Halotti maszkjáról nem a halál merevsége, de az örök nagy nyugalom néz le reánk. Lehunyt szemén mintha csak ebben a pillanatban zárultak volna le a szempillák, csukott ajkának két vékony vonala nem szorul össze görcsös erőfeszítéssel: a haláltusa borzalmasságának semmi nyoma ezen a halotti maszkon. Nyugodt megadás a sorsban, így kellett lennie, az élet véget ért: ezt mondja ez a lehunyt szem és csukott ajak, ez a gyönyörű oroszlánfej. Beethoven, a nyugtalan, égő lelkű titán megtért az Úrhoz és nyugalomban tért meg hozzá.
De a halotti maszkja szinte él még ma is és reánk néz annyi, de annyi szalon faláról, ahol szeretik a zenét. Egyetlen nagy zeneszerzőnek sincs annyi arcképe – sem papíroson, sem kőből, sem bronzból – zongorák fölött, mint Beethovennek és talán már ez is annak dokumentuma, hogy ez az oroszlánfejű zeneii titán férkőzött legközelebb az emberi szívekhez halhatatlan zenéjével és tragikus, emberi sorsával.
… Valamikor régen, talán háromszáz esztendővel ezelőtt, egy belga falucskából vándorútra indult egy kis család és megtelepedett Hollandiában, Amszterdamban. Ott éldegélt ez a kis família – név szerint a Beethoven-család – jó egy évszázadon keresztül, amikor azután az egyik ifjú Beethovennek, akárcsak ősének, itt is szűk lett a világ. Még ugyan alig került ki a gyermeksorból, de azért már elég erőt érzett magában, hogy idegenben próbáljon szerencsét. Otthagyta hát a szülői házat és tizennégy testvérét és elindult a nagyvilágba. Különösen a muzsikában volt jártas és így mint udvari zenész Bonnban állást kapott a választófejedelem zenekarában. Meg is házasodott, mégpedig elég hamar, huszonegy esztendős korában, de bár a sors sok gyermekkel ajándékozta meg, csak egyet engedtetett meg fölnevelnie egészségében. Ez az egy János nevű fia volt, aki maga is muzsikus lett, de szegényes jövedelméből csak nagy nyomorúságosan tudott megélni. Feleségül vette a trieri választófejedelem egyik komornyikjának özvegyét és ettől kezdve… még nagyobb ínségben tengődött évi száz tallér fizetéséből, amit mint udvari muzsikus kapott. Kis udvari lakásában, a mostani Münster-téren, Bonnban, a szegénység ütött tanyát és a szerencsétlen muzsikust még az sem tudta megvigasztalni, amikor az ezerhétszázhetvenedik esztendő december tizenhatodik napján fia született. A kisfiút nagyapja nevére, Lajosnak keresztelték el és ez a kisfiú lett később… a világ egyik legnagyobb zeneszerzője.
A kis Lajos különös gyerek volt; félszeg, magába zárkózott és hallgatag, aki sohasem vett részt pajtásainak játékaiban. Az otthoni környezet még komorabbá tette a fiúcskát. Apja, a nagy nyomora fölött való kétségbeesésében ivásra adta fejét és a kis udvari lakásban mindennapos volt a civakodás és pörlekedés. Közben a kis család még szaporodott és a nyomoruk még nagyobb lett, amint a kis Lajosnak két öccse született, Károly és János. Lajos látta ezt az ínséget és érző kis szíve forró szeretettel telt el szegény, szenvedő,tűrő jó anyja iránt és még akkor is, amikor már iskolába járt, ha egy kis szabadideje volt, körülbecézgette, dédelgette anyját és ha csak tehette, el nem mozdult mellőle.
Anyja, de apja is minden reménységét a kis Lajoshoz fűzte. Öt esztendős korában elkezdték zongorajátékra tanítani és apja rögtön nagy zenei talentumot fedezett föl a hallgatag fiúcskában. Mozartnak, a csodagyermeknek ragyogó sikereire gondolt és az volt a terve, hogy majd ő i s körútra indul fiával, mint Mozart Lipót a kis Wolfgang Amadeus-szal és ő is – sok pénzt fog ilyenformán szerezni. Könyörtelen szigorúsággal kényszerítette most már a kis Lajost a zongorajátékra és minden más tanulást elhanyagoltatott vele. Még éjszakánként is fölverte álmából, a zongorához vonszolta és a fiúcskának sokszor hajnalig is verdesnie kellett a zongorát.
Ez idő tájt mint kosztos-lakó Beethovenéknél lakott Pfeiffer Tóbiás, aki a bonni színház első tenoristája volt és kitűnően zongorázott. Most már ő kezdte tanítani a kis Lajos gyereket és az öreg Beethoven lelkendezve nézte, hogy mint fejlődik, halad a fia a zenében. Biztos volt benne, hogy egy második kis Mozartot fog nevelhetni belőle és – akkor vérre lesz pénze bőségesen!
Tizenegy esztendős volt Beethoven, amikor Rotterdamban első nyilvános hangversenyét megtartotta. Virtuóz játéka általános tetszést keltett, de azért az anyagi eredmény távolról sem közelítette meg az apa várakozásait. Ekkor mintha föl is hagyott volna nagyravágyó terveivel – melyeket a kis Lajos gyerek jövőjére nézve kovácsolt – és igényeivel leszállott az orgonista állásig, amely fiának legalább biztos kenyérkeresetet jelenthetne. A választófejedelem már azelőtt is érdeklődött a kis muzsikus iránt és most, Beethoven János kérésére udvari orgonistája, Nelfe kezdte tanítani a Lajos gyereket. Nelfe nagy szeretettel fogadta a fiúcskát és két esztendő múlva Beethoven már másod-orgonista volt mellette és mint cembalista (cembalo volt a zongora régi formájának neve) állást kapott az udvari zenekarban. Új állása révén azután kegyes jóakarókra is talált, akiknek anyagi segítségével elutazhatott Bécsbe is, ami már – ha egy tizenhat esztendős fiúnál (mert ekkor már ennyi idős volt) ezt mondani lehet – régi vágya volt.
Bécs akkortájt a legkiválóbb muzsikusok találkozóhelye volt. Itt élt Haydn, Mozart, Gluck és Beethoven itt láthatta először Mozartot. Az akkor már ünnepelt, világhírű mester kezdetben meglehetősen hűvösen fogadta Beethovent, aki erre megkérte, hogy adjon föl neki bármilyen zenei témát. Mozart kedvetlenül ugyan, de megtette ezt. Beethoven ekkor leült a zongorához és olyan mesterien variálta a föladott témát, hogy Mozart egyre növekvőbb figyelemmel kísérte a fiatal muzsikus játékát.
A szomszédos teremben néhány kiváló zeneértő beszélgetett. Mozart most halkan hozzájuk lépett és így szólt:
- Vigyázzatok erre az emberre! Erről még sokat fog beszélni az egész világ…
Az ifjú Beethoven ezután elérte legforróbb vágyát: Mozart növendéke lehetett. De a boldogsága nem volt tartós. Alig hogy elkezdte tanulmányait, rossz hírek érkeztek otthonról. Anyja, akit olyan végtelenül imádott, súlyos beteg lett és a katasztrófa minden pillanatban bekövetkezhetett. Beethoven hazasietett tehát. Még életben találta anyját, de a jóságos, aranyszívű asszony rövidesen megtért övéihez. Fia karjaiban halt meg…
Szomorú esztendők vártak most az ifjú Beethovenre. Kélt öccse mellett egy kis húga is volt még, az apjuk most már még nagyobb rabja lett az italnak, keresni jóformán semmit sem keresett és az egész család fenntartásának terhe és kötelessége a fiatal művész vállaira nehezedett.
Zongoraleckéket adott, abból tengődött az egész család, pedig ő úgy érezte, hogy saját magának is még tanulnia kellene. Tanulni, sokat!
Szerencsére voltak barátai és jóakarói, akik most sem hagyták el. Waldstein grófja tette most lehetővé neki, hogy tanulmányait folytathassa és Bécsbe utazhasson. Huszonkét éves volt ekkor Beethoven. Apja közben meghalt és most már egyes egyedül neki kellett gondoskodnia testvéreiről.
Amikor másodszor érkezett meg a Duna-parti császárvárosba, Mozart is halott volt már. Haydn vállalta most magára az ifjú Beethoven oktatását a magasabb zenében és amikor Haydn Londonba utazott, magával akarta vinni tanítványát is. De Beethoven még tanulni akart, úgy érezte, nem ér még reá utazásokra és ott maradt továbbra is Bécsben, ahol folytatta studiumait Albrechtsbergernél, majd pedig Salierinél, aki a drámai szerzemények titkába vezette be. Salieri a bécsi operai élet nagyhatalmú irányítója volt akkortájt, ő maga is számos operát szerzett és Mozart sikereiben is nagy része volt. Most Beethovent vette szárnyai alá és híres embert akart faragni belőle. Ez pedig könnyen sikerülhetett a lelkes taljánnak, mert Beethoven tehetsége is segédkezett neki ebben. Hangversenyeket adott Bécsben, Prágában és Lipcsében és óriási sikerei voltak. II. Frigyes Vilmosnak annyira megnyerte osztatlan tetszését Beethoven játéka, hogy a fiatal művésznek egy arany szelencét ajándékozott… tele Louis dor-ral. Közben azonban Beethoven nemcsak zongorajátékával aratott sikereket, hanem szerzeményeivel is. Zongorára, hegedűre és mélyhegedűre írott triójával például, amelyet Lichnowsky hercegnél mutattak be először, az összegyűlt zenebarátok között lelkes diadalban volt része. Majd amikor zongorára írott szonátái is megjelentek és első zenekari műve, a C-dur szimfónia, a zenei világban már Mozarttal mérték össze és ő még egyre fokozta sikereit többi műveivel, mint például második, A-dur szimfóniájával is. Most már híres, világhírű muzsikus volt és ami Mozartnak minden fáradozása mellett sem sikerült, azt ő minden kérés, utánjárás nélkül elérte; meghívták, hogy a császári hercegeiknek legyen zenetanára.
Természetes, hogy ekkor már minden szerzeményére talált kiadót és hogy ezen a réven is szép jövedelemre tett szert. Lichnowsky herceg, hogy még jobban ment legyen anyagi gondoktól a nagy művész, külön tiszteletdíjban részesítette, amely évi hatszáz forint volt. Most már tehát, ha nem is volt fejedelmi vagyonok ura, de nem is kellett magát a megélhetés keserves gondjaival emésztenie. Most már világhírű, ünnepelt nagyság volt a kis bonni udvari muzsikus fia: Beethoven Lajos, akit zenei forradalmárnak is neveztek kortársai, mert új utakat és csapásokat tört a zenében.
Férfi ideálja Napoleon Bonaparte, a konzul volt és a „nagy korzikai” dicsőségét és nagyságát egy szimfóniában akarta méltatni. A szabadság apostolát látta Napoleonban és a szabadság nagy szimfóniáját írta meg új művében, amelynek a „Bonaparte” nevet adta. De alig hogy befejezte nagy művét – ez volt a harmadik szimfóniája –, megérkezett Bécsbe annak híre, hogy Napoleon – ezernyolcszáznégy május tizennyolcadikán – Franciaország örökös császárának kiáltatta ki magát. Beethovent, mint villám sújtotta le az a hír. Az ő ideális, köztársasági szabadsághőséből hiú, gőgös császár lett… Dühében széttépte szimfóniájának címlapját, szétszórta a földön, lábbal tiporta Bonaparte nevét és elátkozta az újdonsült császárt.
Később más címet adott művének és „Szimfónia eroica” névvel Lobkowitz hercegnél mutatta be először.
Húsz éves korától harminc éves koráig, ez a rövid tíz esztendő volt Beethoven életének legboldogabb időszaka. Ünnepeltetéseinek, diadalainak tetőfokán tört rá a rémítő testi baj, ami talán a legfájdalmasabb egy zeneszerzőre; harmincesztendős korában fülbaj hatalmaskodott el rajta, hallása megromlott és nemsokára teljesen meg is siketült.
Beethoven, a zene, a hangok halhatatlan művésze – nem hallott többé!…
A rettenetes csapás még búskomorabbá tette az amúgy is hallgatag,magába zárkózott lelkű zeneóriást. Több mint húsz esztendőn keresztül, legszebb férfikorában, halálos csöndben, mint élőhalottnak kellett élnie. Korának egyetlen hangja, a zenének egyetlen akkordja sem hatolhatott el többé hozzá és ettől kezdve egyes egyedül szemével és fantáziájával élhetett a zene birodalmában. Szívet tépően fájdalmas látvány lehetett az, ha ő aki olyan zenét tudott írni, aminőt sem előtte, sem utána nem írt még senki, leült a zongorához és játszani kezdett, vadul, fékevesztetten verdesvén a billentyűket, mint ahogyan Vulkán kalapácsolhatott az üllőn. És bárhogyan is harsogott, zengett, zúgott a zongora, ő egyetlen hangját sem hallotta…
Emberkerülő lett, nem tűrt meg a közelben senkit, legföljebb még csak néhány tanítványát, akik a zene fejedelmét dicsőítették benne. De az érintkezése tanítványaival még szívet tépőbb volt talán, mint zongorajátéka. Mihelyt látogató kereste föl, szó nélkül eléje tolt egy füzetet és ceruzát: ezt a két rettenetes mankót, amely szellemének röptében – segítette. A vendég a füzetbe írta le mondanivalóit és ő felelt, élő szóval, de a saját beszédéből sem hallott egyetlen hangot sem…
De még így is, a hangok hallásától megfosztottan is, gyönyörű melódiák csendültek föl lelkében. Fölszólították, hogy írjon operát és ő megírta halhatatlan „Fidelió”-ját, amelyet ezernyolcszázöt november huszadikán adtak elő először. Majd megírta negyedik és ötödik szimfóniáját is, aztán egy nagy zenekari művet komponált, a „Coriolan ouverture”-t. Világhíre ekkor már olyan nagy volt, hogy egy angol kiadó egyenesen azért utazott hozzá, hogy megszerezze néhány művének kiadási jogát. Minden egyes újabb szerzeményével még növekedett híveinek óriási tábora és a legelőkelőbb családok- mint Lichnowszky és Lobkowitz hercegék, Thun, Erdődy, Brunswik és Browne grófék, - vetélkedtek érte, hogy ünnepi fogadónapjaik fényét Beethoven jelenlétével emelhessék. A főúri világ évi négyezer forint járadékot biztosított számára, hogy jövőjében se legyen soha anyagi gondja. Ettől sikerült is megkímélniök a nagy geniet, de az élet, az egészséges élet örömeiért nem tudták – és nem is tudhatták – kárpótolni. Ő, akinek melegen érző nemes szíve annyira szomjazott a szeretet után, sohasem lelhette örömét a házasélet csöndes boldogságában. Süketsége miatt nem mert megnősülni…
Közben „Egmond”-jával, új A-dúr szimfóniájával és fönséges „Missa solemnis”-ével még egyre fokozódtak, növekedtek sikerei. „Fidelió”-ját is fölújították és most – az ezernyolcszáztizennegydik esztendő május havában –, új betanulással a bécsi udvari operában adták elő. A siker óriási volt és Beethoven operája elindult világhódító útjára. Berlinbe, Párisba, Londonba. Ebben az esztendőben Bécs díszpolgárává választotta Beethovent és a nagy kongresszus idején, amelyen uralkodók és nagy államférfiak voltak jelen, fejedelmek hódoltak a zenei titánnak.
Ekkor már tökéletesen süket volt. És amikor később egy nagy hangversenyen Bécs legelőkelőbb zenészei bemutatták Beethoven legújabb szerzeményeit és a publikum lelkes ujjongásában folyvást Beethoven nevét kiáltotta, a mester nem jelent meg az ünneplő közönség előtt, bár ott volt a hangversenyteremben, magában a zenekarban. A közönség látni akarta, a nevét kiáltozta, de ő meg sem mozdult. Amint a saját, örökbecsű alkotásainak hangjait nem hallhatta, éppen úgy a lelkes, ujjongó közönség ünneplő kedvének hangjai sem jutottak el hozzá. Végre is egy énekesnő, aki a szóló-quartettben működött közre, odalépett a süket mesterhez és a közönség felé fordította. Most látta csak Beethoven azt, amit fülei eltitkoltak előtte: most látta csak az ünneplő,rajongó közönséget, a tapsra összeverődő ezer és ezer kézpárt, a könnybe borult szemeket és a feléje lobogtatott zsebkendőket. És Beethoven, akit a sors süketséggel vert meg, fájdalmas mosollyal hajolt meg az extázisban lévő közönség előtt…
Ez az ezernyolczázhuszonnegyedik esztendő május hetedikén történt. És három esztendő múlva – március huszonhatodikán – már halotti maszkot vettek gyönyörű oroszlánfejéről...
Forrás: Híres zenészek. Budapest, 1912 Karriérek Kiadóhivatala
