Zilahy Károly (1838-1864): Hegedüszóban szép mese

 
A nap kínos, nehéz az éjjel, -
Aludni én, ah! Nem tudok.
Járok dúlt aggyal, vert kedéllyel:
Beteg vagyok, beteg vagyok.

Tegnap a mint az utcán jártam,
Egy sápadt ifju nőt találtam.

Más tárgy csak elszalad előttem,
Mint ősi napsugár a ködben.

Vagy mint járókelőnek árnya,
Mit ellebbent a panoráma.

De e kép megmaradt fejembe’
És egy mesét juttat eszembe.

Talán mindnyájan hallottátok -
Azon kérlek, ne olvassátok!

Nekem, emlékezem, szüretkor
Beszélte volt régen a pásztor -

A tűz mellett, - vagy tán aludtam; -
Elég, hogy mint gyerek hallottam.

Nem is sok van egész mesében, -
Ne olvassátok! Én az éjben

Nem alhatom, s fázván, unottan,
Leirom, a mit úgy hallottam -

Éreztem. Ujra élvezem
A mire így emlékezem.

Tehát szép, sápadt ifju asszony… -
Az előszó el ne riasszon!

(Mert látom, mégis olvasod.)
Mesém kevés. Egy lányka volt.

Milyen volt, én azt le nem irom.
Nézd: ott a rózsa és a liljom.

Nem ő – az ő  h o z z á  hasonló!…
- Haja sötét volt, mint a holló.

Szép volt a lány és fiatal, -
S találkozott az ifjuval.

Pásztorok voltak mindaketten.
Ezt eddig nem is emlitettem.

A fő, hogy ők egymást szerették,
Egész világot csak nevették.

Nem másért, kölcsönben esett:
A kék ég nékik nevetett.

Értök mosolygott a szivárvány, -
A vidor lomb zöld berkek árnyán.

Ők hát ott kunyhót épitettek,
S a boldogságról képzelegtek.

De alig egy-kélt pásztoróra:
Ébredtenek irtóztatóra.

Először benn, mélyen az erdőn,
Gyászkürt szólalt meg, oly kesergőn -
Oly szivrepesztő, szörnyü hangon,
Hogy én azt néktek el se mondom.

Pedig hallom. Cseng-zúg fülembe.
Ilyen hangot, jaj! Életembe’!

Megrázkódik belé a lélek…
Nem mondom el ma – félek, félek!

- A harsonának gyász-szavára
Lett percnyi csönd. Akkor, magára,

Erdő szélén, suhogva, némán,
Előrebbent egy kósza, bősz árnya,

S a mint az ifju kitekintett
A kunyhóból, feléje intett;

Aztán betért a rengetegbe;
Az ifju (tudta jól…) követte.

Most jobbfelé, majd balra tértek,
Mig a Fekete-várba értek.

Az ajtó ott megnyilt előttök,
Az árnyék visszament, a int jött.

A várajtó meg becsapódott,
S az ifju pásztor ott maradt. Ott!…

A míg a rémmel ment a pásztor,
A lány próbált kiáltni százszor.

Próbál utána futni, - szédül, -
Megzsibbad és alélva eldül…

- A mint ott fekszik öntudatlan,
A fáról – egy  k a n d u r  lepattan.

Előbb csak édelegve nézi,
Majd aztán csókokkal tetézi,

S repkény-alakját átölelve,
És hátán könnyedén emelve,

Egy eldugott barlangba tart;
A lány eszmél, - ébred, - sohajt.

Sohaja válik jajgatásra, -
Nincs a ki hallja, - nincs ki lássa.

De hogy szünjék könyjének árja,
A kandur is hiába várja.

Naphosszat áll boszus kedéllyel -
Hallgatva; hogyha jő az éjjel,

S a lány pihen, megunva jármát:
Mellette áll, virasztja álmát.

… Ez tán elég is lesz mesének.
Ha hosszu tán, de furcsa ének.

Két hő sziv, élve eltemetve -
Isten-világtól elfeledve.

Az egyik a Fekete-várban,
A más a kandur birtokában.

Álmomban sokszor látom őket
Együtt, zokogva könyezőket.

Reggelre aztán elfelejtem, -
Álomért könyem én nem ejtem.

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Zilahy Károly (1838-1864): Hajótört

 
Lobogj, lobogj setét kandalló!
Tavasz van, ah! De mily kietlen!
Mint zúg a hófelhő keletről!
Mily tél üvölt a kikeletben!

A domb kopár pázsitja fázik, -
Vad szél kergette könnyü sajkám;
Az örvény zajlott – hivt….s nem nyelt el -
Bár evezőm torkába hajtám!…

A mennybe vágytam – visszavertek;
Most im ne kellek a pokolnak:
’Égj el saját lángod tüzében!’
Menny és pokol kacagva szólnak.

Lobogj, lobogj setét kandalló:
Égek belül – s kívül, hah! Fázom.
Mért voltak álmaim oly magasak,
Hogy most ébren kell éjszakáznom!

Ünnepnap van, a sokaság kél,
Örvend, zajong, s nem néz előre;
Él, s nem remél, - nagy álma sem volt
Ő-e, vagy én vagyok a dőre?!

Lobogj, lobogj setét kandalló!
Mennyről, pokolról én lemondtam.
Számot veték a boldogsággal,
s kifáradtam bánatban, gondban.

Örülni mint a sokaság – ezt
Nem tudnám, - és nem is kivánom.
Nyugodni vágynék. Ha zsibbadtság
Lenne nyugtom – ha lenne álom.

Én hallgatok, nézek, mosolygok,
(Sohajtást, sírást rég meguntam).
Ők tombolnak, örülnek, - hat nap:
Hetedikes ünnepnapuk van.

Pedig mi engemet megejtett,
Bár nem tudják, de ők is sejtik;
S noha sietnek, a virágot
Az elmulás porába ejtik.

Hadd hajtsák, a mit el nem érnek!
… Állok lesujtva, összetörve.
Melynek láncát magam kovácslám:
Szorít kemény, vak  v é g z e t  örve.

Összetört a füszer éltemből.
Szálljon hát illatja az égbe,
S ki vágytam egykor véle szállni:
Oszoljak szét a semmiségbe!

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. junius 1.11. szám