Erdélyi János (1814-1868): Születésem napján

 

Monda egykor a sors: april itt jön;

Kit tegyünk bolonddá majd a földön,

A ki járjon mind hián hiába,

És nevessünk rajta jót, nagyot,

Érje botlás mindenik nyomába,

Várjuk el, majd mire mégyen ott?

S im a sorsnak választottja lettem,

Mert én april elsején születtem.

 

Összejöttek szomszédok, barátok;

Születésem, mondák, istenátok.

Mert ki e nap folytán jő világra;

Változó lesz, mint a szél s idő,

S mint a szél, rá hajlik minden ágra,

Ugy hajól majd csélcsapságra ő.

És ha igy van, irgalom felettem!

Mert én april elsején születtem.

 

Iskolába menvén, nem tanulék,

Gondolám, rabélet és busúlék.

Elvesztettem könyvemet zsebemből,

És el mindent, a mi benne volt;

De még jobban elvesztém fejemből;

S ugy valék most, mint a megrabolt.

Gondatlanság lőn mindenha tettem,

Mert én april elsején születtem.

 

Egy pillantás, majd meg ujra másik,

Jobbra balra a kigyúladásig.

Mit tevék? láng fordult meg fejemben,

A kihez még hűnek lenni kell!

Szeretém mind, ki elfért szememben,

Végtelen tűz gerjedelmivel.

Lepke voltam, jobbat nem tehettem,

Mert én april elsején születtem.

 

Pap leendék, barna szép ruhában;

És Verbőczyt nyögtem attilában.

De mit ér a sok pör és a törvény,

Handa banda, tenger szó, beszéd!

Egyik oldal szirt, a másik örvény;

S kerülém e pálya szélveszét.

Pap-, prokátorbul poéta lettem,

Mert én april elsején születtem.

 

Verset irtam! menj, mondák, a verssel,

A magyarnak még előbb kenyér kell.

S most ha mennék a szántó-ekéhez,

Holnap immár csak vers kellene;

És ha fognék kucsmakészitéshez,

A fiu „fej nélkül termene.”

Ím örök vakutra tévelyedtem,

Mert én april elsején születtem.

 

Már hiába, én velem csak igy van;

A valóság énnekem valótlan.

Mert a lépést mindig elhibázom.

Egy van, a mit meg nem foghatok:

Nőtlen élek, a mikor virágzom,

S vénségemre házasulhatok!

Mind azért van, a mint észrevettem,

Mert hogy april elsején születtem.

 

Forrás: Regélő Pesti Divatlap – Szépirodalmi és művészeti lap. Első félévi folyam 20-dik szám. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél  1846. Tavaszutó 14-kén.

Vahot Imre (1820-1879): Eszmeszikrák – Liszt Ferencz lánglelke körül

 

A zenevilág ezen rendkívüli tüneménye, kivált zongorája mellett, nem is ollyan, mintha ember volna; - még külsején is bizonyos földön túli magasztosság ömlik el. Mintha terhére volna a test, ez a nyomoru porhüvely. Az egész ember csupa szellem, tetőtül talpig a müvészet legfényesebb glóriájával övezve.

Játéka sem ollyan, mint a többi zenemüvészeké. Rejlik ebben valami különös, megfoghatlan bűbájos erő, melly a hallgató lelkének is lángszárnyakat kölcsönöz, hogy ő vele együtt a gondolat és érzelem túlvilágának legmagasabb, legmélyebb, legtitkosabb helyeit korlát nélkül bekalandozza.

Rejlik az ő játékában valami különös varázshatalom, melly a képzeletet és idegeinket gyakran mód nélkül felizgatja, a lelket majd édes elandalodásba meríti, majd ismét fölveri csendes kéjálmaiból, s viharként rázza meg, míg a szív, érzelem húrjainak minden szálát széttépi, majd ismét csodálatosan összeilleszti, helyreállitja, - mintha egyszerre csak mennyből csöpögtetne reá enyhitő gyógybalzsamot.

Liszt játékával ugy van az eleven képzeletü ember, mintha ollykor az angyalok lágy-édes harmoniáját, ollykor pedig a pokol fúriái- és kinzott lelkeinek vad zenebonáját hallaná belőle kihangzani; - vagy mintha most egy tavaszilag mosolygó tündérkert csalogányainak szelid kéjdala, majd ismét a legdühöngőbb szélvész üvöltése, vagy sírok mélyéből kiható kisértetes jajgatás, vagy egy elnyomott nemzet fájdalmas tompa zúgása, csodálatos vegyülettel hatná meg sziveinket – egy ismeretlen távolból.

Liszt játékának alapja egy valódi uj chaosz, mellyből ő teremtőerejével a legszebb, legösszehangzóbb világokat varázsolja elő kimerithetlen változatosságban.

Annyira termékeny, s olly szabadon repülő genié ez, hogy szerzeményeit, változatait, phantasiáit majd mindig uj és uj alakban, s mind megannyiszor felülmulhatlan tökéllyel, s megható erővel adja elő.

A legremekebb rögtönzés neki nem nehéz dolog; mert benne a müvészeti ihletettség tetőpontját érte el.

Midőn Liszt a jelesebb zeneköltők művei fölött saját változatait játsza, ugy kell őt képzelni, mint a legélesebb elméjü utazót, ki, miután vándorlása közben némelly kitünőbb tárgy megragadá figyelmét, nem száraz ismertetést ír arról, hanem önállólag eszmélkedve, s igen érdekes előadással kiterjeszkedik a legmesszebb eső dolgokra is, a nélkül, hogy felvett tárgyától végképen eltérne, - s ki a legközönségesebb, legrégibb dolgokról is egészen ujakat, s olly meglepőket beszél, hogy szinte elámulunk rajta.

Azon szép tulajdonok, mik más virtuózokban csak egyenként, külön tünnek föl, Lisztben összesen véve mind feltalálhatók.

Liszt ugyan tekinti Beethoven, MJozart, Schubert, Bellini és több nagy müvész szép zenészeti gondolatait, s különösen a magyar melódiákat, mint gyönyörü, egészséges tündérgyermekeket, kik még szebbek, dicsőbbek lesznek az által, ha ő saját költői eszméinek virágaival koszorúzza fel fejöket, ha szárnyakkal ruházza föl vállaikat, s ijjakat ad kezeikbe, hogy, mint angyalok, vagy amorettek, seregestül száljanak szét, és a magosból sebző, meg enyhitő nyilakat repitsenek le sziveinkbe. 

És az a rendkivüli ügyesség! mintha az egész ember csupa kéz volna – száz meg száz mozgékony ujjal ellátva. Igen, ő magának a zenemüvészet istennőjének jobb keze! –

Liszt világölelő lángeszével minden nemzet zenéjét egyaránt megtudá érteni, s ezek szellemét tökéletesen felfogá; - s bár az ő müvészetében minden nemzet zenéje benfoglaltatik, de azért az általa kivívott koszorúkban – legszebb, legkedvesebb virág, legdrágább kincs rá nézve az egyszerü, de szivhez szóló magyar dal.

Igen, mert Liszt, mind a mellett is, hogy kényszeritő körülményeinél fogva, a külföldi nagyvilág fényes piaczán lépett be a dicsőség templomába, hű vonzalommal szereti hazáját, szülőföldét; a legbensőbb érzelemmel tudja zongoráján hazánk fájdalmait, örömeit viszhangoztatni.

Ugy van! ő ismeri, s az egész világ előtt megdicsőiti nemzetét.

Mi pedig büszkék vagyunk arra, hogy Liszt honosunk, testvérünk; s ő még büszkébb arra, hogy magyarnak született.

Oh az a Rákóczy-induló – Liszt Ferencztől előadva! Mintha remeklő hangszere túlvilági hangján igy szólaná hozzánk:

„Üdvözöllek nemzetem! Szeretlek imádott hazám! Mint örülök, hogy fölébredtél! – Indulj és haladj tovább is a szabadság pályáján kitüzött nagy czélod felé! - _Rajta, rajta! – Hass, mozogj, cselekedjél! – Küzdj, harczolj a jó ügyért mind halálig! Semmi akadály ne rettentsen el! Bizzál önerődben! – Soha ne csüggedj, ne hátrálj! – Előre, előre, oh hazám, ha kell, véremet, életemet is feláldozom éretted!” 

Forrás: Regélő Pesti Divatlap – Szépirodalmi és művészeti lap. Első félévi folyam 20-dik szám. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél  1846. Tavaszutó 14-kén.

Kolmár József: Az ősrege

 

Szép kék mennyezetü palotában lakik az ősidő, egy öreg óriás, kit ifjunak soha sem ismert a nap és hold, s nem emlékeznek rá a csillagok. Feje félvilág helyét foglalja el; szakála millió üstökös; szeme a naprendszert képezi; szeme pillái a sötét éjszaka; lehelete a terhes felhők serege, mellyek a csendes tenger habjában fürödnek; balkezében a mennyország légoszlopzatát tartja, jobbjával a napezreknek méri ki utjait. Palástja a kék messzeség bársonyszőnyege, mellyen számlálhatlan világok fénylenek. – Palotája a hetedik ég alatt végződik, s mindjárt a felhők zuzmarás honán túl épült, napsugarakból és csillagfényből; négy roppant csarnokon lehet bele jutni, mellyekhez a téjut vezet; kocsija a két Gönczölszekér; lovai a villámok és lidérczek tüzes kigyói. A csarnokokban négy óriás vár parancsra, kinek neve: Kelet, Nyugot, Éjszak és Dél… Midőn örök fövenye lefoly az időnek, ezen óriások egyesült erővel öntik azt vissza a végetlenség évserpenyőjébe. És eljőnek bájos égi hölgyek, kik a világok térein, rózsaszín táblára jegyzik föl a történeteket, kezökben teljes szivárványkarikával, s örökifjuság szende rózsájával arczaikon; - és elkezdenek túlvilági hangon szólani és regéket mondani az ősidőnek; - és regélnek keletről és nyúgotról igen szépeket; az ősidő pedig lehajtja fejét az ocezánok habvánkosaira, és a mesék kedves lágy hangjain elszenderül, mellyet midőn megtudnak az ég csillagai, elszöknek őrállomásaikról, hogy hallanák meséit az idő bájos gyermekeinek.

A hajnalcsillag is elméne, hogy hallgatná az idő leányának regéjét, mellyet keletről mond vala; és megsugá azt szép tiszta reggelen a fülmilének, a ligetek és erdők dalnokának, hogy foglalná szívható dalába, és zengené füleibe kelet fiainak.

„Túl a Kaukáz regényes hegysorain – csattogá a fülmile – Ázsiában, a Kaspitenger tündér habjai mellett élt hajdan egy szép hölgy, a hajnalcsillagnak és a keleti oczeánnak tündérleánya, kinek igen sok szép gyermekei valának. A figyermekek erősek voltak mint az oroszlán, magasak és egyenesek mint a sudár fenyő, - és deli külseüek, mint a pálmaerdők napköltekor. A leányok szendék voltak és kedvesek, mint a hónapos gerlicze; szépek mint az özönvízelőtti ibolya; és ollyan jók, mint az ég áldásszellemei.

Ezen jó anya kimondhatlan boldognak érezé magát szerető gyermekei körében; mert azok véröket is kionták édes anyjokért; de volt neki egy igen nagy bánata, melly, mikint a lávafolyam a völgy virágira, ugy nehezkedék anyai keblére. Az ellenség nyilzáporkint rohanta meg csendes birtokát, s gyermekei fölkelének mellette, s hadban vérzettek el igen sokan, ős hazájukért. Fájt ez a jó anyának; mert a sok vérengzés elvaditá a gyermekek szíveit, ugyanannyira, hogy utóbb vér után kezdenének sohajtani, miként a tigrisek a sivatag pusztákon, és elkezdének barangolni hegyeken, távol tartományokban; és a merre elvonultak, hervadt lábaik nyomán az élet, miként a számum lehelletétől a puszták zöld oázai. De dicséretökre legyen mondva a puszták vad fiainak, hogy keblökben a gyermeki szeretet szép tiszta lángját hiven megőrizék, s széles e világon büszkéknek vallák magukat édesanyjukra.

Látván pedig hajnalnak ezüstfényü csillaga, hogy unokáit az ellenséges csaták majdmajd fölemésztik, megindula előttük szép tündérfénnyel, és vezeté őket hólepte bérczeken és széles folyamokon keresztül Hesper bíborhazája felé. E vándorlás pedig terhes vala, és tartott hosszu évekig; de a hű gyermekek ezt föl sem vevék; mert a hol elfáradtak, sátort ütének a hegyek enyhe töveiben, vagy leülének a harsogó folyamok virányos partjain, és barmaikat kieresztvén a kövér legelőkre, körülülék az ősanyát nagy karikában, és csüggtek szavain gyermeki ragaszkodással; az anya pedig szelíd nyelven monda az ősidőkből egyegy regét, mellyre földobogott a szív, és föllángolt az érzelem, és föllelkesedének a vitéz daliák, s oroszlánszívvel küzdének le nagy hatalmas erőket, és evezének át veszélyes folyamok hullámain, keresvén kövér földet és békés hazát az ősanyának.

Jövének pedig egy nagy hegylánczolaton keresztül, és elfáradván, megállapodának, és látának dél- és nyugotra szép sík földeket, s ezüstszalagkint kigyózó folyamokat, és megörülvén az ő lelkeikben: áldomást ittanak nagy bükkfakupákból, ázsiai lovaknak tejét; és leölvén szép fehér tulkokat, áldozának istennek, ki megmenté őket a vándorlás kietlen napjaiban, mire nagy zsiros lakomát ettenek. Ekkor megjelent nekik ősapjuk a hajnalcsillag szép reggeli ezüstfényben, és megmutatván a négy folyamnak partjait, parancsolá, hogy oda menjenek. Mielőtt pedig megindultanak volna, összejövének az idősb testvérek és tanakodtak egymással, és véráldomást iván, megesküvének a keleti tündérfényre, hogy a négyfolyamu hazát, - mit isten mutatott nekik – el nem hagyandják soha; és egy jeles vitéz daliát, az ázsiai bérczek oroszlán szülöttét, közakarattal vezéröknek  kiálták ki, kinek neve párduczos Árpád vala, kit anyja a Moeotis regényes berkeiben szült, egy szép hajnalon, s azt álmodá róla gyermekkorában, hogy egykor vitéz daliák vállaikra veszik őtet, és meghajolandnak előtte a nyugoti csillagok.

S az álom megtörtént; mert hű magyar daliák paizsukra emelék őt, és átadák neki a főhatalmat a meghóditandó országok felett, és engedelmességet esküvének neki mindeniziglen. A négy folyam melléke évek mulva meg lőn hóditva; … és lőn belőle nagy virágzó tartomány egy ezredéven át…

És elküldé isten malasztját a világra, és mondá, hogy legyen világosság a népek között!

És lett világosság.

Kelet gyermeki is leveték a tigriskaczagányt, és megkeresztelkedvén, szelid szeretettel simulának az ősanya kebléhez, hogy őt meghonosítnák a nyugoti hazában!...

Azóta sok viharos éven át áll a keleti raj, s vissza-vissza gondol az őshazára, és tündérmeséin el-elszenderül; de az esthajnal megjelen mindannyiszor, és fölriasztja őket az ázsiai párnákról, s a nyugoti elemmel mindinkább összeforrasztja keleti véröket”…

**

A fülmile hangja itt elcsattant, s maga halva zuhant alá a csalit ágáról, mert titkos jövendőt akart kiénekelni a halandó világnak, a magyar sorsáról…

Mi lehetett a titok, mit a csalogány dallani akart, - s mi lehet az ősidő rózsaszín könyvében megirva: nem tudjuk; de meg van irva:

„……………. még jőni fog

Egy jobb kor, melly után

Buzgó imádság epedez

Százezrek ajakán!” 

Forrás: Regélő Pesti Divatlap – Szépirodalmi és művészeti lap. Első félévi folyam 3-dik szám. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél  1846. Télhó 15-kén.