Mily édes örömest fölmenteném.
Ez fáj nekem csak, nyugodt éltemet,
Most egyedül ez keseriti meg.

    Még megindultabb hangon nyilatkozik anyjáról:

S anyánkat, ezt az édes jó anyát
Óh Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk, azt el nem mondhatom,
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom.
De megmutatná a nagy veszteség,
Ha elszólítná tőlünk őt az ég.

    Jól tudja Petőfi, mélyen érzi, hogy anya és fiú sorsa szorosan össze van kötve a kölcsönös szeretet által, sőt a fiú bánata az anyának fájdalom, a fiú öröme az anyának boldogság.
    A szüleitől való távollétet mindig nehezen tudja elviselni Petőfi. Lelke mindig vissza-visszavágyik kis falujába, a szeretett család körébe. Ha valami nagy ünnepnap jön el, melyet egyes-egyedül kénytelen tölteni, még jobban fölélednek emlékezetében gyermekkorának boldog, szép napjai, mikor még a fölvirradó, szent karácsony ünnepét a kis család, apa, anya s a két gyermek együtt üdvözölte.
    Kimondhatatlanul fáj lelkének, hogy szülei jóságának, erényességének hálátlanság s ínség lőn a jutalma. S méghozzá:

Vész jött a fára, mely azt szétszaggatta,
Egy ág keletre, a másik nyugatra
S éjszakára a törzs, az öreg szülők.
Lelkem szülőim, édes, jó testvérem,
Ha én azt a kort ujolag megérem,
Hol mind a négyünk egy asztalhoz ül.

    Szüleinek viszontlátása lenne a legnagyobb boldogság, a legszebb karácsonyi öröm Petőfire. Oly nagy boldogságnak képzeli ezt, hogy még gondolni is alig mer rá. Meggyökerezik lelkében a sejtelem, hogy a gyermeki szív e legédesebb örömét sohasem fogja elérni. Keservesen mondja: „Isten veled, te szép családi élet!”
    De a szegénység, szülei küszködésének látása nem tereli mindig ily komor gondolatok felé Petőfi lelkét. A múlt jólétére való, fájó visszaemlékezés s a jelen nyomorúságának érezése a remény utolsó szikráit nem tudják teljesen kioltani a szüleit hőn szerető fiú szívéből. A jobb jövő reménye fel-feléled Petőfi szívében s a bánkódó fiúi szívet derültebb hangulatra ragadja.

Hejh édes szüleimék
gazdagodjam meg csak,
Akkor tudom istenem
Nem panaszolkodnak!

    Sohasem gazdagodott meg, szüleinek öreg napjait nem tudta teljesen megmenteni a gondtól, de azért erejéhez képest mindig segítette szüleit. A „János vitézéért” kapott tiszteletdíjat, 100 frtot mind odaadta nekik; „máskor pedig inkább eladta összes költeményeinek kiadási jogát, csak hogy az így kapott 500 frttal megmentse elaggott szüleit a végnyomortól, az uzsorás kegyetlen kezeitől. Szívének szeretetét tettekkel bizonyítá s mutatá ki igazán. Magának is sokszor kellett szükséggel küzdenie, ha pedig pénzt szerzett, mihamar túladott rajta; de mikor szülei segítségéről volt só, a legutolsó fillérig takarékos volt.
    Öregek voltak már a szülők, mikor kigyúlt a szabadságharc dicső tüze, megszólalt a harcra hívó harsona, eljött a Petőfitől oly rég s oly lelkesültséggel áhított, döntő pillanat.
    A költő atyja lelkesültségében beállt honvédnek, zászlótartónak; szent volt előtte is a haza. Megtudá ezt a fiú. Ha eddig tisztelte, szerette atyját becsületességéért, kitartó munkálkodásáért, most büszke önérzettel imádta honszerelméért.

Édes apám én voltam te néked
Ekkoráig a te büszkeséged,
Fordult a sor, megfordult végképen,
te vagy mostan az én büszkeségem.

    Petőfi rajongott hazájáért, lelkesült a szabadságharcért s íme, boldogsága most meg kétszerezve, a hazaszeretet a fiúi szeretettel gyönyörű harmóniában egyesülve.
    A vén zászlótartónak elmondja minden hősiségét magasztalja honfiúi erényét, cserkoszorút, halhatatlanságot ígér neki s mindezzel egyúttal atyja homlokát koszorúzza, éspedig igazsággal, megérdemelten.
    Ekkor élte Petőfi életének legszebb óráit.
    Ekkor volt benne a legboldogabb a hazafi, a fiú s a férj. Boldogságát még tetézte fiának születése. Mint repesett az unoka születésére az öreg szülők szíve is! Fájdalom, csak rövid ideig. Egyik sem láthatta a mosolygó, kedves babát, pedig, mint Petőfi fájdalmasan írja fiának életrajzában, szegény, jó anyjának utolsó szava is az volt: „Hát én már nem láthatom az én kedves kis unokámat?”
    A jó öreg szülők halála mélyen megrendítette Petőfit. Atyjának a „jó öreg kocsmárosnak”, a „vén zászlótartónak” még temetésére sem érkezhetett el, anyjának, a legjobb anyának pedig csak jéghideg arcát csókolhatá, áztathatá sűrű könnyeivel.
    Szívben-lélekben megtörten temeté el anyját a jó férj s a jó apa mellé, kinek csak koporsója szélt látható.

Sem atyám, sem anyám
Nincs többé, nem is lesz,
Kiket szorithatnék
Dobogó keblemhez.
A kiknek csókolnám még lábok nyomát is,
Mert engemet szivök vérén neveltek fel,
Mert körül öveztek, mint a földet a nap
Lángoló sugári, szent szeretetökkel.

    Érzé a költő fiúi szíve, hogy az apa mellé azt temeti most el, ki csak gyermeke boldogságának látásakor érzé magát igazán boldognak, ki gyermekéért élő-haló szüle, ki a legeslegjobb anya, az anyai szeretet megtestesülése, eszményképe volt.
    Lehet-e csodálnunk, hogy szülei halálát átoknak mondja, mely az árva fiú életére borul, hogy elhunytok miatt a kétségbeeséssel küzd s azt kívánja, hogy könnyei forró patakja hasson el a szülők jéghideg, elhűlt arcáig, bizonyítva lelke „égő fájdalmát”!
    S nem a fiúi gyöngédségnek, kegyeletnek legforróbb megnyilatkozása-e midőn elnyomja előretörő könnyárját, hogy a jó szülők síri nyugalmát meg ne háborítsa fiuk keserve!
    Nagy nehezen tud megválni a drága hanttól, fiúi szíve nemes fájdalommal zokogja:

Isten veletek hát!
Csak egyszer még egyszer,
Ölelkezzem össze
Sirkeresztetekkel,
Olyan a két ága, mint két ölelő kar,
Mintha apám s anyám nyujtaná ki karját,
Tán felemelkedtek halotti ágyokból,
Fiokat még egyszer ölelni akarják.

    Ugyanezzel a meleg szeretettel emlékezik meg Petőfi szüleiről fiának életrajzában is. A viszontszeretet, melyet a jó öregek fiuk és unokájuk iránt utolsó óráikban is tanúsítottak, még nagyobbá teszi fájdalmát, még szentebbé teszi előtte szülei emlékét.
    Apai tanácsa is, melyet gyermekének drága örökségül ad, élénken megvilágítja fiúi szeretetének mélységét és nemességét még a síron túl is. „Óh fiam, ha felnősz, légy tisztelettel és szeretettel e két szent öreg emléke iránt, kik engemet oly végtelenül szerettek s kik tégedet is, ha meg nem halnak vala, oly végtelenül szerettek volna, mint szerethet anyád és apád!”

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 26. szám, 1896. jún. 28.

Petőfi Sándor: Cipruslombok...

 

Bánffyhunyad - Érsekújvári Gyarmathy Zsigmond és Terebesi Hory Etelka sírja

   

Sötét borúra nevető derű jön, gyászos árny után ragyogó verőfény. Most romboló vihar dúl, az ég ruhája bús fellegcsoport… pár röpke pillanat… és csak a játszi szivárvány beszél az elmúlt zivatarról, a foszlányokra szakadó felhőn keresztültör a napvilág… vad szél süvöltött el s ím langyos szellő csókdossa arcunk. A bús lerontja az öröm érzete.
    Nyíló tavasz él már a költő szívében, benne virít minden virága az ifjú kikeletnek, rája mosolyg a remény zöldleveles fája, neki szór fényt az aláomló napsugár. A múltat fekete fátyol takarja; nincsenek emlékében már a nehéz, kínos-keserves évek, mikor az ifjú a boldogságból számkiűzve, kitagadva bújdosta, csavarogta végig a hazát a Kemenes aljától a bihari hegyekig; járt tétova-éhezve, rongyosan, a sors ellen felzúdult kebellel… feledve a horvát város, hol a messze szeretetlen idegenbe a létért való harcban ellankadt, kimerült gyermekkatonát betegágyba sújtja a nyavalya láza, hogy rémes csatát víjjon felette az élet a halállal; feledve a debreceni tél ínséges nyomora, dermesztő fagya, feledve minden… A költő már nem beszél szenvedéseit.
    Szívéből nem szabad fel már a kín, nem tör elő a kétségbeesés sötét vádja, égő panasza, mely nem ujjong csüggedten, de hangosan kiált

„A költő és a sors harag
Egy anyaméhből született!”

    A sem sem sajog már; orvosló ír behegeszté, éves balzsam meggyógyítá; nem lobog fel már ijesztő lángja a fájdalomnak, hanem takarja már a bánatot. A szív csak a jelennek tud örülni. Annak élvezi titkos boldogságát s ábrándból, álmakból szövi, építi a jövő káprázatos légvárait.
    Hisz végre való mezébe öltözik a repeső óhaj, a szomjú vágy a szép, csendes házi élet után. Az epedő sóvárgás nem hal el már balga sóhajokban, hiú reményekben… Közel már a cél,  küszöbén áll a mennyországnak. Csak egy lépés volt már odáig… És akkor?…
    A zöldellő oázot elperzselé a Számum szele, sivatag lett az üdeszép mezőből.
    A mosolygó völgyi síkra leomlott a dörgedelmes lavina s eltemette annak minden életét.
    Elfagyott a virága a fának, lehullott terebélyes lombja, ága elkorhadt, elpusztult… ijesztő enyészetről beszél körüle a zörgő avar.
    A boldog álmok szertetépve. A légvárak fekete romban. A jövő? Azt a sír szája nyelte el. A költő feltámadni látta régi ellenét, az üldöző, letörő erejű Sors-ot. Nála erősebb hatalom avatkozott bele lelke terveibe. A halál.
    A látóhatáron szívremegtető, lélekdöbbentő fellegek tolulnak fel. Titokzatos némaság áll… szentséges ünnepélyes csend. Az ideál ravatalon fekszik. Most felhangzik, felzokog a szív keserve. A költő énekel, múzsája a halál, szava temetési ének.
    A lant húrja beszélni kezd, éneket mond, minőt Petrarca ajka dalolt, mikor  a Laura nevével felverte a vanclusei magányt s kiáltotta a kín könnyével:

„Laurám meghalt, szívem vivé magával.”

    Lelkünkig szól a dal, lelkünkig nyilall a sajtó fájdalom. Mintha újra Leopardi siratná halvány Nerináját, a brit költő panasza kelne szárnyra Thyrza sírja felet, a „Holló” költője beszélne fekete madarával Lenoráról, Joung zokogna téli éjszakákon…
    A lélek a halottak országába vándorol, ott lebeg egy most hányt sírhalom felett. A felsíró szél zúgását a sír fölött álló ciprus rengő lombja nyögi vissza. A sírkereszten e név sötétlik: Etelke.

*

    Pár nap előtt borongó sejtelemmel, nyomott kedéllyel írja a leánykának a költő:

„Ha e sötét betűk…
Lennének a balsors, mely tán téged ér,
Elvetném tollamat, nem irnék, bárha lenne
Minden vonásomért egy-egy ország a bér.”

    Azóta elbúcsúzott az öreg esztendőtől, köszönté az újat, mely boldogságának szülője lesz. És most búcsút kell mondania annak is. Megtörve a fájdalomtól, reszkető ajakkal zokogja a fájó igéket:

„Isten hozzád édes,
Isten hozzád kedves
Galambocskám!”

    Igaz, való érzés hatja át az egyszerű szavakat, melyek egyszerre elénkbe állítják a gyászos képet: a letört virágot s a fölötte kesergő gyászolót. Az ősz ruhájába öltözteti a dalnok szíve érzelmeit: a szomorú természet az ő bánata, annak haldoklása hervadó élete. De a halálra nem örök éj következik, a sírból is van feltámadás, télre megint tavasz derül, az ő kebléből is felbuzog a remény szózata:

„Lesz még virág a rózsafán,
Egymást még mi is látjuk tán!”

    Másutt is megjelen még dalaiban a csendes bú szelíd sugára, mely egy emlékezet édes képeit világítja meg őszi napnak ragyogásaként. Méla melankólia, enyhe bánat, ami lelkéből beszél. A bút, mely csordultig tölti, szívén féltékenyen őrzi,m int egystlen kincsét, ideálja egysetlen örökét. Bánatot mért reá az csak s ő a kínt mégis édes keserűséggel hordozza keblében. Nem igyekszik menekülni tőle, futni a világba el a néma sírhalomtól. Büszkén hirdeti fájdalmát, kikiáltja embernek, mindennek, mije volt neki Etelke:

„Elmondom, mit eddig
Rejtve tartogattam,
Mint gyöngyét a tenger
Legmélyebb habokban.”

    Úgy beszél, úgy énekel, mint Byron, ki azt akarja, édes társként, néma árnyként kísérje végig az életen Thyrzának képe.
    Petőfi azt mondja fájdalmáról:

„E kincset el nem tékozolnám
A föld minden gyönyöreért sem.”

    A brit szellemóriás ihletett ajkáról pedig e szavak kelnek:

„A pohárt…
Nem feledésből üritem.
Ha feledés búmtól, mely üldöz,
Igérné, hogy megszabadit,
Inkább a kehelyt vágnám földhöz,
Mint adjam szívem bánatit”

    Etelka szende képe sokszor feltűnik szeme előtt s ilyenkor szereti érzelmeit jeleneteken rajzolni, megdrámaisítani, eljátszatni. A tájfestő költ, a széles alföld, a rajta kanyargó Tiszának, a romba dűlő pusztai csárdának rajzolója játszatja színeit. Bús reflexiók támadnak benne, melyek most sóvárgó reményét, majd kétségbeesett csalódását mutatják. Most a méla gyermek áll elébe, mikor egy-két gyorsan illanó tekintettel váltnak titkos epedő beszédet, azután a koporsóban látja, hogy fekszik halványa, kiterítve holtan.

„Kedves hervadt rózsaszála
Tizenöt tavasznak.”

    Ő ráleheli első csókját a szőke fürtök kedves gyermekére; úgy kérdezi halkan, szívszakadva: fogsz-e vigasztalni nyájas feleletben? Bús harangszó mellett kikíséri aztán utolsó útjára, a puszta temetőbe… A templomban még megáll a gyászmenet, ott van az oltár előtt ő is, Etelke is, de ami a lányka halvány arcát borítja, az nem menyasszonyi fátyol, hanem halotti szemfedő, ami rá vár, nem ölelő kar, vőlegényi csók, hideg, magába záró, fekete föld, undok férgek lehelete...
    A hant lezuhant a koporsóra. Mindent látott a költ, de lelke nem akar hinni a valónak s kétkedve kérdezi -

„Minden nem álom-e?”

    Szerteszét tekint, keresi mindenfelé, keresi hiába… akkor feleszmél, felocsúdik csalfa álmából, szeméből kiszökell a könny és sír-sír keservesen.
    Agyán bús gondolatok cikáznak keresztül, eszébe jut, mi mindent vesztett: napvilága halt ki benne, szárnya kettétörött, vére forrósága jéggé fagyott. Kesergve beszélt, mily sivár lett élte, mily sötét van körülötte; lelke elpusztult ház, melyből kilopta magát a remény, kiégett, lehullt a csillag, amelyet kergetett ő az éjszakába tévelyeg. Panaszos kínnal mondja, hogy olyan, mint a hajós, kit a tenger koldussá tett, kincsét elrabolta az a domború sírhalom. Úgy lézeng, mint az ősz virága, melynek fakó a színe, hervadt a szirma, eltűnt az illata,melyre nem száll harmat, nem süt napsugár.
    Régi kedve elmúlt, a pajkos víg fiú elment elveszett s most ráborult a lelkében dúló fájdalom. És abba belefoglalja az erdőt, mezőt,m éla búval öleli körül a természetet. Azt hiszi, hogy az vele búsul, vele érzi a csapást; a nap azért küld le égő sugarat, hogy Etelke ne fázzék ott a sír alatt, fölötte a temető szele is langy fuvalommá enyhül s csókjával érinti a fűszálakat…
    De később, hogy eldobja magától, eltagadja lelkétől a szelíd bánatot, hogy őrjöngő kín lesz szíve lakója, már nem tudja letörleni arcáról a búszántott redőket a derült egű tavasz sem. Mit bánja ő, ha kéket mutat a távol erdő, ha zöld levél van a fán, ha csillaga van a harmatkönny éjnek…

„Az a kis domb
Rá...nézve kél átláthatlan magasra
S elrejt előle… földet és eget.”

    Mindjobban belemerül új érzelmibe. A vad fájdalom eszi rabjává, mely üldöző rémként követi nyomon. Szívének pokla már a sírgödör. Lantján azok a hangok viharzanak, melyek a Byron megrázó kétségbeesésének, szenvedélyes lázának, sötét borongásának sajátjai. Átkot mond a sorsra, szilaj dühvel vádolja a gondviselést, vakmerészen kiáltja az égre követelését: hogy adja már a vigasztalást, vagy megőrülést! Érzelmi egész más forrásnak,mint egyébkor, költészete idegen színű. Beteges hagymáz vesz rajta erőt, lelkében rontó kétely lakik. Hite elveszett széttört reményével, nem bízik már Istenben, égben, másvilágban. S föllázadt szíve nem tud csillapulni, nem tud kibékülni a Mindenható végezésével. Eltűnt bizodalma nem tud visszatérni. Nem úgy énekel, mint Tompa, ki mikor földig sújtva, kimondhatatlan kínnal tördeli is jajait halott gyermeke ravatala, beteg neje kórágya felett, mikor felháborult elmével veti-hányja az élet és halál örök kérdéseit, töpreng, meghasonlik önnönmagával… jóbi megadással rogy térdre a percnyi megtévedés után:

„Uram legyen te szent akaratod!”

    Az a borús világnézet uralkodik költeményeiben, mi később a „Felhők” pesszimisztikus reflexióiban, az őrült sivárkacagásában támadt fel újra s fest Rembrandt-fekete képeket.
    Dicsszomja is eloltva már, nem kell neki hírnév, gyűlölettel néz a borostyánra.

„Hiszen tövét a meggyilkolt boldogság
Kiontott vére és könnyűi mossák!”

    Ez érzelme is a Byronénak visszhangja.

„A redős homloknak a koszorú, mit ér,
… Hervadó virágon ragyogó ősi dér.”

    Csakhogy nála még sötétebb kedélyből, roncsoltabb szívből fakadnak a szavak. Nyugalma elveszett, emésztő búját mi sem enyhíti szíve sebes, mint a lemondás bánatos költőjéé, Daykáé, kinél a szív

„Ön nyugtának gyilkolója lett.”

    Ha pedig nem bántják, nem űzik kétségbeesés felé lelkének vad tépelődései, szomorú önfeledtségbe esik. Nem tudja él-e, nem-e? Barátaitól elbúcsúzkodik, örül, ha nem látja őket. Egy hű barátja van, a temető, abba jár kiönteni síró keserveit. Oda vonul el a világ zajától, oda rejtezik el az emberektől.
    Járja a temető-kereszteket, mint a bánatos pálos barát. Lerogy a sírra, beszédet kezd a halottal:

„Én vagyok itt emésztő gyönyöröm,
Én sírhalmodnak hű zarándoka.”

    Beszéli neki álmait, megkérdi „életének elásott kincsé”-től, minő a síri éjszaka, a koporsói álom? Zokogva ígéri, hogy nem fogja háborgatni jajjal és panasszal; halkan lép majd, csókot tesz a fejfára, síró szemének szakadó könnyével elolvasztja körül a hideg havat, tavasszal, virágfüzért tesz le a halomra, aztán elmegy lassan csendesen. Ha eljő az éj, a földre árny borul s szívét, mint éhező vad, megrohanja a fájdalom, a puszta országba vándorol el a ciprus lombok alá, a temető árnyak közé. Mint a szelíd hamvai lelkész, ő is bujdokolja a néma hantokat. Neki is mit annak,

„Járván a temetőn tanutlan éjeken,
Egy kisded sir felett törnek meg térdei…”

    Mikor aztán halvány arcára rásüt a sárga holdsugár s éjfél felé hallgatja a felsívó szélvész zúgását, mikor omló könnyei és bús sóhajai között gondol vissza a múltra s a hitvány való sivár ellentétével megdöbbenti lelkét, mint édes kép, tűnik előbe akkor az elmúlás, a halál. A gondolat kedves lelkének, gyógyító balzsamcsepp, mely hűsít, enyhít, az eszme. Hisz akkor elhal keblében a kavargó, vészes fájdalom, csendesen lesz s ott fog feküdni boldogan, pihenve, mellette az édes kedvesnek…
    Barátaitól is csak azt kívánja, hogy Etelkéje mellé temessék. Nyugodjanak együtt! Suttogó hangon minden éjfelen mondják ott el egymásnak szelíd álmaikat s induljanak egyszerre majd,

„Ha ébresztő szava
Zeng a feltámadásnak.”

    A költő, ki sötét perceiben mesének mondta a hitvallás tanait, szemfényvesztésnek, huncutságnak  a hirdetett ítéletnapot, most édes bizalommal gondolt megint a túlvilági egyesülésre, ki elébb már istent is tagadni mert, most erős reménnyel hiszi keze hatalmát. És mégis valami érzelgős erőszakolt hangulat lep meg itt-ott. Fájdalma nem ment a szentimentalizmustól. A puszták egyszerű fiát, kinek költészete eddig a megtestesült egyszerűség, gyermeteg báj, szertelen csapongó képzelete s túlhajtott érzelmei a dagály hiú csillogásába, útvesztőjébe terelik. Ha igaz is a keserv, melynek lángja szívében lobog, túlságos gyászt erőltet magára. Még a mosolyt is kárhoztatja ajkán, tréfás vidám beszéd között is, mi lelkét tépi, keblébe zajg sötét búja az. Igen, mosolyg.

„Felhős ég is mutat derüt.
Csakhogy midőn a nap kisüt,
A felhő keble megreped.”

    Ez is idegen szín, byroni reminiszcencia. Az angol költő szintén vétket lát még a csendes vidámságban, itt bocsánatot esd a sír éjében fekvőtől a hideg mosolyért, mely elvonul arcán, hiszen

„Az is olyan, mint rogyott
Tornyon repkénylevél.”

    Már nemcsak a kegyetlen feledéstől ijed el, utasítja el szívétől azt,hanem lelke békéjéről a szelíd megnyugvásról, csendes emlékezésről se akar tudni. Szívén a be nem hegedt sebbel óhajt a halálba menni, a temetőbe költözni. A kis sírhalomhoz is azért bolyong el beteg lelkének édes reményével, hogy szíve ott majd megszakad, a várt halált előhozza kebléből előtörő bánata. S mikor élve kell elvonszolnia onnan fáradt testét, lelkét, lelke haragjával kiáltja:

„Mert csalnak mindig, mindig a remények!”

    Kín neki ez az örök nyomorúság s szabadulni mégsem tud nehéz jármától, nem tudja megölni semmi szenvedés és maró fájdalom. Féregként dúl, rág az belsejében, hogy átokká tegye csak, keservbe fullassza egész életét.
    Pedig ő nem akar élni a rá roskadó kereszttel, nem akar lemondást tanulni fájó éveken keresztül. S ha kétségbeesése nem is ragadja a lejtős útra, a szédítő, fekete örvény felé, mely szélén kiáltja a borongó-szavú szonett-költő.

„Szakítnom kell nyomorú éveimmel!…

    De e bús lelkű Kölcsey epedő szava beszél az ő szívéből is:

„Mért, hogy szívem nem reped meg
Vérözönnel keblemen!?”

    De olykor halálvágya, sírba vágyódása mesteri hangokat csal lantjából. Ez az érzelem volt a szülője egyik legszebb népdalunknak, a „Toronyban delet harangoznak” kezdetűnek.
    A népi érzés, mely „Ciprus lombjaiban” csak ritkán buzog fel, de akkor megragadó erővel, eredeti zamattal, e dalát párjává teszi a virág hullását sirató másiknak, mely megkezdi a fájdalom költészetének ciklusát. Ami húr itt megrezdül, az csakugyan a szíve mélyéből fakasztja a szavakat. Legszebb, sajátos vonása a költeménynek az az egyszerűen nyilatkozó őszinte bú, mely a délibábos alföld árvalányhajas szomorgó legényére emlékeztet – mely oly önkéntelen igazsággal s mégis művészi ecsettel, élethű képben van festve a futó sóhajban:

„Hejh, ha olyan közel volna sirom,
Mint a milyen rövid az árnyékom…
Élet, élet, áldástalan élet,
Számadásod velem mikor végzed?
Mikor mondod, menj Isten hirével,
Porladozzál porló szeretőddel”…

    Valami lágy-bús mélaság érinti szívünket, ami a rég elhangzott dajkadalt hozza emlékünkbe, vagy a csalogány bánatos nótáját hallatja újra.
    Hanem ilyen szelídebb érzés csak néha veri fel sötét világának döbbentő képek közül. Szívére önsúlyként nehezedik az elviselhetetlen kín, lelkén ott lebeg az életuntság árnya. Kedélyét beteggé, szenvelgővé tette a gyász. A szeretet nála ikertestvére a gyűlöletnek, a fájdalom a kitörő haragnak. Feketének lát maga körül mindent, gyalázatosnak, csúfnak az egész világot. Undort ébreszt benne a tekintet a törpe nemzedékre, a satnya korra. Alacsonyra süllyedve sárban fetrengve hever az. S ő énekli a juvenalisi dalt:

„Megvetésem és utálatomnak
Hitvány tárgya, ember a neved!”

    Lelkét utolérte a világfájdalom ragálya, s pesszimizmus kísérteti borongása. Az a láz uralkodott akkor a légben. Északi hűvös szél hozta. A ködös Albionban sírva kacagó húrjait megpengette lantjának a nagy Byron, féktelen szilajul neki támadt a világnak, Istennek, hitnek, megrázkódtató, őrjítő hangon elénekelte bús szerelmeit… és gyújtó sorai futótűzként megjárták az egész Európát a sarmata sivatagoktól a recanatii vadon magányáig. Még a tengeren túl is visszhangra talál a dal a zilált életű Poe Edgár költeményeiben… Franciaországban Musset tagad el magától hitet, reményt, szeretetet, az Appeninek hazájában búskomor szava hangzik fel Leopardinak, szkepticizmusa ijeszt Namarellinek, a németek költői közt Heine izgató fantasztikuma, Lenau sikongó sirály szomorú kiáltásához hasonló jajszava – a Néva partján Puskin tépelődő kételye beszél a szellemről, mely Manfréd átkaiban borong, a „Don Juan” vad hahotájában kiált, a „Kain” sejtelmes tagadásában ijeszt.
    A sötét szín irodalmunkban is mutatkozik már Petőfi előtt. Ányos éjente bús holdvilágnál panaszolja keserves boldogtalanságát, borongó éneket zeng a csekei remete, jobb világért eped édes-bús szava Bajzának. A pálos szerzetesnél a sötét hang a sötét kedélyből fakad, költészetének eredeti vonása az, míg a másik kettő szentimentalizmusát Schiller műveiből meríti. Petőfi „Cipruslombjai”-ban Byron fájdalmas, Schelley kétségei, Heine kísérteti költészete hagynak nyomot.
    Ott van a komor világfájdalom, a kiáltó elégedetlenség panasza s ott rémít az éjjeli világítás is. Most azt a hatást teszi ránk, mint egy sötét árnyú, virág- és daltalan rengeteg, majd pedig remegő érzést fakaszt keblünkben,m int a puszta látása, melyen végig cikáz a pillanatnyi tüzű villám lángja, felgyúl-elhamvad a bolygó lidérc csilláma, melynek kóbor útja a temető felél vezet…
    A költő egészen kivetkőzik lírai természetéből méla gyermekdedségéből. Valami démoni árny üldözi mindenfelé.
    Költeményében káprázatos álom, kísérteti kép, léleklátás borzaszt.
    Az elhagyott kedves a temetőbe megy elmondani álmát:

„Oh én nagyon borzasztót álmodám…
A földet a nap űzé, kergeté.”

    Látott megbomlott világot, szaladó csillagokat, földre hulló nagy üstököst. Az ép szívén találta s sebet fakasztott rajta, mélyet és nagyot.
    Csendes éjjel, ha tizenkettőt ütött az óra, látogatója akad, megjelen fehér köntösbe”, halott ruhába’ Etelke. Felkelt a sírból, hol sötét van és hideg s keresni indult elvesztett életét, jött megkérdeni a földön hátramaradt kedvesét suttogó szavakkal üveges szemekkel – Nincs-e nálad?
    Lázas álmok, csalfa káprázatok gyötrik, mint a beteges Lenaut. A fájó szenvedés mindkettőjükben visszás emlékezéseket, szenvelgő képeket ébreszt, melyek nem tudnák szíveiket meggyógyítani, hanem a fájdalom tébolyának, vagy a meghasonlás rémének tennék őket martalékává. Mert a bánat lelket ölni tud. A reménytelenség az őrültséggel határos, a nemzet elbukása, gyalázata kioltja a „Szózat” írójának szívéből a bízó hitet, hogy lelkére sötét ború nehezedik. Bajza szívét annyira tépi a múltnak képei, hogy végre is elméjét emléktörlő téboly szállja meg. A bús lemondás elégikus költője Vachott, az őrültek házában hal meg. De a temetők énekese megállt az örvény előtt. A német költő csak tovább bújdosta a rengeteget, a tavi kákást, holdfényben, esti homályban sírva tördelt jajjal, de Petőfi természetes lelke nem tudta magát sokáig átengedni a kétségbeesett gyásznak, szíve nem tudott üszökké égni a fájdalom lángjában. Futott az idő árja s a seb gyógyult, hegedni kezdett. A tomboló keservből mélabú maradt meg s az édes emlékezés, mi sokáig még sötét fátyolként kíséri nyomon, de aztán szelíd árnnyá enyhül.
    A háborgó tenger, mely belebömbölt a síró zivatarba, most szelíd hullámokat ringat s a napfény elsiklik rajta újra, csendesen…

„A fájdalom szélvésze
Kitombolt, elzugott, megszűnt, elenyésze.”

    Komor mélységéből, zrdon keservéből a tiszta magasztosságig emelkedik a költő. Ha Etelke jut eszébe, régi álomnak hisz azt,kit nem érdemelt meg földi szív. Mi szép is volt a halotti ágyon,

„Mint hajnalban, ha fényes hattyu száll…
Mint tiszta hó a téli rózsaszálon
Lengett felette a fehér halál.”

        
    Méla szeretettel övezi körül alakját s szíve melegének verőfényével őrzi a felejtés eltörlő kezétől. Emlékeinek él, mint az egyszerűségében nagy angol költő, Burns – Etelke is olyan szende ideális kép, mint a Burns Marija. Mindkettő elhalt élte reggelén csalódott, összezúzott szívvel hátra a két dalnokot. De a szent érzelem tovább élt a két nagy lélekben, szelíd bús emlékezésben. Az ábrándos dalban énekli.

„Nem érheti emléked hervadás,
… Szivemben élve hordom
Oh Mari! Áldott képedet -”

    Petőfi elmerengve gondol a múltra s lelkéből szakadó szavakkal ígéri

„Szivemen lesz képed, Etelkém halálig!”

    Napok múltak s évek gördültek a semmiségbe. 
    A költő szívében új láng gyulladott, de a holt leánykát nem feledte el azért;

„A hegytetőn még ül a téli hó
Midőn tövében már virág fesel.”

    Aztán láthatta, hogy törnek össze új reményei, hogy zúzta össze egy büszke csalfa szív. Keservében kikacagta a világot, embergyűlölő remete lett egy hosszú évre a százszoros fájdalommal érezte a múlt csapásait.
    A zajló tengeren hánykódó hajó végre beért a révbe, a fáradt, tüsketépte madár pelyhes fészekben talált pihenőt. Volt már a költőnek boldog családi köre és mégis kiment beszélni a temetői fűszálakkal, mik ott zöldellnek az első ideál sírján, melybe oda van temetve az első érzelem, mely csak holt remények szemfedője volt.
    Nem sokáig tette! Vihar száguldott végig a tájon megtépve örömet és boldogságot, villám cikázott el a szélvészes légben, rémes tűzvilág lángolta be a láthatárt. A költő nem lágy, epedő dalokat susog, de forradalmi dithyrambot, csatadalt kiált; dalai ott teremnek a véres csatasíkon, bömbölő ágyúik és riadó kürtök közt…
    Harc folyt… futó paripák száguldtak a kivívott diadalra, nem magyar mének, de kozák harci lovak. A küküllői völgyben hulla hulla fölött, orosz lándzsától találva vérében hever a dalnok.
    A sugárosztó, tűzben égő üstükös aláhullt az égről, véres farka ott rémített még a láthatáron, azután az is eltűnt, elveszett…
    A Tyrteus közös sírban hever az elesett hősökkel, sírjára nem jár mécset gyújtani, könnyet áldozni honfikegyelet, hazaszeretet, a sírról nem tud senki, semmi, csak az  Isten s az éjféli árnyak.
    Messze feküsznek egymástól a régi szeretők, délibábos róna, égbetörő bérc fekszik közöttök. A ciprus lombja nem beszélhet a parti szomorúfűzzel, egymásnak álmaikat nem mondhatják el a halott ifjú s a halott leány. S az utolsó nap még messze van?! Addig elpusztul a két sír, föld lesz a féregcsókolta tetemből. Csak a nevet nem irtja ki enyészet viharja, feledés szele a nemzet történetéből, melynek aranylapjára írta oda a költő- hős, csak a dal nem fog elhalni az utódok beszélő ajkain, csak a szerető lelkekből nem múlik el a hűn őrzött emlék. És tesznek őróla fényes tanúságot, hűséges vallomást mindvégig folyton.

„A bérczek rónák messze tájakig;
A hol ábrándok, búk: szerelmek,álmok,
Palotában, kunyhóban sziv lakik!
(Endrődy S.)

Forrás: Tanuló Lapja 3. évad, 1896. 14., 15.,16. szám, 1896. ápr. 5., 12., 19.