Szül. Losonczon, 1769-ben. Alsóbb iskolái végeztével a bécsi egyetemre ment, hol a nagyvilággal s a finomabb társasélet hangjával megismerkedvén, Pestre tért vissza. Ő volt, ki 1793-ban, egy irói körben a messzeható eszmét: „Pestnek az irodalom központjává emelését” megpenditette. Majd a tett mezejére lépvén, Pajor tanárral, 1794-ben, megindítá „Urania” czimű folyoiratát; mely azonban, közbejött betegsége és halála miatt csak „három” évnegyedes kötetben adhatott. – Prózája a gúnyoros nemben, úgy költői dolgozatai az elbeszéletiben fényes hivatásáról tesznek tanuságot.
„A nemzet csinosodása” értekezéséből
- Kármán J. irásai stb. Pest, 1843. –
Habár sokszor hizelkedés volt is már az, de valósággal igaz, hogy valamint határink termékenyek, hazánk gazdag, ugy alkalmatos is a nagy lelkek nemzésére… Az a teljes erő, az a physica tökéletesség, az a nemes testalkotás, mely az eredeti magyart ékesíti, az a józan okosság, az a természeti itélettétel: úgy látszik, mintha ebben a szép tájékban választotta volna lakhelyét. A hasonlitás gyülölséges; de nem nemzeti büszkeség, nem is más nemzetek ócsárlása mondatja azt velem, hanem megfontolt tapasztalás: hogy a bárdolatlan magyar véghetetlen pusztáinkon egészségesebb itélettel van felruházva, mint amott a csinos külföldi az ő kevély városaiban. Nagy elsősége az nemzetünknek, a mit egy nagy tapasztalású és hivatalú férfiú előtte állított: hogy az együgyű, kába személyek a magyar drámákban azért haszna-vehetetlenek, mert ez a character nincsen a magyarban. – Van tehetség, van tehát erő a mi climánk alatt is, és talán szebb, magasabb, elevenebb, mint akárhol; de ez a jegyzés igaz, fontos és tapasztalásból merítet, hogy a mi climánk ellenséges a tudománynak. Szemeim előtt láttam én felnőni sok ifjakat, a kik hirtelen gyarapodással a tudományok utján eléhaladtak; meleg szeretetek mind annak, a i felséges, a mi szép, a mi tökéletes, gyuladt fel nálok. Nemes szomjusággal feküdtek neki az események kutfejének, a hazának nagy reménységeit láttam bennök felelevenedni… Bizonysága voltam sok külföldi iskolákat megjárt ifjak rakott és széles ismereteiknek. De alig hogy hazatértek amazok ősi mezejekre: nem tudom micsoda kimondhatlan elalélás fogta el őket. A könyvtárt fegyverek tolták ki, a szép tudományokat a vadkergetés, az elmélkedést az agarászat. Erre szemeim tanítottak! Nem lehet nem kérdezni ennek okát; és ezt, ha nem épen hazánk fekvésében kell is keresni, de csakugyan a hely környülállásiban lehet feltalálni. – Nagy, és emberinél feljebb való érdem az, a mely magányosan, mint a magas cserfa a széles téren, felségesen, mint a sugár kőszirt a tenger közepében, tud állani. Ritka érdem az, a mely a maga becsében beborítva, csupán magában találja jutalmát. Democrit Abderában – nem mindennapi jelenés… Nagy, de igen ritka az a tudós, a mely mint fülemile magános völgybe rejtezzen és a hallgatók elől elfusson, hogy torka vérzéséig énekeljen. Ellankad a törekedőbb és munkát kedvelő érdem is, ha azt örökké porba tapossák. A hol a hang varázsló édességét ne érzik, az akaratos mesterség visszavonja magát, és vagy a puszta hasadékokban huhog, vagy a varjakkal együtt krákog, vagy a mi legfájdalmasabb, rejtekében sóhajt. És egy ily sohajtás, higyétek el, égre kiáltó… A mi telekjeinken vegetáló, czimmelé és czim nélkül való földmivelők, nem értik becsét az ily érdemnek. Nem régi dolog, a hol az egész könyvtár egy házi és úti kalendáriomból állott.
Forrás: A magyar irodalmi tanulmány kézikönyve. Pest, 1868.
